Magyarok, akikre büszkék vagyunk

Ezen a napon ..

 2003. október 16-án halt meg Papp László ökölvívó.  Háromszoros olimpiai, kétszeres Európa-bajnok, és a profik között is Európa elsőszámú öklözője volt. Angyalföldön született, és nőtt fel. Futballistának készült, majd mégis ökölvívó lett, édesapja intése ellenére: „Édes fiam, ha pofon kell, csak szólj, adok én neked minden este lefekvés előtt!”

Amatőrként összesen 193 mérkőzésből 183-on győzött 2 döntetlen és 8 vereség mellett. Három olimpia, két EB-, két főiskolai VB-, 6 magyar bajnokság kapcsolódik a nevéhez. 1957-ben engedélyezték profi pályafutását, 27 diadal, 2 döntetlen, Európa-bajnoki cím a mérlege, amit Chris Christiansentől szerzett meg 1962. május 16-án Bécsben. Hatszor sikerült megvédenie elsőségét.

1965-ben mérkőzhetett volna a VB-övért, de a kommunista vezetés nem engedte küzdeni. Ha kissé késve is, de kárpótlást kapott a boxvilágtól, 1990-ben megkapta a talán legjelentősebb profi boxszervezet, a WBC „A világ legjobb amatőr és hivatásos középsúlyú ökölvívójának” járó övét. Papp László edzőként is nagyot alkotott. 1969 és 1992 között kisebb megszakításokkal a magyar amatőr ökölvívó-válogatott szövetségi kapitánysága alatt a magyar boxolók megszámlálhatatlan ezüst és bronz mellett egy olimpiai, egy VB- és tíz EB-aranyérmet nyert. 2001-ben Puskás Ferenc és Balczó András mögött harmadik lett az évszázad magyar sportolója szavazáson.

forrás:
szegedma

Magyar tudósok

Herman Ottó nevét örökre beírta a halhatatlan magyar tudósok közé.  (1835. június 26. – Budapest, 1914. december 27.)

 Talán ő volt az utolsó magyar polihisztor, akinek művei kisebb könyvtárat töltenének meg. Olyan tudományágakban alkotott alapműveket, mint a hazai ősrégészet, a néprajz, a nyelvészet, a természettudomány, ornitológia, környezetvédelem, szőlőtermesztés, ipari kendertermesztés, tudományos ismeretterjesztés.



Alacsony termetű, zömök ember volt, a legfeltűnőbb volt a külsején a nagy, zászlóforma szürke - később teljesen megfehéredett - szakálla. Szeretett kalap nélkül járni, csoszogó lépésekkel baktatott a József körúton, élénken beszélgetve, meg-megállva, sok heves gesztussal, hangosan, mint a nagyothalló emberek szokták. Inkább ő beszélt, s aki vele volt, az legfeljebb ha egy-egy szóval, vagy inkább csak mozdulattal vett részt a beszélgetésben: Herman Ottó nyilván elmondta helyette is az ellenvetéseket, amelyeket ő úgysem hallott volna. Külseje és mozgása szerint az átlagtól eltérő, feltűnő alak volt, aki nem ismerte, az utána nézett, aki ismerte, az rokonszenvező érdeklődéssel vetett utána egy pillantást. Az előbbiek aránytalanul kevesebben voltak, mert Herman Ottó Budapest legismertebb alakjai közé tartozott, szinte hozzátartozott a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli Budapest képéhez, s a huszadik században, mint a múlt század egy ittfelejtett emléke járt köztünk.

Herman Ottó még ennek a maga korának is a legkülönösebb alakjai közé tartozott. Maga a külső pályája is minden szabálytól eltérő volt: lakatosmesterséget tanult, iskolába nagyon keveset járt, közkatona lett, felvitte az őrmesterségig, obsitot kapott, vándor-fotográfus lett (akkor élte kezdő fiatalkorát a fotografálás), kedvtelésből megtanult állatokat preparálni, s ez a kedvtelése döntötte el karrierjét. Brassai Sámuel preparátort keresett az Erdélyi Múzeum számára, 30 forint havi fizetéssel, amelyet a saját csekély igazgatói fizetéséből szakított ki. Az állást Herman Ottó kapta meg, ezzel csaknem egy csapásra természettudós lett a hányatott életű fiatal emberből. Tisztára autodidakta volt (hányszor a szemére vetették ezt nálánál százszor jelentéktelenebb "módszeres képzettségű" szakemberek!), semmi iskolai képzettsége nem volt, amit pályája kezdetén tudott, azt bécsi múzeumok fiatalkori nézegetéséből, egy-két bécsi tudóssal való érintkezésből, néhány akkor divatban lévő népszerűen tudományos könyvből tanulta. Szilárd, világnézetté szervesedett természetfilozófiai felfogása sohase volt, a természethez való egyéni viszonya mindig lényegében irodalmi volt, érzelmeken és ösztönszerű megérzésen alapuló. S ezzel a készültséggel jóformán egyik napról a másikra kutató tudóssá tudott válni. A geniális szellem tette azzá: a természet érdekes és fontos részleteinek megérzésére való ösztön, a kongenialitás a látható világ jelenségeivel, a szenvedélyes érdeklődés a dolgok iránt, a megfigyelés szinte ősemberi módon elfogulatlan képessége, a közlés művészetének rendkívüli természeti adománya, az élénk temperamentum, amely azonosította magát mindennel, amivel foglalkozott, lelket vitt minden tanulmányozásába. Az átlag szakember ül a mikroszkópja végiben, és mialatt néz a lencséjébe, észre sem veszi, hogy amivel foglalkozik, az az életnek egy kis darabkája. Herman Ottó egész lénye sugárzott az élettől, mintegy villamos gyűjtőközpontja volt az élet gazdagságának és szépségének, s ha még olyan parányi részletjelenségét vizsgálta is a természetnek, abban mindig újra rekonstruálta az élet egész teljességét. Azért tudott izgatóan érdekessé tenni mindent, amihez hozzányúlt. A pókok különböző fajtái és életmódjuk bizonyára nem érdeklik a laikusokat, Herman Ottó monográfiát írt a pókokról és könyve szenzációt keltett egész Magyarországon. Az emberek egyszerre nagyon kíváncsiak lettek a pókokra, mert Herman Ottó beszélt róluk. Nem mondott semmi szenzációsat róluk, csak jól megfigyelte különféle fajtáikat, és azok különféle életmódjait, a pozitív eredményeket, amelyeket elért, igazán csak a szűkebb értelemben vett szakemberek értékelhették. Honnan való volt mégis az a rendkívüli érdeklődés a könyv és tárgya iránt egy társadalomban, amelynek minden más inkább tartozik a jellemvonásai közé, mint a természetrajzi részletkérdések iránti érdeklődés? Ezt csak Herman Ottó egyéniségének és tehetségének szuggesztivitása magyarázza meg, amelynek számára nincs közömbös közönség, amely passzionálni tudja az embereket a maga céljai érdekében, amely érdekessé és elevenné tud tenni mindent, amit kezébe vesz. Hogy Herman Ottó tudományos eredményei mennyire állják meg az idők próbáját, azt nem tudom megítélni, mert nem sokat értek azokhoz a tárgyakhoz, amelyekkel foglalkozott, de személyének rendkívüli kulturális hatását tisztán látom. Fel tudta kelteni és ébren tudta tartani egy időre a magyar intelligenciában a természettudományi megfigyelés iránti érzéket. A mi kulturális életünknek egészen sajátságos vonása, hogy a tudomány iránti közérdeklődés mindig egy személyhez van kötve, egy érdekes egyéniségű ember agitatív és szuggesztív személyi hatásához. Salamon Ferenc tette valamikor érdeklődés tárgyává a történeti stúdiumot, Thaly Kálmán a kuruc-kort, Rómer Flóris az archeológiát, Szarvas Gábor és később Szily Kálmán a nyelvtudományt, Herman Ottó a természetrajzot.

Herman Ottónak sem a tárgyai érdekelték az embereket. Ő maga, az ember, a szerző, Herman Ottó volt az érdekes. Megvolt benne az erős és független egyéniség közlékenysége, amely közölni tudta magát, akármiről beszélt. Nem valami a tárgy és a szemlélő közé tolakodó lírizálással, - bár néha, invita Minerva írott munkáiban erre is akad példa - hanem egyszerűen azzal, hogy a maga egyéniségén, tehát egy életen keresztül mutatta meg az olvasónak a természet jelenségeit. A ridegen objektív szakember erre azt mondja, hogy nem járt el teljesen tudományosan, mert a tárgyszerű tudományos előadásba irodalmi elemet vitt bele. Nyilván igaza is van a megállapításban, de aligha van igaza a megítélésben, mert a tudományban is az igazság bizonyos értelemben az egyéniséghez kötött: a kutató és közlő egyéniségén tud legjobban megmutatkozni, s a tudományos megismerés történetében az egyéniségnek, s a belőle fakadó intuíciónak van legalább is akkora szerepe, mint a módszeres objektív vizsgálatnak. Herman Ottó az autodidaxisból, amelyet minden lehető alkalommal a fejéhez vágtak, nagy értékeket hozott magával: a megfigyelésnek minden tudósi elfogultságától mentes frissességét, a lendületes, merész intuíciót és az előadásnak temperamentumosságát. Ezek valóban inkább egy kitűnő író erényei, mint a szaktudóséi, s ő valószínűleg nem is mint tudós fog műveiben tovább élni, hanem mint író. Kutatásainak és megfigyeléseinek érvényét megtámadhatja és túlhaladhatja a haladó tudomány, írói művészete még akkor is friss marad, mert éppen ebben van benne teljesen élete pályájának halhatatlan része: egyénisége. Ahogy Zola az íróról mondja, ő is temperamentumán keresztül nézte a természetet, az egész világot. Az életérzéke olyan friss és eleven volt, mint egy művészé és nem egyszer, ha tudományos szándékkal indult is a természetnek elébe, szembekerülve vele, a művész gyönyörködésével állott előtte. Innen természetleírásainak életteljessége. Jókain kívül nincs hozzáfogható leírója a természet szépségének és intimitásainak. Gyulai Pál nem alaptalanul vetette szemére, hogy gyakran "negélyezi" a szépirodalmi hatást az igazi stílus rovására, válogatni kell műveiben, de sokat lehet belőlük válogatni, s közte sok elsőrendűt.

Forrás: Schöpflin Aladár: Herman Ottó
/részlet/

 

Híres magyarok - Gróf Teleki Sámuel

  Az egyik legnagyobb magyar Afrika-kutató Gróf Teleki Sámuel.

  Híres expedíciója közel 3000 kilométeres útvonalon haladt és értékes és máig egyedülálló fotódokumentációt készített, mely a XIX. századi Kelet-Afrika természeti képéről, településeiről, népeiről ad hiteles képet számunkra.

"A felfedező utazó 1845. november 1-én született Sáromberkén meghalt Budapesten 1916. március 10-én, a neves erdélyi Teleki család református ágának leszármazottjaként. Elődei közül számos jelentős tudós és államférfi tette megbecsültté a család nevét. Felsőfokú tanulmányait a göttingeni és a berlini egyetemeken folytatta. Göttingenben az állam és gazdaság-tudományi szakra iratkozott be, de ásványtant, geológiát, földrajzot és csillagászatot is tanult, a kor elismert tudósai, professzorai oktatták. Tanulmányai befejeztével katonai pályára lépett, 1881-ben országgyűlési képviselőként bekapcsolódott a politikai közéletbe. Ekkor ismerkedett meg Rudolf trónörökössel és feleségével Stefánia hercegnővel, II. Lipót belga király leányával - a Magyar Földrajz Tudományok társaság elnökével és fővédnökével, aki élénk figyelemmel kísérte az akkoriban zajló földrajzi felfedező utazások eseményeit. A Rudolf trónörökössel közösen tett erdélyi vadászatok érlelték meg Telekiben egy egzotikus vadászexpedíció tervét. Minden bizonnyal Rudolf sugallta az ötletet, hogy a tervezett kalandot kösse össze Kelet-Afrika akkor még ismeretlen tájainak a Baringó-tótól északra elterülő vidékének felkutatásával. A tudományos célok megvalósítása érdekében kísérőül a fiatal, pozsonyi születésű osztrák sorhajóhadnagyot, Ludwig von Höhnelt ajánlotta, aki jártas volt a természettudományokban és kitűnő térképésznek bizonyult. Míg Höhnel hegymászó túrákon készült fel a nagy utazásra, Teleki Franciaországban és Angliában folytatott előzetes tanulmányokat. Felkereste a British Múzeumot, a brit Királyi Földrajzi Társaságot, könyveket és térképeket gyűjtött össze, afrikai szakértőkkel konzultált, nem egyszerű vadász-szafarira készült.

Expedíció

Höhnel sorhajóhadnagy 1886 novemberében érkezett Zanzibárba, az expedíció indulási helyére, Teleki pár héttel később. Itt három hónapot töltöttek az előkészületekkel, megfelelő mennyiségű és minőségű teherhordó, öszvérhajcsár toborzásával. Komoly fegyveres őrséget szerveztek annak ellenére, hogy Teleki a bennszülöttekkel szemben a mosolypolitikát kívánta alkalmazni. Az expedíció 17 tonnányi felszerelését 470 csomagra osztották szét, melynek jelentős része a bennszülötteknek felajánlható ajándék és csereáru. Itt hallanak először az ismeretlen tavakról, melyeket célpontjukul tűztek ki. A tóvidék a még feltérképezett Baringó tavon túl volt, ezért lett az expedíció jelszava "Baringo na mbele kidogo" azaz "A Baringóhoz és még valamivel tovább".

A 283 főből és 25 szamárból álló karaván 1887. január 23-án kezdte meg útját a Star gőzösön Panganiba hajózva. Itt további száz fő csatlakozott a karavánhoz. A tengerparttól február 4-én távolodtak el. Az út ezen első szakaszán már csőstől jelentkeztek a gondok, a szedett-vedett társaságból sokan próbáltak szökni. A maradék lerészegedett, fegyveres összetűzésekre is sor került, de Teleki tartózkodik a büntetéstől. Pár hetes út után érkeztek el Tavetába, ahol három hónapos szünetet tartottak. A Kilimandzsáró lábánál fekvő város a vadászok és kereskedők Mekkája. Az időt vadászattal, kirándulással töltötték, olyannyira, hogy az esős évszak dacára Teleki és Höhnel június 9-én a Kibo megmászására indult. A jobb erőnlétű magyar egészen 5310 méterig jutott el, de a csúcsig ő sem ért fel. Készleteiket feltöltve július 25-én indultak tovább. A szökések száma csökkent, de Höhnel megbetegedett, amely betegsége többé-kevésbé az út végéig kínozta. A harcos természetűként ismert maszájokban kellemesen csalódtak, kapcsolatuk békés, a cserekereskedelem virágzott. A bennszülöttek között Teleki nagy tekintélyre tett szert, "leibon"-ná, varázslóvá válik, amikor rakétáit eregetve esőt csinált. Esőcsináló hírneve később is hasznos lesz, mivel hírük gyakran megelőzte őket. Jó vadászterületeken haladtak át és Teleki vadászpuskájával egyedül látta el a 300 fős expedíciót friss hússal. Höhnel állapota egyre rosszabbá vált, már hordágyon vitték. Augusztus végére értek el a Ngongo bagaszhoz (Ngongo patak), amely a békés maszaiok és valójában a harcias kikujuk határa. Az elkövetkező hónapban fegyverüket kéznél tartva haladtak, három összecsapás is történt a csapat és az azt követő 1-2 ezer harcos között több száz (bennszülött) halottal. Az ellenségeskedéseknek csak akkor lett vége, amikor Teleki, minden ellenérzése ellenére elrendeli a büntetőexpedíciót. A megregulázott bennszülöttek ezután már a cserekereskedelemre is hajlandóak voltak.

Október elejére érték el a Kenya-hegy lábát, amely megmászására Teleki 17-én indul. Ismét nem járt szerencsével, 4680 méterig jutott fel (ezt az eredményt később többen is kétségbe vonták). A hegy alatt fekvő Ndoroból a karaván kettéválva haladt tovább, Teleki egyenesen a Baringóhoz, Höhnel a Guasszó Nyiro (Nyiró patak) alsó folyásához tartott. December hetedikén egyesül a csapat a Baringo-parti Nyemszben, amely útjuk utolsó ismert, feltérképezett állomása. Ötven napot maradnak itt, amit a készletek feltöltésére, a kimerült, alultáplált csapat feljavítására fordítottak. Teleki számára itt már megszűnt a vadászat szórakozás jellege, többtonnányi vadat ejt el étkezési célra, noha az elefántcsontot sem vetette meg. Höhnel állapota ismét válságosra fordult, január 24-én majdnem meghalt. Teleki megírta utolsó levelét a trónörökösnek, melyben többek között Höhnelt a figyelmébe ajánlja. Három útvonal közül választhattak, hosszú tárgyalások után a keletit választották.

A nagy ugrást, a hat hónapos térkép nélküli bolyongást 1888. Február 10-én kezdte a "Safari a pálé, a pálé" azaz a "mindenre kész karaván". Elérték a Nyiró-hegységet, ahol a burkenadzsi törzsből vezetőket fogadtak. A Baringót és a Basszó Narokot (Fekete később Rudolf-tó) végül mindössze 26 nap alatt érik el. Telekit meglepi a gyors siker, de rá is jön az eddigi sikertelenség okára; a két tavat elválasztó lakatlan, száraz vidék a sós vizű tó partján sem változik meg, ezért szinte lakhatatlan, áthatolhatatlan. Az expedíció itt veszíti el öt tagját. Mivel a tó partján szinte semmilyen növényzet sincs a marhákat márc. 16-án kénytelenek leölni. Nagy a szárazság, a menet szomjazik, de aztán a forró időt hideg, nedves váltotta fel, a folyók, a tó kiáradtak, Telekinek el kellett hagynia a tó partját.

Április 7-ére érték el az északi partot, ahol az ismeretlen, de barátságos resiatokkal találkoztak. Negyvenöt napos tartózkodásuk a barátságos vidéken igazi ajándék volt az elcsigázott csapat számára. A tizedik napon Teleki a csoport nagyobb részét hátrahagyva a Basszó na Eborhoz (Fehér majd Stefánia-tóhoz) indult. Amit talált nem volt túl bizalomgerjesztő, egy kiszáradóban lévő sós tó félsivatagos vidéken, mégis örömmel keresztelte meg a helyszínen készített "pezsgővel", mely méz, víz, borkősav és szódabikarbóna keverékéből állt.

Itt azonban újabb problémával álltak szemben: Merre tovább? Az expedíció jellegéből adódóan a nyugati oldalt kellett volna választani, de ennek ellent mondott a lassan beköszönő esős évszak és a bennszülöttek ellenkezése. Teleki nem akart összetűzést az egyébként nagyon vendégszerető resiatokkal és féltve a legénységet, a biztosabbnak tűnő keleti oldalt választotta a visszatérésre. A felkészülés azonban nehezen ment, mivel nem tudtak elég élelmet és teherhordó állatot szerezni és már nyakukon volt az áradás. Május l4-én elindultak, a nehéz terepen a rossz körülmények ellenére a csapat annyira próbált igyekezni, hogy a tó déli csücskéhez vezető útra elég volt tizenhat nap! Innen letértek a már megismert útról és a tavat délről megkerülve haladtak tovább. Ekkor fedezték fel az éppen működő, állítólag addig névtelen Teleki-vulkánt.

A szuk és turkána bennszülöttek országán keresztülhaladó expedíció sem vadászatból, sem kereskedelemből nem tudott élelmiszert szerezni magának, már szinte éhen halt, ezért Teleki kénytelen volt rabló hadjáratot szervezni a Kerio folyó mentén. Nyolcnapi kemény dzsungel után július 29-én érkeznek vissza Nyemszbe a Baringóhoz. Innen Taveta érintésével a leggyorsabb és legrövidebb úton tértek vissza a tengerpartra, Mombassaba. Két nap pihenő után áthajóztak Zanzibárba, ahol két hónap telt el az utólagos tennivalókkal. Kifizették a béreket, eladták az elefántcsontot, amely a mintegy százezer forintot felemésztő vállalkozás 25-30%-át fedezte. Teleki felvetve a két tó északról való megközelítésének ötletét, ó-etiópiai kirándulás tervét gondolta ki. Ádenbe hajóztak, majd 15 napnyi unalmas sivatagi lovagolás után tíz szintén unalmas napot töltöttek Harar szent városában, ahol Teleki értesült a Mayerlingi-tragédiáról, fő patronálójának haláláról. Itt határozza el expedíciójának befejezését. A hazaúton Kairóban mindkettőjüket a Geográfiai Társaság tiszteletbeli tagjává választják. Teleki London érintésével tér haza.

Nevezetes utazásait Höhnel írta meg két kötetes művében: „A Rudolf- és Stefánia-tavakhoz”, amely magyar, német és angol nyelven jelent meg."

Forrás:

A Teleki-expedíció

Afrika Tanulmányok

Híres magyar feltalálók

Mi magyarok híresek vagyunk arról, hogy sok híres magyarunk volt, van és (reméljük) lesz itthon és a nagyvilágban.

Fontos és az emberiség számára nélkülözhetetlen találmányok sora fűződik magyar feltalálók nevéhez. Jedlik, Kandó, Eötvös, Béres vagy akár Rubik neve fogalom a saját területén.

1. Színes televízió.
Az élethű, színes kép megjelenése, a színes televízió megalkotása Goldmark Péter Károly (Budapest, 1906. december 6. – Port Chester, 1977. december 7.)mérnök-fizikus nevéhez fűződik.
Az 1906-ban Budapesten született tudós már középiskolás korában lenyűgözte tanárát a fizika terén szerzett tudásával, később pedig nagy érdeklődést mutatott az akkor még gyerekcipőben járó televíziózás iránt. A világ első színes televízióját 1940. szeptember 4-én mutatta be. (A televíziót a skót John Logie Baird találmányaként jegyzik. Pedig ő csak összerakta Mihály Dénes, Goldmark Péter Károly és Tihanyi Kálmán találmányát.)

2. Tű nélküli oltókészülék.

A tű nélküli oltókészülék, mely többek között az inzulin adagolását is megkönnyíti a cukorbetegeknek, a magyar születésű mérnök, Lindmayer István nevéhez fűződik.
 A tű titka a nagy sebesség: a hatóanyag 400 km/h sebességgel lövell ki a patronból. Így az oltóanyag beadása alig fél másodpercet vesz igénybe. A művelet teljes mértékben fájdalommentes.

3. Telehor tévéadó és hangosfilm. 
Mihály Dénes (Gödöllő, 1894. július 7. – Nyugat-Berlin, 1953. augusztus 29.) a Műegyetemen szerzett gépészmérnöki oklevelet.
Már gimnazistaként foglalkoztatta a távolba látás kérdése. 1919-ben alkotta meg Telehorját, mely képes volt több kilométer távolságra állóképeket közvetíteni. 1928-ban Németországban mutatta be már tökéletesített készülékét, és ugyanebben az évben sikerült mozgó televíziós közvetítést adnia. A hangosfilm kérdéseivel is foglakozott. Őt tekintik a hangosfilm feltalálójának.

4. Golyóstoll.

Egy eredeti "birome", Bíró és Meyne által Argentínában gyártott golyóstoll.

Bíró László József, (Budapest, Terézváros, 1899. szeptember 29. – Buenos Aires, 1985. november 24.), aki eredetileg újságíróként dolgozott, az 1930-as években alkotta meg a világ első golyóstollát.
Első szabadalmát töltőtoll néven 1938. április 25-én jelentette be Magyarországon, de a használható golyóstoll előállítására vonatkozó kísérleteket a második világháború miatti zsidóüldözések miatt külföldón folytatta.
Argentínába költözött, és ott kapta meg a golyóstollra a szabadalmat 1943-ban.

5. Hologram.
A holográfia olyan képrögzítő eljárás, mellyel tökéletesen térhatású, háromdimenziós kép hozható létre. A holográfia feltalálása és a hologram megalkotása Gábor Dénes (Budapest, Terézváros, 1900. június 5. – London, 1979. február 9.)nevéhez fűződik, aki találmányáért 1971-ben fizikai Nobel-díjat kapott


6. Félautomata fényképezőgép.

A fényképezés történetében mérföldkőnek számít a félautomata készülékek megalkotása. Az újítás két magyar származási tudós, Riszdorfer Ödön és Mihályi József nevéhez fűződik. Előbbi találmányai úttörő jelentőségűek voltak, a fényképezés automatizálási kérdéseit például a világon elsőként válaszolta meg, utóbbi pedig műszerészként működött közre a fényképezőgép kidolgozásában.

7. Béres-csepp.
Béres József (Záhony, 1920. február 7. – Budapest, 2006. március 26.) 1972-ben alkotta meg a Béres-cseppet, mely speciális formában tartalmaz nyomelemeket és ásványi anyagokat.
Találmányáért kezdetben kuruzslással vádolták, de miután 1976-ban végül bejelentette a szabadalmat, elcsitultak körülötte a kedélyek. A készítmény 1978-ban került forgalomba, 2000 óta pedig hivatalosan is gyógyszernek minősül

8. Fényáteresztő beton (üvegbeton).
Losonczi Áron találmánya. Losonczi Áron építészmérnök, a LiTraCon fényáteresztő beton feltalálója. Csongrádon él.
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) Építészmérnöki Karán, valamint a stockholmi Kungliga Tekniska Högskolan építészkarán tanult. Ekkor (2002) fejlesztette ki a fényáteresztő betont, melyből sok kísérletezés és prototípusok készítése után 2003 szeptemberében állítottak ki először egy ember nagyságú faldarabot a Svéd Építészeti Múzeumban.

9. Rubik- kocka.
Rubik Ernő (Budapest, 1944. július 13. -) Kossuth-díjas magyar építész, játéktervező, feltaláló.
Logikai játéka, a Rubik-kocka hihetetlen népszerűségnek örvend világszerte. A mechanikus logikai játék 1975-ben csupán egy, a térbeli mozgások szemléltetésére alkalmas eszköznek készült, az már csak később derült ki, hogy logikai játékként mennyire szórakoztató.

10. C-vitamin.

Nagyrápolti Szent-Györgyi Albert  (Budapest, 1893. szeptember 16. – Woods Hole, Massachusetts, 1986. október 22.)magyar orvos, biokémikus az 1930-as években izolálta a C-vitamint, azaz az aszkorbinsavat, mely létfontosságú az emberi szervezet számára.
 Felfedezéséért 1937-ben orvosi és élettani Nobel-díjjal tüntették ki.

11. Telefonközpont.

A telefonközpont ötlete - egy olyan szerkezeté, mely összekapcsolja a telefonkészülékeket, illetve más telefonközpontokat - Puskás Tivadar (Pest, 1844. szeptember 17. – Budapest, 1893. március 16.) nevéhez fűződik, Ő volt az első, aki felismerte a telefonok kapcsán a központ szükségességét.
Puskás, Edisonnal együttműködve dolgozta ki a központot, melyet végül Charles Scribner nevén szabadalmaztattak, de maga Edison is elismerte, hogy az alapötlet Puskás érdeme.
12. Kiss floppy

Ma már alig találkozni vele, pedig még néhány évvel ezelőtt nélkülözhetetlen adattároló volt a hajlékonylemez, angolul floppy. Talán kevesen tudják, de a kis floppy koncepcióját Jánosi Marcell (Budapest, 1931. december 5. – ) dolgozta ki a Budapesti Rádiótechnikai Gyárban 1973-ban, akkor még 3”-os kivitelben a később elterjedt 3,5”-os helyett.
Mind a lemezt, mind a meghajtóját szabadalmaztatták, ám mivel ezt később nem általánosították, a cég elvesztette az oltalom lehetőségét.

12/b Nagy floppy.  

Szentiványi Tibor  találmánya. Szentiványi Tibor okleveles elektromérnök, több hazai és nemzetközi szakmai szervezet tagja, - a Kiss Áron Magyar Játék Társaság, alapító elnöke, a Pro Ludo-díj alapítója és adományozója

 - 2009. április 23-án, életének 78. évében türelemmel viselt súlyos betegség után örökre elhagyta szeretteit és barátait. Igazi polihisztor, mert a játékokon kívül sokféle terület szakértője volt: informatika (az első hajlékony lemez megalkotója!), pénz (kultúr- és technikatörténet), de tartott előadásokat, publikált sok más területen is.

13. Biztonsági gyufa

Bár az első gyufák már az 1800-as évek elején megjelentek, még néhány évtizedre szükség volt ahhoz, hogy biztonságossá is váljanak. A magyar Irinyi Jánosban (Albis, 1817. május 17. – Vértes, 1895. december 17.)
1836-ban merült fel a gondolat, hogy hogyan is lehetne biztonságossá tenni ezt az egyszerű szerszámot. Irinyi a gyufa fejében lévő fehérfoszfort káliumklorát helyett ólomdioxiddal keverte, melynek köszönhetően kiküszöbölte a zajt és a nagy lobbanást is.

14. Számítógép elve.
Az első számítógép a magyar származású Neumann János (Budapest, Lipótváros, 1903. december 28. – Washington, 1957. február 8.)nevéhez fűződik.
Az 1903-ban Budapesten született Neumann rendkívüli emlékezőtehetséggel rendelkezett, és a fejszámolás terén is kimagasló teljesítményt nyújtott, A Budapesti Tudományegyetemen, majd Berlinben folytatott tanulmányait követően professzorként helyezkedett el az Egyesült Államokban, ahol a nagysebességű elektronikus számítások felé fordult. A világhírt pedig az EDVAC (Electronic Discrete Variable Automatic Computer), az első memóriával rendelkező számítógép hozta meg számára 1952-ben.

15. Szódavíz ipari előállítása, dinamó elv, elektromotor, automata célrajzológép.
Ha máshonnan nem is, a dinamó-elv a kerékpárokról biztosan Ismerős. Az elvet Jedlik Ányos István természettudós, feltaláló írta le először, akinek nevéhez egyébként több találmány is fűződik. A mechanikai energiából, egyenáramú villamos energiát előállító szerkezet elvét 1861-ben írta le, tőle függetlenül azonban a német Ernst Wemer Von Siemens szabadalmaztatta 1866-ban.
 A magyar természettudós és feltaláló, Jedlik Ányos (Szímő, 1800. január 11. – Győr, 1895. december 13.)nevét nemcsak a dinamó miatt ismerik, hanem a szódavíz előállítása is az ö nevéhez fűződik.
 Jedlik 1828-29-ben kezdett behatóan foglalkozni a szódavíz előállításának módjával, hamarosan pedig olyan készüléket sikerült szerkesztenie, melynek segítségével, csekély költséggel lehetett a vizet palackozni.

16. Sakkozógép, beszélő automata.
 
Kempelen Farkas. (Pozsony, 1734. január 23. – Bécs, 1804. március 26.)

Egyesek szerint a sakkozógépben ember bújt el, de ez nem bizonyított. A beszélő automata a mai napig működőképes.

17. Eötvös inga.
Eötvös Lóránd találmánya. Eötvös Loránd (1848, Buda – 1919, Budapest) , báróEötvös József fia.
A pesti piaristáknál érettségizett, egyetemi tanulmányait is idehaza kezdte, Königsbergben és Heidelbergben folytatta, Bunsen, Helmholtz, Kirchhoff vezetése mellett. 1870-ben szerezte doktori címét a heidelbergi egyetemen. 1871-ben tért haza. Ettől kezdve a tudományegyetemen tanított, először, mint magántanár, majd az elméleti fizika rendes tanára, később Jedlik Ányos nyugalomba vonulásától (1878) haláláig a kísérleti fizika tanszéket vezette. Találmányát, például az olajkutatásban a mai napig is használják.


18. Zeppelin léghajó.

Schwartz Dávid, (Keszthely, 1850. december 7. – Bécs, 1897. január 13.) a merev szerkezetű, könnyűfémből készült, kormányozható léghajó feltalálója.
Találmányát halála után az özvegyétől vásárolta meg Zeppelin gróf, aki e léghajók révén vált világszerte ismertté.

19. VILLANY mozdony.
Kandó Kálmán találmánya.
 Egerfarmosi és sztregovai doktor Kandó Kálmán (Pest, 1869. július 8. – Budapest, 1931. január 13.) magyar mérnök, a nagyfeszültségű háromfázisú váltakozó áramú vontatás első alkalmazója mozdonyoknál, a fázisváltó kidolgozója, a vasút-villamosítás úttörője.

20. Zemplén-féle elszappanosítás és cukorlebontás.Zemplén Géza (1883–1956) találmánya.

(Az oligoszaccharidoknál is alkalmazható Zemplén-féle cukorlebontás lényege, hogy az aldehidcsoportot oximmá, majd ezt acetilezett nitrillé alakítják, a képződő anyagot pedig metanolos nátrium-metiláttal kezelik.)

/érdekességek a világból /

 

Híres magyarok - Teleki Blanka

1857. 05. 11. 

Hat év várfogság után amnesztiát kapott Teleki Blanka grófnő, reformpedagógus

 

Teleki Blanka

Bár az erdélyi születésű nemesi lány festészetet és szobrászatot tanult, de sorsának alakulásában nagy szerepet játszott nagynénje, Brunszvik Teréz, aki az első magyarországi óvodát alapította. Hatására Teleki Blanka is a nőnevelést választotta hivatásául, és független nőként leánynevelő intézetet nyitott, aminek a falai között hazafias nevelést folytatott a szabadságharc ideje alatt is. 

Nyíltan a nők szellemi műveltségének fejlesztése mellett kardoskodott, és vitairataiban a politikai eseményeket is bírálta. 1848 végén végül menekülnie kellett. Szatmár megyei birtokán telepedett le, ahol politikai menekülteket bújtatott, és szellemileg és anyagilag is tovább támogatta a szabadságharc eszmeiségét. Miután a rendőrség 1851-ben leleplezte, tíz év várbörtönre ítélték.

 Rettenetes időszak következett: először a kufsteini "császártoronyba" zárták, ami az egyik legszigorúbb büntetésnek számított akkoriban. Később Ljubljanába szállították, ahol cellájában sosem volt 10 foknál melegebb. A megrendült egészségű grófnő 1857-ben amnesztiát kapott, és alig négy évvel később elhunyt. 

Utolsó mondatából egy szót lehetett tisztán kivenni: "Magyarország".

A francia fővárosban halt meg 1862-ben, sírja a montparnasse-i temetőben található. 

Híres magyarok

Flór Ferenc 1809-1871

Orvos, szakíró, honvéd alezredes, a ’48-49-es szabadságharcban a hadügyminisztérium egészségügyi osztályának vezetője, az MTA levelező tagja volt. Orvosnövendékként koleraorvos volt Kalocsán. Orvosi disszertációját – elsőként – magyarul írta és védte meg. Címe: Kisdedápolás. A katonai egészségügyben új módszereket vezetett be, ilyen volt a kloroform használata.

Irányítása alatt szerveződtek a tábori kórházak, a hátországi beteg és rokkant ellátás. A gyógyszerhiány enyhítésére gyógyszert, műszert csempészett az országba, és kísérletet tett a magyarországi gyógyszer gyártás megszervezésére. A tavaszi hadjárat megindulásakor a honvédség korszerűen megszervezett katonai egészségügyi szolgálattal rendelkezett.

 

Semmelweis Ignác, az anyák megmentője 1818-1865

Sebész és szülész volt. Pályája során dolgozott Bécsben, Velencében. Itt értesült barátja haláláról, aki boncolás okozta vérmérgezésben hunyt el. Ekkor ismerte fel, hogy a boncolás okozta vérmérgezés és a gyermekágyi láz ugyanaz a betegség. Feltűnt neki, hogy a bábáknál szülő nők nem betegszenek meg, míg a boncolást végző orvosoknál szülő asszonyok igen.

A pesti Szent Rókus kórház szülészeti osztályának főorvosaként mutatta ki a fertőzést megelőző eljárások előnyeit a szülészetben és a sebészetben. Sajnos csak később vették nézeteit komolyan. Élete utolsó napjait elmegyógyintézetben töltötte, ott halt meg.

 

 

Szentgyörgyi Albert 1893-1986

Mindenki tudja, hogy Szentgyörgyi a C és P-vitamin izolálása miatt lett világhírű. Ám kevesek tudják, hogy – bár ez volt a legnagyobb felfedezése, és ami a mai egészségmegőrzés egyik pillére - nem emiatt kapott Nobel-díjat. Életműdíjat kapott. Az egyetlen magyar tudós, aki magyarországi tudományos tevékenységéért kapta ezt a kitüntetést.

A Nobel-díj érmét a Magyar Nemzeti Múzeum megvásárolta tőle, a pénzt az akkoriban kitört Téli háború, finnországi szenvedőinek ajánlotta fel. Felemelte szavát a vietnami háború ellen, és kiadott egy könyvet Őrült majom címmel. Ez a mai napig az egyik legfontosabb háborúellenes könyv. Élete utolsó húsz évét a rákkutatásnak szentelte.

Tudatosítsuk gyermekeinkben, hogy mindent el lehet érni, csak bátornak, kitartónak és fogékonynak kell lenni. Az élet kiszámíthatatlan, veszélyes, mégis a legnagyobb kaland… éljük le hasznosan.

 

Kossuth Zsuzsa, Meszlényi Rudolfné 1817-1854

Kossuth Lajos legfiatalabb húga volt. Három gyereke született, korán özvegy maradt. Flór Ferenccel 1849-ben újjászervezte a honvédségi egészségügyi osztályt. 1849 áprilisában „az összes tábori kórházak főápolónőjének” nevezték ki.

Három hónap alatt, több mint 70 korszerű tábori kórház létesült segítségével. ’49 áprilisában felszólította a magyar nőket, hogy vegyenek részt a sebesültek ellátásában. A szabadságharc végéig járta az országot, és javítani próbált a betegellátás egyre rosszabbodó feltételeit. Alig tudunk róla valamit, mégis rengeteg intézmény, iskola viseli nevét.

 

Goldberger József 1874-1929

Őt nevezik az első klinikai epidemiológusnak (járványos betegségek szakorvosa). New Yorkban teljesített szolgálatot, a bevándorlók egészségügyi ellenőrzését végezte. Elsősorban a sárgaláz, dengue láz és a typhus felderítését tekintette feladatának. 1914-ben kezdett vizsgálatokba a pellagrával kapcsolatban.

Pellagra: B-vitamin hiány, mely a bőr extrém elszarusodását okozza. Ő jött rá, hogy a betegség a táplálkozással függ össze, és így gyógyítható. Sajnos kísérleteit nem tudta befejezni, mert időközben meghalt.

 

/Bien.h./

 

 

Magyarok, Balogh János zoológus

Balogh János (Nagybocskó, 1913. február 19. – 2002. augusztus 15.) Széchenyi-díjas zoológus, ökológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A nemzetközi zoológia és ökológia kiemelkedő személyisége, a zoocönológiai és trópusi ökológiai kutatások hazai elindítója.

Balogh János 1913. február 19-én a kárpátaljai Nagybocskón (valójában attól néhány kilométerre egy kisebb településen: Lonkán) született. Édesapját egyéves korában a háború, édesanyját hét éves korában a spanyolnátha miatt veszítette el. Ekkor nagyszüleihez kerül Túrkevére, amelyet később szülővárosaként szeret és tisztel. Tíz évesen hadiárva-ösztöndíjjal jut Budapestre, a Protestáns Országos Árvaházba és a híres Fasori Evangélikus Gimnáziumba. A következő nyolc év egész életét meghatározza. A szigorú rend, a katonás fegyelem, a következetes nevelőmunka és a közismerten kiváló szellemi műhely megteremti a feltételeket ahhoz, hogy a tehetséges diák kibontakozhasson. Sok más mellett olyan feleslegesnek tűnő tudásra is szert tesz, mint a gyorsírás (országos bajnok is volt) és a latin nyelv alapos ismerete. Példaképei Bíró Lajos, Herman Ottó és Fenichel Sámuel. Bár szervezőkészsége és irodalmi tehetsége hamar kiderül, már itt elhatározza és 16 évesen naplójában le is írja: "Életem célja, hogy trópusi zoológus legyek."

Balogh János azonban nem csak kiváló kutató, tudós és tudományszervező volt, hanem nagyszerű tanár is. Biológusok és biológia-tanárok nemzedékei nőttek fel a keze alatt az ELTE-n, ahol dr. Dudich Endre nyugdíjba vonulása után 1966-ban átvette az Állatrendszertani és Ökológiai Tanszék vezetését, amely feladatot 1984-es nyugdíjazásáig látta el. Jellemző, hogy előadásait gyakran látogatták más szakok hallgatói is, mivel egyszerűen megfogalmazott, didaktikus, saját expedíciós élményeivel és a mindennapi életből vett példáival, bőségesen megtűzdelt, élvezetes és magával ragadó stílusban előadott mondanivalójával nem csak tudást, de bölcsességet és egy bizonyos szemléletet is átadott. Nem csak előadásai, de egzotikus expedíciós emléktárgyakkal díszített dolgozószobájában tartott vizsgái is emlékezetesek maradnak azon szerencsések számára, akik részesei lehettek.

50 éves korában, 1963-ban teljesült gyermekkori álma: életében először jutott el a trópusokra és mindjárt egy UNESCO-támogatta afrikai zoológiai expedíció vezetőjeként. (Miután néhány évvel korábban 46 évesen életében először járt külföldön: Londonban.) Az elkövetkező évtizedekben összesen közel negyven expedícióval valóban bejárta a Föld trópusi területeit: Afrikát, Dél-Amerikát, Ázsiát, Új-Guineát, Ausztráliát, Óceániát, Új-Kaledóniát, vagyis teljesítette tervét egy "cirkumtrópusi" kutatás és talajzoológiai gyűjtés véghezviteléről. Összességében mintegy hat évet töltött a trópusokon. Tragikus tény, hogy az általa évtizedekkel ezelőtt vett minták nagyon sokszor az egyetlen és utolsó őrzői egy-egy hajdanvolt, örökre elveszett faunának, amelynek eredeti élőhelyén ma már nyoma sem maradt és ami soha többé nem lesz, mivel a hajdani őserdők helyén letarolt, degradált területek maradtak csak. Balogh János összefüggésekben gondolkodó, szintetizáló elme volt. Ezt a képességét expedíciós tapasztalatai - akárcsak Humbold és Darwin esetében - tovább erősítették, így ezeket a folyamatokat már ott és akkor felismerte, mint ahogy expedícióin szerzett élményei alapján a világon az elsők között ismerte fel a kibontakozó ökológiai válság jeleit és veszélyeit is.

Ettől kezdve egyre több időt és energiát szán a tudománynépszerűsítő, népművelő, ismeretterjesztő tevékenységre, egyre inkább a környezet- és természetvédelem ügyének szolgálatába állítva tudását. Hazánkban elsőként és a világon is az elsők között emelte fel szavát "A megsebzett bolygó" védelmében, (1971-ben már figyelmeztetett az éghajlatváltozás veszélyére!). Haláláig fáradhatatlan szószólója a meggyalázott Természetnek, a pusztuló bioszférának. Népszerű könyveivel (Bioszféra-expedíció, Érdekes szigetek, Haldokló őserdők nyomában, A megsebzett bolygó, stb.) cikkekkel, riportokkal, előadásokkal, beszélgetésekkel, televízió és rádiósorozatokkal (A napsugár nyomában, A megsebzett bolygó, Út a jövőnkbe, Lesz-e holnap, stb.) minden eszközt megragadva igyekszik szólni, figyelmeztetni, felrázni, rádöbbenteni a végzetes folyamatokra, összefüggésekre, az emberiség ma jellemző tevékenységének következményeire az esztelen természetpusztításra, az akkoriban még csak kibontakozóban lévő globális környezeti válságra. Professzorként, akadémikusként, világhírű tudósként sem tartotta rangján alulinak, hogy akár az alföldi tanyavilág néhány fős általános iskoláiba (sőt óvodákba) is elmenjen és beszéljen a legfontosabb és legsúlyosabb - mégis döbbenetesen elhanyagolt problémáról: a Föld ökológiai válságáról. Ezekért az utakért nem fogadott el tiszteletdíjat, mi több, a költségeket is ő maga fedezte, és boldog volt, hogy találkozhatott a gyerekekkel, fiatalokkal.



Balogh tanár úr (ezt a megszólítást kedvelte), ez a kicsi, törékeny, madárcsontú emberóriás nem csak tudós kutatóként, tudományszervezőként és tanárként volt kiváló, de emberi tulajdonságaiban is örök példaként szolgálhat (nem csak) az ifjúságnak. Ma, amikor pénzisten oltárának tüzébe két kézzel szórjuk legdrágább, pénzen meg nem vehető, pótolhatatlan kincseinket, ma nagyon nagy szükség lenne arra, hogy felmutathassunk egy másfajta sikeres példát.

Mondjuk Balogh Jánosét. Balogh Jánosét, aki vallotta, hogy "Oktalan az az ember, aki azért dolgozik látástól vakulásig, hogy lomokat vásároljon - mert a fogyasztási javakból lom lesz - nem is túl sokára." Hadiárvából akadémikussá, világhírű, köztiszteletben álló tudós-tanárrá küzdötte fel magát, aki élete végéig nem szűnt meg kiáltani a természet - tehát mindannyiunk védelmében, álmai megvalósulásáért majd" fél évszázadot tudott várni " és dolgozni. Egy olyan emberét, akinek a család és haza szent szavak voltak. Számtalanszor megtehette volna - mégsem hagyta el hazáját és büszke volt arra, hogy a világon sehol másutt nincs olyan teljes trópusi talajzoológiai gyűjtemény, mint nálunk, amit ő gyűjtött és hozott - Haza. Kérésének megfelelően oda tért vissza, ahonnan elindult: ott nyugszik az őt gyermekkorában útjára bocsátó szeretett város, Túrkeve határában, a meghatározó gyermekkori csatangolások színhelyén. Olyan örök " bár manapság gyakran megmosolygott, sőt lenézett " erényeket képvisel, mint a kitartás, a szívósság, az állhatatosság, a hűség, a küzdelem és a nélkülözések vállalása, a várni tudás, a munka, a lelemény, az egyszerűség, a tisztelet, a szeretet, a szerénység és az alázat, akinek ismertsége és népszerűsége - ha szerencsésebb országba születik, ma világszerte David Attenborough-éval, Gerald Durrell-ével, és Jacques Cousteau-éval vetekedne.

Balogh tanár úr szerencsés ember volt. Nem csak azért, mert szép kort ért meg. mert teljesíthette gyermekkori álmait és egész életében azzal foglalkozhatott, amit igazán szeretett, hadiárvából akadémikus, a nemzet ökológusa lett. Körbeutazhatta a világot -olyankor, amikor az különleges kiváltságnak számított.

Ami oly keveseknek adatik meg még a méltók közül is: már életében elismerték munkáját. Díjainak, kitüntetéseinek száma tekintélyes: 1963-ban Kossuth-díj, 1985-ben az ELTE díszdoktora, 1993-ban Széchenyi-díj és Pro Natura Emlékérem, 1995-ben Akadémiai Aranyérem, 1999-ben a Pro Renovanda Hungariae Alapítvány fődíja, 2000-ben a Magyar Köztársaság Középkeresztje csillagokkal kitüntetés, 2001-ben Corvin-lánc.

Nem sokkal halála előtt egy beszélgetés során megkérdezték tőle, hogy oly sok siker, annyi elismerés után minek örülne, mit szeretne még elérni? Azt válaszolta, szeretné, ha még sok év múlva is igazak lennének rá Ady szavai: "Ifjú szívekben élek"

...Tegyük meg Neki... Magunknak... Az utánunk következőknek..

(Forrás: greenfo/Kereki Albert - Göncöl Szövetség)

Magyarok.. Biró Lajos utazó, felfedező

Biró Lajos szegény szilágysági parasztfiúból lett világhírű utazó, felfedező.
Az entomológus Bíró Lajos 1896 és 1902 között Német-Új-Guineában végzett természetrajzi és etnográfiai gyűjtést. Az általa gyűjtött mintegy 5600 néprajzi tárgy a budapesti Néprajzi Múzeum Óceánia-gyűjteményének legnagyobb algyűjteménye, amely koraisága mellett a pontos és részletes feljegyzések, a kéziratos hagyaték, valamint a fotók nagy száma miatt nemzetközileg is egyedülállónak számít.

Természettudományos gyűjteményének (amely a Természettudományi Múzeumban található), a 200 000 állat feldolgozásán több bel-, és külföldi kutató dolgozott, több mint 150 tudományos cikk és értekezés született róla. 2400 addig ismeretlen állatfajt tartalmaz, amelyből közel 250 faj és 17 állatnem őrzi Bíró nevét. Botanikai gyűjteménye pedig további 130 új fajt és 14 új alnemet tartalmaz

.

A múlt század végén Új-Guinea a Föld legveszélyesebb vidékei közé tartozott, s csak nagyon elszánt európaiak vállalták az ottani szolgálatot, ők is csak hatalmas fizetségért. Bíró ingyen ment, pedig tudta, hogy minden harmadik ember elpusztul ott egy éven belül. Magyar elődje, Fenichel Sámuel korai halála nemhogy elrettentette volna az utazástól, hanem inkább makaccsá tette. 1895-ben, 40 éves fejjel indult el a veszélyes útra. Útra kelését -- a maga fanyar humorával -- a következőképpen jellemezte: "Úgy indultam el, ahogy talán egy reményvesztett katona indul ismeretlen harctérre. De neki legalább bajtársai vannak, én csak egymagam, ha ő megsebesül vagy elesik, ellenség vagy jó barát kórházba viszi, ápolja, vagy eltemeti, engem akkor agyonütnek és felfalnak." Akkor még ilyen veszedelmes hírük volt Új-Guinea lakóinak, a pápuáknak.

Az első mulatságos kaland még a hajóra szállása előtt, Fiuméban történt vele. A lepkeölő veszedelmes mérget, a ciánkálit elfelejtette Magyarországon beszerezni, ezért az utolsó pillanatban egy fiumei orvoshoz fordult segítségért. Az orvos megkérdezte, hogy mennyit írjon fel? Legalább egy kilót kérek -- felelte Bíró Lajos gyanútlanul. Az orvos értetlenül nézett rá, azt hitte, hogy megzavarodott. Ciánkáliból néhány gramm is halálos méreg. Sorra járták a gyógyszertárakat, de mindenütt csak néhány grammot találtak. Eredménytelenül váltak el, és az orvos hazafelé menet összetalálkozott egy katonatanár barátjával. Ilyen esetem sem volt még -- mesélte a tanárnak. -- Nézd csak azt a nagy szakállú magyart, ott a kávéház előtt. Új Guineába indul, és egy kiló ciánkálit akart receptre felíratni velem. Egész Fiuméban nem találtunk ennyit. -- Akkor ő az én emberem kiáltott fel a tanár. -- Nemrég érkezett a kémiai szertáramba -- tévedésből -- egy kiló ciánkáli. Már aludni sem tudok a gond miatt, hogy mit csináljak ennyi méreggel. Adjuk oda gyorsan a magyarnak. -- Így jutott Bíró Lajos a tudományos munkához nélkülözhetetlen méreghez.

1896-ban éppen újév napján kötött ki a hajó Új-Guinea partjánál. Bíró Lajos így írja le érkezését: "A késő délutánon már az egész vidéket meglepte a nedves köd, a nap vörös korongja még csak világít, de napfényt nem ad. Nyugatra egy, a Budai-hegyekre emlékeztető hegysor, északra, keletre apró szigetek fogják körül a tengeröblöt, mindenik sziget olyan messziről, mint egy pálmákkal megrakott, szép, nagy kosár."

Ez a párába burkolt táj gyilkos éghajlatot jelentett a fehér ember számára. Ekkor még nem tudták, hogy a legveszedelmesebb trópusi betegséget, a maláriát szúnyogcsípés terjeszti. Azt hitték, hogy a mocsári levegővel lélegzi be az ember. Bíró a harmadik héten ismerkedett meg ezzel a betegséggel, de kevéssel később olyan kalandja volt, amely majdnem az életébe került. Egy folyó mentén, a sűrű őserdőbe vadászgatott, egy bennszülött fiú kíséretében. "A szálas őserdőben jó madarászó vadászat esett -- írja emlékirataiban --, mert itt másféle madarak élnek a fák koronáit összenövő liánok bogyóin. Nem messze tőlünk valami nagyobb madár ismeretlen hangját hallottam. A hang visszacsábított a sűrűségbe, és úgy belekeveredtem egy tüskés bozótba, hogy sötétedésig nem tudtam visszavergődni a folyóhoz. Még csak kalap és kabát sem volt velem, ing, nadrág, cipő és puska volt minden felszerelésem. Nyolc óra tájban megeredt az eső is, és áztatott hajnalig. Az erdő kivilágításának -- melyet később sokszor láttam -- először itt voltam tanúja. A fák törzsei, a talaj minden porcikája kékes foszforfényben vagy rubinvörösben úszott a korhadó gombáktól. Tündérnek képzelhettem volna magamat tündérországban, de nem gondoltam volna arra, hogy ilyen helyeken cserkésznek a mindig éhes krokodilusok. Ott kuporogtam minden fától félrehúzódva, mert azok tele vannak csípő hangyákkal, és lestem minden zörejre, nehogy meglepjen a krokodilus. Meg is virradt valahára, és hamar hazataláltam, de az orvos kijelentette, hogy legyek felkészülve a legrosszabbra. Azt mondták, hogy nem volt rá eset, hogy fehér ember esős évszakban az erdőn éjjelezett volna. Visszacsomagoltam ládáimba, búcsúleveleket írtam, megneveztem végrendeletem végrehajtóját és vártam, hogy él tovább a halálra szánt áldozat." De Bíró Lajos túlélte azt az éjszakát, és túlélt még további hét esztendőt Új-Guineában. Közben egymás után adta postára az értékes gyűjteményeket, és egy év múlva már egy sereg európai múzeumban az ő anyagán dolgoztak a tudósok. Bíró Lajos számára az igazi zoológusélményt a világ legszebb madarai, a paradicsommadarak jelentették. Ezek a madarak tulajdonképpen egy tengerészlódítás révén jutottak szép nevükhöz. Az első, Európába kerülő paradicsommadár-bőrökről a madarak lábát olyan ügyesen vágták le a bennszülöttek, hogy a sűrű tollazat alatt nyomuk sem látszott. A tengerészek, hogy a csodaszép madarakért több pénzt kapjanak, azt a mesét terjesztették, hogy ezek a madarak a világ végéről, a bibliai Paradicsomkertből valók. A madarak láb nélküliek, mert a Paradicsomkertben örökké a levegőben lebegnek, nincs is szükségük lábakra. Később a csalás kiderült, de a paradicsommadár név rájuk ragadt. Bíró Lajos munkája ritkán folyt zavartalanul, ha nem a malária gátolta, akkor nyakába szakadt az expedíción levő tudós legnagyobb gondja, a pénztelenség. Szorult helyzetében -- a tudomány érdekében -- kegyes csaláshoz folyamodott. Új-Guineában kétféle hittérítés is volt: katolikus és evangélikus. A református Bíró Lajos, mint abban az időben a természettudósok nagyobb része, nem volt valami vallásos. Amikor azonban a hazulról várt pénzsegély már hónapok óta nem érkezett meg, elhatározta, hogy segít magán. Az evangélikus missziónál volt látogatóban, és a hittérítők előtt célzást tett rá, hogy a katolikus misszió át akarja téríteni a katolikus vallásra. Ez persze nem volt igaz, de elhitték neki. Így, hogy a katolikus konkurenciát legyőzzék, hónapokon át maguknál tartották, és élelmezték Bíró Lajost. Ezt az esetet a maga kedves humorával a következőképpen mesélte el: "Csak három hittérítő van itt, és ezek a fejükbe vették, hogy engem megtérítenek. A napokban az egyik felszólított, hogy saját érdekemben vegyek részt az istentiszteleteken. A jámborok naponta tizenegyszer tisztelik az Úristent. Hatszor evés előtt és után, meg reggel, délben, este és még kétszer bennszülött nyelven. Én azt hittem, dicséretet kapok tőlük, hogy ájtatosan imádkozom hatszor sőt még hetedszer is, ha vacsora után elcsíphettek. Otthon jó magyar ételekért nem kellett ennyit hálálkodnom a jó Istennek, mint itt a hétszámra egyforma, sótlan marhakonzervért. Igyekeztem kapacitálni őket, nézzék, más a hitvallásunk, más a lelki szükségletünk. Egy hittérítő lelkének kövér eledelek szükségesek, de egy magamfajta tudós sovány lelki koszttal eltengődik. Csak hagyjanak meg engemet az én szerény hivatásomnak, lám, én sem kívánom meg tőlük, hogy naponta tízszer menjenek madarászni-bogarászni. Érzékenyen, sértve érezték magukat, hogy én a kígyók békák fojtogatásával merem összehasonlítani az ő magasztos hivatásukat."

Bíró rokonszenvet, méltánylást vitt magával a pápuák közé. A bizalom meg is mutatkozott iránta. Felajánlották neki, maradjon köztük, kap kunyhót és asszonyt is. Bíró megmagyarázta, hogy a faluban nem maradhat, mert neki minden sziget nyelvét, szokását meg kell ismernie, hogy otthon beszámolhasson fehér testvéreinek. De az asszonyt elfogadja. Bíró még bizalmas leveleiben sem írt erről a házasságáról. A lány nevét sem tudjuk. Az idősebb múzeumi zoológusok, akik Bíró Lajost személyesen ismerték, arról is tudtak, hogy ebből a házasságból gyerekek születtek. Asztalos Sándor Bíró Lajos, a nagy magyar utazó c. könyvében közli Bíró Lajos házasságlevelének alsó részét másolatban, aláírásokkal. Vajon élnek-e leszármazottai Új-Guineában?

Az évek lassan peregtek, és Bíró Lajos elérkezett új-guineai tartózkodásának hetedik évéhez. Az állandó láz és a nélkülözések, a forró éghajlat nagyon igénybe vette közel ötvenéves szervezetét. Legfőbb ideje volt, hazautazásra gondoljon. Sohasem akart végleg hazatérni Magyarországra. Egyik ismerősének, aki Új-Guineába készült, a következőket írta: "Levelével nagyon megörvendeztetett, de még jobban azzal az örömhírrel, hogy eljön az én gyönyörű Új-Guineámba. Kérdéseire íme a válasz: Meddig maradok itt? Örökké! Nem megyek én el innen, úgy megszerettem itt. Nem volnék én ilyen boldog, ilyen szabad sehol a világon!" Így érzett, így gondolkozott Bíró Lajos akkor is, amikor elindult hazafelé.

A fogadtatás minden várakozást felülmúlt. Tudóst még nem várt ilyen ünneplés Magyarországon. A Magyar Nemzeti Múzeum küldöttsége elébe ment a Kelenföldi pályaudvarig. A Keletiben az egész peront betöltő tömeg várta, és a kormány nevében egy államtitkár üdvözölte. Az országos ünneplés csak néhány óráig tartott, azután ellobbant, mint a láng. Nehéz lenne pontosan megmondani, hogy utána miért feledkeztek meg Bíró Lajosról. Talán az volt a fő oka, hogy sohasem volt sohasem volt ügyeskedő, helyezkedő ember, és elmulasztotta, hogy fellebbvalóinak hízelegjen. És biztosan közrejátszott paraszt származása is. Abban az időben még nem tudták elfelejteni, hogy milyen nagy társadalmi különbség van az úri családból származó Humboldt és Bíró Lajos között.

Végül még egy szerény állást sem adott az ország ennek a világhírű tudósnak, aki annyi dicsőséget szerzett, és annyi tudományos kincset hozott haza. Mint tiszteletdíjas, vagyis ideiglenes múzeumi alkalmazott dolgozott, pedig bármely nagyhatalom büszke lehetett volna rá, ha véletlenül odaszületik. Nekünk, ma élő tudósoknak egyszerűen felfoghatatlan, hogy miért bántak vele így. De Bíró Lajos ezt is elviselte, mert egyetlen vágya volt, visszatérni az ő Új-Guineájába. Mindent megmozgatott, de hiába, nem tudta megszerezni a visszautazáshoz szükséges útiköltséget. Közben a debreceni egyetem meghívta professzornak, de visszautasította a nagy megtiszteltetést és anyagi függetlenséget jelentő állást. Azért nem vállalta el, mert egyetlen hivatást érzett, távoli vidékek kutatását. Még 72 éves korában is erről ábrándozott, pedig ekkor már biztosan érezte, hogy nem látja többé álmai földjét. Az akkori magyar kormány nagy szégyenére, mindenkitől elhagyatottan halt meg 1931 szeptember 2-án a Rókus-kórház szegényosztályán.

Az utódok teljesítették, amit kortársai elmulasztottak. A magyar nép és a Magyar Tudományos Akadémia emléktáblája a független országgá vált Új-Guinea egyetemén hirdeti emlékét.


Forrás: Balogh János: Érdekes szigetek (88-92. oldal) RTV - MINERVA- Budapest 1982
Kép: Wikipedia

Híres magyar mérnökök

A Ford T-modelljét - kisebb módosításokkal - közel húsz esztendőn keresztül gyártották. Amikor 1927-ben leállították a gyártást, már 15 milliónál is jóval több futott belőle Amerika és a világ útjain. Ez az autó "tette kerékre Amerikát", sorozatnagyságát csupán a Volkswagen Bogár és a Toyota Corolla tudta túlszárnyalni,
de már csak egy későbbi korban, amikor az autózás tömegjelenséggé vált. A maga idejében a Ford T-modell felülmúlhatatlan volt, és a típus bevonult a XX. század történelmébe.
A sikerautó születését a zseniális szervező, autógyáros Henry Ford, és az elgondolásait megvalósító fiatal magyar műszaki tehetség, Galamb József találkozása tette lehetővé.

Galamb József 1881-ben született Makón, többgyermekes földművescsalád legkisebb gyermekeként. Szűkös körülmények között éltek, különösen az apa korai elhunyta után.

Csak a legidősebb fiú tanulhatott, aki ügyvéd lett. József Makón járt elemi iskolába, majd szakirányú érdeklődése és rajzkészsége
a szegedi Fa- és Fémipari Szakközépiskolába vezette. A jóhírű budapesti Felső Ipariskolába (a Bánki Donát Műszaki Főiskola elődje) már bátyja támogatásával iratkozott be. Itt gépésztechnikusi képesítést szerzett. Első munkahelye, a Diósgyőri Vasgyár műszaki rajzolóként foglalkoztatta, ám csupán rövid ideig, mivel Galamb bevonult katonának. Dolgozott az aradi MARTA-nál is, a Magyar Automobil Rt.-nél, ahol végül egy németországi tanulmányutat nyert. Leszerelése után 300 korona ösztöndíj birtokában indult világot látni, szakmai tapasztalatokat gyűjteni.

Amikor 1903. októberében az Egyesült Államokba érkezett, minden munkaalkalmat megragadott, hogy el tudja magát tartani. Volt lakatos-burkoló, de elvállalt képzettséget nem igénylő feladatokat is.
Komoly szakmunkához 1904-ben, Pittsburg városában jutott, ahol szerszámkészítő lett a Westinghouse cégnél.
Amikor megnyílt Saint Louisban az autókiállítás, elutazott megnézni. A kirándulás sorsfordító eseménynek bizonyult: a 23 éves fiatalember beleszeretett az autóba. Ennek hatására döntött úgy 1905-ben, hogy egy barátjának meglátogatása ürügyén Detroitba utazik. A valós ok persze egészen más volt.

Detroit már akkor az amerikai autógyártás fellegvárának számított, számos máig létező (Ford, Cadillac, Dodge, Oldsmobile stb.), illetve azóta már régen megszűnt (pl. Chalmers, King, KRIT, Regal, Wayne) autó-
és motorgyártó üzem működött itt.

Galamb elsőként a Fordnál jelentkezett, ahol fanyalogva fogadták: mit akar, amikor alig beszéli a nyelvet?

"Nem gondoltam, hogy ebben a gyárban beszélő mérnökre van szükség" - hangzott Galamb meghökkentő, de a jelek szerint hatásos válasza: egy próbarajz elkészítése után fel is vették szerkesztő rajzolói munkakörbe.

Henry Ford gyárában ekkor mintegy 300 fő dolgozott, akik főképp más cégeknél gyártott egységekből szerelték össze az autókat. Típusjelölésre az ábécé betűit használták. A kocsik nem voltak éppen olcsók, így elsősorban a jómódúak vásárolták őket.

Nem sokkal Galamb belépése után egyik rajza Ford kezébe került. Megtetszett neki a munka, és magához hívatta készítőjét. Eleinte csak általánosságban érdeklődött, majd rátért a lényegre: új típus gyártását fontolgatja, amelyet az eddigiekkel ellentétben egy munkásember is meg tud venni, egy gyerek is el tudja vezetni, és akár a prérin is biztonsággal képes haladni. A közben titoktartásra kötelezett Galamb rajztábláját egy külön helyiségbe vitték, és hozzáláttak a munkához. Az N-modell hűtőrendszerének újratervezése után a gyár főkonstruktőrévé lépett elő, ahol később világhírre szert tett.
Jellemző az emberi találékonyságra, hogy a T-modellt eredeti rendeltetésétől eltérő célokra is kezdték használni: a farmerek például szántottak vele, a rászerelt szíjtárcsával pedig cséplő-
és darálógépeket hajtottak. Innen jött az ötlet egy mezőgazdasági traktor kifejlesztésére.
1915-től a gyár Fordson-traktor tervein dolgozott, amely az
USA-ban mintaképül szolgált a későbbi traktorgyártás számára.
Ez természetesen Galamb feladata lett, aki mindössze egy hónap alatt elkészítette a mintapéldányt, jórészt a gyártott autótípusok alkatrészeinek felhasználásával. A próba - Henry Ford farmján - sikerült, és egy külön erre a célra létesített műhelyben hamarosan hozzá is fogtak a gyártáshoz.
A Fordson traktor és a Ford autók első magyarországi képviselői pedig - kik más lehettett volna - a Makón maradt Galamb fivérek voltak, akik autójavításra rendezkedtek be.

Galamb József a Ford cég mérnöki osztályának vezetője lett, amerikai állampolgárságot kapott, megnősült és véglegesen letelepedett Detroitban. Negyven évig állt a Ford szolgálatában, több személy- és tehergépkocsi-típus kifejlesztésében is szerepet játszott, a háborús években pedig tengeralattjáró-kereső, harckocsi- és repülőgépmotorok tervezésében vett részt.


1921-ben ösztöndíjat alapított olyan makói, szegény sorsú diákoknak, akik felső ipari iskolában kívántak tanulni. Több ízben visszalátogatott Magyarországra, itthon előadásokat tartott a Magyar Mérnök és Építész Egyletben.

Forrás:mérnökleszek

Bánki Donát

A kép, melyet Bánkiról, mint emberről festünk, nem lenne teljes, ha ki nem emelnőnk azt a nagy szívjóságot, mely egész lényéből áradt, és amely megfogott és meghatott mindenkit, aki ismerte. A nagy tudós egyben a legjobb ember is volt.
/Részlet Sasvári Gézának Bánki Donátról az MMÉE Közlönyébe írt nekrológjából/

1859. június 6-án Bakonybánk községben született Bánki Donát, korának legnagyobb gépészmérnöke, a Budapesti Királyi József Műegyetem nemzetközi hírű professzora, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.

Édesapja Bánki Ignác körorvos, családjával - Donát fia 8-9 éves kora körül - a Veszprém megyei Lovászpatona nagyközségbe költözött, ahol gyógyító munkája mellett sok időt szentelt gyermekei oktatására. Bánki Donát részben még a középiskolai tananyagot is a családi házban sajátította el, de középfokú tanulmányait végül Budapesten fejezte be.

A budapesti Műegyetemen szerzett gépészmérnöki diplomát. Az iparban helyezkedett el szerkesztőmérnökként (MÁV gépgyár, majd Ganz-gyár). Az egyetemen 1879–80-ban a műszaki mechanika tanszéken tanársegéd volt, majd 1899-től haláláig a hidrogépek, kompresszorok és gőzturbinák szerkezettanának professzora. Munkássága szorosan összekapcsolódott Csonka Jánossal, akivel együtt 1890-re kifejlesztették az ún. Bánki-Csonka motort, amely a Ganz-gyár nemzetközileg is versenyképes terméke volt.
A Pallas nagy lexikona szerzőinek egyike volt 1893-tól. 1893. február 11-én Csonkával együtt szabadalmaztatta a fúvókás benzinkarburátort (porlasztót), megelőzve ezzel a külföldön általánosan úttörőnek tartott Wilhelm Maybachot. 1894-ben szabadalmaztatta az első nagynyomású robbanómotort, a saját korában méltán világhírű Bánki-motort, amelynél a robbanókeveréket a hengerbe porlasztott vízzel hűtötte le, s ezzel a motor hatásfokát korábban nem remélt mértékben sikerült fokoznia.

Mi a közös bennük?

a származási különbségek, a különböző életút ellenére magyarok maradtak!

Forrás: Wikipedia, Magyar Életrajzi Lexikon,