Balogh János 1913. február 19-én a kárpátaljai Nagybocskón (valójában attól néhány kilométerre egy kisebb településen: Lonkán) született. Édesapját egyéves korában a háború, édesanyját hét éves korában a spanyolnátha miatt veszítette el. Ekkor nagyszüleihez kerül Túrkevére, amelyet később szülővárosaként szeret és tisztel. Tíz évesen hadiárva-ösztöndíjjal jut Budapestre, a Protestáns Országos Árvaházba és a híres Fasori Evangélikus Gimnáziumba. A következő nyolc év egész életét meghatározza. A szigorú rend, a katonás fegyelem, a következetes nevelőmunka és a közismerten kiváló szellemi műhely megteremti a feltételeket ahhoz, hogy a tehetséges diák kibontakozhasson. Sok más mellett olyan feleslegesnek tűnő tudásra is szert tesz, mint a gyorsírás (országos bajnok is volt) és a latin nyelv alapos ismerete. Példaképei Bíró Lajos, Herman Ottó és Fenichel Sámuel. Bár szervezőkészsége és irodalmi tehetsége hamar kiderül, már itt elhatározza és 16 évesen naplójában le is írja: "Életem célja, hogy trópusi zoológus legyek."
Balogh János azonban nem csak kiváló kutató, tudós és tudományszervező volt, hanem nagyszerű tanár is. Biológusok és biológia-tanárok nemzedékei nőttek fel a keze alatt az ELTE-n, ahol dr. Dudich Endre nyugdíjba vonulása után 1966-ban átvette az Állatrendszertani és Ökológiai Tanszék vezetését, amely feladatot 1984-es nyugdíjazásáig látta el. Jellemző, hogy előadásait gyakran látogatták más szakok hallgatói is, mivel egyszerűen megfogalmazott, didaktikus, saját expedíciós élményeivel és a mindennapi életből vett példáival, bőségesen megtűzdelt, élvezetes és magával ragadó stílusban előadott mondanivalójával nem csak tudást, de bölcsességet és egy bizonyos szemléletet is átadott. Nem csak előadásai, de egzotikus expedíciós emléktárgyakkal díszített dolgozószobájában tartott vizsgái is emlékezetesek maradnak azon szerencsések számára, akik részesei lehettek.
50 éves korában, 1963-ban teljesült gyermekkori álma: életében először jutott el a trópusokra és mindjárt egy UNESCO-támogatta afrikai zoológiai expedíció vezetőjeként. (Miután néhány évvel korábban 46 évesen életében először járt külföldön: Londonban.) Az elkövetkező évtizedekben összesen közel negyven expedícióval valóban bejárta a Föld trópusi területeit: Afrikát, Dél-Amerikát, Ázsiát, Új-Guineát, Ausztráliát, Óceániát, Új-Kaledóniát, vagyis teljesítette tervét egy "cirkumtrópusi" kutatás és talajzoológiai gyűjtés véghezviteléről. Összességében mintegy hat évet töltött a trópusokon. Tragikus tény, hogy az általa évtizedekkel ezelőtt vett minták nagyon sokszor az egyetlen és utolsó őrzői egy-egy hajdanvolt, örökre elveszett faunának, amelynek eredeti élőhelyén ma már nyoma sem maradt és ami soha többé nem lesz, mivel a hajdani őserdők helyén letarolt, degradált területek maradtak csak. Balogh János összefüggésekben gondolkodó, szintetizáló elme volt. Ezt a képességét expedíciós tapasztalatai - akárcsak Humbold és Darwin esetében - tovább erősítették, így ezeket a folyamatokat már ott és akkor felismerte, mint ahogy expedícióin szerzett élményei alapján a világon az elsők között ismerte fel a kibontakozó ökológiai válság jeleit és veszélyeit is.
Ettől kezdve egyre több időt és energiát szán a tudománynépszerűsítő, népművelő, ismeretterjesztő tevékenységre, egyre inkább a környezet- és természetvédelem ügyének szolgálatába állítva tudását. Hazánkban elsőként és a világon is az elsők között emelte fel szavát "A megsebzett bolygó" védelmében, (1971-ben már figyelmeztetett az éghajlatváltozás veszélyére!). Haláláig fáradhatatlan szószólója a meggyalázott Természetnek, a pusztuló bioszférának. Népszerű könyveivel (Bioszféra-expedíció, Érdekes szigetek, Haldokló őserdők nyomában, A megsebzett bolygó, stb.) cikkekkel, riportokkal, előadásokkal, beszélgetésekkel, televízió és rádiósorozatokkal (A napsugár nyomában, A megsebzett bolygó, Út a jövőnkbe, Lesz-e holnap, stb.) minden eszközt megragadva igyekszik szólni, figyelmeztetni, felrázni, rádöbbenteni a végzetes folyamatokra, összefüggésekre, az emberiség ma jellemző tevékenységének következményeire az esztelen természetpusztításra, az akkoriban még csak kibontakozóban lévő globális környezeti válságra. Professzorként, akadémikusként, világhírű tudósként sem tartotta rangján alulinak, hogy akár az alföldi tanyavilág néhány fős általános iskoláiba (sőt óvodákba) is elmenjen és beszéljen a legfontosabb és legsúlyosabb - mégis döbbenetesen elhanyagolt problémáról: a Föld ökológiai válságáról. Ezekért az utakért nem fogadott el tiszteletdíjat, mi több, a költségeket is ő maga fedezte, és boldog volt, hogy találkozhatott a gyerekekkel, fiatalokkal.
Balogh tanár úr (ezt a megszólítást kedvelte), ez a kicsi, törékeny, madárcsontú emberóriás nem csak tudós kutatóként, tudományszervezőként és tanárként volt kiváló, de emberi tulajdonságaiban is örök példaként szolgálhat (nem csak) az ifjúságnak. Ma, amikor pénzisten oltárának tüzébe két kézzel szórjuk legdrágább, pénzen meg nem vehető, pótolhatatlan kincseinket, ma nagyon nagy szükség lenne arra, hogy felmutathassunk egy másfajta sikeres példát.
Mondjuk Balogh Jánosét. Balogh Jánosét, aki vallotta, hogy "Oktalan az az ember, aki azért dolgozik látástól vakulásig, hogy lomokat vásároljon - mert a fogyasztási javakból lom lesz - nem is túl sokára." Hadiárvából akadémikussá, világhírű, köztiszteletben álló tudós-tanárrá küzdötte fel magát, aki élete végéig nem szűnt meg kiáltani a természet - tehát mindannyiunk védelmében, álmai megvalósulásáért majd" fél évszázadot tudott várni " és dolgozni. Egy olyan emberét, akinek a család és haza szent szavak voltak. Számtalanszor megtehette volna - mégsem hagyta el hazáját és büszke volt arra, hogy a világon sehol másutt nincs olyan teljes trópusi talajzoológiai gyűjtemény, mint nálunk, amit ő gyűjtött és hozott - Haza. Kérésének megfelelően oda tért vissza, ahonnan elindult: ott nyugszik az őt gyermekkorában útjára bocsátó szeretett város, Túrkeve határában, a meghatározó gyermekkori csatangolások színhelyén. Olyan örök " bár manapság gyakran megmosolygott, sőt lenézett " erényeket képvisel, mint a kitartás, a szívósság, az állhatatosság, a hűség, a küzdelem és a nélkülözések vállalása, a várni tudás, a munka, a lelemény, az egyszerűség, a tisztelet, a szeretet, a szerénység és az alázat, akinek ismertsége és népszerűsége - ha szerencsésebb országba születik, ma világszerte David Attenborough-éval, Gerald Durrell-ével, és Jacques Cousteau-éval vetekedne.
Balogh tanár úr szerencsés ember volt. Nem csak azért, mert szép kort ért meg. mert teljesíthette gyermekkori álmait és egész életében azzal foglalkozhatott, amit igazán szeretett, hadiárvából akadémikus, a nemzet ökológusa lett. Körbeutazhatta a világot -olyankor, amikor az különleges kiváltságnak számított.
Ami oly keveseknek adatik meg még a méltók közül is: már életében elismerték munkáját. Díjainak, kitüntetéseinek száma tekintélyes: 1963-ban Kossuth-díj, 1985-ben az ELTE díszdoktora, 1993-ban Széchenyi-díj és Pro Natura Emlékérem, 1995-ben Akadémiai Aranyérem, 1999-ben a Pro Renovanda Hungariae Alapítvány fődíja, 2000-ben a Magyar Köztársaság Középkeresztje csillagokkal kitüntetés, 2001-ben Corvin-lánc.
Nem sokkal halála előtt egy beszélgetés során megkérdezték tőle, hogy oly sok siker, annyi elismerés után minek örülne, mit szeretne még elérni? Azt válaszolta, szeretné, ha még sok év múlva is igazak lennének rá Ady szavai: "Ifjú szívekben élek"
...Tegyük meg Neki... Magunknak... Az utánunk következőknek..
(Forrás: greenfo/Kereki Albert - Göncöl Szövetség)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése