Hírnevét igazából az utolsó három évben festett képeinek köszönheti. Valószínűleg még ő sem álmodott akkora népszerűségről, amekkora napjainkban övezi alkotásait.
.
Képeinek a színes japán nyomatok erős hatását kívánta kölcsönözni. Arra vágyott, hogy festményeit ne csak a tehetős művészetbarátok, hanem minden ember megértse és értékelje. Sokat tanult az impresszionizmus módszereiből, de műveinek igazi értékét az adja, hogy a tiszta színekkel felrakott pontok és rövid ecsetvonások nem csupán színeket és ecsetvonásokat jelentetik, hanem hűen visszaadják a művész lelkében dúló érzelmeket.
Nála tehát az ecsetkezelés nem a mesterségbeli tudásról árulkodott, mint Tintoretto, Hals vagy Manet esetében - hiszen Van Gogh szinte autodidakta módon tanult meg festeni -, hanem túlfűtött lelkiállapotának megnyilvánulása.
Éppen különleges látásmódjának, és kissé instabil lelkiállapotának köszönhetően az olyan egyszerű, közönséges témákat, amelyeket más művészek talán észre sem vettek, ő szinte belső kényszert érzett a szerény, békés, igénytelen témák megörökítésére.
Nem az volt számára a lényeg, hogy úgy fessen, ahogy a dolgokat látja, hanem úgy akarta rögzíteni a dolgokat, ahogy ő érzete. És azt akarta, hogy ezek az érzések a szemlélőben is ugyanazok legyenek, mint őbenne.
Ezzel tulajdonképpen – akarva akaratlanul – letért a „természet utánzásának” útjáról. Nem akart ő senki megbotránkoztatni, még csak szándékos újítónak sem nevezhető, hiszen nem tett mást, mint belső kényszertől vezérelve dolgozott – mert úgy érezte, dolgoznia kell. És azzal, hogy így gondolkodott és érzett, vagyis a látvány rovására az érzelmek intenzitására helyezte a hangsúlyt, tulajdonképpen megteremtette az expresszionizmus alapjait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése