Az egykori leírásokból tudható, hogy reneszánsz uralkodónk asztalánál nem volt ritka az egy tucatnyi fogás.
Nézzünk szét a korabeli krónikákban, mit írtak le a lelkes középkori tollforgatók: ugyan mit evett, és hozzá mit ivott Mátyás, az igazságos?
Mátyás idejében még szigorúan tartották a pénteki böjtöt, és a negyvennapi étel-italtól való megtartóztatást húsvét előtt, ilyenkor nem csak a hústól, hanem a tejtől, sajttól, tojástól is tartózkodtak mindenütt az országban - és ezt tartotta maga a király. Igen ám, csakhogy eszerint halat viszont lehet nyugodtan enni, a Duna pedig adott eleget, így hát kerülhetett jóféle elemózsia e szűkös időkben is az asztalra. Különösképpen, mint ahogy a kor krónikásai lelkiismeretesen feljegyezték, csuka került gyakran Mátyás és az alattvalók elé, ez a fehér húsú, tömör, nagy, emberes méretű hal, amelyik sokszor szinte beterítette az egész terítést. Valamiért azonban a király nem szívlelhette egyik legegészségesebb részét, a máját, pedig akkoriban ez fejedelmi éteknek számított. Mátyás soha nem vette ki az elébe tálalt csukamájat, aminek okát egyszer az egyik alattvaló nagy bátran meg is kérdezte. Ez a felelet érkezett: „Ne higgyétek, hogy ne volna kényes a kedvest a kelletlentől megválasztó ízlésem. Hogy pedig a csukamájhoz sosem nyúltam előttetek, az egy szilárd határozat következtetése, amit még gyermekül tevék fel magamban. Két ember ugyanis a szemem láttára ment a fogadóba, s a csaplár jókora csukát tett eléjük, a hal testéhez képest nagy és igen jó májjal. Egyikük, félretéve minden illedelmet, az egészet maga elé vette, hogy megegye, míg a másik haragra lobbant, s a maga részét követelte. Mocskolni kezdték egymást, a szitkok után a fegyverekhez nyúltak, megsebezték egymást, az egyik hamar, a másik mihamar reá kimúlt. Emiatt én, a gyermek a csukamájtól úgy elundorodtam, ami két ember halálának okozója lett, hogy később is irtóztam tőle, és bár tudom, hogy kellemes ízű, de e galád eset miatt belőle soha nem vennék."
De azért ne féltsük a királyt, hiszen a következők kerültek nap-nap után elé: lúd, kappan, kacsa, fácán, fogoly, seregély, marha, bárány, gödölye, házi- és vaddisznóhús, különféle halak, amelyeket mind megsütöttek, vagy saját levükben főztek vagy pároltak. Mindenki egy nagy közös tálból vett magának, villát, kést, kanalat senki nem használt, hanem ujjaikkal rakták a szájukba. A magyar királyi asztalnál nem volt szokás tálnokot alkalmazni - azaz olyan főt, aki a tállal, ruhával állt volna az asztalnál, tisztálkodás céljára. Miközben pedig folyt a lakoma, öntötték a kupákba a sok édes bort, közben költeményeket daloltak a királyi asztalnál a muzsikosok. Ráadásul ezek a költemények nem a más királyi udvaroknál megszokott olasz nyelven (amit a király természetesen értett volna), hanem, hogy mások is élvezhessék - magyar nyelven szólottak, hogy polgár, közép- és főrangú úr is egyaránt megértse az asztalnál.
Ahogy Bonfini mester, a király korabeli életrajzírója lejegyezte, a szószos, szaftos húsokat a következőképp ették a királyi asztalnál: Mátyás és az alattvalók egy nagyméretű lábosból kiemelték maguknak, fatányérukra tették, majd kenyérrel mártogatták a közös lábosból a szószt, a mártást. Azonban Beatrix megjelenésével a királyi udvarban némi változás állt be az étkezések során: már nem mehetett be boldog-boldogtalan a palotába (ahogy korábban megszokott volt), kidobáltatta a piszkos, pecsétes abroszokat, kimeszeltette a termeket, és a fatányérok használatát is megszüntette.
Franciaországból, Itáliából drága étkészleteket hozatott, és ettől kezdve művészi rajzolatú drága tányérokban szervírozták a vacsorát.
Beatrixnek köszönhetjük a pulykatenyésztés és a zsemlyesütés szokását,
és ugyancsak ő hozott az országba először különleges déligyümölcsöket és szelídgesztenyét.
Régi étkek..
Mivel még nem ismerték a rántást, a mártásokat jobb híján kenyérrel tömörítették.
Ekkortájt rengeteg sáfrányt és olasz fűszert fogyasztottak az előkelők,
Az első krumpliszemeket és paradicsommagokat 1760 körül ültették el hazánkban.
Az előbbiről egy kedves anekdota is megemlékezik: e szerint az egyik Esterházy-
birtokon a parasztok kényszer hatására sem óhajtottak burgonyával foglalkozni,
mert nem hitték el,hogy annak gumója ehető, a felső résztől pedig féltek, mert az korábban több ember halálát okozta.
Az érintett gróf végül egy eredeti megoldással rendezte a kérdést. Kidoboltatta,
hogy a gumókat fővesztés terhe mellett tilos kiásni és megenni. Ugyanakkor a
hajdúinak kiadta az ukázt,hogy ezért egy embert sem állíthatnak elő. Mivel akkor is a tiltott volt a vonzó,
nem kell nagyon magyarázni, mi lett az eredmény...
Bár a paprikát a török hozta hazánkba, valódi, „nagyüzemi” termesztése csak a XVIII. század elején indult meg,
őrölt változatának első használatáról pedig 1750 körül keletkezett az első adat.
Igaz, utána nagyon belelendültek eleink, mert az egykori utazók nem győznek
panaszkodni a magyar halászlevek és „gulashusok” frenetikus, torok- és szájpadláspörkölő erejéről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése