Először jéghártya képződik a partközelben. Többnyire december végén, január elején áll be a jég. Hideg teleken, vastagsága átlagosan 20-25 cm is lehet, azonban 1928-29 telén 72 cm vastagságú volt. A feljegyzések szerint a Balaton jégpáncélja tartós lehet, legtovább 1931-32 és 1962-63 telén 110 napig lehetett korcsolyázni.
Viszont a jég mozog, "dolgozik". Ha a tó felett kiderül az ég, a hideg fokozódik és a jég összehúzódik. Ekkor élesen süvítő, mennydörgő hangot ad, elszakad a parttól, hosszú repedések keletkeznek rajta. "Hízik a jég" mondták ilyenkor a balatoni halászok.
Amikor az idő átmenetileg felmelegszik, a befagyott repedések miatt a jégben hatalmas nyomófeszültség keletkezik, a jégfelület felvetemedik, feltorlódik, a törés helyét felnyomott jégtáblák jelölik - ez a turolás. Ha az olvadás jön, a hasadék szélesedik, kibukkan a víz, az ilyen nyitott turolást nevezik a balatoniak rianásnak. A rianás nem az az egyik pillanatról a másikra bekövetkező jelenség, amint azt Jókai írta "Az arany ember"-ben. A jég soha nem nyílik meg hírtelen, hogy lerántsa a rálépőt.
Rianás a Balatonon
Régen, amikor még lovas kocsival jártak a jégen, a lovak messziről megérezték az ilyen vízcsíkot és megriadtak tőle. Innen származik az elnevezés: rianás. A jégpáncél végső pusztulásának jele a jég "gyertyásodása". Mikor már az egyik rianás a másikat követi, a beszivárgó víztől a jég függőleges ceruza alakú oszlopocskákra bomlik. A fellazult, összetört jeget dobja ki, halmozza fel leginkább a déli parton az északi szél. A jég olvadása hetekik eltarthat.
A halászok és nádvágók által használt jégpatkók
A tavak mellett élő embereknek, leginkább a halászoknak alkalmazkodniuk kellett az időjárás változásához. Ezért az úgynevezett jégpatkó elmaradhatatlan segédeszköze volt a tavak és folyók lékelésén alapuló téli halászatnak. Tihanyban és a Balatonon általában még a kivágandó lékek helyét is jégpatkóval jelölték ki a körvonalak „megkörmözésével”.
A halászokhoz hasonló módon viselték a jégpatkót a nádvágók, amikor a nádtoló kaszát a jégen maguk előtt csúsztatva „törték a nádat”. E foglalkozásokhoz kötődik a tárgy használata a Fertő, a Hanság, a Csallóköz, a Szigetköz, a Balaton, a Velencei-tó, a tolnai Sárköz és a bihari Sárrétek vidékén.
Az emberek nem csak a balatoni munka segítésére alkottak elmés használati tárgyakat, hanem a szórakozás számára is. A boldogsághoz vezető utak egyike a személyiségünkben rejlő gyermeki én megőrzése. Az egyik, amit szinte kortól függetlenül űznek az emberek, az a csúszkálás. Aki a Tó mellett lakik, vagy nem csak nyáron látogatja meg a Balaton menti városokat, annak garantáltan nagy élményben lesz része. A leginkább űzött balatoni téli sport, vagy inkább szórakozás a fakutyázás, korcsolyázás, vagy a jégvitorlázás.
Az említett három téli szórakozási forma közül, a mai ember számára leginkább a fakutya a legismeretlenebb. Régen az emberek korcsiának, korcsiacskának nevezték. A név Háromszékben a gyalogszánkóhoz hasonló csúszóeszközt megnevezésére szolgált. De, hogy is néz ki egy fakutya? Két keskeny, elöl sem felgörbülő talpfára deszkaülőkét szögeltek, s ráülve két szeges bot segítségével lökték magukat a jégen.
Fakutya kialakítása Fakutyázás ma
A Balaton jegén használt fakutya voltaképpen gyalogszánkónak minősült, de a székely korcsiá-tól eltérően magas üléssel volt ellátva. Többen, újabb eredetű eszköznek, úri passziónak tartották, viszont a téli halászat idején a balatoni halászok munkájuk megkönnyítésére, valódi fából készült gyalogszánkókkal vitték ki a tóra szerszámaikat, hálóikat és az eleséget.
Forrás: SióPort
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése