A hegedű, illetve a vonós hangszerek kialakulásának folyamata az őskorig nyúlik vissza. Feltehetőleg a felhúzott íj képezte az első húros hangszerek egyikét, amelyet a megfeszítés változtatásával különböző magasságú hangok képzésére bírtak rá. A fejlődés második állomása az íj eltűnése volt; helyére egy megmunkált nyak és láb került. A rezonáló testet azonban már az emberek maguk állították elő. A húrokat egymás mellé rakták, és a nyakhoz kulcsokkal rögzítették, ami által lehetővé vált a húrok hangolása is. Ez feltehetőleg akkoriban következhetett be, amikor a nomád halászó és pásztorkodó népek letelepedtek és áttértek a földművelésre, majd a kézműiparra.
A hegedű először Észak-Itáliában bukkant fel, a 16. század közepén. Annak ellenére, hogy a hangszerek nagy része azóta elpusztult, festményekről ismerjük az akkori „hegedűket”. Ezek nagy része csak három húrt tartalmazott. A hegedű megalkotói valószínűleg három forrásból kölcsönöztek ötleteket: a rebektől, amit a 10. század óta használtak (és az arab rebáb hangszer nyomán került be Európába), a fidulától, ill. a lira da bracciótól. Az első pontos leírás Jambe de Fer Zene összegzése című könyvében található, amit 1556-ban adtak ki Lyonban. A hegedű ekkora már Európa-szerte igen elterjedt volt.
Egyes állítások szerint az első igazi hegedűt Andrea Amati készítette a 16. század első felében a Medici-család részére, akik egy olyan, utcazenélésre is alkalmas hangszert szerettek volna, ami minőségében eléri az akkori legelterjedtebb hangszer, a lant színvonalát. Amati eredetileg csak pengetős hangszerekkel (liuto, azaz lant – innen származik az olasz hegedűkészítők mai neve – liutaio – is) foglalkozott, és csak abban az időben kísérletezett gambák építésével. Mivel a gambák hangja igen szép, de túlságosan gyenge volt, Amati a jövőt egy újfajta, vonóshangszerben látta. A hegedű megjelenése után igen gyorsan elterjedt Európa-szerte. Például az akkori francia uralkodó, IX. Károly egész zenekarnyi hangszert rendelt tőle.
A legrégebbi, még egyben lévő hegedű, ami a „IX. Károly” becenevet viseli, Cremonában készült 1564-ben.
A leghíresebb hegedűkészítő családok: Amati, Guarn(i)eri, Stradivari. Ezenkívül híresek még Jean Baptiste Vuillaume és Steiner munkái.
A hegedűkészítés Magyarországon közel százötven évvel az itáliai hegedűkészítés kialakulása után jelent meg, nagyjából a 17-18. században.
/Forrás: mindent a hegedűről/
Kutatók és zenészek számára eddig megfejthetetlen rejtélynek tűnt, hogy minek köszönhető a cremonai hangszerkészítő-mesterek, elsősorban Antonio Stradivari és Giuseppe Guarneri del Gesú által alkotott hegedűk kivételes hangzása.
Eddig már több hipotézis is napvilágot látott, de egyiket sem tudták egyértelműen bizonyítani. Az egyik elmélet szerint a lakkréteg alatt található leheletvékony alapozás okozza a különös hangzást. Mások a fa kezelésére használt anyagot sejtik a rejtély hátterében.
Berend Stoel, a hollandiai Leideni Egyetem kutatója és Terry Borman, amerikai hegedűkészítő komputeres tomográffal vizsgálták meg öt cremonai hegedű anyagát, majd összehasonlították ezeket hét modern hegedű anyagának szerkezetével.
Teliholdkor választotta ki a mester a fákat
A klasszikus és a modern hegedűk anyagának átlagsűrűsége nem tért el jelentősen egymástól, ám azt találták, hogy az öreg hangszerek fájának tömörsége sokkal egyenletesebb. Mivel a fa sűrűségének akár kismértékű változása is hatással van a hangszerben keltett rezgésre, ezáltal a hangzás minőségére, a felfedezés megmagyarázhatja a cremonai hegedűk különlegességét.
A legenda szerint Stradivari mindig teliholdkor ment ki az erdőbe, hogy kiválassza a megfelelő fát (lucfenyőt) a hegedű elkészítéséhez. Egy kis felületen eltávolította a fa kérgét, majd a fát ütögetve hallgatózott, hogy megfelelő-e a hangzása.
Hogy a legendából mennyi igaz nem tudni, de a kutatópáros szerint mivel a kérdéses időszakban (a 17. század közepétől a 18. század elejéig) hűvösebb volt az éghajlat, a fákban vékonyabb évgyűrűk alakultak ki, így valószínű, hogy ez okozta a fák egyenletes tömörségét, és végső soron a különleges hangszerek egyedi hangzását.
Reményik Sándor: Hegedű sír
A roppant csillag-kupola alatt.
Oly kristálytiszta üveghangokon
Jajdul a végtelenbe valaki;
Úgy ostromol Istent és éjszakát,
Könyörög, lázad, adja meg magát,
Hogy lehetetlen meg nem hallani.
És mennyi ilyen kristály-hegedű –
És mennyi ilyen harmat-tiszta hang –
És megváltásra méltó mennyi bánat
Az örök csillag-kupola alatt.
Ha ezeket nem hallja senki sem,
Ha ezeket nem bánja senki sem:
Mért hallaná meg az én hangomat?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése