1920. június 4. a magyar nemzet gyásznapja, melyről így ír a korabeli tudósító:
“A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a
gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós őszies levegőben
tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas
gyászát jelentették… A város és az ország némán, méltóságteljesen, de
komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a
gyászünnep hatása alatt állott.”
A Párizs melletti Versailles Nagy-Trianon kastélyában ugyanis ezen a
pénteki napon, budapesti idő szerint 16:32-kor írták alá a
világtörténelem legigazságtalanabb békediktátumát. Igen, diktátumot.
Hiszen egy olyan okmányt, melyet az egyik fél véleményének semmibe
vétele, sőt meghallgatása nélkül fogalmaznak meg és kényszer alatt kerül
aláírásra, semmiképp sem lehet szerződésnek nevezni. A szerződés
ugyanis a felek megegyezését s annak feltételeit rögzíti és szabad
akaratukból van kézjegyükkel ellátva. Trianonban nem ez történt.
A béketárgyalásokra kijelölt, gróf Apponyi Albert által vezetett
magyar küldöttség 1920. január 7. érkezett a franciaországi Neullybe,
melynek kastélyában házi őrizetbe helyezték őket. Nem vehettek részt
tehát a diktátum megfogalmazását kísérő vitában, s fegyveres katonák és
detektívek hada vigyázott arra, hogy senkivel se érintkezhessenek. Ilyen
körülmények között kapták készhez január 15-én a véleményük
meghallgatása nélkül elkészített szöveget, mely a békefeltételeket
tartalmazta. Egy napjuk maradt ezek tanulmányozására és ellenvetéseik
megfogalmazására, melynek másnap Apponyi adott hangot. Mivel
megállapításai ma is érvényesek, érdemes idézni belőlük:
… „Érzem a felelősség roppant súlyát, amely reám nehezedik abban a
pillanatban, amikor Magyarország részéről a békefeltételeket illetőleg
az első szót ejtettem. Nem tétovázom azonban, és nyíltan kimondom, hogy a
békefeltételek úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk
átnyújtani, lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok. Tisztán látom
azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának
megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe
állíttatnék, hogy választania kellene a béke elfogadása vagy
visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ:
helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék. (…) Ismerjük
tartozásunkat a győzelemmel szemben. Készek vagyunk vereségünk
váltságdíját megfizetni. De ez lenne az újjáépítésnek egyedüli elve? Az
erőszak lenne egyedüli alapja az építésnek? Az anyagi erőszak lenne az
egyedüli fenntartó eleme annak a konstrukciónak, mely összeomlóban van,
mielőtt az építés befejeződött volna? Európa jövője igen szomorú lesz
ebben az esetben.” (…)
Apponyi jól megfogalmazott és a történelmi igazságra alapozó,
francia, angol és olasz nyelven elmondott beszéde nagy hatást gyakorolt
egyes küldöttekre, de ekkor már minden el volt döntve, ezért a tényeken
nem változtathatott. A békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa, május 6-án
véglegesnek nyilvánította a diktátum szövegét, ez ellen való
tiltakozásul pedig, május 17-én gróf Apponyi Albert visszaadta
megbízatását. Magyarország sorsa megpecsételődött. A békeszerződést
végül is a csak erre a célra megalakított Simonyi- Semadam Sándor
kormányának két jelentéktelen alakja, Drache- Lázár Alfréd rendkívüli
követ és Benárd Ágoston népjóléti miniszter írta alá. Ezt követően a
kormány lemondott.
A diktátum okozta nemzeti tragédia mélységét és méreteit csak akkor
érzékeljük igazán, ha a számok tükrében vizsgáljuk a történteket. Íme:
A történelmi Magyarország 282 870 négyzet km területéből, 103 093
Romániához, 61 633 Csehszlovákiához, 62 092 a Szerb- Horvát- Szlovén
királysághoz, 3965 Ausztriához és 589 Lengyelországhoz került. Megmaradt
92 963 négyzet km. Az 1910-ben még 18 264 533 főt számláló ország
lakóssága, 7 615 117-re csökkent. Több mint 3,3 millió magyar rekedt az
országhatárokon kívül. Ebből 1 662 000 Erdélyben, Partiumban és Kelet-
Bánságban, 884 000 Felvidéken, 561 800 a Vajdaságban, Szerémségben és
Muramelléken, 183 000 Kárpátalján, 26 200 pedig Őrvidéken élt.
Az új határvonalak meghúzásakor, a vasúthálózat 62,2%-át, a kiépített
utak 64,5%-át, hajóútjainak 64,4%-át elveszíti. A termőföld 61,4%-a, a
faállomány 88%-a, a nyersvas 83,1%-a, az ipartelepek 55,7%-a, a hitel-
és bankintézetek 67%-a került a szomszédos országok birtokába.
Megfosztották az összes szén, arany, ezüst, réz, valamint sóbányájától
és vízierőműveinek nagy részétől is. Falvakat szeltek ketté, 52-őt a
román , 22-öt az osztrák, 76-ot a csehszlovák, 71-et pedig a jugoszláv
határon. Több mint 100 falut és várost a közlekedési és vízszolgáltatási
lehetőségektől vágtak el. Az ország területi megcsonkítása mellett a
békediktátum csupán 35 000 főben állapította meg a magyar haderő
létszámát és jóvátétel fizetésére kötelezte Magyarországot.
Ezek csak a fizikai, számokban kifejezhető következményei, melyek nem
tükrözik a történteknek okozta, máig tartó lelki traumát. A kisemmizett,
szétszakított és elüldözött családok százezreinek tragédiáját. A nemzet
egészének bánatát.
A múlt ismeretének fontos és meghatározó szerepe van minden nemzet
életében. Talleyrand (1754-1838), a nagy francia államférfi ennek
tudatában jelentette ki: „Ha egy nemzetet véglegesen le akarsz győzni,
vagy teljesen meg akarsz semmisíteni, akkor rendkívül hatékony eszköznek
bizonyul az, ha elveszed a múltját, az emlékeit, a temetőit… azaz
elvágod a gyökereit.”
Hangsúlyozottan igaz ez ránk, magyarokra nézve. Napoleon kérdésére, hogy
mit tegyen a magyarokkal, Talleyrand ezért válaszolta a következőket:
“Felség! Régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek nagyjaikra, és
büszkék a múltjukra. Vedd el a nép múltját, és azt teszel velük, amit
akarsz!”
Szükség van az évfordulókon való
emlékezésre. Nem azért, hogy egymás nyakába borulva keseregjünk, hanem
önismeretünk elmélyítése érdekében. Hogy tudván kik voltunk,
elhatározhassuk, milyenné szeretnénk válni. Hogy ismervén honnan jövünk,
eldönthessük, merre akarunk tartani. Hogy hinni tudjuk, egyszer úgy is
összeforr, ami együvé tartozik.
Bedő Zoltán: Székely Hírmondó
