Magyarország feldarabolása
1920. június 4. a magyar nemzet gyásznapja, melyről így ír a korabeli tudósító:
“A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették… A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott.”
A Párizs melletti Versailles Nagy-Trianon kastélyában ugyanis ezen a pénteki napon, budapesti idő szerint 16:32-kor írták alá a világtörténelem legigazságtalanabb békediktátumát. Igen, diktátumot. Hiszen egy olyan okmányt, melyet az egyik fél véleményének semmibe vétele, sőt meghallgatása nélkül fogalmaznak meg és kényszer alatt kerül aláírásra, semmiképp sem lehet szerződésnek nevezni. A szerződés ugyanis a felek megegyezését s annak feltételeit rögzíti és szabad akaratukból van kézjegyükkel ellátva. Trianonban nem ez történt.
A béketárgyalásokra kijelölt, gróf Apponyi Albert által vezetett magyar küldöttség 1920. január 7. érkezett a franciaországi Neullybe, melynek kastélyában házi őrizetbe helyezték őket. Nem vehettek részt tehát a diktátum megfogalmazását kísérő vitában, s fegyveres katonák és detektívek hada vigyázott arra, hogy senkivel se érintkezhessenek. Ilyen körülmények között kapták készhez január 15-én a véleményük meghallgatása nélkül elkészített szöveget, mely a békefeltételeket tartalmazta. Egy napjuk maradt ezek tanulmányozására és ellenvetéseik megfogalmazására, melynek másnap Apponyi adott hangot. Mivel megállapításai ma is érvényesek, érdemes idézni belőlük:
… „Érzem a felelősség roppant súlyát, amely reám nehezedik abban a pillanatban, amikor Magyarország részéről a békefeltételeket illetőleg az első szót ejtettem. Nem tétovázom azonban, és nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene a béke elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék. (…) Ismerjük tartozásunkat a győzelemmel szemben. Készek vagyunk vereségünk váltságdíját megfizetni. De ez lenne az újjáépítésnek egyedüli elve? Az erőszak lenne egyedüli alapja az építésnek? Az anyagi erőszak lenne az egyedüli fenntartó eleme annak a konstrukciónak, mely összeomlóban van, mielőtt az építés befejeződött volna? Európa jövője igen szomorú lesz ebben az esetben.” (…)
Apponyi jól megfogalmazott és a történelmi igazságra alapozó, francia, angol és olasz nyelven elmondott beszéde nagy hatást gyakorolt egyes küldöttekre, de ekkor már minden el volt döntve, ezért a tényeken nem változtathatott. A békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa, május 6-án véglegesnek nyilvánította a diktátum szövegét, ez ellen való tiltakozásul pedig, május 17-én gróf Apponyi Albert visszaadta megbízatását. Magyarország sorsa megpecsételődött. A békeszerződést végül is a csak erre a célra megalakított Simonyi- Semadam Sándor kormányának két jelentéktelen alakja, Drache- Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston népjóléti miniszter írta alá. Ezt követően a kormány lemondott.
A diktátum okozta nemzeti tragédia mélységét és méreteit csak akkor érzékeljük igazán, ha a számok tükrében vizsgáljuk a történteket. Íme:
A történelmi Magyarország 282 870 négyzet km területéből, 103 093 Romániához, 61 633 Csehszlovákiához, 62 092 a Szerb- Horvát- Szlovén királysághoz, 3965 Ausztriához és 589 Lengyelországhoz került. Megmaradt 92 963 négyzet km. Az 1910-ben még 18 264 533 főt számláló ország lakóssága, 7 615 117-re csökkent. Több mint 3,3 millió magyar rekedt az országhatárokon kívül. Ebből 1 662 000 Erdélyben, Partiumban és Kelet- Bánságban, 884 000 Felvidéken, 561 800 a Vajdaságban, Szerémségben és Muramelléken, 183 000 Kárpátalján, 26 200 pedig Őrvidéken élt.
Az új határvonalak meghúzásakor, a vasúthálózat 62,2%-át, a kiépített utak 64,5%-át, hajóútjainak 64,4%-át elveszíti. A termőföld 61,4%-a, a faállomány 88%-a, a nyersvas 83,1%-a, az ipartelepek 55,7%-a, a hitel- és bankintézetek 67%-a került a szomszédos országok birtokába. Megfosztották az összes szén, arany, ezüst, réz, valamint sóbányájától és vízierőműveinek nagy részétől is. Falvakat szeltek ketté, 52-őt a román , 22-öt az osztrák, 76-ot a csehszlovák, 71-et pedig a jugoszláv határon. Több mint 100 falut és várost a közlekedési és vízszolgáltatási lehetőségektől vágtak el. Az ország területi megcsonkítása mellett a békediktátum csupán 35 000 főben állapította meg a magyar haderő létszámát és jóvátétel fizetésére kötelezte Magyarországot.
Ezek csak a fizikai, számokban kifejezhető következményei, melyek nem tükrözik a történteknek okozta, máig tartó lelki traumát. A kisemmizett, szétszakított és elüldözött családok százezreinek tragédiáját. A nemzet egészének bánatát.
A múlt ismeretének fontos és meghatározó szerepe van minden nemzet életében. Talleyrand (1754-1838), a nagy francia államférfi ennek tudatában jelentette ki: „Ha egy nemzetet véglegesen le akarsz győzni, vagy teljesen meg akarsz semmisíteni, akkor rendkívül hatékony eszköznek bizonyul az, ha elveszed a múltját, az emlékeit, a temetőit… azaz elvágod a gyökereit.”
Hangsúlyozottan igaz ez ránk, magyarokra nézve. Napoleon kérdésére, hogy mit tegyen a magyarokkal, Talleyrand ezért válaszolta a következőket:
“Felség! Régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek nagyjaikra, és büszkék a múltjukra. Vedd el a nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz!”
Szükség van az évfordulókon való emlékezésre. Nem azért, hogy egymás nyakába borulva keseregjünk, hanem önismeretünk elmélyítése érdekében. Hogy tudván kik voltunk, elhatározhassuk, milyenné szeretnénk válni. Hogy ismervén honnan jövünk, eldönthessük, merre akarunk tartani. Hogy hinni tudjuk, egyszer úgy is összeforr, ami együvé tartozik.
Bedő Zoltán: Székely Hírmondó
“A budapesti templomokban ma délelőtt megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós őszies levegőben tovahömpölygő szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették… A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erőszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott.”
A Párizs melletti Versailles Nagy-Trianon kastélyában ugyanis ezen a pénteki napon, budapesti idő szerint 16:32-kor írták alá a világtörténelem legigazságtalanabb békediktátumát. Igen, diktátumot. Hiszen egy olyan okmányt, melyet az egyik fél véleményének semmibe vétele, sőt meghallgatása nélkül fogalmaznak meg és kényszer alatt kerül aláírásra, semmiképp sem lehet szerződésnek nevezni. A szerződés ugyanis a felek megegyezését s annak feltételeit rögzíti és szabad akaratukból van kézjegyükkel ellátva. Trianonban nem ez történt.
A béketárgyalásokra kijelölt, gróf Apponyi Albert által vezetett magyar küldöttség 1920. január 7. érkezett a franciaországi Neullybe, melynek kastélyában házi őrizetbe helyezték őket. Nem vehettek részt tehát a diktátum megfogalmazását kísérő vitában, s fegyveres katonák és detektívek hada vigyázott arra, hogy senkivel se érintkezhessenek. Ilyen körülmények között kapták készhez január 15-én a véleményük meghallgatása nélkül elkészített szöveget, mely a békefeltételeket tartalmazta. Egy napjuk maradt ezek tanulmányozására és ellenvetéseik megfogalmazására, melynek másnap Apponyi adott hangot. Mivel megállapításai ma is érvényesek, érdemes idézni belőlük:
… „Érzem a felelősség roppant súlyát, amely reám nehezedik abban a pillanatban, amikor Magyarország részéről a békefeltételeket illetőleg az első szót ejtettem. Nem tétovázom azonban, és nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene a béke elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék. (…) Ismerjük tartozásunkat a győzelemmel szemben. Készek vagyunk vereségünk váltságdíját megfizetni. De ez lenne az újjáépítésnek egyedüli elve? Az erőszak lenne egyedüli alapja az építésnek? Az anyagi erőszak lenne az egyedüli fenntartó eleme annak a konstrukciónak, mely összeomlóban van, mielőtt az építés befejeződött volna? Európa jövője igen szomorú lesz ebben az esetben.” (…)
Apponyi jól megfogalmazott és a történelmi igazságra alapozó, francia, angol és olasz nyelven elmondott beszéde nagy hatást gyakorolt egyes küldöttekre, de ekkor már minden el volt döntve, ezért a tényeken nem változtathatott. A békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa, május 6-án véglegesnek nyilvánította a diktátum szövegét, ez ellen való tiltakozásul pedig, május 17-én gróf Apponyi Albert visszaadta megbízatását. Magyarország sorsa megpecsételődött. A békeszerződést végül is a csak erre a célra megalakított Simonyi- Semadam Sándor kormányának két jelentéktelen alakja, Drache- Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston népjóléti miniszter írta alá. Ezt követően a kormány lemondott.
A diktátum okozta nemzeti tragédia mélységét és méreteit csak akkor érzékeljük igazán, ha a számok tükrében vizsgáljuk a történteket. Íme:
A történelmi Magyarország 282 870 négyzet km területéből, 103 093 Romániához, 61 633 Csehszlovákiához, 62 092 a Szerb- Horvát- Szlovén királysághoz, 3965 Ausztriához és 589 Lengyelországhoz került. Megmaradt 92 963 négyzet km. Az 1910-ben még 18 264 533 főt számláló ország lakóssága, 7 615 117-re csökkent. Több mint 3,3 millió magyar rekedt az országhatárokon kívül. Ebből 1 662 000 Erdélyben, Partiumban és Kelet- Bánságban, 884 000 Felvidéken, 561 800 a Vajdaságban, Szerémségben és Muramelléken, 183 000 Kárpátalján, 26 200 pedig Őrvidéken élt.
Az új határvonalak meghúzásakor, a vasúthálózat 62,2%-át, a kiépített utak 64,5%-át, hajóútjainak 64,4%-át elveszíti. A termőföld 61,4%-a, a faállomány 88%-a, a nyersvas 83,1%-a, az ipartelepek 55,7%-a, a hitel- és bankintézetek 67%-a került a szomszédos országok birtokába. Megfosztották az összes szén, arany, ezüst, réz, valamint sóbányájától és vízierőműveinek nagy részétől is. Falvakat szeltek ketté, 52-őt a román , 22-öt az osztrák, 76-ot a csehszlovák, 71-et pedig a jugoszláv határon. Több mint 100 falut és várost a közlekedési és vízszolgáltatási lehetőségektől vágtak el. Az ország területi megcsonkítása mellett a békediktátum csupán 35 000 főben állapította meg a magyar haderő létszámát és jóvátétel fizetésére kötelezte Magyarországot.
Ezek csak a fizikai, számokban kifejezhető következményei, melyek nem tükrözik a történteknek okozta, máig tartó lelki traumát. A kisemmizett, szétszakított és elüldözött családok százezreinek tragédiáját. A nemzet egészének bánatát.
A múlt ismeretének fontos és meghatározó szerepe van minden nemzet életében. Talleyrand (1754-1838), a nagy francia államférfi ennek tudatában jelentette ki: „Ha egy nemzetet véglegesen le akarsz győzni, vagy teljesen meg akarsz semmisíteni, akkor rendkívül hatékony eszköznek bizonyul az, ha elveszed a múltját, az emlékeit, a temetőit… azaz elvágod a gyökereit.”
Hangsúlyozottan igaz ez ránk, magyarokra nézve. Napoleon kérdésére, hogy mit tegyen a magyarokkal, Talleyrand ezért válaszolta a következőket:
“Felség! Régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek nagyjaikra, és büszkék a múltjukra. Vedd el a nép múltját, és azt teszel velük, amit akarsz!”
Szükség van az évfordulókon való emlékezésre. Nem azért, hogy egymás nyakába borulva keseregjünk, hanem önismeretünk elmélyítése érdekében. Hogy tudván kik voltunk, elhatározhassuk, milyenné szeretnénk válni. Hogy ismervén honnan jövünk, eldönthessük, merre akarunk tartani. Hogy hinni tudjuk, egyszer úgy is összeforr, ami együvé tartozik.
Bedő Zoltán: Székely Hírmondó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése