Gőgösen
és hidegen uralkodik Pompei panorámáján a Vezúv, életének és halálának
okozója és tanúja. Lábainál az egykor eltemetett város csendes
maradványai a történelem varázsával terhesen újra élnek, és rendkívüli
közvetlenséggel mesélnek egy távoli múltról.
Egy
egyedülálló és egyedi történet Pompei, egy virágzó campaniai település
története, amelyet i.sz. 79-ben teljesen elárasztott és elpusztított a
vulkán kitörése. A nagy mennyiségű és finom kitörési anyag (vulkáni por
vagy hamu), mely az iszapnál jóval könnyebb állagú, tette lehetővé, hogy
a várost teljességében a napvilágra lehessen hozni, és leginkább azt,
hogy nemcsak az építészeti részek és a falfestménydíszítések maradjanak
teljesen épen, hanem a dísztárgyak, a bútorok, a legkülönfélébb
munkaeszközök, de például maguk az ételek és a szövetek is. Egy
rendkívüli fontosságú és gazdagságú leletegyüttes tehát melynek
kivételes varázsa van, mivel a szokásostól ténylegesen eltérő képet ad a
„mindennapokról”. Sok ókori várost, sok műemléket, sok régészeti
leletet hoztak a napvilágra, és mint megannyi mozaikdarabot, raktak
össze a tudósok, hogy az ókori civilizációk képmását rekonstruálják.
Pompei esetében másról van szó: abból a hamurétegből, amely egykor
megfojtott és eltemetett egy népet és egy várost, mára teljes egészében
újból kibontakozhatott egy civilizáció, egy városi település, mely
nemcsak házakból, templomokból, középületekből áll, hanem számtalan apró
dologból is, melyek a szokásokról, a hagyományokról, az életmódról, a
fontos és a hétköznapi emberek mindennapi tevékenységeiről árulkodnak.
Hirtelen,
a Vezúv kitörésével, a város ki lett radírozva a történelemből; minden
megállt egy pillanat alatt. Évszázadok távlatában Pompei újra ott van,
kiásva, az emberek szeme előtt, akik így meg tudják ragadni a múlt
képeit, újra fel tudják fedezni a tragédia pillanatait, de az emberek
mindennapi életének mozzanatait is.
Pontosan
ez Pompei különlegessége: a tény, hogy egy teljes, kimerítő és
leginkább élő képet tud adni a múlt egy civilizációjáról. Egyetlen más
dokumentáció sem képes erre. Ilyen közvetlen, ennyire világos, mint az,
amelyet az ezekben az ásatásokban napvilágra került leletek adnak
nekünk. Egyetlen más műemlék, ha még oly nagyszabású és fontos is, sem
képes ugyanazokat a dolgokat elmesélni; semmilyen írott tanúbizonyság
sem képes annyira kifejező lenni egy kisváros mindennapi életéről, mint
az, amikor az utcákat járjuk, belépünk a házakba, és az akkor
használatos tárgyakkal kapcsolatba kerülünk.
Nagyon
érdekes megfigyelni, ahogy a polgárok mosták és szőtték a ruháikat,
ahogyan őrölték a lisztet és sütötték a kenyeret, vagy ahogyan a
választási propagandájukat folytatták, vagy éppenséggel értesítették a
lakosokat a Színházban vagy az Amphiteatrumban tartott előadásokról.
Érdekes annak felfedezése, hogy miként működtették a söntéseket,
játékbarlangokat, vagy a házak alagsorában lévő üzleteket.
Rekonstruálhatjuk azt is, ahogy az emberek szabadidejüket töltötték a
közfürdőkben, a testgyakorlótereken (gimnáziumokban) vagy az utcákat
járva, a Forum nagy terén politikáról, gazdaságról és jogról vitatkozva.
A kiásott város egy másik, nagy
fontosságú dokumentációt kínál a különböző társadalmi rétegek életéről
és szokásairól. Ebből a szempontból nagy jelentőséggel bírnak a
lakóház-típusok. Meg lehet különböztetni a nemes család házát a
kereskedő és iparos réteg házától. Az elsőt a klasszikus római
tipológiához lehet hasonlítani; a második, bár lényegében a domus
elemeit ismétli, két jellegzetes vonást tartalmaz: egyrészt különösen
fényűző, hogy kiemelhesse a polgári réteg fontosságát, másrészt az a
jellemzője, hogy a tulajdonképpeni lakás a második szinten van, lévén
helyet kell, hogy adjon a földszinten elhelyezett üzlethelyiségnek.
Ott
vannak végül a köznép jóval szerényebb és kisebb házai, díszítések
nélkül és gyakran konyhakerttel, ahol a föld alapvető terményeit
művelték. A szolgaságnak és a rabszolgáknak nem volt saját hajlékuk,
számukra a szolgálati helyiségek részében tartottak fent egy kis szobát,
mely minden előkelő lakóházban megvolt.
Azután
léteztek szállók vagy bérhelyiségek az átutazóban lévő emberek számára,
akik valószínűleg Pompeiban mindig nagy számban voltak jelen, mivel a
város kikötő- és kereskedelmi tevékenységet folytatott.
A
városban fel lehet ismerni az előkelő és a köznépi lakónegyedeket: az
elsőt széles, burkolt utak keresztezik, amelyekre szép és gazdag villák
homlokzata néz, melyek belsejében csodálatos kertek és értékes
díszítések látszanak; a másikban keskeny és rossz állapotban lévő
sikátorok ékelődnek az egyszerű és alacsony kis házak közé, melyek
mellett kis üzlethelyiségek vannak. Ahhoz, hogy Pompei értékét
felismerjük, nem a művészeti szempontból legjelentősebb műemlékeknél és
építménynél kell elidőznünk, hanem be kell, hogy járjuk a város minden
zugát: csak így tudjuk felfedezni az igazi arcát és újraélni a múltját,
hagyva, hogy a dolgok, melyek egy majd két évezreddel ezelőtti
történetet mesélnek, megigézzenek.
Pompei
egy lávatalapzaton épült, mely a Vezúv egyik régmúlt időben lezajló
kitörése következtében keletkezett. valószínűleg Campania oszk
nemzettségei alapították, akik ezt a megemelt helyet választották, mert
természetesen védettnek látszott, és ráadásul nem is volt messze a
tengertől. Ez az elem bizonyosan kedvezett a város gazdasági és
politikai fejlődésének, mert később a görögök hatását szenvedte el, akik
kiterjesztették uralmukat Dél-Itália nagy részére, és különösképpen a
Nápolyi-öbölre, ahol hatalmas erődöket és hajóbázisokat hoztak létre. A
település rövid ideig volt az etruszkok uralma alatt (i.e. 525-474),
hogy később, miután őket Cumánál legyőzték, ismét a görögök fennhatósága
alá kerüljön. A campaniai terület birtoklásáért e két nép között harcot
egy harmadik, a samnis civilizáció megjelenése oldotta meg. Ez
utóbbiaknak sikerült sok várost birtokba venniük, köztük Pompeit is,
melynek lakott részét újjáépítették és kibővítették. A régészeti
ásatások valóban számos itáliai-samnis típusú építményt hoztak
napvilágra, valamint feltételezhetően ugyanahhoz az időszakhoz tartozó
különböző szobor- és falfestménydarabokat.
A
görög művészet hatása ellenben néhány templomban, valamint néhány
helyiség díszítésében és részben magán a várost körülvevő falon
ismerhető fel.
Az i.e. IV. század
körül Campaniát római seregek kezdték átszelni, melyek megpróbálták
Itália déli részét birtokukba venni; három samnis háború keletkezett
ebből, amelyek Róma győzelmével értek véget, és a területek ez utóbbiak
uralma alá kerültek.
Pompei ugyanezt a
sorsot követte: először a város „társának” lett nyilvánítva, és ezzel
egy bizonyos fokú függetlenségét ismerték el. I.e. 80-ban, miután az
itáliai népek által, a függetlenségük megvédése végett kezdeményezett
társadalmi háborúhoz csatlakoztak, megostromolták és legyőzték őket.
Ennek következménye lett, hogy római kolóniává vált „Colonia Veneria
Cornelia Pompeii” névvel. Azóta a város minden szempontból római
település volt, a politikai és a közigazgatási életben éppúgy, mint az
építészeti tipológia fejlődésében, valamint a falfestészetben és a
szobrászatban. Gazdasági téren ipari és kereskedelmi tevékenységével
tűnt ki.
Pompei halála
I.sz.
62-ben Pompeit az első igazán nagy katasztrófa érte: egy félelmetes
földrengés rázta meg Campaniát. Pompei nagyon súlyos károkat szenvedett,
sok épülete összedőlt, vagy súlyosan károsodott. De a város erős volt
és gazdaságilag virágzó, ami lehetővé tette, hogy magához térjen: a
házakat és a középületeket helyreállították, újakat építettek, az
üzlethelyiségek száma kiterebélyesedett, a lakóházakat utólag egy sor új
falfestmény-díszítéssel ékesítették.
79.
augusztus 24-én, a délutáni órákban, bekövetkezett a Vezúv hirtelen
kitörése (a részletes leírást az ifjú Plinius és Tacitus között
lezajlott levélváltás adja nekünk).
Hatalmas
hamu- és lapillitömeg lepte be a várost, teljesen eltemetve azt. A
lakosok a tenger felé próbáltak menekülni, de ugyanúgy elvesztek, mivel a
vulkánból leomló izzó anyag (valószínűleg ún. izzófelhő) utolérte őket;
azok viszont, akik házaikban bújtak el, megfulladtak. Ezeknek kézzel
fogható és drámai emléke maradt a lenyomatokban, amelyeket a testeik
bomlása által üresen hagyott terekbe folyékony gipszet csurgatva kaptak.
Az a tény, hogy Pompeit hamu, azaz
finom vulkáni por lepte el, lehetővé tette, hogy viszonylagos
könnyűséggel lehessen kiásni. Nem ugyanez történt a közeli
Herculaneummal és Stabiae-val, amelyeket szintén érintett a kitörés, de
iszapár (lahar) pusztított el. Ez, miután idővel megszilárdult, komoly
gondokat okozott a régészeknek.
Pompei tehát 79-ben elpusztult és hosszú időre elfelejtődött. Története csak megtalálását követően folytatódott.
Pompei megtalálása és az ásatások története
Pompei
első megtalálása teljesen véletlenszerű volt: a XVI. században történt,
a Sarno folyó közelében egy csatorna ásása során. Fontana építész, a
munkálatok vezetője néhány feliratot, falmaradványokat és
falfestmény-leleteket fedezett fel. Abban a pillanatban senki sem
gondolta, hogy épp erről az ókori városról lehetett szó, melynek
teljesen elveszett még az emléke is.
Más
ásatásokat csak 1748-tól kezdődően végeztek Bourbon Károly király
megbízásából, miután napvilágra kerültek – ez alkalommal is
véletlenszerűen – néhány épület maradványai. Ekkortól már a munkálatok
rendszerezettebben folytak, és mivel ennek a területnek a kiásása jóval
könnyebbnek tűnt, mint Herculaneumé, melyet néhány évvel korábban
kezdtek el, szinte kizárólag Pompei napvilágra hozatalának szentelték
magukat. Először a Színházat és a Via dei Sepolcri sírjait találták meg.
A XIX. század első éveiben hozták felszínre a Forum környékét. 1860
után, elsősorban Giuseppe Fiorellinek köszönhetően, szervesebb és
tudományosabb ásatási tanulmányok és technikák korszaka vette kezdetét;
mely lehetővé tette, hogy a város nagy részét kiássák, és ugyanakkor azt
is, hogy a műemlékek rendszerezett restaurálását is folytassák jobb
megőrzésük érdekében. Szintén Fiorellinek köszönhető a híres
„lenyomatok” szerzésének találékony és igen hasznos megoldása: az
üregekbe, mely megőrizte az élőlények körvonalait, gipszet csurgatott,
majd miután az megkötött, lebontotta róluk a megkeményedett,
hamuréteget. Fiorelli egyszerű, de ötletes technikája tette lehetővé,
hogy ma annyi bizonyítékunk legyen a múltról, és annyi drámai képünk a
tragédiáról.
Fiorelli után más
régészek és tudósok (Ruggiero, Maiuri és sokan mások) folytatták az
ásatási munkálatokat. Pompei kiásásának utolsó szakaszát egy új
rendszerű ásatás jellemezte, amely nemcsak az épületek falszerkezeteinek
megőrzésére irányult, hanem a hiányzó részek helyreállítására is,
valamint arra, hogy helyben tartsák a falfestményeket, szobrokat,
tárgyakat, oly módon, hogy az ókori város arculata minden szempontból
hiteles maradjon.
(Loretta Santini nyomán, Lieber Tamás kiegészítéseivel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése