Rovásírás

Tatárlaka titka


'Rovott írásunkat fönntartjuk immár mindörökre a magunkénak, magyarnak...'

Miközben a világ nagy kultúrái hatalmas építményeikkel hívják fel magukra a figyelmet, a magyarság elődeinek számító rokon népek reánk hagyományozott legősibb tudását három, mindössze néhány centiméter nagyságú agyagtáblácska hirdeti. A tatárlakai leletek kultúrtörténeti jelentősége mégis túlszárnyalja valamennyi vetélytársát.

A három tárgyacska legnagyobbika, a korong ugyanis sumér képírást és mai szóhasználattal rovásjeleket visel, ráadásul - egyes szakvélemények szerint - évezredekkel előzi meg a mezopotámiai íráskultúrát. A rovásírás elnevezés, ami egyaránt jelent felületbe karcolást és felületre írást, kiváló szobrászunktól, Fadrusz Jánostól származik, előtte középkori krónikásaink hun és szkíta írásként jellemezték, míg a XIX. századtól a hun-székely alak terjedt el. A leletek korának meghatározása és a rajtuk lévő jelek értelmezése kutatónként eltérő, ám feltárásuk körülményei tisztázottak.

1906. július 15-én Orosz Endre a tartariai (Tatárlaka) vasúti őrház és a Maros között húzódó szántóföldön az akkor már hírneves tordosi leletekhez hasonló kerámiákat, obszidián köveket és egyéb ősrégi tárgyakat talált. Az ásatást csak 1942-ben folytatta a Kolozsvári Egyetem Ókori Intézete, majd a háborút követően másfél évtizedre ez is leállt. A táblácskákra végül 1961-ben Nicolae Vlassa román régész bukkant, ám a feltárás nem megfelelő dokumentálása bizonyos kérdéseket mindmáig nyitva hagyott. Mivel röviddel az 1985-ben tervezett további kutatását megelőzően elhunyt, a terület azóta is háborítatlanul őrzi a múlt emlékeit.

A Vlassa féle ásatásról a legátfogóbb tanulmányt a román régésszel személyes kapcsolatban állott Makkay János őstörténész professzor írta A tartariai leletek címmel. Tőle tudjuk, hogy a ma már jól ismert agyagtáblácskák mellett számos csont töredék, agyag- és alabástrom szobrocska is előkerült a feltárási gödörből. Eredetükről azt tartja, hogy valahol az Égei-tengeri központokban sumér személy adta át tudását egy feltehetően erdélyi kereskedőnek, aki aztán hazájában is elterjesztette a jeleket a Krisztus előtti 3. évezredben.

A Knight-Lomas kutatópáros ezzel szemben azt írja Múlt üzenete címmel megjelent kötetében, hogy '...a leleteket körülvevő kőzetrétegeken elvégzett, megbízható rádiókarbonos kormeghatározás elvégzése után kiderült, hogy a tatári táblák sokkal régebbiek, mint a legkorábbi sumér szimbólumok. (...) nem lehet megkerülni a tényt, hogy ha létezett kapcsolat a két írásrendszer között, akkor csak a sumérek lehettek azok, akik az erdélyiektől tanultak.'

Azóta számos megfejtési kísérlet látott napvilágot. Forrai Sándor a rovásírás Z, NY, GY, B és P betűit ismerte fel a jelekben, könyvében mezopotámiai, föníciai, egyiptomi, krétai párhuzamokról tesz említést. Badiny Jós Ferenc az Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig című kötetében protosumir képírású fogalomjegyeknek tartja a korongon lévő ábrákat és betűket, amelyekben nem kereshetünk csupán hangértékű rovásjeleket. Az ő olvasata ennek tükrében így hangzik: 'Oltalmazónk! Minden titok dicső Nagyasszonya! Vigyázó két szemed óvjon Nap atyánk fényében!' Tőle tudjuk, hogy a C14-es méréseket Dr. Hans E. Suess, a San Diegoi Egyetem professzora végezte, amelynek eredményeként a leletek korát az Kr.e. 5500-5000-re tette, ezek tehát napjainktól számítva 7000-7500 évesek.

Kabay Lizett, kolozsvári néprajzkutató és művészettörténész Kulcsképekhez kulcsszavak című művének jelképértelmezésében a Nap ékjelét, a Nap és a Hold együttes ábrázolását, és a sumér tízes számnevet találjuk. A megfejtés bonyolultságát annak tulajdonítja, hogy nincs elég jel- és ábraismétlés a táblácskákon.

Friedrich Klára rovásíráskutató/oktató, aki Kőbe vésték, fába rótták című könyvében mintegy negyven megfejtést gyűjtött össze, maga pedig a gödörben talált valamennyi tárgyat egységes egészként értelmezve arra a véleményre jut, hogy egy temetkezés emlékeivel van dolgunk. Erre utalnak a csőtalpas vázában elhelyezett bálvány szobrocskák, míg a korong és téglalap alakú agyagtáblácskák jelei az elhunyt személy életútját mesélik el. Igen lényegesnek tartja a korong bal felső sarkában található V alakú jelet, mivel ezzel indul az értelmezés.


A tatárlakai lelet, önmagában akár kevés is lehetne a rovásírás Kárpát-medencei ősiségének bizonyításához, ha Vén András tordosi református tanító 1875-ben fel nem hívja a világ legelső régésznője, az erdélyi származású Torma Zsófia figyelmét a Maros helybéli partfalából kihullott számtalan cserépedény és csontváz töredékre. Az életét a kutatómunkának szentelő hölgy mintegy tízezer rovásjeles cserép töredéket és korongot gyűjtött, ezeket az akkori nevén kolozsvári Nemzeti Múzeum vásárolta meg.

Kutatómunkáját Makkay János, Forrai Sándor, Badiny Jós Ferenc, Friedrich Klára fent említett kiadványaikban méltatják, nem úgy, mint a hivatalos kortárs történész elit, amely a tudós asszonyt nézetei miatt kiközösítette, kigúnyolta. Számukra megbocsáthatatlan bűne az volt, hogy Zsófia a rovásjelek és a sumér képírás rokonságát hangoztatta, ami Trefort Ágoston vallási és oktatási miniszternek 1877-ben tett, csupán a finnugor elméletet valló tudósok támogatásáról szóló kijelentése idején megpecsételte sorsát.

Pedig Zsófia asszony jó helyütt kutakodott. Belgrád Vinca nevű külvárosáról, valamint a Maros parti Tordosról elnevezett Kr.e. 6.000-3.000-ig tartó műveltség úgy jelentőségében, mint időtartamában és korában össze nem hasonlítható a finnugornak nevezett, ám ebben a formában soha nem is létezett népcsoport múltjával. Különösen elgondolkodtató, hogy a jelenlegi nevén kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban látható, ám a feltáró Torma Zsófia nevét nem említő kiállítás cseréptöredékeinek egyikén ugyanaz a fésűfog alakú, fordított rovás P betű látható, mint a boszniai Viszokóban jelenleg is folyó ásatások helyszínén, továbbá Trójában, Egyiptomban és az iráni Tepe Yahyában. Ugyancsak több ásatáson találtak a korongon látható B, GY, F, Z rovásbetűket.


A három, szinte aprócska méretű lelet meghatározó fontosságú a Kárpát-medence története szempontjából. Mert meglehet, hogy a magyarság jelenleg is élő legközelebbi rokonai a Távol-Keleten találhatók, az ott eddig feltárt rovásemlékek évezredekkel későbbiek a Kárpát-medenceinél. A terület jelentőségét az sem csorbítja, hogy Európa bizonyos vidékein (pl. Glozel, Mas-d'Azil) és egyes barlangrajzokon ennél idősebb, a mi rovásunkhoz hasonló jeleket találtak, mert azokon a tájakon viszont nem élnek olyan népek, akik azokat a jeleket napjainkban is képesek lennének használni.

Bár a rovásírást a latin írásbeliség átvétele óta az elmúlt évezredben megkísérelték betiltani, a rovásemlékeket megsemmisíteni - és ebben különösen élen járt Hunfalvi Pál, a Magyarnak nevezett Tudományos Akadémia magyargyűlölő könyvtárosa -, teljes mértékű visszaszorítása nem sikerült. A nép megtartotta emlékezetében, feltüntette mindennapi használati tárgyain, erdélyi fatemplomain, mert valahol lelke mélyén érezte, hogy ez az ő őseinek a hagyatéka, amelyet ápolnia, s őriznie kell.

Az olyan, szinte elfeledett személyeknek, mint Vén András, Orosz Endre, valamint az elhivatott kutatóknak, mint Torma Zsófia és Forrai Sándor köszönhetően, főleg a gyermekek körében ma már ismét megállíthatatlanul terjed a rovásírás elsajátítása a muravidéki Lendvától a kárpátaljai Beregszászig, a felvidéki Nyitrától a délvidéki Zentáig.

És ez nem véletlen, mert a magyar az egyetlen nemzet, amely rokonnépei utódaként több ezer év után is ugyanott él, ahol elődei már rovásírással üzentek, ahogyan Fadrusz János is fennen hangoztatta:

'Látom, jönnek az idők, amikor iskoláinkban tanítani fogják gyermekeinket őseink betűrendszerére... Az idegen látja őseink legsajátosabb kezeírását. És minden magyar büszkén, fönndobogó szívvel fogja az idegennek mutatni a rovott felírást és magyarázni, hogy őseink évezredeken át ezekkel a betűkkel írtak! És ez a miénk volt, mi fönntartottuk és fönntartjuk immár mindörökre a magunkénak, magyarnak...'

Szakács Gábor

Tatárlaka titka

'Rovott írásunkat fönntartjuk immár mindörökre a magunkénak, magyarnak...'

Miközben a világ nagy kultúrái hatalmas építményeikkel hívják fel magukra a figyelmet, a magyarság elődeinek számító rokon népek reánk hagyományozott legősibb tudását három, mindössze néhány centiméter nagyságú agyagtáblácska hirdeti. A tatárlakai leletek kultúrtörténeti jelentősége mégis túlszárnyalja valamennyi vetélytársát.

A három tárgyacska legnagyobbika, a korong ugyanis sumér képírást és mai szóhasználattal rovásjeleket visel, ráadásul - egyes szakvélemények szerint - évezredekkel előzi meg a mezopotámiai íráskultúrát. A rovásírás elnevezés, ami egyaránt jelent felületbe karcolást és felületre írást, kiváló szobrászunktól, Fadrusz Jánostól származik, előtte középkori krónikásaink hun és szkíta írásként jellemezték, míg a XIX. századtól a hun-székely alak terjedt el. A leletek korának meghatározása és a rajtuk lévő jelek értelmezése kutatónként eltérő, ám feltárásuk körülményei tisztázottak.

1906. július 15-én Orosz Endre a tartariai (Tatárlaka) vasúti őrház és a Maros között húzódó szántóföldön az akkor már hírneves tordosi leletekhez hasonló kerámiákat, obszidián köveket és egyéb ősrégi tárgyakat talált. Az ásatást csak 1942-ben folytatta a Kolozsvári Egyetem Ókori Intézete, majd a háborút követően másfél évtizedre ez is leállt. A táblácskákra végül 1961-ben Nicolae Vlassa román régész bukkant, ám a feltárás nem megfelelő dokumentálása bizonyos kérdéseket mindmáig nyitva hagyott. Mivel röviddel az 1985-ben tervezett további kutatását megelőzően elhunyt, a terület azóta is háborítatlanul őrzi a múlt emlékeit.

A Vlassa féle ásatásról a legátfogóbb tanulmányt a román régésszel személyes kapcsolatban állott Makkay János őstörténész professzor írta A tartariai leletek címmel. Tőle tudjuk, hogy a ma már jól ismert agyagtáblácskák mellett számos csont töredék, agyag- és alabástrom szobrocska is előkerült a feltárási gödörből. Eredetükről azt tartja, hogy valahol az Égei-tengeri központokban sumér személy adta át tudását egy feltehetően erdélyi kereskedőnek, aki aztán hazájában is elterjesztette a jeleket a Krisztus előtti 3. évezredben.

A Knight-Lomas kutatópáros ezzel szemben azt írja Múlt üzenete címmel megjelent kötetében, hogy '...a leleteket körülvevő kőzetrétegeken elvégzett, megbízható rádiókarbonos kormeghatározás elvégzése után kiderült, hogy a tatári táblák sokkal régebbiek, mint a legkorábbi sumér szimbólumok. (...) nem lehet megkerülni a tényt, hogy ha létezett kapcsolat a két írásrendszer között, akkor csak a sumérek lehettek azok, akik az erdélyiektől tanultak.'

Azóta számos megfejtési kísérlet látott napvilágot. Forrai Sándor a rovásírás Z, NY, GY, B és P betűit ismerte fel a jelekben, könyvében mezopotámiai, föníciai, egyiptomi, krétai párhuzamokról tesz említést. Badiny Jós Ferenc az Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig című kötetében protosumir képírású fogalomjegyeknek tartja a korongon lévő ábrákat és betűket, amelyekben nem kereshetünk csupán hangértékű rovásjeleket. Az ő olvasata ennek tükrében így hangzik: 'Oltalmazónk! Minden titok dicső Nagyasszonya! Vigyázó két szemed óvjon Nap atyánk fényében!' Tőle tudjuk, hogy a C14-es méréseket Dr. Hans E. Suess, a San Diegoi Egyetem professzora végezte, amelynek eredményeként a leletek korát az Kr.e. 5500-5000-re tette, ezek tehát napjainktól számítva 7000-7500 évesek.

Kabay Lizett, kolozsvári néprajzkutató és művészettörténész Kulcsképekhez kulcsszavak című művének jelképértelmezésében a Nap ékjelét, a Nap és a Hold együttes ábrázolását, és a sumér tízes számnevet találjuk. A megfejtés bonyolultságát annak tulajdonítja, hogy nincs elég jel- és ábraismétlés a táblácskákon.

Friedrich Klára rovásíráskutató/oktató, aki Kőbe vésték, fába rótták című könyvében mintegy negyven megfejtést gyűjtött össze, maga pedig a gödörben talált valamennyi tárgyat egységes egészként értelmezve arra a véleményre jut, hogy egy temetkezés emlékeivel van dolgunk. Erre utalnak a csőtalpas vázában elhelyezett bálvány szobrocskák, míg a korong és téglalap alakú agyagtáblácskák jelei az elhunyt személy életútját mesélik el. Igen lényegesnek tartja a korong bal felső sarkában található V alakú jelet, mivel ezzel indul az értelmezés.


A tatárlakai lelet, önmagában akár kevés is lehetne a rovásírás Kárpát-medencei ősiségének bizonyításához, ha Vén András tordosi református tanító 1875-ben fel nem hívja a világ legelső régésznője, az erdélyi származású Torma Zsófia figyelmét a Maros helybéli partfalából kihullott számtalan cserépedény és csontváz töredékre. Az életét a kutatómunkának szentelő hölgy mintegy tízezer rovásjeles cserép töredéket és korongot gyűjtött, ezeket az akkori nevén kolozsvári Nemzeti Múzeum vásárolta meg.

Kutatómunkáját Makkay János, Forrai Sándor, Badiny Jós Ferenc, Friedrich Klára fent említett kiadványaikban méltatják, nem úgy, mint a hivatalos kortárs történész elit, amely a tudós asszonyt nézetei miatt kiközösítette, kigúnyolta. Számukra megbocsáthatatlan bűne az volt, hogy Zsófia a rovásjelek és a sumér képírás rokonságát hangoztatta, ami Trefort Ágoston vallási és oktatási miniszternek 1877-ben tett, csupán a finnugor elméletet valló tudósok támogatásáról szóló kijelentése idején megpecsételte sorsát.

Pedig Zsófia asszony jó helyütt kutakodott. Belgrád Vinca nevű külvárosáról, valamint a Maros parti Tordosról elnevezett Kr.e. 6.000-3.000-ig tartó műveltség úgy jelentőségében, mint időtartamában és korában össze nem hasonlítható a finnugornak nevezett, ám ebben a formában soha nem is létezett népcsoport múltjával. Különösen elgondolkodtató, hogy a jelenlegi nevén kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban látható, ám a feltáró Torma Zsófia nevét nem említő kiállítás cseréptöredékeinek egyikén ugyanaz a fésűfog alakú, fordított rovás P betű látható, mint a boszniai Viszokóban jelenleg is folyó ásatások helyszínén, továbbá Trójában, Egyiptomban és az iráni Tepe Yahyában. Ugyancsak több ásatáson találtak a korongon látható B, GY, F, Z rovásbetűket.


A három, szinte aprócska méretű lelet meghatározó fontosságú a Kárpát-medence története szempontjából. Mert meglehet, hogy a magyarság jelenleg is élő legközelebbi rokonai a Távol-Keleten találhatók, az ott eddig feltárt rovásemlékek évezredekkel későbbiek a Kárpát-medenceinél. A terület jelentőségét az sem csorbítja, hogy Európa bizonyos vidékein (pl. Glozel, Mas-d'Azil) és egyes barlangrajzokon ennél idősebb, a mi rovásunkhoz hasonló jeleket találtak, mert azokon a tájakon viszont nem élnek olyan népek, akik azokat a jeleket napjainkban is képesek lennének használni.

Bár a rovásírást a latin írásbeliség átvétele óta az elmúlt évezredben megkísérelték betiltani, a rovásemlékeket megsemmisíteni - és ebben különösen élen járt Hunfalvi Pál, a Magyarnak nevezett Tudományos Akadémia magyargyűlölő könyvtárosa -, teljes mértékű visszaszorítása nem sikerült. A nép megtartotta emlékezetében, feltüntette mindennapi használati tárgyain, erdélyi fatemplomain, mert valahol lelke mélyén érezte, hogy ez az ő őseinek a hagyatéka, amelyet ápolnia, s őriznie kell.

Az olyan, szinte elfeledett személyeknek, mint Vén András, Orosz Endre, valamint az elhivatott kutatóknak, mint Torma Zsófia és Forrai Sándor köszönhetően, főleg a gyermekek körében ma már ismét megállíthatatlanul terjed a rovásírás elsajátítása a muravidéki Lendvától a kárpátaljai Beregszászig, a felvidéki Nyitrától a délvidéki Zentáig.

És ez nem véletlen, mert a magyar az egyetlen nemzet, amely rokonnépei utódaként több ezer év után is ugyanott él, ahol elődei már rovásírással üzentek, ahogyan Fadrusz János is fennen hangoztatta:

 

'Látom, jönnek az idők, amikor iskoláinkban tanítani fogják gyermekeinket őseink betűrendszerére... Az idegen látja őseink legsajátosabb kezeírását. És minden magyar büszkén, fönndobogó szívvel fogja az idegennek mutatni a rovott felírást és magyarázni, hogy őseink évezredeken át ezekkel a betűkkel írtak! És ez a miénk volt, mi fönntartottuk és fönntartjuk immár mindörökre a magunkénak, magyarnak...'

 

Szakács Gábor

Torma Zsófia - az első magyar régésznő

 Torma Zsófia egyike azoknak a méltatlanul mellőzött és elfeledett embereknek, akik nélkül a történelemtudomány ma nem ott tartana, ahol éppen tart.
 

"A szakirodalom magától értetődően beszél az emberiség történetében meghatározó szerepet betöltő, újkőkori Tordos-Vinca műveltségről. Az kevésbé közismert, hogy e korszak első leírását Torma Zsófia régésznőnek köszönheti a világ.


Az erdélyi Csicsókeresztúron 1832-ben született, nemesi származású leánynak már gyermekkora is az ásatási leletek társaságában telt, hiszen szobája padlóját régész-történész édesapja, Torma József cserépdarabkái borították. Érdeklődését csak fokozta, amikor Rómer Flóris bencés szerzetes, a magyar régészet és műemlékvédelem megalapítója ellátogatott hozzájuk. A család múlt iránti érdeklődése erős hazaszeretettel párosult. Zsófia édesapja 1848-ban országgyűlési képviselő, nővére férje, Makray László pedig Bem József seregében honvéd alezredes, akit ezért súlyos börtönbüntetéssel sújtottak. Bátyja szintén Bem tábornok seregében harcolt. Zsófia a pusztuló leletek gyűjtését, mentését érezte honleányi kötelességének, és bár kéttucat kérője is volt, vagyonát feláldozva a tudománynak és kutatásnak szentelte magánéletét.

A szerénység mellett meghatározó emberi tulajdonságai közé tartozott az árvák, üldözöttek, segélyre szorulók támogatása, iskola építésére földterületet adományozott. Új lakhelyén, Szászvárosban, részvétele nélkül jótékonysági cselekedet elképzelhetetlen volt.

Évtizedes előtanulmányainak első eredménye, hogy amikor 1875-ben Vén András tordosi református tanító felhívta figyelmét a Maros partfalából előbukkanó karcolatos cseréptöredékekre, azonnal a helyszínre sietett és férfiakat megszégyenítő fáradságos munkájával kiásott több ezer leletéből igen előremutató következtetéseket vonhatott le. Ezzel alapozta meg a tudomány által Tordosinak nevezett, majd évtizedekkel később a Vincaival kiegészített újkőkorszaki műveltségi kört.

Neve egy esztendővel később került a köztudatba, amikor Hunyad megye egyetlen számításba jöhető régészeként meghívást kapott a Budapesten rendezett Nemzetközi Ősrégészeti Kongresszusra, ahol leletei egy részét bemutathatta. Mivel naprakész ismeretekkel rendelkezett a szakirodalomban, magyar, német, francia, angol, görög, latin szerzők műveivel támasztotta alá megállapításait. Ennek ellenére, a tudomány állandó kísérőjelenségét is meg kellett tapasztalnia: a szakmai féltékenységet. Hampel József régész, a Nemzeti Múzeum munkatársa, az Archeológiai Értesítő szerkesztője két darabot kivett Zsófia újkőkori gyűjteményből, mondván, hogy azok római koriak.

Minthogy a régésznő ragaszkodott visszahelyezésükhöz, és a hozzáértő tudósok figyelmét is éppen e két darab ragadta meg leginkább, ettől kezdve Hampel ott ártott neki, ahol csak tudott, a közlési lehetőségektől elzárta, sőt még halála után is gúnyolódott személyén. Pedig a régésznő a világon először alkalmazta a társtudományok bevonását a régészeti munkába, és ezzel kapcsolatot teremtett az egyes szakterületek között.

Ez a módszer alapozta meg következtetését, mely szerint a tordosi, a trójai és a legkorábbi sumer műveltség közös forrásból táplálkozott. Leleteit szaktudósoknak is elküldte tanulmányozásra, így lett levelezőtársa John Lubbock angol tudós, Archibald Sayce angol nyelvész, sumerologus, Francis Lenormant francia régész és sumerologus, Heinrich Schliemann, Trója feltárója.

Hunfalvy Pál is igen hamar felismerte Zsófia trójai és mezopotámiai összehasonlításainak, valamint a korongokra, edényekre karcolt írásjeleinek a finnugor elméletre veszélyes voltát. Ennek nyomán a Néprajzi Társaság két évig hitegette tanulmányainak kiadásával, amely végül Németországban jelent meg Ethnographische Analogien címmel.

A vallási, csillagászati, embertani, írásbeli, díszítőművészeti, nyelvészeti, sőt még táncművészeti összehasonlításokat is tartalmazó tanulmányt Fehérné Walter Anna kiadásában magyarul csak 1973-ban vehette kezébe az olvasó. A magyarázat a kötet címében rejlik: „Sumér nyomok Erdélyben”. A régésznő megállapítása, mely szerint a cseréptöredékeken egyértelműen betűk és írásjelek találhatók – ezt majd egy évszázaddal később Forrai Sándor íráskutató igazolta – szembefordult Hunfalvy Pál ellentmondást nem tűrő kijelentésével, hogy a magyaroknak a kereszténységre térítés előtt saját írásuk nem volt, a hun-székely rovásírást pedig néhány XVII. századi tudós szerkesztette.

Ennek a szembenállásnak tudható be, hogy a Ferberről magyarosított nevű nyelvész, Szinnyei József az Erdélyi Múzeum Egylet szerkesztője is visszautasította írásainak közlését. A kétezer ábrával díszített „Dácia a római foglalás előtt” című főművét nyolc évig kérvényezte a minisztériumnál, az MTA-nál, a kéziratot háromszor vitte hiába Pestre Szászvárosból.

Nicolae Vlassa, a Kolozsvári Történelmi Múzeum régésze, a tatárlakai hamvasztásos sír feltárója 1961-ben úgy nyilatkozott, hogy a kézirat és rajzai már minőségileg kiadhatatlan állapotban vannak.

Torma Zsófia munkásságát a korabeli bértollnokok maró gúnyolódása kísérte, ugyanakkor kutatási eredményeivel, amelyekért olykor őrültnek nyilvánították, neve említése nélkül mások alapozták meg saját életpályájukat. Mint a nála vendégeskedő és a tőle kapott leletekkel hazatérő Paul Reinecke fiatal német régész, aki Tordos és Trója kapcsolatról írt tanulmányával világhírre tett szert. Sir Colin Renfrew cambridge-i régész professzor, a Vincsán évtizedekkel később ásató szerb Miloje Vasics, a német Hubert Schmidt és Sir Gordon Childe ausztrál származású régész megállapításaira hivatkozik a Tordos-Vinca műveltség részletes tárgyalásánál, akárcsak Richard Rudgley angol antropológus, vallástörténész, őskortörténész.

Torma Zsófia számára nem kevésbé keserves kudarc 1889-ben a német antropológusok bécsi kongresszusa, ahol alig néhányan voltak kíváncsiak előadására, hiszen a többi résztvevő nem is rendelkezett megfelelő előismerettel, hogy néprajzi összehasonlításait megértse. Szerencsére a tudományos élet jelentős személyiségeinek, köztük a már említett Rómer Flóris, gróf Kuun Géza régész, keletkutató, akadémikus, a főrendiház tagja, Téglás Gábor geológus, régész, dévai iskolaigazgató, Ipolyi Arnold püspök, néprajzkutató véleménye, valamint Kossuth Lajos Torinóból küldött megtisztelő levele csökkentette a megalázások súlyát.

Az idős korára vagyonát jótékonykodásra és kutatásra feláldozó nemes asszony leleteit életjáradékért cserébe eladta a Kolozsvári Erdély Történeti Múzeum Érem- és Régiségtárának. Némi gyógyír a lelki sebekre, hogy 1899 májusában a város egyeteme tiszteletbeli bölcsészdoktorrá nevezi ki, ám erre csak keserű iróniával válaszolhatta: „Ez már holt lóra patkó”… Ugyanaz év novemberében távozott e számára kegyetlen világból, amely még holtában sem becsülte meg. Csicsókeresztúron a családi Torma-kriptát feldúlták, földi maradványait máig nem azonosították.

Szászvárosi lakóházán egy ideig tábla emlékeztetett néhai jeles tulajdonosára, ám felújítása után a jelenlegi román tulajdonos nem járult hozzá a tábla visszahelyezéséhez.

Táblaavatás helyett hívei 2012. április 28-án a dévai Téglás Gábor iskolában, másnap pedig a szászvárosi református templomban emlékeztek meg a magyar régészet nagyasszonyáról. E sorok írója és felesége, Friedrich Klára, Torma Zsófia életművének egyik kutatója megtisztelő meghívást kapott a szászvárosi Fülöp Júliától, az Erdélyi Magyarok Közművelődési Egyesülete (EMKE) idei kitüntetettjétől, hogy a Hunyad Megyei Magyar Napok keretében mindkét településen ismertessék a tudós asszony életútját.

A szászvárosi megemlékezés rangját emelte, hogy Fülöp Júlia köszöntője után Torma Zsófiát Mihai Castaian, a városi múzeum román igazgatója is méltatta, szólt a hagyományőrzés fontosságáról Hunyad megye magyar prefektusa, vegyes házasságból született leány énekelt és szavalt tökéletes magyarsággal, első osztályos kislány mondta el fejből és hibátlanul a Szózatot.

Hasonló szellemiségű rendezvényekre Magyarországon is szükség lenne. Ehhez az eddiginél szélesebb körben kell megismertetni Torma Zsófia tudományos tevékenységét, kell példaképül állítani a tanuló ifjúság elé akár a tankönyvek lapjain! Ehhez kitűnő anyag Makkay János régész Holt lóra patkó című tanulmánykötete. Szorgalmazni kell a feltehetőleg a Kolozsvári Történeti Múzeumban elfekvő Dácia a római foglalás előtt című nagy művének kiadását, ott található leleteinek az eddigieknél bővebb, állandó kiállítását.

Kis méretű szobrát Józsa Judit kerámiaszobrász már elkészítette a Magyar Nagyasszonyok sorozatában, de köztéri szoborra is szükség lenne, utca vagy tér elnevezéssel kiegészítve.

Mindezt azzal érdemelte ki, hogy elsőként volt részese bolygónk eddig ismert legnagyobb hatású, 8-9 ezer évvel ezelőtt lejátszódott szellemi forradalma feltárásának. Ennek kiindulópontja a Kárpát-medence volt. Ezek a régészeti bizonyítékok és Torma Zsófia néprajzi összehasonlításai rámutatnak a Trójával, az Égei műveltséggel és Mezopotámiával való szoros kapcsolatra. Ezeket az írásjeleket ma székely-magyar rovásírásnak nevezzük, ami a magyarság igen régi Kárpát-medencei jelenlétének és folytonosságának bizonyítéka.

Szakács Gábor"