A magyar írás apostola - Forrai Sándor

     Példaképekre, mesterekre minden kornak szüksége volt és lesz.  A világ jelenleg ismert legrégibb írásműveltsége a rovás-, más néven ómagyar írás, amelynek felélesztésében, terjesztésében vállalt meghatározó szerepet  Forrai Sándor.





A „rovásírás atyja” 1913. március 17-én született Munkácson. Innen a trianoni békediktátum következtében menekülniük kellett, mert édesapja , aki az ottani városi rendőrségen dolgozott és a Turán Szövetség tagja volt, egymaga negyvenezer aláírást gyűjtött a visszacsatolás érdekében, amelyet vasutasok vittek Párizsba. A kisfiú, akit szülei a zöldhatáron menekítettek át testvérével együtt, már a családi otthonban megismerkedett a hazaszeretettel, magyar őstörténettel, cserkészettel, rovásírással. Az elemi iskolát Diósgyőrben, a középiskolát a nyíregyházi Evangélikus Gimnáziumban és Újpesten végezte. Kiváló rajzkészsége volt, ezért diákkorában több kitüntetést kapott. A katonaság után , 1935-ben a rendőrségen irodai alkalmazott lett, ahol megtanulta a gyors- és gépírást. Ekkor vette észre a hasonlóságokat a Marsigli olasz hadmérnök által lemásolt botnaptár rövidítései és a gyorsírás között.

Első volt abban is, hogy őseink írását az elméletek rabságából kiszabadítva, széles körben igyekezett közkinccsé tenni. Ehhez hatalmas gyűjtőmunkával létrehozott egy 125 képből és magyarázó táblából álló rovásírás vándorkiállítást, ahol az érdeklődők a szakmai vitacikkek helyett a rovásírás emlékeit időrendben és az írástörténeti kapcsolatrendszerben elhelyezve ismerhették meg. Ebben a kiállítási anyagban mutatta be a Fischer Károly Antal és Sebestyén Gyula közlései óta előkerült újabb emlékeket is. A kiállítás 1975-ben a Református egyház XIII. kerületi, Frangepán utcai gyülekezeti terméből indult ismeretterjesztő útjára.

1985-ben jelent meg a „Küskarácsonytól Sülvester estig” címet és „egy botra rótt középkori székely kalendárium és egyéb rovásírásos emlékeink” alcímet viselő könyve. Ebben írástörténeti áttekintést és ismereteket találunk a magyar rovásírás eredetéről, kialakulásáról kapcsolatairól , rövidítési rendszeréről és természetesen a rovásnaptárról. Itt már kifejti azt a szintén úttörő gondolatot , hogy nem mi vettük át türköktől az írást, hanem az átadók voltunk. Rámutat arra is , hogy a kutatók eddig nem vették figyelembe azt a tényt, hogy magyar anyanyelvünk lejegyzésére csak a rovásírás alkalmas, hiszen a latin betűírás átvételétől számítva csaknem ezer évre volt szükség, hogy az ebből hiányzó és hangjaink lejegyzéséhez szükséges 13 jelet pótolni tudjuk. ..”a magyar nyelvet latinbetűs írással jegyezni csak nagy torzítás árán, vagy egyáltalán nem volt lehetséges. Az olvasó minduntalan tanúja lesz annak a harcnak, ahogy nyelvünk küzdött a betolakodó , idegen betűkkel szemben ..” írja e művében. Hasonlóan bátorságra volt szükség a sumer kapcsolat felvetéséhez, hiszen számolnia kellett azzal, hogy Torma Zsófiához hasonlóan emiatt kizárja magát a „tudományos” életből.

Eközben egy nem várt, lassan, de végzetesen bekövetkező tragédiát kellett lelkileg feldolgoznia, fokozatosan elvesztette látását.
Aki az olvasásban, tanulásban, az adatok elemzésében találja meg élete értelmét, annak egy ilyen csapás súlyos következményekkel járhat. De nem nála. Ismereteit felolvasó segítségével bővítette, gépírói tudásával pedig szó szerint vakon írt cikkeket, könyveket. 

A magyarság írásával azért is érdemes foglalkozni, mert a kőbe vésett és fába rótt írásjelek egy nép fejlettségét bizonyítják, hiszen az írás, a nyelv és a beszéd visszahat az agy fejlődésére. Kiszely István professzor méltó társa és barátja volt Forrai Sándor íráskutató, aki magas szinten művelt ismereteit - a gép- és gyorsírást - használta fel a rovások fajtáinak vizsgálatára és felosztására; az egyetlen volt, aki igazán értette a rovásbetűk és az azoknak megfelelő hangok értékét, eredetét. Különös érzéke, füle, szeme volt ezek megfejtéséhez, hazáját és népét tisztelő, igaz magyar volt.



   Forrás: Szakács Gábor

Rovásírás

Tatárlaka titka


'Rovott írásunkat fönntartjuk immár mindörökre a magunkénak, magyarnak...'

Miközben a világ nagy kultúrái hatalmas építményeikkel hívják fel magukra a figyelmet, a magyarság elődeinek számító rokon népek reánk hagyományozott legősibb tudását három, mindössze néhány centiméter nagyságú agyagtáblácska hirdeti. A tatárlakai leletek kultúrtörténeti jelentősége mégis túlszárnyalja valamennyi vetélytársát.

A három tárgyacska legnagyobbika, a korong ugyanis sumér képírást és mai szóhasználattal rovásjeleket visel, ráadásul - egyes szakvélemények szerint - évezredekkel előzi meg a mezopotámiai íráskultúrát. A rovásírás elnevezés, ami egyaránt jelent felületbe karcolást és felületre írást, kiváló szobrászunktól, Fadrusz Jánostól származik, előtte középkori krónikásaink hun és szkíta írásként jellemezték, míg a XIX. századtól a hun-székely alak terjedt el. A leletek korának meghatározása és a rajtuk lévő jelek értelmezése kutatónként eltérő, ám feltárásuk körülményei tisztázottak.

1906. július 15-én Orosz Endre a tartariai (Tatárlaka) vasúti őrház és a Maros között húzódó szántóföldön az akkor már hírneves tordosi leletekhez hasonló kerámiákat, obszidián köveket és egyéb ősrégi tárgyakat talált. Az ásatást csak 1942-ben folytatta a Kolozsvári Egyetem Ókori Intézete, majd a háborút követően másfél évtizedre ez is leállt. A táblácskákra végül 1961-ben Nicolae Vlassa román régész bukkant, ám a feltárás nem megfelelő dokumentálása bizonyos kérdéseket mindmáig nyitva hagyott. Mivel röviddel az 1985-ben tervezett további kutatását megelőzően elhunyt, a terület azóta is háborítatlanul őrzi a múlt emlékeit.

A Vlassa féle ásatásról a legátfogóbb tanulmányt a román régésszel személyes kapcsolatban állott Makkay János őstörténész professzor írta A tartariai leletek címmel. Tőle tudjuk, hogy a ma már jól ismert agyagtáblácskák mellett számos csont töredék, agyag- és alabástrom szobrocska is előkerült a feltárási gödörből. Eredetükről azt tartja, hogy valahol az Égei-tengeri központokban sumér személy adta át tudását egy feltehetően erdélyi kereskedőnek, aki aztán hazájában is elterjesztette a jeleket a Krisztus előtti 3. évezredben.

A Knight-Lomas kutatópáros ezzel szemben azt írja Múlt üzenete címmel megjelent kötetében, hogy '...a leleteket körülvevő kőzetrétegeken elvégzett, megbízható rádiókarbonos kormeghatározás elvégzése után kiderült, hogy a tatári táblák sokkal régebbiek, mint a legkorábbi sumér szimbólumok. (...) nem lehet megkerülni a tényt, hogy ha létezett kapcsolat a két írásrendszer között, akkor csak a sumérek lehettek azok, akik az erdélyiektől tanultak.'

Azóta számos megfejtési kísérlet látott napvilágot. Forrai Sándor a rovásírás Z, NY, GY, B és P betűit ismerte fel a jelekben, könyvében mezopotámiai, föníciai, egyiptomi, krétai párhuzamokról tesz említést. Badiny Jós Ferenc az Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig című kötetében protosumir képírású fogalomjegyeknek tartja a korongon lévő ábrákat és betűket, amelyekben nem kereshetünk csupán hangértékű rovásjeleket. Az ő olvasata ennek tükrében így hangzik: 'Oltalmazónk! Minden titok dicső Nagyasszonya! Vigyázó két szemed óvjon Nap atyánk fényében!' Tőle tudjuk, hogy a C14-es méréseket Dr. Hans E. Suess, a San Diegoi Egyetem professzora végezte, amelynek eredményeként a leletek korát az Kr.e. 5500-5000-re tette, ezek tehát napjainktól számítva 7000-7500 évesek.

Kabay Lizett, kolozsvári néprajzkutató és művészettörténész Kulcsképekhez kulcsszavak című művének jelképértelmezésében a Nap ékjelét, a Nap és a Hold együttes ábrázolását, és a sumér tízes számnevet találjuk. A megfejtés bonyolultságát annak tulajdonítja, hogy nincs elég jel- és ábraismétlés a táblácskákon.

Friedrich Klára rovásíráskutató/oktató, aki Kőbe vésték, fába rótták című könyvében mintegy negyven megfejtést gyűjtött össze, maga pedig a gödörben talált valamennyi tárgyat egységes egészként értelmezve arra a véleményre jut, hogy egy temetkezés emlékeivel van dolgunk. Erre utalnak a csőtalpas vázában elhelyezett bálvány szobrocskák, míg a korong és téglalap alakú agyagtáblácskák jelei az elhunyt személy életútját mesélik el. Igen lényegesnek tartja a korong bal felső sarkában található V alakú jelet, mivel ezzel indul az értelmezés.


A tatárlakai lelet, önmagában akár kevés is lehetne a rovásírás Kárpát-medencei ősiségének bizonyításához, ha Vén András tordosi református tanító 1875-ben fel nem hívja a világ legelső régésznője, az erdélyi származású Torma Zsófia figyelmét a Maros helybéli partfalából kihullott számtalan cserépedény és csontváz töredékre. Az életét a kutatómunkának szentelő hölgy mintegy tízezer rovásjeles cserép töredéket és korongot gyűjtött, ezeket az akkori nevén kolozsvári Nemzeti Múzeum vásárolta meg.

Kutatómunkáját Makkay János, Forrai Sándor, Badiny Jós Ferenc, Friedrich Klára fent említett kiadványaikban méltatják, nem úgy, mint a hivatalos kortárs történész elit, amely a tudós asszonyt nézetei miatt kiközösítette, kigúnyolta. Számukra megbocsáthatatlan bűne az volt, hogy Zsófia a rovásjelek és a sumér képírás rokonságát hangoztatta, ami Trefort Ágoston vallási és oktatási miniszternek 1877-ben tett, csupán a finnugor elméletet valló tudósok támogatásáról szóló kijelentése idején megpecsételte sorsát.

Pedig Zsófia asszony jó helyütt kutakodott. Belgrád Vinca nevű külvárosáról, valamint a Maros parti Tordosról elnevezett Kr.e. 6.000-3.000-ig tartó műveltség úgy jelentőségében, mint időtartamában és korában össze nem hasonlítható a finnugornak nevezett, ám ebben a formában soha nem is létezett népcsoport múltjával. Különösen elgondolkodtató, hogy a jelenlegi nevén kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban látható, ám a feltáró Torma Zsófia nevét nem említő kiállítás cseréptöredékeinek egyikén ugyanaz a fésűfog alakú, fordított rovás P betű látható, mint a boszniai Viszokóban jelenleg is folyó ásatások helyszínén, továbbá Trójában, Egyiptomban és az iráni Tepe Yahyában. Ugyancsak több ásatáson találtak a korongon látható B, GY, F, Z rovásbetűket.


A három, szinte aprócska méretű lelet meghatározó fontosságú a Kárpát-medence története szempontjából. Mert meglehet, hogy a magyarság jelenleg is élő legközelebbi rokonai a Távol-Keleten találhatók, az ott eddig feltárt rovásemlékek évezredekkel későbbiek a Kárpát-medenceinél. A terület jelentőségét az sem csorbítja, hogy Európa bizonyos vidékein (pl. Glozel, Mas-d'Azil) és egyes barlangrajzokon ennél idősebb, a mi rovásunkhoz hasonló jeleket találtak, mert azokon a tájakon viszont nem élnek olyan népek, akik azokat a jeleket napjainkban is képesek lennének használni.

Bár a rovásírást a latin írásbeliség átvétele óta az elmúlt évezredben megkísérelték betiltani, a rovásemlékeket megsemmisíteni - és ebben különösen élen járt Hunfalvi Pál, a Magyarnak nevezett Tudományos Akadémia magyargyűlölő könyvtárosa -, teljes mértékű visszaszorítása nem sikerült. A nép megtartotta emlékezetében, feltüntette mindennapi használati tárgyain, erdélyi fatemplomain, mert valahol lelke mélyén érezte, hogy ez az ő őseinek a hagyatéka, amelyet ápolnia, s őriznie kell.

Az olyan, szinte elfeledett személyeknek, mint Vén András, Orosz Endre, valamint az elhivatott kutatóknak, mint Torma Zsófia és Forrai Sándor köszönhetően, főleg a gyermekek körében ma már ismét megállíthatatlanul terjed a rovásírás elsajátítása a muravidéki Lendvától a kárpátaljai Beregszászig, a felvidéki Nyitrától a délvidéki Zentáig.

És ez nem véletlen, mert a magyar az egyetlen nemzet, amely rokonnépei utódaként több ezer év után is ugyanott él, ahol elődei már rovásírással üzentek, ahogyan Fadrusz János is fennen hangoztatta:

'Látom, jönnek az idők, amikor iskoláinkban tanítani fogják gyermekeinket őseink betűrendszerére... Az idegen látja őseink legsajátosabb kezeírását. És minden magyar büszkén, fönndobogó szívvel fogja az idegennek mutatni a rovott felírást és magyarázni, hogy őseink évezredeken át ezekkel a betűkkel írtak! És ez a miénk volt, mi fönntartottuk és fönntartjuk immár mindörökre a magunkénak, magyarnak...'

Szakács Gábor

A ROVÁSÍRÁS TÖRTÉNETE

A magyar rovásírás a nemzet egyik méltatlanul elfeledett kultúrkincse. Már honfoglaló őseink is használták, de eredete még korábbra nyúlik vissza. Nevét onnan kapta, hogy általában fába (botra), vagy ritkán kőbe vésték, illetve rótták. A rovásból adódik a betűk szögletes jellege, ezeket a jeleket könnyebb volt bevésni, mintha ívesebb betűket használtak volna. Szintén emiatt használták az ún. csoportjeleket és a rövidítéseket.  Az írás irányultsága (jobbról-balra) pedig abból fakad, hogy könnyebb volt a botot bal kézzel tartani, és jobb kézzel balra haladva írni.

A kereszténység felvételével a pogány szertartásokat, és szokásokat törvényben tiltották meg, és ez a sors várt az addig használt rovásírásra is. Az írott emlékeket központilag összegyűjtötték, és megsemmisítették. Ezzel egyidőben a központi hatalom kérte a pápai egyházat, hogy készítse el a magyar nyelvet leírni képes latin ábécét is, ez viszont évtizedekig elhúzódott, az elterjedése pedig mintegy kétszáz évig. Ezalatt az idő alatt a királyi udvarban latinul írtak, a vidéki közemberek viszont továbbra is a rovásírást alkalmazták.

Alapvetően két változata ismert: az ún. székely-magyar rovásírás és a pálos-rovásírás. A két rovás típus alapvetően különbözik egymástól; míg a pálos íveltebb betűket használ, addig a székely-magyar valódi rúna írás, szögletes betűkkel. Úgy tűnik a pálos-rovásírást nemzetünk türk eredetű népei hozták magukkal, ugyanis az írás igen hasonlít a türk rovásírásra. A nevét onnan kapta, hogy legtovább a Pálos szerzetesek használták, mely rend az egyetlen magyar eredetű keresztény rend.
A pálos-rovásírás különlegesen sok emléke maradt meg Dél-Amerikában. A magyar pálos-szerzetesek ugyanis elfogadhatók voltak a középkorban mind a spanyol, mind a portugál királynak, ezért magyar pálosokat hívtak Dél-Amerika belső részeinek felfedezéséhez és az indiánok megtérítéséhez. Ezek a pálos szerzetesek gyakran barlangokban laktak ott is (hasonlóan a Pilis hegységbeli lakhelyeikhez), és a barlangok falán nagyon sok magyar nyelvű felirat maradt meg. Levelezéseikben, térképek feliratozásánál szintén használták a pálos-rovásírást. Később helyüket jezsuiták vették át, de a közöttük lévő magyar jezsuiták még egy darabig használták titkosírásként a pálos-rovásírást. Az írás iránya a ma használatos latin írásmóddal azonos, tehát balról-jobbra haladt.

Az írás másik fajtája a székely-magyar rovásírás. Az írás ezen módja talán elterjedtebb volt az ősi időkben, ezt bizonyítja, hogy jó néhány betűt jelölő tag sok más ősi írásban is megtalálható. Úgy tűnik a XIII. század folyamán enyhültek az írás ezen fajtáját tiltó törvények, és ekkor a rovásírás, ezen belül is a székely-magyar írásmód újra terjedni kezdett. Azonban erre az időre már kevesen voltak birtokában az írásmód szabályainak, és a kialakult latin írásmódot sem válthatta már fel. A XVI. századra különösen Erdélyben, azon belül is Székelyföld területén újra jelentősen elterjedt olyannyira, hogy egészen a XVIII. századig itt még tanították is az iskolákban. Ekkor szittya-szkíta írásmód volt a neve, csak mostanában hívják székely rovásírásnak.
A Habsburg birodalom mérte a végső csapást az írásmód használatára. Ekkor a magyar mellett a német is hivatalos nyelv volt, és egy harmadik írásmód már túl sok volt az egyszerű közemberek számára, akik ráadásul hivatalos ügyeikben nem is használhatták az ősi írást. Újra, ezúttal végérvényesen elveszett az írás általános jellege.

Manapság a rovásírás újra terjedőben van, elsősorban a székely-magyar módja

A rovásírás nem csak szent örökség, .... nemes feladat. Legyünk büszkék őseinkre, az ő útjukon egyetlen lépés sem vész kárba!

Róva tanulni

Érdekes felmérés készült az egyik iskolában. A kérdések arra vonatkoztak, hogy miként vélekednek a rovásírásról azok, akik még nem hallottak róla.  A válaszok többsége komolytalannak tartotta az egészet.  Amikor ugyanezeket a kérdéseket egy év gyakorlás után feltették nekik, már nagyon jónak,

könnyen megtanulhatónak, hasznosnak minősítették. 

 Ennek a tudásnak van egy mindennél fontosabb része, amit szintén minden megkérdezett tanító hangsúlyozott. A rovásíró tanulóknak magyarságtudata sokkal biztosabbá vált, mint iskolatársaiké. Jobban felfogják a népzene, a néptánc szépségeit,  alaposabban ismerik történelmünket, mondáinkat, összességében általános műveltségükké vált az ősi magyar kultúra.

Rovásjelek - Az írás misztériuma

Minden kultúrkörnek megvan a maga mítosza arról, hogy a nyelv és az írás miként jött létre. A kínaiak az ábécét Cang-Csie istennek tulajdonították, akinek sárkányarca és négy szeme volt. A mítosz szerint az írásjegyeket a csillagképekből, a teknős hátán lévő rajzolatból, és a homokban látható madárlábnyomokból alkotta meg.

Más források szerint: Fu-Hszi legendás kínai császár volt, akinek a Sárga-folyó Sárga Sárkánya elárulta az írás rejtélyét. Ezért nevezik Sárkányírásnak, ami alatt leggyakrabban a rúnaírást értik. A fenti két állítás nem zárja ki egymást, hiszen az isten alkotta meg, majd a sárkány őrizte a titkot, amit azután a császárnak elárult. Egy skandináv történet azt meséli el, hogy Odin isten hogyan hozta létre a rúna-ábécét, miután kilenc napon és éjjelen át a világfán függött. A kilencedik napon a fáról lehulló gallyak bizonyos jelek és szavak rajzolatát adták.

Viszont még egyszerűbb az ősi székely-magyar rovás ábécé keletkezésének magyarázata, amely állítólag a pók hálójában fellelhető geometriai alakzatokból állt össze. Sokak szerint ez volt az első igazi ábécé. Ennek köszönhető, hogy a pókot tekinthetjük a nyelv és az írás-mágia tanítójának. A pók lett a mitológia szerint az ősi nyelvek és az ábécé titkainak az őrzője.

Az írt, rótt, vésett jelekhez mindig mély titkok tapadtak, valami mágikus, misztikus eredet kapcsolódik hozzájuk.

A rúnákról írták, hogy ezek „az ősi nyelv betűi, a Régi Írás rúnái, amelyekkel a Világokat teremtették.”

Az ősi magyar rovásjelek

A tudomány jelenlegi állása szerint a legősibb rovásjeleket a boszniai Nap piramisban találták, amelyet szénizotópos vizsgálattal 34ezer(!) évesre becsülnek.(?) Jelen tudásunk szerint ez a legrégibb ismert ősírás, ebből alakulhatott ki a többi.

Varga Géza írástörténész írja a rovásjelekről: „A magyarságnak volt egy kőkori eredetű ősvallási jelkészlete, amelyet maradékaiban napjainkban is használunk. Ezek az ősvallás jelei voltak és esetenként rótták, karcolták, vagy vésték is őket, azaz illik rájuk a "szent véset" elnevezés. 

   

Az egykori hieroglifikus jelek az ősvallás - többnyire egyszótagú - szavait jelölték. Ezeket jórészt ma is használjuk. Egy részük a címereinken, más részük a fejfákon, továbbiak a fazekas-jelekben, a legtöbbet pedig a székely rovásírás jelei között találjuk meg.

Mire alkalmazták a rúnákat?

A rúnák az okkult tudás szimbólumai voltak, elsősorban nem a beszéd hangjainak jelöléseire használták. A titokzatos jelek segítségével a beavatottak az élet és halál örök titkaiba nyerhettek betekintést.

A régi germán rúnamesterek különféle mágikus célokra használták őket: gyógyításra, az időjárás befolyásolására, kardok pengéjébe vésték, hogy tulajdonosaik legyőzhetetlenné váljanak a harcban, talizmánokra írták, melyek boldogsághoz, vagyonhoz juttatták viselőjüket. Ezek a rúnavésetek lehettek magányos jelek, jelcsoportok, értelmes, vagy értelmetlen varázsszavak, varázsmondatok.

Az Eddából és a Sagákból tudjuk azt, hogy a rúnákat hogyan használták gyógyításra. Az ősi iratok rengeteg különböző varázslatot is feljegyeztek.A rúnajeleket például ékszerként, védő amulettként hordták. Volt rá eset, hogy kristályokba vésték a rúnajeleket s a beteg testrészre helyezve gyógyító hatást tulajdonítottak neki. De nem csak a rúnák ismerőivel volt ez így. A régi magyar táltosok, tudó emberek ismerték és alkalmazták a szimbólumok, mértani formák, színek, gyógynövények, ráolvasások, ima, fohász, hangok, zenék gyógyító hatásait, erőit használták a beteg gyógyítására. Gondoljunk a versikére: „… magyar gyerek gyógyítja. Mivel? Síppal, dobbal, nádihegedűvel. ..”

Tehát így a dal, varázsige, mormolás jelentések is érthetővé válnak. Még manapság is egyes helyeken rámondják a szavakat a beteg testre, például a törött sebekre, amihez nemigen nyúlunk, de a hanglökés masszázsszerű hatást vált ki. Próbáljuk ki a lökésszerűen kimondott P, B, T, H stb. betűs szavakat a szánk elé tett kezünkön, milyen erős hatást tudunk elérni vele.

A mantrázás is a gyógymódok közé tartozott, amit szintén ebbe a kategóriába sorolhatunk.

Az ősi kínai, tibeti orvosi oktatás része volt a „varázsigék” elsajátítása.

Apropó orvos. Magyarul az ORV szó szintén titkot, titkos cselekedetet jelent, gondoljunk az orvhalászra, vagy mit jelent orvul tenni valamit, ebből eredt az orvos elnevezés, hiszen titkos cselekvést, varázslást, kuruzslást végeztek. (japán kurusi= orvosság, a török ARVAS jelentése= varázsigét mormol.

A kínai krónikák sokat írnak a hun „varázslásról”, jóslásról és „varázslókról”. Magas fejlettségi fokot értek el, a tudós táltosok körében fejlett tudománnyá vált.

A rúnák a kelta-germán területeken a VIII. századig voltak használatban. Ekkor a római kereszténységre térítéssel együtt a latin betűket is rájuk kényszeríttették. A kelta ősműveltség emlékeit azonban már évszázadokkal korábban gyomlálgatták a térítők, pótolhatatlan kárt okozva. Szent Patrik, Írország védőszentje és apostola (Kr. u. 380-460) személy szerint 180 kelta nyelven írt könyvet égetett el.

A keresztény kor beköszönte előttről egyetlen olyan írásos emlék sem maradt fenn, amire feljegyezték volna a rúnák akkori nevét és jelentését. IX-XII. századi kéziratok maradtak fönn, melyek rúnaversek néven ismeretesek. Minden egyes rúnáról szól egy vers, ami magával a jellel és annak nevével kezdődik. E versek némelyike „pogányabb”, mint a többi, főleg az Izlandról származók, oda ugyanis később ért el a kereszténység, mint az angolszász területekre. A rúnák neve úgy tűnik, viszonylag sértetlenül maradt ránk, és bár nincs olyan kéziratunk, ami a régebbi, germán rúnák neveit felsorolná, az angolszász és skandináv rúnaversek megegyeznek annyira, hogy közös eredetük bizonyítható legyen. Ezek a nevek talán a legjobb nyomravezetőink abban, hogy mit jelenthettek az egyes rúnák az akkor élt népek számára.

Grandpierre Attila: Atilla és a hunok című könyvében közöl egy képet Nimrud koronájáról. Az itt található MÉH-Anyaistennő, és az írott rovásjel közti stilizált hasonlóság szembeötlő.  

Az nem kétséges, hogy a virágokból kirakott koronán látható szárnyas Istennő MÉH. A legrégibb méh-kultusz gyökerei Ázsiába nyúlnak. A legrégibb méh-ábrázolás Catal Hüyükből ismert, mint Nagy Anyaistennő, „Nagy Méh”. A Kárpát-medencében fellelhető ősi kaptárkövek termékenységi MÉH-rítus meglétét sejtetik. Hérodotosz is írta „… az Ister felett lévő országot méhek birtokolják…” Miután tudjuk, hogy a méhek kipusztulását az emberiség csak 4-5 évvel élheti túl, nem csoda, hogy őseink ilyen nagy tisztelettel viseltettek iránta. A termékenységgel, születéssel való szoros kapcsolatát a női anyaméh azonos neve is mutatja, bár csak a magyar nyelv őrzi ezt az összefüggést. Asszíria Nippur városa romjai között ékírásos agyagtáblákon találkozhatunk Mylitta istennő nevével, ami méhecskét jelent. A méheket Napmadaraknak is tartották. Zaratrusztra szent könyveiben Meher= a Nap. A Perzsa Napisten pedig Mihura. A római mitológia napistene Apolló, a méh latin neve: apis.

Tehát a magyar B rovásjelet vagy MÉH-Anyaistennő szimbólumának tekinthetjük, vagy Napjelnek, vagy Születés-istennő jelének. Ha a kezdőbetűt is illeszteni szeretnénk, akkor Boldogasszony rúnája is lehetne, hiszen Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe egybeesik a méhek kiengedésének idejével, a tavaszi nap-éj egyenlőség idejével, és a nevében benne rejlik a tavasz, a termékenység, a gyümölcsözés jelentése.

Hasonlóan kapcsolható lehet a baba, bába, Babba Mária elnevezés is.

/Forrás Temesvári G.Ősi gyógymódok/

Tatárlaka titka

'Rovott írásunkat fönntartjuk immár mindörökre a magunkénak, magyarnak...'

Miközben a világ nagy kultúrái hatalmas építményeikkel hívják fel magukra a figyelmet, a magyarság elődeinek számító rokon népek reánk hagyományozott legősibb tudását három, mindössze néhány centiméter nagyságú agyagtáblácska hirdeti. A tatárlakai leletek kultúrtörténeti jelentősége mégis túlszárnyalja valamennyi vetélytársát.

A három tárgyacska legnagyobbika, a korong ugyanis sumér képírást és mai szóhasználattal rovásjeleket visel, ráadásul - egyes szakvélemények szerint - évezredekkel előzi meg a mezopotámiai íráskultúrát. A rovásírás elnevezés, ami egyaránt jelent felületbe karcolást és felületre írást, kiváló szobrászunktól, Fadrusz Jánostól származik, előtte középkori krónikásaink hun és szkíta írásként jellemezték, míg a XIX. századtól a hun-székely alak terjedt el. A leletek korának meghatározása és a rajtuk lévő jelek értelmezése kutatónként eltérő, ám feltárásuk körülményei tisztázottak.

1906. július 15-én Orosz Endre a tartariai (Tatárlaka) vasúti őrház és a Maros között húzódó szántóföldön az akkor már hírneves tordosi leletekhez hasonló kerámiákat, obszidián köveket és egyéb ősrégi tárgyakat talált. Az ásatást csak 1942-ben folytatta a Kolozsvári Egyetem Ókori Intézete, majd a háborút követően másfél évtizedre ez is leállt. A táblácskákra végül 1961-ben Nicolae Vlassa román régész bukkant, ám a feltárás nem megfelelő dokumentálása bizonyos kérdéseket mindmáig nyitva hagyott. Mivel röviddel az 1985-ben tervezett további kutatását megelőzően elhunyt, a terület azóta is háborítatlanul őrzi a múlt emlékeit.

A Vlassa féle ásatásról a legátfogóbb tanulmányt a román régésszel személyes kapcsolatban állott Makkay János őstörténész professzor írta A tartariai leletek címmel. Tőle tudjuk, hogy a ma már jól ismert agyagtáblácskák mellett számos csont töredék, agyag- és alabástrom szobrocska is előkerült a feltárási gödörből. Eredetükről azt tartja, hogy valahol az Égei-tengeri központokban sumér személy adta át tudását egy feltehetően erdélyi kereskedőnek, aki aztán hazájában is elterjesztette a jeleket a Krisztus előtti 3. évezredben.

A Knight-Lomas kutatópáros ezzel szemben azt írja Múlt üzenete címmel megjelent kötetében, hogy '...a leleteket körülvevő kőzetrétegeken elvégzett, megbízható rádiókarbonos kormeghatározás elvégzése után kiderült, hogy a tatári táblák sokkal régebbiek, mint a legkorábbi sumér szimbólumok. (...) nem lehet megkerülni a tényt, hogy ha létezett kapcsolat a két írásrendszer között, akkor csak a sumérek lehettek azok, akik az erdélyiektől tanultak.'

Azóta számos megfejtési kísérlet látott napvilágot. Forrai Sándor a rovásírás Z, NY, GY, B és P betűit ismerte fel a jelekben, könyvében mezopotámiai, föníciai, egyiptomi, krétai párhuzamokról tesz említést. Badiny Jós Ferenc az Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig című kötetében protosumir képírású fogalomjegyeknek tartja a korongon lévő ábrákat és betűket, amelyekben nem kereshetünk csupán hangértékű rovásjeleket. Az ő olvasata ennek tükrében így hangzik: 'Oltalmazónk! Minden titok dicső Nagyasszonya! Vigyázó két szemed óvjon Nap atyánk fényében!' Tőle tudjuk, hogy a C14-es méréseket Dr. Hans E. Suess, a San Diegoi Egyetem professzora végezte, amelynek eredményeként a leletek korát az Kr.e. 5500-5000-re tette, ezek tehát napjainktól számítva 7000-7500 évesek.

Kabay Lizett, kolozsvári néprajzkutató és művészettörténész Kulcsképekhez kulcsszavak című művének jelképértelmezésében a Nap ékjelét, a Nap és a Hold együttes ábrázolását, és a sumér tízes számnevet találjuk. A megfejtés bonyolultságát annak tulajdonítja, hogy nincs elég jel- és ábraismétlés a táblácskákon.

Friedrich Klára rovásíráskutató/oktató, aki Kőbe vésték, fába rótták című könyvében mintegy negyven megfejtést gyűjtött össze, maga pedig a gödörben talált valamennyi tárgyat egységes egészként értelmezve arra a véleményre jut, hogy egy temetkezés emlékeivel van dolgunk. Erre utalnak a csőtalpas vázában elhelyezett bálvány szobrocskák, míg a korong és téglalap alakú agyagtáblácskák jelei az elhunyt személy életútját mesélik el. Igen lényegesnek tartja a korong bal felső sarkában található V alakú jelet, mivel ezzel indul az értelmezés.


A tatárlakai lelet, önmagában akár kevés is lehetne a rovásírás Kárpát-medencei ősiségének bizonyításához, ha Vén András tordosi református tanító 1875-ben fel nem hívja a világ legelső régésznője, az erdélyi származású Torma Zsófia figyelmét a Maros helybéli partfalából kihullott számtalan cserépedény és csontváz töredékre. Az életét a kutatómunkának szentelő hölgy mintegy tízezer rovásjeles cserép töredéket és korongot gyűjtött, ezeket az akkori nevén kolozsvári Nemzeti Múzeum vásárolta meg.

Kutatómunkáját Makkay János, Forrai Sándor, Badiny Jós Ferenc, Friedrich Klára fent említett kiadványaikban méltatják, nem úgy, mint a hivatalos kortárs történész elit, amely a tudós asszonyt nézetei miatt kiközösítette, kigúnyolta. Számukra megbocsáthatatlan bűne az volt, hogy Zsófia a rovásjelek és a sumér képírás rokonságát hangoztatta, ami Trefort Ágoston vallási és oktatási miniszternek 1877-ben tett, csupán a finnugor elméletet valló tudósok támogatásáról szóló kijelentése idején megpecsételte sorsát.

Pedig Zsófia asszony jó helyütt kutakodott. Belgrád Vinca nevű külvárosáról, valamint a Maros parti Tordosról elnevezett Kr.e. 6.000-3.000-ig tartó műveltség úgy jelentőségében, mint időtartamában és korában össze nem hasonlítható a finnugornak nevezett, ám ebben a formában soha nem is létezett népcsoport múltjával. Különösen elgondolkodtató, hogy a jelenlegi nevén kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban látható, ám a feltáró Torma Zsófia nevét nem említő kiállítás cseréptöredékeinek egyikén ugyanaz a fésűfog alakú, fordított rovás P betű látható, mint a boszniai Viszokóban jelenleg is folyó ásatások helyszínén, továbbá Trójában, Egyiptomban és az iráni Tepe Yahyában. Ugyancsak több ásatáson találtak a korongon látható B, GY, F, Z rovásbetűket.


A három, szinte aprócska méretű lelet meghatározó fontosságú a Kárpát-medence története szempontjából. Mert meglehet, hogy a magyarság jelenleg is élő legközelebbi rokonai a Távol-Keleten találhatók, az ott eddig feltárt rovásemlékek évezredekkel későbbiek a Kárpát-medenceinél. A terület jelentőségét az sem csorbítja, hogy Európa bizonyos vidékein (pl. Glozel, Mas-d'Azil) és egyes barlangrajzokon ennél idősebb, a mi rovásunkhoz hasonló jeleket találtak, mert azokon a tájakon viszont nem élnek olyan népek, akik azokat a jeleket napjainkban is képesek lennének használni.

Bár a rovásírást a latin írásbeliség átvétele óta az elmúlt évezredben megkísérelték betiltani, a rovásemlékeket megsemmisíteni - és ebben különösen élen járt Hunfalvi Pál, a Magyarnak nevezett Tudományos Akadémia magyargyűlölő könyvtárosa -, teljes mértékű visszaszorítása nem sikerült. A nép megtartotta emlékezetében, feltüntette mindennapi használati tárgyain, erdélyi fatemplomain, mert valahol lelke mélyén érezte, hogy ez az ő őseinek a hagyatéka, amelyet ápolnia, s őriznie kell.

Az olyan, szinte elfeledett személyeknek, mint Vén András, Orosz Endre, valamint az elhivatott kutatóknak, mint Torma Zsófia és Forrai Sándor köszönhetően, főleg a gyermekek körében ma már ismét megállíthatatlanul terjed a rovásírás elsajátítása a muravidéki Lendvától a kárpátaljai Beregszászig, a felvidéki Nyitrától a délvidéki Zentáig.

És ez nem véletlen, mert a magyar az egyetlen nemzet, amely rokonnépei utódaként több ezer év után is ugyanott él, ahol elődei már rovásírással üzentek, ahogyan Fadrusz János is fennen hangoztatta:

 

'Látom, jönnek az idők, amikor iskoláinkban tanítani fogják gyermekeinket őseink betűrendszerére... Az idegen látja őseink legsajátosabb kezeírását. És minden magyar büszkén, fönndobogó szívvel fogja az idegennek mutatni a rovott felírást és magyarázni, hogy őseink évezredeken át ezekkel a betűkkel írtak! És ez a miénk volt, mi fönntartottuk és fönntartjuk immár mindörökre a magunkénak, magyarnak...'

 

Szakács Gábor