"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." (Madách Imre)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: régészet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: régészet. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. április 12., péntek

"A magyar régészet atyja"

  Rómer Flóris régész, művészettörténész, akadémikus, nagyváradi kanonok,  szabadságharcos, a műemlékvédelem egyik első szorgalmazója, az archeológia tudós művelője.

1815. április 12-én született Pozsonyban. A középiskolát három városban végezte: német anyanyelvű szülei a korban szokásos módon Tatára és Trencsénbe is elküldték tanulni, hogy a szlovák és a magyar nyelvet is elsajátítsa, bölcsészeti tanulmányait Győrben, a teológiát Pannonhalmán végezte. 1830-ban lett Benedek-rendi szerzetes, pappá 1838-ban szentelték és Tihanyban szolgált segédlelkészként. 1839-től a győri gimnáziumban magyart és latint tanított, később a természetrajz és a fizika tanára is volt. 1842-től a győri bölcsészeti tanfolyamon a bencés növendékek természettudományos képzését vezette. Pozsonyban jelentek meg első tudományos közleményei, amelyekkel hírnevet szerzett magának, egy ideig József főherceg nevelője volt.

Az 1848-49. évi szabadságharcban nemzetőr, később utász lett, bátorságának köszönhetően a harcok során közlegényből századossá léptették elő. Hazafias buzgalmában nevét Rómaira magyarosította, és tanítványait példájának követésére, harcra buzdította. Mindezekért a szabadságharc leverése után nyolcévi "vasban letöltendő" büntetésre ítélték, s miután 1854-ben közkegyelemmel szabadult, rendje vezeklésül Bakonybélbe küldte tanítani.

Csak három év múlva térhetett vissza a győri rendházba, ahol a helyi közlönyben közreadta tervszerű gyűjteményfejlesztési koncepcióját. 1859-ben jelent meg nevezetes Bakony-monográfiája, amelyet egy év múlva önálló kötetben is kiadtak. Még ebben az évben a győri bencés gimnázium régiségtárából létrehozott múzeum őre lett. 1860-ban a papi szeminárium egyházi-archeológiai tanszékének vezetője lett, 1861-ben megindította az ország első történelmi szakfolyóiratát, a Ráth Károllyal együtt szerkesztett Győri Történeti és Régészeti Füzeteket.

Rómer 1861-ben kivált a bencés rendből. Pestre költözött, ahol először az MTA kézirattárnoka, majd 1862-től gimnáziumi igazgató lett. A Magyar Tudományos Akadémia 1864-ben vette fel tagjai sorába, felvételét egykori bencés tanulótársa, Ipolyi Arnold, a régi magyar hitvilág kutatója javasolta. 1864 és 1873 között az Archaeológiai Közleményeket, 1868 és 1872 között az Archaeológiai Értesítőt is szerkesztette. 1867-ben Párizsban az ősrégészeti és embertani kongresszuson tartott előadást, ekkor kapcsolódott be a magyar régészet a nemzetközi tudomány vérkeringésébe.

1868-ban egyetemi archeológia tanárrá nevezték ki, őskori, ókori és középkori régészetet és művészettörténetet is oktatott. Az ő kezdeményezésére és irányításával indult meg Budapesten a magyar régészképzés. 1869-ben a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának igazgatójává nevezték ki. Bejárta az országot, pontosan felmérte és lerajzolta a romokat, épületmaradványokat, feltárásainak eredményét tanulmányokban, cikkekben tette közzé.

1874-ben felmentették szerzetesi kötelékéből, áldozópap, majd jánosi apát lett. 1877-ben Lipovniczky István püspök Nagyváradra hívta, kanonokká nevezte ki, és megbízta a székesegyház restaurálási munkálatainak vezetésével. Nagyváradon újabb múzeumot alapított, és létrehozta a püspöki palota húszezer kötetes könyvtárát, ahol egészen haláláig dolgozott.

Rómer Flóris tekintélyes régész volt, az ő érdeme, hogy 1876-ban Budapesten tartották az ősrégészek és antropológusok VIII. nemzetközi kongresszusát. A Magyar Történelmi Társulat alapító tagja és a műemlékvédelem kezdeményezőinek egyike volt, 30 önálló kötete és mintegy 450 tudományos közleménye jelent meg. Többkötetes, kiadatlan, saját rajzaival illusztrált naplója a magyar régészet, művészettörténet és műemlékvédelem becses forrása. 1889. március 18-án halt meg Nagyváradon. Szobra áll Győrben, emléktáblája látható az Aquincumi Múzeum falán, Budán, Nagyváradon, Veszprémben és Gödöllőn utcát neveztek el róla.

Forrás:  Rómer Flóris élete

2017. május 24., szerda

Bene vitéz sírja

Kecskeméttől északkeletre található Benepuszta.

1834 nyarán ennek határában pásztorok leltek rá a nevezetes sírra, melyet utóbb Bene vitéz sírjának neveztek el. A nyári aszályban a szél tetszése szerint sodorta ide-oda a futóhomokot, így váltak láthatóvá a honfoglalás korában eltemetett vitéz csontjai. A sírból előkerült tárgyakat összegyűjtötték és elvitték Szentkirályi Móricnak, Pest megye főjegyzőjének – az ő nevét viseli a Szentkirályi utca –, ő pedig a becses leletet átadta a Magyar Nemzeti Múzeumnak.


A sírlelet legfőbb különlegessége az, hogy egy olyan tekintélyes férfiú – tárgyi emlékekkel bőven körülvett – csontvázát rejti, aki élete első felét sejthetően még Etelközben, élete második felét viszont már a Kárpát-medencében élhette le. Egyike volt tehát a honfoglalóknak. A sírban amúgy különféle ékes veretek, a vitéz köntösét és lova felszerelését díszítő aranyozott ezüsttárgyak hevertek szanaszét. Egy szépséges szíjvég szárnyas griffet formáz, mely ékítmény jellegzetes iráni hatásra utal. A nyílhegyek egy kupacban hevertek, sejthetően tegezben hordta azokat a gazdájuk. Előkerült egy egyenes kard is, ám ezt a pásztorok sajnos összetörték és „csiholóeszközül” szétosztották maguk közt. A sírban található 30 ezüstpénz egytől egyig az Itáliában 924-ig uralkodott Berengár király korára utal. E pénzérmék nem fizetőeszközül szolgáltak, hiszen mindegyik át volt fúrva: Bene vitéz alighanem ruhája díszéül hordta azokat.

A sírleletek közül különösen becses az említett griffes szíjvég, a növényi ornamensekkel körülvett mitikus madár. Ehhez még a honfoglalás előtt juthatott hozzá a vitéz. A régészek és antropológusok utólag azt is megállapították a csontleletből, hogy a jeles férfiú hatvanéves is elmúlhatott, amikor meghalt, és sejthetően a X. század harmadik évtizedében került az utóbb feltárt sírba.

Az sem érdektelen, hogy a koponyáján – a homlokon fölfelé futó – forradásnyomot is találtak amiről    később   bebizonyosodott, hogy koponyalékelésre utal. A honfoglalás kori táltosok – egészen a XI. század végéig – alkalmazták ezt a gyógymódot tartós fejfájás, fejgörcs esetén. Zavarodott elméjűek fejét is meglékelték, hogy a keletkezett lyukon a „gonosz szellem” eltávozhassék. A ma is használatos agyafúrt, fúrtagyú szavunk e régi műtétek emlékét őrzi.

Az elmondottakból látható, hogy a benepusztai vitéz több mint hat évtized során eseménydús és változatos életet élt meg. Még mai szemléletünkkel ítélve is hatalmas területet járt be, a Don-vidéktől Itáliáig, és ha elbeszélhetné élményeit, érdekesebb lenne az sok mai útikönyvnél. Hátha még mindazt elmondhatná, amit atyái emlékezetéből vagy a regösök énekeiből népe eredetéről és ősi történetéről tudhatott!

forrás: Dienes István : A magyar honfoglalás kora
/Magyar régészet regénye/
Kép: sulinet,régészeti múlt

Bene-vitéz koponyacsontja, fegyverzete és ékességei  páratlan értékű honfoglalás kori kincs. A felfedezést és a lelet begyűjtésének történetét, Jankowich Miklós (1773-1846) leírásából ismeri a tudomány.


Jankowich Miklós az 1790-es évektől élete végéig szenvedélyesen gyűjtötte a könyveket, kódexeket, okleveleket, érméket, történeti tárgyi emlékeket, régészeti leleteket és műalkotásokat. 1836-ban az országgyűlés a Magyar Nemzeti Múzeum számára százötvenezer forintért felvásárolta a rendkívül értékes, 1833-ig létrejött az úgynevezett első Jankovich-gyűjteményt, amely 63 ezer kötetnyi könyvet, 1400 kódexet, 4000 oklevelet, 12 ív országgyűlési iratanyagot, továbbá számos festményt, érmét, ékszert, ötvösremeket és régi fegyvert foglalt magában. A gyűjtemény könyvtári része a mai Országos Széchényi Könyvtár állományát gyarapította. Az 1833 után kialakuló ún. második Jankovich-gyűjteményt halála után örökösei elárvereztették, s csak töredékei kerültek a Magyar Nemzeti Múzeumba. Képgyűjteményének darabjai napjainkban részben a Szépművészeti Múzeumban, részben a Magyar Nemzeti Galériában találhatók.
Főként a gyűjteményében lévő könyv-, oklevél- és iratanyag kutatása alapján jelentek meg történeti – jellemzően művelődés- és nyelvtörténeti – adatközlései, valamint paleográfiai, kodikológiai, oklevéltani és éremtani közleményei a Tudományos Gyűjtemény mellett A’ Magyar Tudós Társaság’ Évkönyveiben. A Benepusztán feltárt honfoglaláskori temetkezési hely leletanyagát ő ismertette 1835-ben, szakszerűsége okán a legelső magyarországi régészeti leletleírások között tartják számon. Kéziratban maradt nagyszabású bibliográfiai munkája, a korábbi századokban megjelent mintegy harmincezer hungarikum, ősnyomtatvány és könyv betűrendi címleírása (Közönséges magyar könyvtár 1533–1830). Szintén kéziratban maradt népköltészeti gyűjtését (Nemzeti dalok gyűjteménye) az Országos Széchényi Könyvtár őrzi./Wikipédia/

Régészet napja

Mi a régészet?

A régészet alapvetően a régi korok tárgyi emlékeivel és az azokból levonható következtetésekkel foglalkozik.  A régész munkájához egyaránt hozzátartozik a terep-, a múzeumi (raktári és kiállítási) valamint a könyvtári munka. A régészet alapvető területei a felderítés (a lelőhely megtalálása), az ásatás (kiásás és dokumentáció), a feldolgozás (a kiásott tárgyak és jelenségek feldolgozása és közlése) és az értelmezés (a lehetséges általánosabb következtetések levonása).

A Magyar Régész Szövetség idén is meghirdette a Régészet Napja alkalmából az ország számos pontján megrendezendő eseménysorozatot.

2015. augusztus 18., kedd

Dzsingisz kán városa

 1227.08. 18. Ezen a napon halt mg Dzsingisz kán

.Dzsingisz kán  eredeti nevén Temüdzsin (kb. 11621227. augusztus 18.) mongol nagykán és katonai vezető, aki egyesítette a mongol törzseket és megalapította a Mongol Birodalmat elfoglalva Ázsia legnagyobb részét, beleértve Kínát, Oroszországot, Perzsiát, a Közel-Keletet és Kelet-Európát is. Ez volt a világtörténelem legnagyobb összefüggő területű birodalma. Dzsingisz kán volt Kubiláj kán, a Jüan-dinasztia alapítójának és első császárának nagyapja. A Dzsingisz kán uralkodói cím, egyik feltételezett jelentése: tenger népek uralkodója.

Dzsingisz kán városa

Katedrálishoz hasonlító palota, kikövezett utcák, a legkülönbözőbb kultúrákhoz és fajokhoz tartozó emberek: ez volt Karakorum, a legendás mongol uralkodó, Dzsingisz kán fővárosa, amelyet a XIII. században alapított. Ide jött el hozzá Marco Polo, idejöttek a pápák, királyok, császárok küldöttei.

A mitikus város épületeit feltárta a Karakorum-expedíció, amely a Mongol Tudományos Akadémia, a bonni egyetem és a német régészeti intézet munkatársaiból állt




A város napvilágra hozott részei arról tanúskodnak, hogy Dzsingisz kán és utódai, Ödödej és Kublaj kán nyitott, széles látókörű emberek voltak. Dzsingisz magáévá tette azt a régi kínai közmondást, mely szerint "lóhátról meg lehet hódítani egy birodalmat, de az irányításhoz le is kell szállni róla". Ezért 1220-ban megparancsolta, hogy építsék fel az első mongol várost. A nomád, sátrakban élő mongolok azonban nem értettek az építészethez, így bevonták a Kínából és Európából bevándoroltakat. Az építtetést Dzsingisz fia, Ögödej kán fejezte be 1235-ben.

A régészek révén mára annyi kiderült, hogy a várost falakkal osztották különböző zónákra, a házakat kínai téglákból emelték és a padlófűtés működött bennük. Az utcák kövezettek voltak. Találtak rengeteg idegen pénzt, edényeket, bútorokat. A stílusok sokfélesége arról árulkodik, hogy a városban sokféle kultúrájú nép élt együtt. A régészek dokumentálni tudják oroszok, németek, franciák, magyarok, perzsák, kínaiak, örmények, grúzok nyomait. Von Rubruk naplójában feljegyezte, hogy Dzsingisz kán és utódai a vallásokkal szemben igen toleránsak voltak. Karakorumban 12 buddhista templom volt - egynek már megtalálták a maradványait - két mecset és a város külső részében egy keresztény templom. A kánoknak "bankjaik" voltak, ahová a lakosság elhelyezte 1800 grammos rudakba öntött aranyát.

Az egyik legérdekesebb feltárt épület a Tízezer béke palotája. A kán itt fogadta a követeket, kérelmezőket, amikor a városban tartózkodott. Rubruk úgy írja le, mint egy templomot, "egy fő és két oldalhajóval, amelyeket két sor oszlop választ el egymástól."

"A mi felfedezéseink szerint a palotának 64 oszlopa volt, padlózata üveges kerámiából készült, a falak 35 méter hosszúak voltak, és embermagasságig téglából raktál őket. Erre az alapra helyezték a favázat, amelyet értékes szövetekkel béleltek ki." Mindeddig azonban nem találták meg azt, ami valószínűleg a legnagyobb szenzációnak számítana: a legendás ezüst fát, amelyet a kán számára készített Guillaume Bouchar francia ötvös, hadifogoly. Von Rubruk naplója alapján tud az utókor arról, hogy a szobor a nagy trónteremben volt elhelyezve, és a törzsébe elrejtőzött szolgák az ágakról mézet, tejet, rizslikőrt, és bort csurgattak alá a vendégek elkápráztatására.

A városnak rövid élete volt. 1260-ban, csupán 40 évvel alapítása után Kublaj kán, Dzsingisz unokája Pekingbe tette át székhelyét, és Karakorum hanyatlásnak indult. 1371-ben pedig, amikor a kínaiak legyőzték a mongolokat, a várost a földdel tették egyenlővé.

2015. március 2., hétfő

A fáraók játéka - a szenet

A szenet ókori egyiptomi táblás játék; a legrégebbi fennmaradt hasonló játék a világon. Már i. e. 3500 körül említik, utolsó ókori egyiptomi említése az i. sz. 3. századból való.


Tutankhamon sírleletei között több játéktáblát is találtak. Az egyik szenetkészlet gyönyörű, sötét színű fából készült, elefántcsont berakásos játékdoboz, amelyik egy ébenfa asztalon és szánon áll. Az asztal lábai arannyal fedett oroszlánmancsokban végződnek, praktikus fiókjában lehet tartani a dobópálcákat és a bábukat, amelyek elő is kerültek. A másik híres sírlelet ez a játéktábla, amit egy virágdíszes táblácskákkal díszített ébenfadobozra alakítottak ki aranyból és elefántcsontból.





A játék, amit neveznek magyarul zenetnek is, nemcsak szórakoztatásra jó. Sok újbirodalmi sírkamra falán látni jeleneteket, ahol a szereplők (egyedül, partner nélkül) szenetet játszanak, mivel egy ilyen játszma (ahogy Kákosy László írja) értelmezhető "Ozirisz boldogító közelségébe való érkezés"-ként is, sőt, kifejezheti azt is, hogy a halott szívesen játszana még élő szeretteivel "úgy, hogy a hangja hallatszik, de nem látni őt". ( A játéktáblán való sikeres előrehaladás összefüggésbe hozható a túlvilág felé vezető, bonyolult próbákkal és varázslatokkal teli úttal. Nem csoda, hogy a szenetet megemlítik a Halottak Könyvében és a Koporsószövegekben is.

2014. május 9., péntek

Tutankhamon sírkamrái

1873. május 9-én született Howard Carter Tutankhamon szarkofágjának megtalálója.

Tutankhamon az egyiptomi történelem egyik legrejtélyesebb alakja. Abból a 18. dinasztiából származik, amely az Újbirodalmat megalapította, és amellyel egy új, kulturális virágkor köszöntött be. Ehnaton fáraó és feltehetően fő felesége, a híres Nefertiti fia 7 évesen lett fáraó, és korán, körülbelül 19 évesen hunyt el, tisztázatlan körülmények között.

Utódai minden emlékműről kitörölték a nevét, így egyetlen királylistán sem szerepelt és feledésbe merült. Ismeretlenül, sírjában elrejtve nyugodott majdnem három és fél évezreden át a Királyok Völgyében - amíg végül Howard Carter rábukkant a sírkamráira.


Carter 1873. május 9-én született Kensingtonban, egy festő nyolc gyermeke közül a legkisebbként. Gyerekkorát a család vidéki házában töltötte, iskoláztatása nem volt éppen szabályszerű: apja tanítgatta, így természetesen főként a rajzolás és festés alapjait sajátította el. Amikor apja Lord Amherst, a korabeli Anglia egyik legnagyobb egyiptomi régiséggyűjteménye tulajdonosának otthonában dolgozott, a házigazda megismertette a fiút értékes műkincseivel. A történelem iránt érdeklődő Howard figyelme Egyiptom felé fordult.

Carter 1922. november 24-én, Lord Carnarvon megérkeztével kezdte meg a titkát 3300 éven át őrző sír feltárását. A sírkamrában megtalálták a fáraó túl sok balzsamozószerrel balzsamozott, s így súlyos károsodást szenvedett múmiáját és színarany, üveg- és féldrágakő-berakásokkal díszített halotti maszkját, amely megőrizte Tutanhamon arcvonásait. A több mint 2000 tárgy között aranyozott ládák, arannyal bevont és színes üveggel, illetve féldrágakövekkel díszített trónus, különböző állatfigurák, ékszerek, életnagyságú szobrok voltak. Tutanhamon sírja a máig a leggazdagabb lelet, mely az ősi Egyiptomból származik. A napvilágra hozott kincsek nagy része a Kairói Múzeumba került, az ásatásról Carter és társai háromkötetes munkát adtak ki.

A „fáraó átka”

A nagyközönséget azonban még a káprázatos kincseknél is jobban izgatta-izgatja „a fáraó átka”. A bulvárlapok szenzációként tálalták, hogy a feltárást követő évben – a diagnózis szerint vérmérgezésben – meghalt Lord Carnarvon, Carter megbízója, majd gyors egymásutánban 27 haláleset történt az ásatásban részt vevők és a velük érintkezésbe kerültek között. Egyes vad feltételezések szerint az egyiptomiak méregbe csavart gyolcsba burkolták a múmiákat, mások szerint a belélegzett mikroorganizmusok okozták a haláleseteket. Újabb feltételezések szerint az évezredek során a sírkamrában felgyülemlett magas radioaktivitás játszhatott szerepet, de hogy ennek a sugárzásnak mi a forrása, az megint csak rejtély.

A valóságban azonban nem a múmia, hanem a felfedezés közlésétől eltiltott újságírók bosszújáról van szó. Az átok egyébként is válogatós volt, mert az expedíció 26 tagja közül 20 még tíz év után is élt, a „főbűnös” Carternek az átok 16 évet engedélyezett erőben-egészségben, a múmiát boncoló orvos pedig 86 évesen hunyt el. A legenda azonban tovább él.

Heroikus és világhírű munkássága ellenére Carter nem részesült hivatalos elismerésben, egy belga kitüntetést és az amerikai Yale Egyetem tiszteletbeli doktori címét kivéve. 1939. március 2-án hunyt el Londonban, szívelégtelenség és nyirokcsomódaganat következtében.


Forrás: wikipédia

2014. április 12., szombat

A kunhalmok


Hazánk síksági területein, különösen az Alföldön nagy számban találhatunk néhány méter magas halomszerű formákat, amelyeket a köznyelv és a földtudományi szakirodalom egyaránt kunhalmoknak nevez.
Az őskori kultikus helyeket, majd az ókori templomok helyét tudatosan választották meg. A különleges kisugárzású területeket felhasználva emeltek templomokat a középkorban. Feltűnő, hogy az említett helyek egy szabályos hálórendszer csomópontjaiban állnak. A Magyarországon kunhalmoknak nevezett dombocskák, melyek szemmel láthatóan emberi kéz művei, szintén e hálórendszer részei. Az 1900-as évek elején a Kárpát-medencében 4000 kunhalmot ismertek.

Nemcsak hazánkban fordulnak elő ilyen dombocskák nagy számban, hanem Bulgáriában és Oroszországban is; gyakoriak Szibériában és Belső-Ázsiában. Ott török-tatár eredet szóval kurgánnak nevezik őket. Ezeken kívül vannak olyan természeti képződmények, mint a Pilisszentiván melletti Ördög-szikla, illetve olyanok, melyek természeti képződménynek tűnnek, de szabályosságuk folytán lehetséges: emberi kéz beavatkozása is közrejátszhatott létrejöttükben. Ilyen a Mindszentkálló melletti Kőtenger virágszirom alakú sziklaképződménye.

 Az eddigi kutatások alapján elfogadható az a megállapítás, mely szerint a kunhalmok ember által épített legrégebbi kultúrtörténeti emlékeink i.e. 4000-3000-tõl. Több kor telepedett rá, amelyet az ásatások során elõbukkant településrétegek is bizonyítanak.Alakjukat tekintve több funkcióra lehet következtetni, mint telephely, õrhely, vallási, temetkezési hely, stb. Nálunk leggyakrabban két tipusát találjuk meg, amelyek alakjukban is különböznek egymástól: a telep, vagy települési helyek és a temetkezés célját szolgáló kunhalmok. A lakhely, illetve település célját szolgáló kunhalmok nagyobb átmérõjûek, elnyúltabbak és laposabbak, míg a temetkezési, vagy szakrális célt szolgáló kunhalmok kisebb átmérõjûek, - csúcsosabbak, hegyesebbek, - ezek hasonlítanak legjobban a kelet-európai kurgánokhoz. (i.e. 2100-1100. keleti nomád jellegû nép sírhelye)A régészet szerint a temetkezési halmok nagy része rézkori, kora-bronzkori temetkezések, bronzkori telepek, szarmata, germán, honfoglalás-kori temetõk, Árpád-kori templomok és sírok, olykor valóban kun temetkezések nyomait õrzi. Gödörsíros temetkezési kultúrának nevezik, ahol annak ellenére, hogy a sírhely halom, maga a sír az eredeti talajszint alatt van, szemben az Európa nyugati részén található halmokkal, ahol a temetkezés a halmok emelése után történt, magasabban a talajszinttõl.

A kunhalmok elõfordulási helye hazánkban a Nagyalföldre korlátozódik, azon belül is a legnagyobb számban a Nagykunságban, Csongrád megye Tiszántúli részén, Békésben és a Hajdúháton fordulnak elõ. Számukat tekintve még a múlt században is becslések szerint kb. negyvenezer lehetett belõlük a Nagyalföldön, amelybõl Békés megyében kb. 1500 db található. Mára sajnos több mint 50-70 %-uk eltûnt, elhordták, elszántották, átvágták, fizikailag megsemmisítették. Pusztulásuk sajnos az elmúlt 20-30 évben gyorsult fel. Teljesen ép, vagy érintetlen az országban is alig akad, de Békés megyében nyugodtan kimondhatjuk, hogy egy sincs, amely ne lett volna megbolygatva. Azok a halmok tekinthetõk legépebbnek, ahol még ritkaságokat tartalmazó -az eredetire emlékeztetõ - gyepek vannak. Itt általában a rovarfajok, a pusztai kisemlõsök számos válfaja is jobban elõfordul. Kedvenc õrhelye volt a nappali ragadozó madaraknak a halmok teteje, mint pl.: a pusztai ölyv, amely fészkét gyakran ide is rakta - orosz neve - kurganyik.
Dombegyháznál már a település nevében is felfedezhetõ a dombra, halomra való utalás, amely sejteti azt a tájat, ami jellemzõ volt egykor e vidékre. Évezredes emlékek hordozói a kunhalmok, amelyek Dombegyház környékére különösen jellemzõek voltak gyakoriságukkal, és alakjukkal egyaránt. A Maros alakította valamikori vízjárta terület maradványai, mint pl. a mai Száraz-ér, Cigányka-ér, Csík-ér, Vizes-ér, behálózták, éltették a vidéket. A víz a megélhetést szolgálta, bizonyítja ezt az ember itteni állandó jelenléte, évezeredes kultúrájának emlékei, régészeti leletei, amelyek hol tudatosan, hol véletlenül kerültek, vagy kerülnek felszínre. Különleges és egyedülálló az ú.n. pávaszem-szerû kunhalomrendszer, középen az Attila-halommal, amely több települést is érintve, még a Magyar-Román határon is túlnyúlik. A halomcsoport gyakorlatilag két, egymástól eltolt elipszis alakzatból állt, s az eddig fellelhetõ irodalmak, térképek alapján több mint 20 kunhalomból állhatott, amelyek közül a mai Dombegyház közigazgatási területén kb. 13 halom, vagy halomhely található.

/Szelekovszky László: Dombegyház kunhalmai 1996./

2014. február 11., kedd

4500 éves időjósló madár

Részlet Csalog József: Azújkőkorszak embere
 A magyar régészet regénye című könyvből


Szentestől délre, a mai Sáp-halom és a szegvári vasútállomás közötti félúton, a vasútvonal nyugati oldalán húzódó terület olyan, akár a többi alföldi szántó: egyik esztendőben búzatáblát ringat rajta a szél, a másik évben kukoricatáblák címerei hajladoznak rajta. Ki hinné, hogy 4500 évvel ezelőtt már állott itt egy falu, egy újkőkori- (neolitkori) embercsoport faluja. A Tisza és a Kurca közös árterületének szélén épült, mintegy 15 holdnyi területen, az egykori Kontra tó partján. Volt-e neve, milyen nevű népesség lakta: aligha tudjuk meg. Késői névadója, a régészet azonban adott neki nevet - a Tűzkövest. Tűzköves: mert a szántó-vető szentesi magyar sok tűzkövet lelt itt az idők folyamán.

Az egykori újkőkorszakbeli falu fekvésénél fogva kétféle gazdasági értékkel bíró területre támaszkodhatott. A Kurcának hatalmas tóvá szétterült egyik ága hihetetlenül gazdag volt halban, vízivadban, a tó erdős szele pedig a vízre innijáró erdei vadban. A sok hal s vad a falu napi élelme megszerzésének egyik lehetőségét biztosította. A falu keleti széle miden évszakban megművelhető, termékeny földekhez csatlakozott, maga a falu pedig alig másfél méter magas, széles földparton épült. A jó földek közvetlen szomszédsága a mezőgazdaság felvirágzásához vezetett. Feltehető az is, hogy a galériaerdőtől elhódított irtásföldet művelték meg.
A település életének alakulására a környezet arculatának kettőssége hatott. A lakosság megélhetésében komoly szerep jutott a halászatnak, a vadászatnak, de legfőképpen a növénytermelésnek és a kezdeti fokon álló állattartásnak. A jófajta halat szarvasagancsból hasított és faragott, fa nyélre erősített, két oldalán szakás (ellen-horgos) szigonyokkal szúrták föl egyetlen fatörzsből vájt bödön-hajóikról, vagy hatalmas, marhacsontból faragott horgokkal fogták. Fonálból kötött hálót nem használtak, s így hálónehezékekre sem volt szükségük. Olykor, ha medrébe visszatért az áradás, a megapadt vizet iszalaggal összekötött rőzsekötegekkel "húzták meg", de olyankor is csak a gallyak közé szorult nagy halakat gyűjtötték össze. A Tisza egyik réges-régi ágából kialakult Kurca akkoriban a Körösnek a vizet is felvette és a Tisza élő medrébe torkollott. Némi túlzással mondva, több volt benne a hal, mint a víz.

A félöles csukákat és harcsákat, téli időre készülve, meg is füstölték. Jó kétméteres átmérőjű, méteres mélységű, lapos fenekű, földbe ásott gödrök szolgáltak erre a célra, kúp alakú, karóvázas nádfedéllel. A füstölőbe földbe vájt lépcsőfokok vezettek, aljukon égett a füstöt adó tűz, a tetőhöz gúzsolt lécekből pedig sorjában lógtak le a kopoltyújuknál fogva felaggatott csukák és harcsák.

A tűzkövesi madár

Tűzkövesnek ugyan kár volt tegnap búcsút mondanom. Kirándulást terveztem a Bükkbe és a Dunántúlra, de mára minden felől beborult az ég s a rádió is országos esőt jósol. Pedig megnézhettem volna a 4500 éves időjóslót! 
Irodám ablakában néhány homokkőből kifaragott és egy agyagból mintázott, cseréppé kiégetett, félarasznyi madárfigura lóg sodort lenfonálon. Formájuk főleg talán azért utánozza a madár alakját, mert a madár repül s mert a zsinórra akasztott utánzat ezt az állapotot érzékelteti. 


Mire és hogyan használták a zsinórra akasztott madárfigurákat? Kísérletek nélkül erre gondolni sem mertem volna, noha az évezredes titok megfejtése egyszerű volt.

A tűzkövesi madárkát réteges homokkőből faragták; szárnyai -- nehogy letörjenek -- testéhez simulnak, kúpos csőre van, farkát szépen kifaragta az egykori műves, két kicsiny lábán azonban sehogy-sem áll meg. Megvizsgáltam jó néhány hasonló korú madárszobrocska fényképét és többről gipszmásolatot szereztem be és kitűnt, hogy egyikük sem áll meg a lábain, illetve legtöbbüknek nincs is lába. Zsinórra azonban könnyen felkötözhetők. Legrégibb példányaik még az őskőkorból valók, s ezeket mamutagyarból faragta ki a mai   Ukrajnában élt jégkori ember.

Zsinórra akasztható madárfigurákat már sok-sok évezreddel az újkőkor előtti időben is készítettek; az újkőkori darabok formasajátságai pedig elárulták, hogy az agyagból formált és cseréppé kiégetett darabok végül is különböző fából, csontból faragott, palaszerű kőzetből csiszolt, vagy csak agyagból kigyúrt, ki sem égetett hagyományos formák után készültek. Sokatmondó áruló jel volt az is, hogy sok kőkori madárfigura idólok, azaz ős- és szellemképmások társaságában került felszínre. Ebből ugyanis az volt sejthető, hogy különös madáralakjaink szintén az akkori vallási elképzelések szolgálatában álltak. Mindez természetesen még kevés és eléggé homályos sejtés volt. Többet akartam megtudni s ezért hagytam, hogy a tűzkövesi madárka önmagát árulja el.

Az egyik madarat sodort lencérnára, a másikat lószőrből sodort fonálra erősítettem. A lószőrt ugyanúgy sodortam össze, mint ahogyan gyermekkorunkban a verébfogásra szánt hurkot készítettük. A két madarat ágfából szerkesztett állványra akasztottam s az íróasztalon helyeztem el.
Délben a két madár mar orrával felém fordult. El is köszöntem tőlük, magukra hagytam őket s csak a délután megeredt nyári zápor vetett haza. Addigra azonban mar megszólaltak a kísérleti madarak a maguk néma hangján. Nem csipogtak, csak majdnem teljesen hátat fordítottak. Elmozdulásuk mértéke nem volt egyforma; a lószőrzsinóron csüngő lustább volt, alig negyed fordulatot tett balra.
A titok ezzel megoldódott. A zsinór rostjai a párás levegőtől megnyúltak, s mert a zsinór sodrott zsinór volt, a térfogatváltozásnak szükségszerűen torzióba kell áttevődnie. A sodort zsinóron csüngő madárka ezért fordul el zsinórtengelye körül s ezért fordult vissza majdnem félfordulatta1 a kísérlet megkezdésekor elfoglalt helyzetén is túl akkor, amikor a szép idő ismét állandósult.
További kísérleteim során bebizonyosodott, hogy az időnként megfigyelt elmozdulás irányából már több órával az eső előtt meg lehet jósolni a várható időjárás-változást. Ha néha eső helyett csak beborul, vagy ha a szél elviszi a felhőket, a csalódás nem nagyobb, mintha a meteorológiai jelentést tekintettük volna csalhatatlannak.

A sodort zsinóron csüngő tárgynak természetesen nem kell feltétlenül madár alakúnak lennie. A zsinórra akasztott bogrács, a vízszintesen kiegyensúlyozott bot, vagy bármi egyéb tárgy, ugyanígy elfordul, illetve több fordulatot is tesz a jó és a rossz idő között, ha a zsinór hosszabb a kelleténél. Ezt az egyszerű jelenséget a természettel közvetlenebb kapcsolatban élő, a természeti változások következményeit nálunk jobban megérző őskori ember éppen úgy megfigyelhette, mint azt, hogy bizonyos madarak vonulása mély vagy magas repülése, hangjának változása is bevezetője bizonyos éghajlati változásoknak. Tudjuk, hogy az ókori Róma egyik papi testületre, az augurok a madarak röptéből és hangjából hivatásszerűen válaszoltak meg minden hozzájuk intézett kérdést, de nem tudtuk, hogy a jóslásnak ezt a módját zsinórra akasztott madár alakú varázsszerek "égi hírnökök" és madár alakú csörgők segítségével már a kőkorban is felhasználták a maguk hasznára a nagyhatalmú varázslók. Tény, hogy ezek a varázseszközök higrométer módján egyszerűen a levegő párateltségét jelzik, de mert madár alakjuk volt, s mert bizonyos madárfajtákhoz világszerte számtalan hiedelem fűződik: a hiszékenység vámszedői nemcsak esőt és szép időt, hanem mindent megjósoltak, amit csak lehetségesnek tartottak.

 Tűzkövesen talált mintás cserepek

2013. november 3., vasárnap

Pilis hegység ősembere


 A régészet vagy archeológia tudománya a régi korok kultúráit tanulmányozza különböző tárgyi leletek alapján. A régészet legfontosabb társtudománya a történettudomány, amely a régészek kutatási eredményeit is felhasználja a történelem feltárásához. A régészek leggyakoribb módszere az ásatás, amikor a föld alól tárják fel pontos tervek és rendszerezés alapján a múltbeli épületek vagy sírok maradványait. Ezen kívül víz alatti és barlangi régészeti kutatások is előfordulnak. A régészek a jellegzetes azonosságokat mutató leletegyütteseket földrajzi terület, illetve korszak szerint összekapcsolják, mint a feltételezhetően összetartozó emberi közösségek, törzsek vagy népek hagyatékát. Ezeket az összetartozó leletegyütteseket, illetve a mögöttük álló hajdani kultúrákat nevezik régészeti kultúráknak.

A Pilis hegység ősembere..

A vadregényes Pilis joggal és méltán nyűgözi le az embereket. Területén barangolva lépten-nyomon történelmi nyomokra bukkanunk. Várak, erődítmények, védművek, kolostorok, templomok, kőfülkék, barlangok vélt vagy valóságos romjait vagy maradványait találjuk.



"A Pilis hegység környékén az utolsó jégkorszak végén jelent meg az első ember. Ebben az időben a sarkvidéki hótakaró lehúzódott az európai szárazföld belsejébe, s a Kárpátok vonulatát örök hó fedte. Jellemzők az állandóan rendkívül hűvös nyarak. A tél nagyon hosszú volt, a nyár rövid, hideg és nedves. Az ősz már augusztusban kezdődött. Elszaporodtak a sarkvidéki rókák, hermelinek, havasi pockok. Hófajdkakasok rikácsoltak nyirkos tavaszokon.

A régészet segítőtársa, a paleontológia, hihetetlenül érzékeny "hőmérőt" talált ki a jégköri éghajlat mérésére. Barlangok rétegeiben, sziklarepedésekben ezrével gyűltek össze egerek, pockok, apró rágcsálók csontjai. Mindegyiknek ismerjük pontos természetrajzát, életfeltételeit, a fajok arányából biztosan meg tudjuk állapítani a hőmérsékletet. A Pilis hegységben nyár közepén 11-12 fok volt a hőmérséklet.

Különös embercsoport élt ekkor a Pilisben a kiskevélyi barlangban és a pilisszántói kőfülkében. Az ősember korának talán legtitokzatosabb embercsoportja Magyarországon! „Barlangi gravettiek", mások szerint „barlangi eszkimók". Nagyon keveset tudunk róluk egyelőre, mert kevés és hiányos az a régészeti lelet, amely tőlük ránk maradt. Azt sem tudjuk biztosan, hogy valóban barlanglakók voltak-e ezek az elzárkózott hegyi emberek, olyan korban, amikor már rég földkunyhókban laktak mindenütt, vagy csak még nem találtuk meg szabad ég alatti vadásztáboraikat. Mindenesetre feltűnő, hogy a barlangjaik mindig a hegyvidék szélén vannak, a síkságra, alacsony dombvidékre néznek.

A pilisi vadászok teljesen a rénszarvasra specializálták magukat, különlegessé váltak az eszközeik is. Csupán a pilisszántói kőfülkében 1200 rénszarvas combcsontjának gömbölyű végét ütötték le, ami azt mutatja, hogy itt csupán feldarabolták az állatokat, eltávolították a fölösleges részeket a koponyával együtt, a húst pedig elszállították más helyre. Hová? Nem tudjuk. Még érdekesebbek a pilisi vadászok szerszámai. Mindössze kétfajta szerszámukat ismerjük. Az egyik alig néhány centiméter hosszú, pattintott hegy a „gravetthegy". A másik apró, egyik szélén ügyesen pattintott, finom kis penge. Ezeket a kis pengéket leginkább egy zsebkés kisebbik pengéjéhez lehetne hasonlítani, csontból vagy fából készült foglalatba erősítették. A foglalat 20-30 centiméter hosszú is lehetett, a vége csúcsos volt. Két oldalán hosszú rést vágtak a kőpengék számára. Ebbe erősítették be sorban az apró pengéket és így kétélű kőélű lándzsa lett belőlük.

A Pilis hegység vadászai valószínűleg oldalági leszármazottai voltak a síksági gravet-ti törzseknek. Erre mutatnak a „mikró" nyílhegyek, de ezt jelzi néhány érdekes csonttárgy is, mely a jégkor végéről maradt ránk. Az egyik barlangban piskóta alakú csontdísz, a másik barlangban csontból faragott, véséssel díszített amulett került elő. Ezek is gravetti törzsek használati tárgyaira emlékeztetnek.

A Remete-hegyi Felső-barlangban (Máriaremete és Nagykovácsi között) 1969-ben megtalálták a „neandervölgyi" ember pattintott kőszerszámát. Egyszerű, kitűnően megmunkált, bal oldali élű kaparó volt, az éle kissé fogazott. Az itt előkerült felső-barlangi szerszám anyaga szép fényes, barna színű kőzet. Radiolarit. Régebben jáspisnak nevezték. Megállapítható, hogy Dorog környékéről került ide. Tehát ott is megfordult, nyersanyagot gyűjtött és vadászott a Felsőbarlang embere.

A barlangból huszonnégy fajta állat maradványa került elő. Ebből kiderült, hogy mire vadászott az itt élő ősember, és az is, hogy milyen volt az akkori éghajlat, az ember természeti környezete. Nagyjából az alábbi állatfajokra lehetett következtetni: siketfajd, hófajd, farkas, róka, barnamedve, barlangi medve, hermelin, borz, barlangi hiéna, oroszlán, nyúl, mamut, jégkori vádló, gyapjas orrszarvú, gímszarvas, rénszarvas, óriásgím, kőszáli kecske, pézsmatulok stb.
Ez a fauna, az állatfajoknak ez az együttese, egy-két kivétellel szinte kizárólag vadászat révén került a barlangba. Legnagyobb számmal a barlangi medve fordult elő. Az oroszlán, a mamut, az orrszarvú, az óriásgím agancsaival be sem fért volna a barlang nyílásán. Ezek zsákmányként kerültek ide. Sőt az is megállapítható, hogy csak egyes részeit hurcolták be. Az óriásgímnek például a levetett agancsa ott feküdt a barlang hátsó részében.

Az éghajlatáról még többet mondanak az elejtett állatok. Azt mutatják, hogy lassan lehűlt a klíma, közeledett az utolsó jégkorszak. A hiéna, a vádló, az oroszlán megélt még talán tovább is, de időnként már megjelent a hófajd és az északi rénszarvas. A réteg, megannyi leletével nem lehet fiatalabb a Würm-jégkor kezdeténél, mert pl. a pézsmatulok később már egyáltalán nem élt a Kárpát-medencében.
Hol vadászott, merre járt a Felső-barlang embere? Természetesen itt vadászott, de eljutott a vörösvári völgybe is egészen Dorogig. Azonkívül megfordult Budafokon vagy a Tétényi síkságon. S az itt talált hatalmas medveagyar megtetszett neki és hazavitte a barlangjába. Ez pedig támpontot adott a régészeknek az ősember mozgási területéről.

Az 1932-ben felfedezett Bükk-hegységi „neandervölgyi" embermaradvány után 37 évig váratott magára a következő (Felső-barlangi) „neandervölgyi" lelet megtalálása.
A jégkorszak végén a tőlünk északra és délre talált ősemberek, azaz ezek a különös vadászok a rénszarvasokkal együtt eltűntek. Ők voltak ezen a vidéken az utolsó ősemberek.
Elmúlt a jégkorszak, lejárt a mamut- és rénszarvasvadászok ideje. E vidék ősemberei bizonyára ismerték már a barlangok adta természetes lakásokon kívül a földbe vájt lakóputrit is. Olyan volt ez már, mint később az első földművelőké. Le is telepedhettek volna, ha nem a vadászat hajtja őket. Elkészült az első, agancsból csiszolt „kapa", amilyennel pár ezer év múlva a legegyszerűbb fajta földművelést kezdte meg az ember. Foglalatba erősítette a kőpengéket, ugyanúgy, ahogyan később az első sarlók éle készült. Ismerték a csontból csiszolt „varrótűt", ám egyelőre inakkal varrtak. Később megszelídítették az állatokat, s kialakult az állattenyésztés."
Forrás : Magyar régészet regénye 1976.

2013. augusztus 10., szombat

Régészeti leletek nyomában - Esztergom



Föld alatti város? Igen!  Házak, utcák, templomok, s a temetőkben a város egykori lakói. Nem Egyiptomban Mezopotámiában, hanem itt Magyarország szívében.
 A középkori Magyarország egyik legjelentősebb és a hódoltság legtöbbet szenvedett városa Esztergom.

Esztergom – a korai magyar várostörténet egyik legfontosabb helyszíne. Mint fejedelmi, majd királyi székhely (972-1242), ill. az érsekség megalapításától (1001) mint egyházi központ jelentős szerepet játszott az Árpád-kori, majd a későközépkori Magyarország politikai, gazdasági és kulturális életében. A 11-13. században az ország legjelentősebb városi települése, amit részben a korunkra is megmaradt írott források (oklevelek, krónikák adatai) tanúsítanak.Okmányok tanúskodnak arról, hogy a régi város a Vár alján, a Kis- és Nagy-Duna partján egy egész sor, kisebb-nagyobb település halmazából állt össze. Ezek közül kimondottan városias jellegű volt, és valódi városi jogokkal rendelkezett az ún. „Királyi város” és az érseki Viziváros, amelyeket vizesárkok, városfalak, kaputornyok és (később) bástyák is védelmeztek. A többi településrész körítőfalakkal nem védett – nyílt – külváros volt, amelyek különböző jogállásúak voltak, és egy, vagy több templom, ill. kolostor köré szerveződtek.
Ezeréves története során a város sokszor elpusztult, leégett, árvíz járta utcáit. Egy-egy újjáépítéskor a romokat elplanírozták, az egyenetlen terepet feltöltötték, így a régi maradványok fokozatosan mélyebbre kerültek. Van olyan hely (a „Királyi város középső részén), ahol a 12. századi járószint – utca – vagy udvar-szint a mai úttest alatt 400-440 cm mélyen helyezkedik el! A török kiűzésekor (1683) már csak a vár, a Viziváros és Királyi város falai álltak – a külvárosok már korábban elpusztultak – egyetlen lakóház sem maradt épségben. A romokat jórészt szétbontották, s az új építkezés során még az utcák nyomvonalát is többnyire megváltoztatták. Csupán a főtér (egykori Piactér, – ma Széchenyi tér) és az egyik főútvonal (ma Kossuth L. utca) őrizte meg, de ez is csak hozzávetőlegesen régi helyét és nyomvonalát. A 18. század elején elbontott városfal és vizesárok nyomvonalát a régi Hévíz utca, a Simor János (volt Zalka Máté) és Árok utcák (volt Rudas L.u.) őrizték meg. Ezeken belül, az egykori királyi város területén 11 templom és 3 (vagy 4) kolostor létezett.

  A kelták (Kr. e. 400 - az időszámítás kezdetéig) emlékei a város minden pontján megtalálhatók, ami hatalmas kiterjedésű településre utal. Itt a késői kelta korszak (Kr. e. 1. század) településének egy félig földbe ásott házát, több munka- és szemétgödrét, és egy kelta fazekastelepnek eddig négy edényégető kemencéje került feltárásra.
A római kort egy 2. századi, félig földbe mélyített lakóház, az 1. és 2. századból származó edénytöredékek (köztük a külön- leges anyagú „terra sigilláták”), valamint eddig 49 római sír képviselik. Eszerint beigazolódott korábbi sejtésünk, hogy az út délkeleti oldalán nagy kiterjedésű római temető van. A belőlük előkerült szép leletek (karperecek, gyűrűk, gyöngyök, hajtűk, fibulák, – teljesen ép, mázas és mázatlan cserépedények, üvegek, palackok, korsók, poharak – és főleg a pénzek és bélyeges tegulák a temető korát a 3. század végére és a 4. századra keltezik.
     A római sírok fölött két Árpád-kori házat, 12-15. századi kemencéket és tűzhelyeket, egy 15-16. századi kovácsműhely maradványait, egy török kori (16-17. századi) sírt, vermeket, gödröket, egy gerendavázas kutat is kibontottunk – amelyekből több ép török cserépedény, pénz és egyéb lelet került elő.
     Egy 18. századi, kőből kifalazott emésztő gödörben óriási mennyiségű, jórészt törött, de összeállítható (közte néhány ép darab) cserép- és üvegedényt találtunk. Ezek talán egy 250 évvel korábban itt működő vendégfogadó edénykészletét alkották. Az edények közt sok felvidéki fajansz és habán töredék is van. Kiemelkedő darab egy szlovák felirattal ellátott bokály töredéke, melynek szövege magyarul így hangzik: „Aki tud kapálni, joggal ihat bort, azonban nem illik berúgnia. 1740. évben.”

Forrás: Horváth István
Város a föld alatt 

2012. november 23., péntek

900 éves körtemplomot találtak Miskolctapolcán

 A Miskolc-tapolcai barlangfürdő előtt, egy 11. században épült kör alakú templom falait találták meg. A történészek több mint száz éve keresik a városnak is nevet adó Miskolc nemzetség monostorát, amelyet az 1500-as évek harcai pusztítottak el. A pusztulás óta eltelt ötszáz év alatt nemcsak az épületek enyésztek el, de mára a város lakói se tudják, hol lehetnek az apátság földalatti maradványai. 

A Miskolc nemzetség által a 12. században alapított bencés apátságot a tapolcai völgyben, a már az őskor óta használt meleg vizű források közelében építették fel. A kutatók elmondása szerint a templom felépítéséhez a dombtető helyett azért választották ezt a helyszínt, mert a meleg vízű forrásokat már akkor is használták. Ez a helyszínválasztás a 12. században ugyan még helyesnek bizonyult, de a klímaváltozás a tapolcai völgyben is éreztette hatását. A 14-15. századra hűvösebbé, csapadékosabbá váló időjárás miatt megemelkedett a talajvíz szintje az apátsági templom környezetében. A hegyekről lemosódó hordalék és az emelkedő talajvízszint egy időre feltehetően lakhatatlanná tette az apátságot. A templom belsejét elöntötte a víz.

Hogy továbbra is használni lehessen az épületeket, a templombelsőbe a 15. század első felében egy méter vastagon agyagot hordtak be, így emelve a talajvíz szintje fölé a padló szintjét. Ez az agyagréteg már júniusban napvilágra került. A régészek abban reménykedtek, hogy a feltöltés alatt megmaradhatott a templom eredeti, 12. században kialakított belső berendezése

 

A Miskolc- név eredete

A Miskolc név az Árpádok korában nemzetség-, személy-, és helynévül szolgált. Miskolc nemzetség a honfoglaló Borsokból a XII. században kiszakadt, önálló nemre emelkedett ága volt. Eredetileg Miskócnak ejtették. Az „l” betű a XIV. századba került bele. Az árpád-kori Miskolc alatt a nemzetség telepekre osztott szálláshelyére kell gondolnunk, melynek központja a névadó Miskolc volt. A szállásföldön épült a nemzetség tapolcai monostora, amelyet a miskolci régészek ebben az évben a Barlangfürdő bővítésekor tártak fel. Valószínűleg a Miskolcok ide temetkezetek.
1365-ben Nagy Lajos király birtokába került és ettől kezdve fejlődésnek indult a település és Zsigmond király 1405-ben városi rangra emelte.
A XVI. század közepéig a lakosság teljes egészében a római katolikusú volt,a reformáció idején azonban áttért az új hitre. A török kiűzése és a Thököly, valamint a Rákóczi vezette szabadságharc után – melyekben a város tevékenyen részt vett, egyre több idegen és másvallású költözött be Miskolcra.

2012. július 16., hétfő

Torma Zsófia - az első magyar régésznő

 Torma Zsófia egyike azoknak a méltatlanul mellőzött és elfeledett embereknek, akik nélkül a történelemtudomány ma nem ott tartana, ahol éppen tart.
 
"A szakirodalom magától értetődően beszél az emberiség történetében meghatározó szerepet betöltő, újkőkori Tordos-Vinca műveltségről. Az kevésbé közismert, hogy e korszak első leírását Torma Zsófia régésznőnek köszönheti a világ.


Az erdélyi Csicsókeresztúron 1832-ben született, nemesi származású leánynak már gyermekkora is az ásatási leletek társaságában telt, hiszen szobája padlóját régész-történész édesapja, Torma József cserépdarabkái borították. Érdeklődését csak fokozta, amikor Rómer Flóris bencés szerzetes, a magyar régészet és műemlékvédelem megalapítója ellátogatott hozzájuk. A család múlt iránti érdeklődése erős hazaszeretettel párosult. Zsófia édesapja 1848-ban országgyűlési képviselő, nővére férje, Makray László pedig Bem József seregében honvéd alezredes, akit ezért súlyos börtönbüntetéssel sújtottak. Bátyja szintén Bem tábornok seregében harcolt. Zsófia a pusztuló leletek gyűjtését, mentését érezte honleányi kötelességének, és bár kéttucat kérője is volt, vagyonát feláldozva a tudománynak és kutatásnak szentelte magánéletét.

A szerénység mellett meghatározó emberi tulajdonságai közé tartozott az árvák, üldözöttek, segélyre szorulók támogatása, iskola építésére földterületet adományozott. Új lakhelyén, Szászvárosban, részvétele nélkül jótékonysági cselekedet elképzelhetetlen volt.

Évtizedes előtanulmányainak első eredménye, hogy amikor 1875-ben Vén András tordosi református tanító felhívta figyelmét a Maros partfalából előbukkanó karcolatos cseréptöredékekre, azonnal a helyszínre sietett és férfiakat megszégyenítő fáradságos munkájával kiásott több ezer leletéből igen előremutató következtetéseket vonhatott le. Ezzel alapozta meg a tudomány által Tordosinak nevezett, majd évtizedekkel később a Vincaival kiegészített újkőkorszaki műveltségi kört.

Neve egy esztendővel később került a köztudatba, amikor Hunyad megye egyetlen számításba jöhető régészeként meghívást kapott a Budapesten rendezett Nemzetközi Ősrégészeti Kongresszusra, ahol leletei egy részét bemutathatta. Mivel naprakész ismeretekkel rendelkezett a szakirodalomban, magyar, német, francia, angol, görög, latin szerzők műveivel támasztotta alá megállapításait. Ennek ellenére, a tudomány állandó kísérőjelenségét is meg kellett tapasztalnia: a szakmai féltékenységet. Hampel József régész, a Nemzeti Múzeum munkatársa, az Archeológiai Értesítő szerkesztője két darabot kivett Zsófia újkőkori gyűjteményből, mondván, hogy azok római koriak.

Minthogy a régésznő ragaszkodott visszahelyezésükhöz, és a hozzáértő tudósok figyelmét is éppen e két darab ragadta meg leginkább, ettől kezdve Hampel ott ártott neki, ahol csak tudott, a közlési lehetőségektől elzárta, sőt még halála után is gúnyolódott személyén. Pedig a régésznő a világon először alkalmazta a társtudományok bevonását a régészeti munkába, és ezzel kapcsolatot teremtett az egyes szakterületek között.

Ez a módszer alapozta meg következtetését, mely szerint a tordosi, a trójai és a legkorábbi sumer műveltség közös forrásból táplálkozott. Leleteit szaktudósoknak is elküldte tanulmányozásra, így lett levelezőtársa John Lubbock angol tudós, Archibald Sayce angol nyelvész, sumerologus, Francis Lenormant francia régész és sumerologus, Heinrich Schliemann, Trója feltárója.

Hunfalvy Pál is igen hamar felismerte Zsófia trójai és mezopotámiai összehasonlításainak, valamint a korongokra, edényekre karcolt írásjeleinek a finnugor elméletre veszélyes voltát. Ennek nyomán a Néprajzi Társaság két évig hitegette tanulmányainak kiadásával, amely végül Németországban jelent meg Ethnographische Analogien címmel.

A vallási, csillagászati, embertani, írásbeli, díszítőművészeti, nyelvészeti, sőt még táncművészeti összehasonlításokat is tartalmazó tanulmányt Fehérné Walter Anna kiadásában magyarul csak 1973-ban vehette kezébe az olvasó. A magyarázat a kötet címében rejlik: „Sumér nyomok Erdélyben”. A régésznő megállapítása, mely szerint a cseréptöredékeken egyértelműen betűk és írásjelek találhatók – ezt majd egy évszázaddal később Forrai Sándor íráskutató igazolta – szembefordult Hunfalvy Pál ellentmondást nem tűrő kijelentésével, hogy a magyaroknak a kereszténységre térítés előtt saját írásuk nem volt, a hun-székely rovásírást pedig néhány XVII. századi tudós szerkesztette.

Ennek a szembenállásnak tudható be, hogy a Ferberről magyarosított nevű nyelvész, Szinnyei József az Erdélyi Múzeum Egylet szerkesztője is visszautasította írásainak közlését. A kétezer ábrával díszített „Dácia a római foglalás előtt” című főművét nyolc évig kérvényezte a minisztériumnál, az MTA-nál, a kéziratot háromszor vitte hiába Pestre Szászvárosból.

Nicolae Vlassa, a Kolozsvári Történelmi Múzeum régésze, a tatárlakai hamvasztásos sír feltárója 1961-ben úgy nyilatkozott, hogy a kézirat és rajzai már minőségileg kiadhatatlan állapotban vannak.

Torma Zsófia munkásságát a korabeli bértollnokok maró gúnyolódása kísérte, ugyanakkor kutatási eredményeivel, amelyekért olykor őrültnek nyilvánították, neve említése nélkül mások alapozták meg saját életpályájukat. Mint a nála vendégeskedő és a tőle kapott leletekkel hazatérő Paul Reinecke fiatal német régész, aki Tordos és Trója kapcsolatról írt tanulmányával világhírre tett szert. Sir Colin Renfrew cambridge-i régész professzor, a Vincsán évtizedekkel később ásató szerb Miloje Vasics, a német Hubert Schmidt és Sir Gordon Childe ausztrál származású régész megállapításaira hivatkozik a Tordos-Vinca műveltség részletes tárgyalásánál, akárcsak Richard Rudgley angol antropológus, vallástörténész, őskortörténész.

Torma Zsófia számára nem kevésbé keserves kudarc 1889-ben a német antropológusok bécsi kongresszusa, ahol alig néhányan voltak kíváncsiak előadására, hiszen a többi résztvevő nem is rendelkezett megfelelő előismerettel, hogy néprajzi összehasonlításait megértse. Szerencsére a tudományos élet jelentős személyiségeinek, köztük a már említett Rómer Flóris, gróf Kuun Géza régész, keletkutató, akadémikus, a főrendiház tagja, Téglás Gábor geológus, régész, dévai iskolaigazgató, Ipolyi Arnold püspök, néprajzkutató véleménye, valamint Kossuth Lajos Torinóból küldött megtisztelő levele csökkentette a megalázások súlyát.

Az idős korára vagyonát jótékonykodásra és kutatásra feláldozó nemes asszony leleteit életjáradékért cserébe eladta a Kolozsvári Erdély Történeti Múzeum Érem- és Régiségtárának. Némi gyógyír a lelki sebekre, hogy 1899 májusában a város egyeteme tiszteletbeli bölcsészdoktorrá nevezi ki, ám erre csak keserű iróniával válaszolhatta: „Ez már holt lóra patkó”… Ugyanaz év novemberében távozott e számára kegyetlen világból, amely még holtában sem becsülte meg. Csicsókeresztúron a családi Torma-kriptát feldúlták, földi maradványait máig nem azonosították.

Szászvárosi lakóházán egy ideig tábla emlékeztetett néhai jeles tulajdonosára, ám felújítása után a jelenlegi román tulajdonos nem járult hozzá a tábla visszahelyezéséhez.

Táblaavatás helyett hívei 2012. április 28-án a dévai Téglás Gábor iskolában, másnap pedig a szászvárosi református templomban emlékeztek meg a magyar régészet nagyasszonyáról. E sorok írója és felesége, Friedrich Klára, Torma Zsófia életművének egyik kutatója megtisztelő meghívást kapott a szászvárosi Fülöp Júliától, az Erdélyi Magyarok Közművelődési Egyesülete (EMKE) idei kitüntetettjétől, hogy a Hunyad Megyei Magyar Napok keretében mindkét településen ismertessék a tudós asszony életútját.

A szászvárosi megemlékezés rangját emelte, hogy Fülöp Júlia köszöntője után Torma Zsófiát Mihai Castaian, a városi múzeum román igazgatója is méltatta, szólt a hagyományőrzés fontosságáról Hunyad megye magyar prefektusa, vegyes házasságból született leány énekelt és szavalt tökéletes magyarsággal, első osztályos kislány mondta el fejből és hibátlanul a Szózatot.

Hasonló szellemiségű rendezvényekre Magyarországon is szükség lenne. Ehhez az eddiginél szélesebb körben kell megismertetni Torma Zsófia tudományos tevékenységét, kell példaképül állítani a tanuló ifjúság elé akár a tankönyvek lapjain! Ehhez kitűnő anyag Makkay János régész Holt lóra patkó című tanulmánykötete. Szorgalmazni kell a feltehetőleg a Kolozsvári Történeti Múzeumban elfekvő Dácia a római foglalás előtt című nagy művének kiadását, ott található leleteinek az eddigieknél bővebb, állandó kiállítását.

Kis méretű szobrát Józsa Judit kerámiaszobrász már elkészítette a Magyar Nagyasszonyok sorozatában, de köztéri szoborra is szükség lenne, utca vagy tér elnevezéssel kiegészítve.

Mindezt azzal érdemelte ki, hogy elsőként volt részese bolygónk eddig ismert legnagyobb hatású, 8-9 ezer évvel ezelőtt lejátszódott szellemi forradalma feltárásának. Ennek kiindulópontja a Kárpát-medence volt. Ezek a régészeti bizonyítékok és Torma Zsófia néprajzi összehasonlításai rámutatnak a Trójával, az Égei műveltséggel és Mezopotámiával való szoros kapcsolatra. Ezeket az írásjeleket ma székely-magyar rovásírásnak nevezzük, ami a magyarság igen régi Kárpát-medencei jelenlétének és folytonosságának bizonyítéka.

Szakács Gábor"

2012. április 15., vasárnap

Régészeti emlékek nyomában /3/

Kun kincsek 

A fehértói kincs mellett a Kiskunság másik, nagy szenzációt kiváltó együttese az 1962-ben Kelebián, erdészeti munkák során előkerült lelet. 

A helyszínen Kőhegyi Mihály végzett hitelesítő ásatást, amelynek során megállapította, hogy a 97 darab,  580 g össztömegű  tárgy két, egymáshoz viszonylag közel fekvő gödörben helyezkedtek el..    Kelebiát a források biztosan csak 1543/ 1572-ben említik a kalocsai érsek tizedlajstromában. Fontos tény azonban, hogy a lelőhely az egykori Halas szék kun pusztája volt..

  A leletek egyik legkülönlegesebb darabja az a bizánci láncos-csüngős ezüst hajkarikapár (az egyikből csak a függesztőkarika maradt meg), amelyre utólag csörgőket szereltek, és egy egykori sérülés helyén cérnaszállal kötöztek össze. Szintén bizánci eredetűek (valószínűleg balkáni vagy orosz készítmények) a filigrándíszes kapcsolószerkezettel ellátott ezüst pántkarperecek is, amelyek közül az egyiket kettétörte után szintén házilag javították.Ugyancsak a balkán felé mutat egy poncolt, téglalap alakú ruhadísz, egy hatágú csillag alakú,ezüstlemezből kivágott, a közepén „IE”   monogrammal díszített csüngő és egy domború verőtövön préselt, fán ülő madárpárt ábrázoló boglárpár is. Ez utóbbiak a 13-14.századi kelet-európai ötvösművészetre jellemző eljárás szerint készültek.  

 A nyugati ízlésről tanúskodik a kelebiai kincs gótikus ruhacsatja, amely a kapcsolótűre forrasztott pajzs alakú veret miatt aligha volt használható. Erősen kopott, díszbetétei még a földbe kerülés előtt kihullottak, így joggal feltételezhető, hogy ismét egy többgenerációs darabbal állunk szemben. További érdekesség a leletben az az oroszlános öntött veretpár,amelynek hátára később rossz minőségű, bekarcolt hálómintás ezüstlemezeket erősítettek.,.  A kelebiai kincsben is kerültek elő különféle gyűrűk: „I”, „M” és „D” monogrammal ellátott, növényi kereteléses, vésett díszű lemezfejes darabok és egy nagyobb fejű, peremén„I”, „D” és „O” betűkből váltakozó, közöttük levélcsokrokból és csillagból álló körirat-imitációval díszített, keresztes gyűrű. A lelethez tartozó gombok szinte minden 14. századi típust képviselik, számos különleges minőségű darabbal. Ebben az együttesben is találunk továbbá boglárokat és préselt díszvereteket, melyeknek 1-1 példánya igen közeli rokonságban  áll mind a fehértói, mind a bodoglári veretekkel.. A kelebiai kincs értelmezését leginkább az a nagyméretű kerek, kissé kopott aranyozású préselt ezüstlemezpár határozta meg, amelyen sárkányokat keretező köriratban az„Armella Consortis Pauli Bani De M” (Pál, M-i bán feleségének karperecei) felirat olvasható.A korai kutatást nem hozta zavarba az a tény, hogy a karperecekre utaló szöveg két ezüstlemezen szerepelnek, és az egész együttest ezen felirat alapján próbálta meg a    Garai Pál, macsói bán feleségéhez, Kós asszonyhoz kötni.. 

 Kós asszony Nekcsei Demeter tárnokmester legidősebb lánya volt, Nekcsei pedig később Pál húgát, Katalint vette feleségül. Pál Károly Róbert egyik első híveként átadta neki pozsegai várát, ami után nemsokkal (1312-1320) magas tisztségeket – köztük a macsói bánságot – kapott.. A korábbi kutatás szerint a kelebiai kincset Pál és Kós leszármazottai rejthették el,azonban erre semmilyen biztos adat nincsen. Azt tudjuk, hogy a Garaiak szegényebb oldalágába, a Becsei családba született Töttös barsi ispán, lévai várnagy, aki 1342-ben családi székhelyül megszerezte Bátmonostort. Fiát, Lászlót 1360-ban  albirtokán kirabolták, az ekkor készült feljegyzések szerint 25 ezüstpoharat, 2 ezüstcsészét, 9 ezüst díszövet és 200arany forintot vittek el tőle. Könnyű belátni, hogy még ez a vagyon is jóval nagyobb az általunk vizsgált kincsnél.A kulcsot épp az jelentheti, amelyen elődeink átsiklottak: mégpedig az, hogy miért szerepel a „karperec” felirat egy díszlemezen? A választ minden bizonnyal az jelentheti, hogy az egykor Kós asszonynak készített karperecek matricáit újra felhasználták, így a felirat – Sinka mesteréhez hasonlóan – pusztán díszítésre szolgált. Ezek alapján ismét csak arra gondolhatunk, hogy egy helyi kapitány kisebb vagyonát találtuk meg Kelebián – de hogy ki is lehetett az a bizonyos személy, talán sosem tudjuk meg biztosan.
.A kincsek új értelmezése.
 Már Pálóczi-Horváth András is rámutatott arra, hogy Halas-szék a 14-15. században kun föld volt. V. Székely György megállapította, hogy a 13. század második felétől a területen a Csertán-nemzetség székelt. A kelebiai kincsben található egy hatkaréjos lemez,amelyen egy fátyoltakaróval díszített lovagi sisak ormán egy csukaszerű hal látható. Kunnyelven pedig a csertán szó éppen csukát jelent – valamint erre az eredetre utalhat a szék „Halas” elnevezése is., 22, 1347-től a terület vezetője Köncsög ispán volt, akit 1366-ban már „Halasi” előnévvel tüntetnek fel a források. Hatházi Gábor szerint a kiskunsági kincseknek Köncsög ispán leszármazottaihoz lehet köze, amelyet azok összetétele is alátámaszt: mindegyikben megfigyelhető egy erőteljes balkáni-bizánci alapréteg, amelyre az asszimilációra utaló nyugati gótikus ékszerek csoportja illeszkedett. Köncsög családja jelentős magyar területeket kebelezett be, ellenfelei gyakran épp a Becsei (Bátmonostori) Töttösök voltak.Zsigmond trónra lépésével megkezdődött a kun székrendek kiépítése, rendeletszületett arról is, hogy a „gyanús eredetű” javak a királyra szálljanak vissza. Mivel Zsigmond1390-re már visszavette Halast, Köncsög fiai az új király első áldozatai között lehettek. A házilag javítgatott tárgyak is egy elszegényedő, „a falvak jobbágyi-köznépi rétege felett álló,de annak gazdasági erejét nem sokkal túllépő, közepesen tehetős anyagi-társadalmi szintet  feltételeznek”. Hatházi Gábor minden részletre kiterjedő tárgytörténeti vizsgálatai nyomán fény derült arra, hogy a Kiskunság területéről előkerült 14-15. századi kincsek nem a korábban feltételezett előkelőségekhez, hanem sokkal inkább a területet irányító, alacsony középrétegbeli kun kapitányokhoz, illetve azok leszármazottaihoz köthető..

forrás:
Király Ágnes 14-15.sz. kun kincsek




 






Kun  övcsat

2012. április 14., szombat

Régészeti leletek nyomában /2/






A régészet lehetőséget ad,  hogy felnyissuk a múltba nyíló ablakokat és egy pillantást vethetünk mindarra, melynek örökségéből mai világunk származik.

Mintegy hétezer esztendővel ezelőtt játszódott le az emberiség egyik nagy gazdasági forradalma, amikor is áttértek a termelő életmódra. Ez az átalakulás először az un. "termékeny félhold" területén ment végbe. Legrégebbi nyomait Kisázsiában a Káspi-tótól délre találták meg,

Évtizedekkel ezelőtt bebizonyították, hogy a termelői életmódra való áttérés szelektív gyűjtögetéssel és szelektív vadászattal kezdődött, majd lassan felismerve a földművelés és állattartás lehetőségét, folyamatosan törekedtek a hasznosítható fajták módszeres tenyésztésére, és termesztésére.

A  legelső háziállat a kutya volt, ezt követte sorrendben a juh, a kecske, a szarvasmarha és a sertés.
Az újkőkori gazdasági forradalom együtt járt az állandóbb települési helyek -falvak -kialakulásával. Eben az időben kezdtek el edényeket készíteni és a különböző tipusú kerámiatárgyak egy-egy nagyobb terület jellegzetes hagyatékaivá váltak.

Régen foglalkoztatja a régészeket a mesterségek kialakulásának története. Közhellyé vált az az elképzelés, hogy a férfiak a nyájat őrizték, az asszonyok a házimunkát, fontak szőttek, és ők készítették az edényeket is.

Cs, Gy, salgótarjáni bőrgyógyász arra a feladatra vállalkozott, hogy sokezer éves ujjlenyomatok és körömívek alapján meghatározza: férfiak, vagy  nők kezenyomát viselik-e a régi edények.
Annyit már tudunk, hogy az akkori emberek keze sokkal keskenyebb és kisebb volt, mint a miénk.

"Az én házam az én váram" tartja a közmondás. A ház is ennek a kornak a találmánya. Korábban volt a sátor, az állatbőrökkel fedett verem, de ez időszakban már kialakultak az utcák, és a házak meghatározott  külső és belső rendje  szinte a középkorig vezethető hagyomány alapjait teremtette meg.  Kétféle háztípust ismerünk, az első a vályogtéglás építkezés, a másik pedig a csömpölyeges ház. Igen ritkán került elő, hazánkból mindössze kettőt ismerünk.

Szegeden Lele Tamás magánmúzeumában megtekinthető a csömpölyeges ház modellje.

A ház falának szerkezetét földbe ásott oszlopok alkotják. A fal azonban úgy készül, mint a fecskefészek. Jókora koloncokat kevernek össze szalmával, pelyvával, ezeket egymás fölé rakják, majd lesimítjék és kész a házfal. A tetőt nyilván szalma, vagy nád borította. Nem nagy házak voltak ezek, körülbelül 5 x 5 méter alapterületű.

Forrás:Régészeti Barangolások Magyarországon
/Trogmayer Ottó/

"Ha van víziló,lehet víziszamár is...."

Régészeti leletek nyomában

"Ott ahol a Tisza Röszke alatt nagy kanyarral fordul újra dél felé, az ártér mocsaras, zsombékos szintjéből egy kis sziget emelkedik ki Lúdvár a neve.  Bizonyára azért, mert a szabályozás előtti mocsárvilágban vadludak fészkeltek itt.

Ásóink nyomán igen gazdag leletanyag  került elő,köztük néhány, a mai lovakénál sokkal apróbb patacsont is, melyek  különös figyelemben részesültek.
 Itt lett a csodaállat körösztapja M.J.   aki öreg kubikusaink ismételt kérdéseire ragyogóan fordította le a hajdani állat tudományos latin nevét: Equus asinus hydruntinus regalia Cfr. Ez szó szerint otrantói lószamarat jelentene, ám ilyen állat nincs.

"Ha van víziló, akkor lehet víziszamár is, ime itt vannak a csontjai..."

Úgy tudtuk, hogy ez az állat a jégkorszak végén kihalt. Az általunk kutatott újkőkori falvak jóval a jégkorszak után épültek, időszámításunk előtt 5000 táján. Ha pedig lakói a többi állattal együtt még víziszamarat is ejtettek, akkor nemigen halhatott ki. Kisebb méneseik még vágtatgathattak akkoriban az alföldi steppén.

Milyen is lehetett? a zoológusok mérései szerint közeli rokonához, a belső ázsiai steppéken még élő kianghoz, vagy kulanhoz hasonlított, apró termetű, nagy fejű állat, farka bojtos, mint a szamáré, fülei aprók, mint a lovaké.

Később egy újkőkori településen, a friss szántás barázdáiból előkerült egy lószobrocska. Igen ám, csakhogy ló abban az időben még nem élt a Kárpát-medencében, a szobrocska tehát nem lehet más, mint a víziszamár egykori ábrázolása. Néhány centiméter hosszúságú volt a megmaradt rész, mely a mester  gondos, aprólékos munkája nyomán finoman kidolgozva, szinte lobogni látszik, amint hátracsapott fülekkel ágaskodó állat benyomását kelti

Ez a korszak, amelyről történetünk szól az ősrégészeti kutatások egyik legizgalmasabb területe. "

/Trogmayer Ottó: A Víziszamár
/részlet/



















Fotó: Fővárosi Állat- és Növénykert)

2009-ben pusztult el a  világ legidősebb onagere, azaz perzsa vadszamara a Fővárosi Állat- és Növénykertben. A matuzsálemi kort megért állat 1974. június 2-án látta meg a napvilágot a belga Planckedael Állatparkban. 1977-ben került Budapestre, ahol eredetileg Pici néven jegyezték be a törzskönyvbe, ám a rendszeres szaporulatra való tekintettel hamarosan Maminak keresztelték át. Mami mindvégig a tevék közelében lakott.
34 éves és 7 hónapos élettartama matuzsáleminek számít. A világ állatkertjeiben tartott mintegy 350 ázsiai vadszamár (más néven félszamár) közül valamennyi állat fiatalabb ennél. Figyelembe véve, hogy a természetben élő egyedek élettartama rendszerint elmarad állatkerti fajtársaikétól, nagy biztonsággal állítható, hogy mostanáig Mami volt a világ legidősebb ázsiai vadszamara.

2012. március 2., péntek

Tutankhamon sírkamrái

Tutankhamon az egyiptomi történelem egyik legrejtélyesebb alakja. Abból a 18. dinasztiából származik, amely az Újbirodalmat megalapította, és amellyel egy új, kulturális virágkor köszöntött be. Ehnaton fáraó és feltehetően fő felesége, a híres Nefertiti fia 7 évesen lett fáraó, és korán, körülbelül 19 évesen hunyt el, tisztázatlan körülmények között.

Utódai minden emlékműről kitörölték a nevét, így egyetlen királylistán sem szerepelt és feledésbe merült. Ismeretlenül, sírjában elrejtve nyugodott majdnem három és fél évezreden át a Királyok Völgyében - amíg végül Howard Carter rábukkant a sírkamráira.


Carter 1873. május 9-én született Kensingtonban, egy festő nyolc gyermeke közül a legkisebbként. Gyerekkorát a család vidéki házában töltötte, iskoláztatása nem volt éppen szabályszerű: apja tanítgatta, így természetesen főként a rajzolás és festés alapjait sajátította el. Amikor apja Lord Amherst, a korabeli Anglia egyik legnagyobb egyiptomi régiséggyűjteménye tulajdonosának otthonában dolgozott, a házigazda megismertette a fiút értékes műkincseivel. A történelem iránt érdeklődő Howard figyelme Egyiptom felé fordult.


Carter 1922. november 24-én, Lord Carnarvon megérkeztével kezdte meg a titkát 3300 éven át őrző sír feltárását. A sírkamrában megtalálták a fáraó túl sok balzsamozószerrel balzsamozott, s így súlyos károsodást szenvedett múmiáját és színarany, üveg- és féldrágakő-berakásokkal díszített halotti maszkját, amely megőrizte Tutanhamon arcvonásait. A több mint 2000 tárgy között aranyozott ládák, arannyal bevont és színes üveggel, illetve féldrágakövekkel díszített trónus, különböző állatfigurák, ékszerek, életnagyságú szobrok voltak. Tutanhamon sírja a máig a leggazdagabb lelet, mely az ősi Egyiptomból származik. A napvilágra hozott kincsek nagy része a Kairói Múzeumba került, az ásatásról Carter és társai háromkötetes munkát adtak ki.

A „fáraó átka”

A nagyközönséget azonban még a káprázatos kincseknél is jobban izgatta-izgatja „a fáraó átka”. A bulvárlapok szenzációként tálalták, hogy a feltárást követő évben – a diagnózis szerint vérmérgezésben – meghalt Lord Carnarvon, Carter megbízója, majd gyors egymásutánban 27 haláleset történt az ásatásban részt vevők és a velük érintkezésbe kerültek között. Egyes vad feltételezések szerint az egyiptomiak méregbe csavart gyolcsba burkolták a múmiákat, mások szerint a belélegzett mikroorganizmusok okozták a haláleseteket. Újabb feltételezések szerint az évezredek során a sírkamrában felgyülemlett magas radioaktivitás játszhatott szerepet, de hogy ennek a sugárzásnak mi a forrása, az megint csak rejtély.

A valóságban azonban nem a múmia, hanem a felfedezés közlésétől eltiltott újságírók bosszújáról van szó. Az átok egyébként is válogatós volt, mert az expedíció 26 tagja közül 20 még tíz év után is élt, a „főbűnös” Carternek az átok 16 évet engedélyezett erőben-egészségben, a múmiát boncoló orvos pedig 86 évesen hunyt el. A legenda azonban tovább él.

Heroikus és világhírű munkássága ellenére Carter nem részesült hivatalos elismerésben, egy belga kitüntetést és az amerikai Yale Egyetem tiszteletbeli doktori címét kivéve. 1939. március 2-án hunyt el Londonban, szívelégtelenség és nyirokcsomódaganat következtében.



Forrás: wikipédia

2012. február 23., csütörtök

Egy ősi város és 500 éves aranykincs

A Genezáreti-tó partján álló Hipposzt a Kr.e. 3. században alapították, s a Kr.u. 8 században, 749. január 18-án döntötte romba egy hatalmas erejű földrengés. A pusztítás oly nagy volt, hogy lakosai elhagyták a várost, ahová soha többé nem tértek vissza, de a későbbiekben sem telepedett meg itt senki.



A Haifai Egyetem régészei Artúr Szegal professzor és Mihael Eizenberg irányításával 2000-ben kezdték meg a feltárásokat. „A tizenkét ásatási szezon alatt rengeteg hellenisztikus, római, bizánci, valamint az Omajjádok uralkodásának idejéből származó leletet találtunk" - hangsúlyozták a régészek. Feltárták a 42 méterszer 42 méteres római fórum épületegyüttesét, az 55 méterszer 30 méteres római bazilikát, de napvilágra kerültek egy hellenisztikus szentély falai, egy kisebb színház, valamint két bizánci templom maradványai.

forrás:Múlt-kor



500 éves aranykincset találtak Namíbiában


Majdnem két évvel a felfedezését követően sikerült a felszínre hozni azt a 16. századi portugál hajóroncsot, amely vagyont érő arany- és műtárgyrakományával együtt mintegy 500 évig pihent a namíbiai Oranjemund város partjainak közelében.

A kiemelési munkálatokat irányító Webber Ndoro elmondása szerint a felszínre hozott 21 kilogrammnyi arany az utóbbi időkben világszerte előkerült elveszett kincsek legértékesebbjei közé tartozik. Az érmék mellett további értékes műtárgyakat, köztük fémrudakat, elefántagyarakat, ágyúkat és navigációs eszközöket is rejtett a Portugáliából Ázsia felé tartó hajó rakománya.

2012. január 29., vasárnap

Az egyiptomi Szfinx


Az egyik legidőtállóbb, legősibb üzenethordozó az egyiptomi Szfinx. Ősidők óta tartja magát a hit: valamilyen rejtvényt takar. A mágiája jól működik, mert mindenkiben felébreszti a megfejtés vágyát. Vajon miért építették? Mit jelképezhet?

A nagy oroszlánt több rejtély is övezi. Valójában pontos bizonyítok nincsenek sem a koráról, sem építői személyéről és szándékáról, sem a módszerről, hogyan sikerült ilyen gigantikus szobrot létrehozni.

MIÉRT ÉPITETTÉK?

Egyre inkább ismert tény, hogy az egyiptomiak hitrendszerében nagyon fontos szerepet játszott a csillagos életbolt. A csillagmágia olyan erősen áthatotta mindennapjaikat és minden cselekedetüket, hogy ez számunkra már a hihetetlenség határát súrolja. Mindent tudni véltek kiolvasni az égitestek állásából. Hirdették, „ahogy fenn, úgy lenn”. Számukra a Tejút az égi Nílus volt. A mértékegységeiket is a csillagok, csillagképek arányai, méretei alapján számították ki, mert csak az adhat mértéket, amiben isten munkájának tökéletessége megmutatkozik. Építkezéseikhez igyekeztek égi törvényszerűségeket ellesni, mert hitték, hogy így meginvitálhatják az égi erőket, mintegy lehúzva őket a földre, hogy az embereket segítsék.

A Szfinx tájolása is üzenetet hordoz: pontosan keletre néz. Graham Hancock és Robert Bauval, korunk két elszánt Egyiptom kutatója bebizonyították, hogy i.e. 10.800-tól a Szfinx tekintete pontosan a felkelő Nap előtt az égen feltűnő Oroszlán csillagképre esett.

Az egyiptomi mitológia a Szfinxet az idővel hozza kapcsolatba, az Idő Urának tartja. Érdekes egyébként az egyiptomiaknak az időhöz fűződő viszonya. Kákosy László professzor, híres egyiptológusunk is megemlíti írásaiban, hogy mániákusan igyekeztek pontosan számolni az időt. Fennmaradt forrásokból kiderül, hogy valami miatt féltek attól, hogy elveszítik az idő fonalát. A pontos időszámolás nagyon nagy jelentőséggel bírt.


Az egyiptomiak jártak élen az asztrológia és asztronómia ismeretében, ami abban az időben még egy tudománynak számított. Az asztrológia sokkal összetettebb tudást takart, mint a mai horoszkópkészítők tudománya.

Vizsgálták azt is, hogy a világegyetemből Földre sugárzó erőhatásokat hogyan módosítják az adott korszakot uraló csillagképek.

Nézzünk néhány példát, mit tudtak csillagmágus papjaik az egyes korszakokról!

BIKA

Egyiptom történelmének általunk is leginkább ismert része a Bika korszakban játszódott. Nem véletlen, hogy a fő istenséget bika formában ábrázolták, ekkor terjedt el a szent Ápisz bika kultusza, szimbolizálva az általuk olyannyira fontosnak tartott kozmikus erőhatásokat.

A Bika föld jegy, ebben a korszakban elsősorban az anyagot felépítő és az anyagban ható erők hozzáférhetőek az emberek számára. Ennek pozitív eredménye lesz az anyagot alkotó és mozgató erők mind teljesebb megismerése, a földi létsík uralása. A korszak negatív hatása, hogy a szellem az anyaghoz bilincselődik, egyre mélyebb lesz testi kötődése.

KOS

A Kos korában a szellemi emelkedés megkezdődik. A Kos mindig az újjászületést hozza. Új eszmék, új értékrend születését. A Kos pozitív hatás, hogy a fejlődő, nyíló emberi tudat már tud elvonatkoztatni, absztrakciókra is képes. Mivel a Kos tüzes jegy, ha az újrakezdést motiváló energiák túltengnek, fellobbannak az indulatok. Így ez a korszak a bosszú, a háborúk, vérengzés kora. Gondoljunk csak a Biblia véres jeleneteire, az ószövetség számunkra idegen bosszúálló istenére és a nagy ókori birodalmak kegyetlen hódításaira, majd összeomlásukra.

HALAK

A Halak kora a Földön a Megváltó, Jézus kora volt. Az emberi szellem teljesen belesüllyed az anyagi világba, de már eszében sincs, hogy uralja azt, mint a Bika korszakban, hanem a fizikai világnak való teljes kiszolgáltatottságot éli meg. Minden spirituális jelenséget teljes értetlenséggel fogad, sőt retteg tőle. Ezért került isten fia a keresztfára és több százezer boszorkánynak, varázslónak kikiáltott ember máglyára! Ugyanakkor a Halak a nagy művészeti irányzatok kialakulásának és a társas szerveződésnek a kora. Rengeteg közösség szerveződik mind vallási, mind politikai, mind gazdasági alapon.

VÍZÖNTŐ

A Vízöntő korban a belső fejlődés során felfedezzük, hogy az életnek egyetlen teremtője, forrása van. Ez a vallások egyesüléséhez, és a vallásháborúk megszűnéséhez vezet. Közösségi élet helyett inkább az egyén kerül előtérbe. Ez nagyon nagy esélyt ad a személyes kibontakozásra, fejlődésre, ugyanakkor zárkózottá, önzővé is tehet. A tudomány a rezgések tanulmányozása felé fordul. Elektromágneses, hang- és fényhullámok használata terjed el. Az orvostudományban általánossá válik a rezgésekkel való gyógyítás. Mivel a Vízöntő levegő jegy, a levegőt hódítja meg az emberiség.

BAK

A Bak korszakban az emberiség figyelme ismét a Föld felé fordul. Új tipusú, az anyaghoz kapcsolódó, az anyag törvényeit, a gravitációt is legyőzni képes energiát fedeznek fel.


Forrás: ősi civilizációk

Kákosy László



Kákosy László (1932. augusztus 15. – 2003. január 29.) Széchenyi-díjas egyiptológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

A magyar egyiptológia nemzetközi hírű kutatója Budapesten született 1932. augusztus 15-én. 1960-tól az ELTE-n tanított, 1972-től tanszékvezető, 1976-tól egyetemi tanár volt. Kutatási területe az ókori egyiptomi vallás, a kultúra, a régészet és az egyiptomi-görög kapcsolatok. 1964-ben az MTA núbiai expedíciójának tagja volt. 1983-ban az UNESCO megbízásából részt vett egy kairói múzeum tervezésében. Az 1980-as években kezdte kutatni Dzsehutimesz, II. Ramszesz fáraó gazdasági vezetőjének sírját Théba nyugati partján, az úgynevezett Nemesek temetőjében. A feltárások során nemcsak a gazdasági vezető, hanem feleségének gránit szarkofágját is megtalálták. Az ásatás 1997-ben zárult le, s a tudományos kutatás megkoronázásaként feltárhatták a sír piramisát is.

2012. január 15., vasárnap

A boszniai Nap-piramis

A boszniai régészeti feltárások átírják a világ történelmet..

A világnak óhatatlanul szüksége van olyan emberekre, akik kellő elszántsággal megkérdőjelezik a fennálló, nem ritkán bizonyítékok nélkül, csupán hatalmi szóval meghozott döntések jogosultságát. A bosnyák származású, Texasban élő Samir Osmanagic nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy bebizonyítja a boszniai Viszoko mellett emelkedő hegyek piramis voltát.

Miért nem állt elő valaki már korábban a piramis elmélettel? Nem volt hozzá bátorsága, vagy nem is gondolt rá?
Ahhoz, hogy valaki egy elméletet megfogalmazzon, az adott tárgykörben hasonló építmények százait kell ismernie, esetünkben felfedezett, illetve hivatalosan fel nem fedezett piramisokat, továbbá elég bátornak kell lennie ahhoz, hogy kinyilvánítson egy lehetetlennek tűnő feltételezést. Hogy az elmélettől a gyakorlatig eljusson, szellemileg és anyagilag is függetlennek kell lennie.

Milyen közös jellemvonásai vannak a viszokoi, az amerikai és az egyiptomi piramisoknak?
Közös a piramis alak, a különbség a kivitelezésben és a felhasznált anyagokban tapasztalható. A viszokoi Nap piramis dőlésszögei szintén hasonlóak az egyiptomi nagypiramiséhoz, ettől eltekintve a két eddig feltárt boszniai piramis igencsak eltér mindattól, amit eddig tapasztaltam, jóllehet piramisok százait kutattam szerte a világon, amelyeknél az itteniek jóval régebbiek. Noha a boszniai Hold piramisnak ugyancsak számos terasza van, mégsem hasonlít a maya lépcsőspiramisokhoz, így ezen a ponton több a kérdés, mint a felelet. Egy dolog bizonyos: Bosznia közepén a Föld valaha épült legnagyobb civilizációs együttesét találtuk meg. Bebizonyítottuk, hogy ember által épített hatalmas, piramis alakú kőépítményeket rejt a növénytakaró.

A piramis elméletet tagadók ellátogattak egyáltalán a helyszínre, vagy csupán a dolgozóasztal mellett okoskodtak és mi a véleménye a Viszokoban járt tudósoknak, archeológusoknak, geológusoknak, történészeknek?
A mi elméletünk, kutatásunk és geo-archeológiai ásatásaink többszörösen is megrázó hatást gyakoroltak archeológiai körökre. Mindenek előtt azzal, hogy piramisok Európában is léteznek, mégpedig a kicsiny Boszniában, ráadásul ezek a legnagyobbak az egész Földön. Végül, de nem utolsósorban megtaláltuk Európa legrégibb írását. Ezek az állítások már túl soknak bizonyultak nem egy intézményvezető címzetes, professzori rangú tudósnak. A boszniai piramis együttes lesz a tudásszint vizsgája a különböző országokból származó szakértők számára. Három egyiptomi szakember is dolgozott itt, akik alig néhány héttel a vizsgálódás után már kijelentették, hogy ezek a piramisok igen fontos archeológiai helyszínen találhatók. Velük ellentétben számos tudós, aki soha nem is járt a helyszínen, megtámadta a munkánkat és megpróbálja leállíttatni.

Ami a vésett írásjeleket illeti, magunk is láttunk ilyeneket a Nap piramis alagútjában; ezeket az erdélyi székelyek és a magyarok napjainkban is használják. A P rovásjel sajátos latin E alakját ráadásul Trójában, Egyiptomban és a mai területén volt Tepe Yahyaban is megtalálták. Erről mi a véleménye?
Úgy hiszem, hogy csak most kezdtük megtalálni a legrégibb európai írás nyomait. Az biztos, hogy a piramisokat építő és írásjeleit hátrahagyó szupercivilizáció igen fejlett volt. Ezek az írásjelek hasonló, vagy akár ugyanolyan jelképeket tartalmaznak, mint a boszniai írás. Amint egyre beljebb haladunk az alagútban és egyre több megalit tömböt találunk eredeti állapotában, annál több tájékoztatást adhatunk a világ tudósainak további kutatásaikhoz.

Egymástól nagyságrendekkel eltérő vélemények láttak napvilágot a piramisok korát illetően.
Az én elméletem szerint ezek a piramisok régebbiek a legutóbbi jégkorszaknál, más szóval, valószínűleg 12.500 évet kell visszamennünk az időben. Ennek alátámasztására vannak geológiai jeleket találtunk, olyan egyértelmű bizonyíték persze nincs, mint pl. a
szerves anyagok esetében a radiocarbonos vizsgálat. Ennek az oka
nagyon egyszerű. Eddig nem találtunk olyan szerves anyagot, amely az eredeti építőkhöz tartozott volna. Ne feledje, hogy ez csupán az ásatások első éve és néha évekig tart, amíg ilyen mintákra lehet bukkanni. Egyelőre még csak a piramisok felszínét „kapargatjuk”, feltárjuk a falait, teraszait, derékszögű szerkezetét, stb. Ha már bejutottunk a piramisba, bizonyára több bizonyítékot is találunk.

Mi lett a sorsa a helyszínen talált csontváznak?
Sikerült megállapítani, hogy nőé vagy férfié?
Eddig ezt az egyetlen csontvázat találtuk 2005 októberében tíz centiméterrel a földfelszín alatt, a Nap piramis nyugati oldalának kikövezett fennsíkján. Londonba küldtük bevizsgálásra, jóllehet annak eredményétől nem várunk semmi rendkívülit, mivel valószínűleg csupán 100-200 éves maradványokról van szó. Sokkal érdekesebbek azok az emberi csontok, amelyeket négy kilométerre a Nap piramistól találtunk, mert ezek már valóban szokatlanul nagyok.

A Nap piramisban lévő alagút helyenként igen szűk és alacsony, míg a hegyoldalt 30-35 tonnás hatalmas kőlapok borítják. Lehet, hogy a vájárok törpék, míg a piramisépítők óriások voltak?
Nem hiszem, hogy a piramisokat egymással összekötő és a völgy közepén hatalmas földalatti csarnokokká szélesedő alagút építőinek mérete bármilyen szerepet játszott, sokkal inkább szakértelmük és egymásétól eltérő, de mindenképp fejlett műszaki ismereteik számítottak. Ugyanezt gondolom az „óriásokról”, akik csupán építészeti és csillagászati ismereteik tekintetében lehettek kimagaslóak. A Nap piramis északi oldalán négy rétegben felhelyezett „betontömbök” csak az építmény falát képezik. Alattuk, a 45 cm vastag agyagréteg után ismét „betontömbök” következnek. Ezek feltárása még csak most következik, de bizonyos, hogy ebbe a jelentős építménybe több tízmillió tonnányi anyagot építettek be.

Az alagút mindig ilyen szűk volt, vagy a törmelék töltötte fel a
az évezredek során ? Használta-e valaki az utóbbi időben?
Ez az alagútrendszer az egykor élt ember lángelméjének eredménye.
Mivel 3.5 x 2.5 méteres kőmegalitokat is találtunk benne, ezek az alagút eredeti 4 x 5 méteres járatára utalnak. A 12 ezer évvel ezelőtti ár következtében víz jutott az alagútba hatalmas mennyiségű homokot, törmeléket besodorva. Tudjuk, hogy a járatok bizonyos szakaszait a jugoszláv hadsereg használta az elmúlt évtizedekben, de
az utolsó húsz évben eltorlaszolták a bejáratot, ezért elhagyatott volt.

Az a hír járja, hogy a Nap piramis belsejében a „betontömbök” alatt egy kisebb, természetes szikla található, míg a Hold piramis tetőtől talpig mesterséges építmény.
Véleményem szerint mindkét piramist az alapjától a csúcsáig építették és ehhez természetes anyagokat használtak olyan „recept” szerint, amely már a múltba vész. A „cement” például agyagporból, kalcium karbonátból és kagylóból állt és tudták, hogy ez az elegy a levegővel
kölcsönhatásba lép. Az építés részleteinek tisztázására mind a négy égtáj felől és különféle szinteken végezzük a feltárásokat.

Milyen terveznek jövőre és sejtik-e a piramisok építésének okát?
2006 áprilisában kezdtük a világ legnagyobb geo-archeológiai feltárását, a 200 munkanap és 100 ezer munkaóra után elégedettek
vagyunk az eddigi eredménnyel. Télen az alagútban dolgozunk, jövő áprilisban pedig folytatjuk a föld feletti munkát, egyúttal hozzákezdünk a másik három, a Sárkány, Szerelem és a Földanya temploma nevű piramisok feltárásához is. Reméljük, hogy ebben
a világ minden tájáról érkeznek önkéntesek, kutatók, egyetemisták segítségünkre lesznek, hiszen a piramisok a világörökség részeiként mindenkiéi.

A még mindig tartó hitetlenkedés emlékeztet Heinrich Schlieman kezdetben szintén kigúnyolt trójai ásatásaira.
Mit tudunk egyáltalán az ősi civilizációkról? Nem sokat és a
boszniai piramisok még inkább rávilágítottak hiányos tudásunkra. Száz év múlva az emberek csak nevetni fognak azon, hogy milyen keveset is tudtunk a bennünket körülvevő világról. Ennek megváltoztatásáért az egyén is sokat tehet.

Forrás: Szakács Gábor