Régészeti leletek nyomában - Esztergom

Föld alatti város? Igen!  Házak, utcák, templomok, s a temetőkben a város egykori lakói. Nem Egyiptomban Mezopotámiában, hanem itt Magyarország szívében.
 A középkori Magyarország egyik legjelentősebb és a hódoltság legtöbbet szenvedett városa Esztergom.

Esztergom – a korai magyar várostörténet egyik legfontosabb helyszíne. Mint fejedelmi, majd királyi székhely (972-1242), ill. az érsekség megalapításától (1001) mint egyházi központ jelentős szerepet játszott az Árpád-kori, majd a későközépkori Magyarország politikai, gazdasági és kulturális életében. A 11-13. században az ország legjelentősebb városi települése, amit részben a korunkra is megmaradt írott források (oklevelek, krónikák adatai) tanúsítanak.Okmányok tanúskodnak arról, hogy a régi város a Vár alján, a Kis- és Nagy-Duna partján egy egész sor, kisebb-nagyobb település halmazából állt össze. Ezek közül kimondottan városias jellegű volt, és valódi városi jogokkal rendelkezett az ún. „Királyi város” és az érseki Viziváros, amelyeket vizesárkok, városfalak, kaputornyok és (később) bástyák is védelmeztek. A többi településrész körítőfalakkal nem védett – nyílt – külváros volt, amelyek különböző jogállásúak voltak, és egy, vagy több templom, ill. kolostor köré szerveződtek.
Ezeréves története során a város sokszor elpusztult, leégett, árvíz járta utcáit. Egy-egy újjáépítéskor a romokat elplanírozták, az egyenetlen terepet feltöltötték, így a régi maradványok fokozatosan mélyebbre kerültek. Van olyan hely (a „Királyi város középső részén), ahol a 12. századi járószint – utca – vagy udvar-szint a mai úttest alatt 400-440 cm mélyen helyezkedik el! A török kiűzésekor (1683) már csak a vár, a Viziváros és Királyi város falai álltak – a külvárosok már korábban elpusztultak – egyetlen lakóház sem maradt épségben. A romokat jórészt szétbontották, s az új építkezés során még az utcák nyomvonalát is többnyire megváltoztatták. Csupán a főtér (egykori Piactér, – ma Széchenyi tér) és az egyik főútvonal (ma Kossuth L. utca) őrizte meg, de ez is csak hozzávetőlegesen régi helyét és nyomvonalát. A 18. század elején elbontott városfal és vizesárok nyomvonalát a régi Hévíz utca, a Simor János (volt Zalka Máté) és Árok utcák (volt Rudas L.u.) őrizték meg. Ezeken belül, az egykori királyi város területén 11 templom és 3 (vagy 4) kolostor létezett.

  A kelták (Kr. e. 400 - az időszámítás kezdetéig) emlékei a város minden pontján megtalálhatók, ami hatalmas kiterjedésű településre utal. Itt a késői kelta korszak (Kr. e. 1. század) településének egy félig földbe ásott házát, több munka- és szemétgödrét, és egy kelta fazekastelepnek eddig négy edényégető kemencéje került feltárásra.
A római kort egy 2. századi, félig földbe mélyített lakóház, az 1. és 2. századból származó edénytöredékek (köztük a külön- leges anyagú „terra sigilláták”), valamint eddig 49 római sír képviselik. Eszerint beigazolódott korábbi sejtésünk, hogy az út délkeleti oldalán nagy kiterjedésű római temető van. A belőlük előkerült szép leletek (karperecek, gyűrűk, gyöngyök, hajtűk, fibulák, – teljesen ép, mázas és mázatlan cserépedények, üvegek, palackok, korsók, poharak – és főleg a pénzek és bélyeges tegulák a temető korát a 3. század végére és a 4. századra keltezik.
     A római sírok fölött két Árpád-kori házat, 12-15. századi kemencéket és tűzhelyeket, egy 15-16. századi kovácsműhely maradványait, egy török kori (16-17. századi) sírt, vermeket, gödröket, egy gerendavázas kutat is kibontottunk – amelyekből több ép török cserépedény, pénz és egyéb lelet került elő.
     Egy 18. századi, kőből kifalazott emésztő gödörben óriási mennyiségű, jórészt törött, de összeállítható (közte néhány ép darab) cserép- és üvegedényt találtunk. Ezek talán egy 250 évvel korábban itt működő vendégfogadó edénykészletét alkották. Az edények közt sok felvidéki fajansz és habán töredék is van. Kiemelkedő darab egy szlovák felirattal ellátott bokály töredéke, melynek szövege magyarul így hangzik: „Aki tud kapálni, joggal ihat bort, azonban nem illik berúgnia. 1740. évben.”

Forrás: Horváth István
Város a föld alatt 

1543. augusztus 10-én I. Szulejmán seregeivel elfoglalta Esztergom várát.

A középkori Magyarország egyik legjelentősebb és a hódoltság legtöbbet szenvedett városa Esztergom.

 Esztergom – a korai magyar várostörténet egyik legfontosabb helyszíne. Mint fejedelmi, majd királyi székhely (972-1242), ill. az érsekség megalapításától (1001) mint egyházi központ jelentős szerepet játszott az Árpád-kori, majd a későközépkori Magyarország politikai, gazdasági és kulturális életében. 
Ezeréves története során a város sokszor elpusztult, leégett, árvíz járta utcáit.  






Ezt a virágzó várost 1526-ban égették fel először a törökök, a várat azonban csak 1543-ban tudta elfoglalni maga Szulejmán szultán. Ettől kezdve kereken 130 éven át török kézben lévő végvár Esztergom. A vár birtoklásáért sok alkalommal pusztító harcokat vívtak. Az 1594. évi sikertelen ostrom alkalmával halt hősi halált a korai magyar líra európai jelentőségű költője: Balassi Bálint. 1595-ben sikerült visszafoglalni a várat, de 1605-ben újra török kézre került, s ott is maradt 1683-ig, amikor a híres párkányi győzelem után Sobieski János lengyel király és Lotharingiai Károly seregei végleg kiűzték a törököket Esztergomból.

Esztergomi képek

Toronyóra-kezelő történelem

A toronyóra kezelői tisztség, mely a gótika és a reneszánsz idején még kitüntetésszámba ment, és a barokk korban is megbecsült foglalkozásnak számított, a 18-19. század fordulójára csak privilégiumokkal övezett voltát veszítette el, fontossága maradt a régi. Bár helyenként más és más megnevezéssel illették a toronyóra-kezelőket - például Debrecenben „város órása", Szegeden „városi órák gondviselője", Jászberényben „óra gondviselő", Veszprémben „óra felhúzó", Esztergomban „órák igazgatója" - feladatkörük mégis mindenütt csaknem azonos volt: a gondjaikra bízott óraszerkezet beállítását, felhúzását, karbantartását és esetleges javítását kellett ellátniuk.

 A 19. század végétől a magyar városokban órakezelők csak órások vagy lakatosok lehettek, míg annak előtte - főleg ilyen szakemberek hiánya miatt - más jellegű ipart űző, vagy szakképzetlen személyeket is alkalmaztak. A sok kritikára okot adó feladatkör elnyerésére a helybeli vagyonosabb és szegényebb órások, lakatosok egyaránt törekedtek. Előbbiek a közmegbecsülést (és egyéb munkájuk során az irántuk való nagyobb szakmai bizalmat) jelentő beosztás, utóbbiak pedig a biztos, bár nem mindig jó jövedelmet biztosító megélhetési lehetőség miatt. A városi órát, a „horologium civitatis"-t kezelő személy csak helyben lakó lehetett. Az évszázadok során kialakult gyakorlat szerint először az óra készítője kapta meg a kezelés jogát, feltéve, hogy nem vidéki volt. A toronyóra-kezelők megbízatása általában 1-3 évre szólt, de ha tevékenységük súlyos panaszra nem adott okot, a feladatkört több cikluson keresztül, folyamatosan elláthatták. Igazolható vétkességük vagy mulasztásuk megintést, bírságot vagy a tisztségből való elmozdítást vonhatott maga után. Ez utóbbi lehetőséggel akkor is élt a város, ha a panasz nem szakmai jellegű vagy az órát érintő, hanem erkölcsi vonatkozású volt. A városi tanácsok elvárták alkalmazottaik erkölcsi feddhetetlenségét.

Adalékok az esztergomi toronyóra-kezelőik históriájából

Az idézett cikkíró főként a Szent Péter és Szent Pál plébániatemplomban - melyet a köznyelv ma inkább a „Belvárosi" névvel illet - toronyóráinak történetével foglalkozik munkájában. Ebben olvashatjuk, hogy a plébániatemplomban az első órát 1743-ban építették be, mivel ekkor húztak fel egy új kőtornyot. Az óra mellett természetesen ott volt a harang is. A második toronyóra, melynek súlya 10 mázsa és 47 font volt, 1781-ben került a magasan lévő homlokzatra, a korábbi időmérőt pedig innen az egy utcányira lévő ferencesek templomába vitték át. A korabeli iratokból kiderül, hogy ez időben két toronyóra-kezelő is élt Esztergomban, név szerint Raichl József és Czöch Fülöp. A harmadik toronyórát 1906-ban Peterka Lajos budapesti órás készítette. A negyedik ilyen időmérő szerkezetet az 2007-ben elvégzett rekonstrukció során helyezték el a Belvárosi plébánia tornyában. Az 1781-től 1849-ig tartó időszakban összesen tizenketten végezték városi alkalmazottként az Esztergom tulajdonában lévő két templomtoronyóra kezelését. A toronyóra- kelezők származását tekintve érdekesek az adatok, „nyolcan idegen eredetűek, noha hárman már helybeli születésűek voltak. Vagy maguk, vagy valamelyik ősük települt be Esztergomba. Főleg német nyelvterületről érkeztek, illetve Morvaországból és Felső-Magyarországról származtak. Négy személy származási helye nem ismert, de családi nevük alapján ítélve nem magyar származásúak lehettek". Mint írtuk, a toronyóra-kezelői státusz komoly rangot jelentett, ugyanakkor a fent idézett tizenkét toronyórásból csak heten szereztek Esztergomban polgárjogot, öt órás és két lakatos. 

forrás:
hídlap,  Esztergom.Portál
 Az írás alapját Takács József,
 az Esztergom évlapjai folyóirat 
1994-es számában található cikke adta.