A szem, mint szimbólum mindig is a varázserő jelképe volt, hiszen a szem a fény befogadásának szerve, így a világosságot, a látást, a tájékozódást, ezáltal az értelmet, a tudást, sőt a belső látást, a megvilágosodást is jelképezheti.
A legnépszerűbb óegyiptomi szimbólum is szem formájú.
Hórusz a legismertebb egyiptomi isteni hármasság tagja, Ozirisz és Ízisz gyermeke. Általában sólyomként vagy sólyomfejű emberként ábrázolják. A mítosz szerint Ozirisz halála után Hórusz lépett apja örökébe, hogy az égi törvény földi helytartójaként uralkodjon a világon. Szembeszállt a káosz istenével, Széthtel, és átmenetileg legyőzte őt - még ha végleg nem is pusztíthatta el a rendezetlenséget, a világegyetem másik arculatát. Így harca jelképezi a lelki rendezettség és tisztaság elérése iránti folyton megújuló erőfeszítést is. Hórusz testesítette meg a törvényt is, ezért ő lett a mindenkori egyiptomi fáraók példaképe és legfőbb segítője.
Az Udzsat-szem jelentése
Hórusz szemét az egyiptomi kultúrában nagyerejő varázsszimbólumként tisztelték, hiszen a sólyomistennek, az égi törvény, a fény és a szellemi hatalom istenének, a fáraók példaképének szemét ábrázolja. A mítosz szerint Hórusz a Széthtel vívott harcban ugyan elvesztette a szemét, de a kegyes istenek egy újat készíttettek neki. Az udzsat kifejezés is erre utal, „újat", „épet" jelent. Maga a szimbólum az egyiptomi emberiségmítoszok összefoglalásaként is értelmezhető. A szem alatti könnycsepp az emberiség születésére utal (a mítosz szerint Ré napisten könnyeiből születtünk), a szem végében látható spirál pedig az emberiség jövőjét, a szellemhez felemelkedő hosszú, ciklikus utat szimbolizálja.
Az Udzsat-szemnek több jelentése is van. Aszerint, hogy jobbra vagy balra áll, a Napot vagy a Holdat jelképezi. Végtelen isteni tudást szimbolizál, melyet a világ érzékszerveinkkel történő megismerésével szerzünk. Ugyanakkor állandó elővigyázatosságra késztet, mert figyelmeztet az Istenek állandó jelenlétére, és arra, hogy ők mindig mindent látnak.
Odin elcserélt szeme
Bár a skandináv mitológia nálunk nem olyan ismert, mint a görög vagy a római, legendás történetekben nem kevésbé bővelkedik. Odin, más néven Wotan, olyan figurája, akinek furcsa kalandjait szívesen hallgatták a tűz fénye mellett az ősi vikingek.
Az óészaki vallás azon az egyébként meglepően gyakorlatias tételen alapult, hogy semmi sem örök. Nem tételezték fel, hogy isteneik és világuk mindig létezni fog. Mítoszaik csúcspontja egy sajátos apokalipszis, a Ragnarök, melyben az istenek és szövetségeseik kerülnek szembe az óriásokkal és szövetségeseikkel egy gigászi csatában, melynek vége mindannyiuk pusztulása, ami maga után vonja az emberek világának pusztulását is. A csatát számos esendő bűn előzte meg, az istenek bizony sokszor megcsalták és becsapták az óriásokat, még gyilkosság is terhelte a számlájukat. Tisztában is voltak vele, hogy a leszámolás előbb-utóbb elkövetkezik, azért is győjtötték az elesett harcosokat a halott hősök földöntúli honába, a Valhallába, hogy a szükség órájában majd szaporítsák seregeiket.
Odin a csatatéren arany sisakot, fényes páncélzatot viselt, nyolclábú paripa hátán ült és varázserejő dárdát forgatott. Ha trónján ült, lábánál mindig ott hevert két farkasa, Geri és Freki, akiket vadászkutyaként használt, a vállán pedig két hollója foglalt helyet. Ha útra kelt, hogy a világot járja, rendszerint bő köpönyeget öltött, és egy széles karimájú puha kalapot, melyet mélyen a szemébe húzott. A kalap nem csupán az időjárás viszontagságaitól védte, arra is szolgált, hogy eltakarja azt, hogy csak egy szeme van.
Szemet, tudásért
Odin, akit legjobban talán a féktelen tudásszomj jellemez, egyszer olyan helyzetbe került, hogy tudásvágyát csak fél szeme feláldozásával tudta kielégíteni. Mert Odin, istenhez vagy emberhez képest szokatlanul, tisztában volt a tudás fontosságával. Ha köpönyegét felöltve útnak indult, azzal a céllal tette, hogy ismereteket győjtsön a világról. Sosem sajnálta utazás közben az időt arra, hogy beszédbe elegyedjen bölcs emberekkel, eltársalogjon óriásokkal, manókkal, szellemekkel.
Két hollójának, melyek a Hugin, azaz Gondolat és Munin, azaz Emlékezet neveket viselték, szintén az információgyőjtés volt a feladata; minden reggel elküldte őket, hogy repüljék be a világot, és számoljanak be mindarról, amit láttak. De mindezeket a viszonylagosan hagyományos módszereket még mindig nem találta elegendőnek, azt akarta, hogy belekóstolhasson az általa ismert legmélyebb tudásforrásba.
Az istenek lakhelyén, Asgardon keresztül nőtt egy hatalmas, ősöreg kőrisfa, az Yggdrasil. Ennek az egész univerzumot betöltő örökzöld világfának a csúcsa az égbe nyúlott, legfelső ága Odin csarnokára borította árnyát, törzse áthúzódott az emberek világán, gyökere pedig az alvilágig ért le. E gyökerek között rejlett egy kút, mely minden tudás és bölcsesség forrásaként szolgált. A kutat Odin nagybátyja Mimir őrizte. A kútban levő folyadék még a jövőt is tisztán visszatükrözte, így még az idők hajnalán felkeltette az istenben a vágyat, hogy részesülhessen a benne rejlő titkokból. Felkereste hát Mimirt, és kérlelni kezdte, hogy ihasson belőle. Nagybátyja tudatában volt a kérés súlyának, és ehhez mérten magas árat szabott a szívességért. Odin egyik szemét kérte érte. Ám aki úgy szomjazza a tudást, mint ő, az nem habozik: saját maga tolta ki egyik szemét, és adta át a kút őrének. Mimir azt a mélybe süllyesztette, ahonnan aztán az selymes fénnyel ragyogott ki.
Az óészaki mitológia számos egyéb Odin-történetet tart számon. De már ennyi is pontosan közvetít valamit, amit a legendák fontosnak tartanak: ha eredményt akarsz, a nagy áldozattól sem riadhatsz vissza. Ha valóban fontos, amit el kívánsz érni, megéri a szenvedés. És ez még akkor is igaz, ha tudjuk: semmi sem fog örökké tartani. /forrás: Zvara István/
