Sarlós Boldogasszony - július 2.

A katolikus egyház július 2-án arra a jeles eseményre emlékezik, amikor Szűz Mária meglátogatta a várandós Szent Erzsébetet, Keresztelő Szent János anyját.

A megfogant és sarjadó élet feletti öröm kifejezéseként a búza érését, az aratás kezdetét is régtől e jeles napon ünnepelték.

Gyógynövények begyűjtése

Sarlós Boldogasszony az egyik legfontosabb időjósló nap. A népi megfigyelések szerint, ha ezen a napon esik, akkor negyven napig csapadékos idő várható, ami azt jelenti, hogy rossz aratásra lehet számítani. A javasok és gyógyítók ezen a napon a meddőség és a női bajok elleni gyógymódok kezelését végezték, úgy vélték, hogy a termékenységet adó Boldogasszony ilyenkor odafigyel a gyermeket kívánó nőkre. Régen az asszonyok már hajnalban kimentek a mezőre gyógynövényeket gyűjteni, melyet aztán a templomban megszenteltették, hogy azzal is növeljék a gyógyító erőt. A javasok szerint a katángkóró halványkék virága csökkentette a vérzékenységet. A nőket sújtó görcsök ellen fodormentából főztek teát. A szülés utáni fájdalmak enyhítésére a liliom virágát megfonnyasztották, mézzel elkeverték és azt az asszonyok a hasára helyezték.

Különleges szokások

Néhány vidéken az aratást a föld keleti sarkában, a napfelkelte irányában kezdték. Az első két kévét keresztbe rakták, majd imát mondtak mellette. A levágott kalászokból koszorút fontak és azt szobájukba akasztották, hogy védelmet nyújtson a gonosz erők és a betegségek ellen. Hazánk északi vidékein a ház elé virággal díszített széket tettek, hogy ha az áldott állapotban lévő, „nehézkes” Mária arra jön Erzsébethez tartván, le tudjon ülni. 

"A XVIII. században még az asszony aratott sarlóval, a férfi kötözött. Kalotaszegen a férfiak fejfájára ekevasat, az asszonyokéra olvasót vagy sarlót festettek. Eleink úgy hitték, hogy a Szűzanya arat, és Jézusra hagyja, hogy gyűjtsön és a búzát a konkolytól elválassza.  
Az alföldön szent énekeket énekeltek munka közben; azt tartották, hogy minden aratásban az ítélet napja jelenik meg: a konkoly elválik a búzától. Egyes helyeken a föld keleti sarkában kezdték az aratást; az első két kévét rögtön keresztbe fordították, s köszönő imát mondtak mellette. Másutt az aratás végén a legszebb darab búzából készítették a „Jézuskévét”. A gazdaasszony kikereste azt a búzatövet, amely három egyforma növésű szép kalászt termett, és piros szalaggal a kalászok alatt egybekötötte azokat. A körülötte termett búzát sarlóval vágták le, és kévébe kötve lefektették „Jézus” köré. Letérdeltek rájuk, és imádkoztak. Az aratókoszorú régen templomi szentelmény s szinte minden templomunknak éke volt. A kévéket országszerte keresztbe rakták, a felsőt „papkévének” nevezték.

A hajdanvolt ember minden esztendőben annyi termést kért az Úrtól, hogy jusson a szegényeknek, az ég madarainak, az anyaföldnek s az elhunyt lelkeknek is belőle – említi homíliavázlatában Darvas-Kozma József. Sarlós Boldogasszony, az aratás édesanyja és királynéja gondoskodik a szegényekről és az ég madarairól is. A szegények és a szükségben szenvedők gondviselője, a betegségben és a fogságban gyötrődők párfogója, a halottak oltalmazója. Õ a gyermeket váró édesanyák vigyázója is. Az ünnep vigíliáján emlékeztek meg Mária anyaságáról. Ez a nap adta alkalmát a szegénygondozásnak, az anyaság ünneplésének és az aratás szakrális kezdetének is."

forrás:Sarlós Boldogasszony
Magyar Kurir



Ősi istennő
Valószínűleg már a legkorábbi emberi közösségek egy anya istenhez társították a termékenységet és a jólétet, de azt nem lehet tudni pontosan, hogy hol imádkoztak hozzá elsőként. Az írásos források alapján először a sumér agyagtáblákon szerepel Ezinu, a gabona és a termékenység istennője. De jóval a folyóközi civilizáció előtt, a neolit-kultúrákban használt anyaistennő szobrok ősi termékenység istennők lehettek. Boldogasszony ünnepe kapcsán eszünkbe juthat a görög mitológiából ismert Déméter, aki az aratás és a termékenység istennője volt, de őt tisztelték a tavasz hírnökének. Ő azonban nem a hellének sajátja volt, hanem jóval korábban, az Égei-tengert benépesítő ősi bronzkori népek imádkoztak hozzá. A mükénei és a krétai civilizációban egyaránt ismert volt kultusza, majd az Itáliába érkező szkíta eredetű etruszkok is meghonosították a későbbi Ceresnek ismert ősi gabonaistennő kultuszát.

Július az aratás hónapja

Aratási szokások és hiedelmek

Július az aratás hónapja. Vallásos szertartásokkal is összekapcsolódó hiedelmekkel és szokásokkal igyekeztek biztosítani a kenyérgabona betakarításának sikerességét. Az aratást kalapemeléssel, imádsággal, fohászkodással kezdték. A munkánál használatos eszközeiket a templomkertben gyűjtötték össze, ahol a pap megszentelte. Az aratók a búzatábla szélén letérdeltek, keresztet vetettek.
Az első learatott búzaszálnak, az első kévének nagy jelentőséget tulajdonítottak. Amelyik baromfi ebből evett egészséges és termékeny lett, ha az arató derekára kötötte, elűzte a fájdalmat, vélték a hiedelmek szerint. A vidám hangulatú aratókat elsőként meglátogató gazdát a learatott gabona szalmájával megkötözték, aki borral, pénzzel váltotta ki magát.
Ha rosszra fordult az idő, különféle szórakoztató játékokkal múlatták az időt. A legtöbb hagyomány az aratás végéhez kapcsolódott. Egy talpalatnyi gabonát aratatlanul hagytak, hogy jövőre is jó termés legyen, és jusson az ég madarainak is.
Ahogy az első learatott kévének úgy az utolsónak is nagy jelentőséget tulajdonítottak a hiedelmek. Az utolsó kévéből készítették az aratókoszorút, mit a gazdának váltság ellenében nyújtottak át. Az aratókoszorú formáját illetően lehetett: koszorú, korona, csiga alakú. A gazda az ajándék aratókoszorút a mestergerendára akasztotta, jelezve a munka végeztét, majd tavasszal a koszorúból kimorzsolt szemeket a vetendők közé keverték, a jó termés reményében.
Sokfelé aratási ünnepélyt is rendeztek, ahová az aratók aratással, búzával kapcsolatos dalokat énekeltek: Arass rózsám, arass, megadom a garast. Ha én meg nem adom, megadja galambom.

Aratókoszorúk

Az utolsó kévéből történő fonás pontos eredete nem ismeretes, de az biztos, hogy a legősibb civilizációkra vezethető vissza. A világon mindenhol megtalálható, ahol gabonát termesztettek, s szorosan összefonódik az aratási szokásokkal. Szerencsét, bő termést hozott a közösségnek. A termékenység szelleme a fonatokban élt tovább, vészelte át a telet, s tért vissza a földbe, hogy bőséges termést hozzon. Az emberek úgy gondolták, hogy aratáskor a szellem az utolsó még lábon álló gabonába menekült és ezeket a kalászokat ember alakban fogták össze, vagy geometriai alakba fonták, hogy ebben találjon menedéket. Ezt aztán hazavitték, nagy becsben tartották, és tavasszal ismét kivitték a földre, ott a magokat szétszórva "kieresztették a szellemet", hogy ismét bőséges termés legyen.

A BÖLCSEN RINGÓ BÚZAKALÁSZOK

"Még az aratás kezdete előtt vitte ki az alig "ötévecske" kislányt a szélben ringó búzamezőre ,majd a dédapó belekezdett.
-Látod kis aranyom azt, amit én?
-Mit nagyapa ? - kérdezte természetes módon az akkor még aprószent anyám, nem elvéve ezzel az öreg türelmét
Hááát, A a kalászokat! Vannak olyanok , melyeket oda-vissza sodor a szél, de a lehajtott fejűek csak ringanak, mert erős gyökerekkel kapaszkodnak a földbe.
-Miért? - így kutakodott tovább a gyermeki kíváncsiság, amikor a bölcs öreg még nagyobb türelemmel belekezdett:
-Azért angyalom, mert a szélben össze-vissza himbálódzók feje üres, a lehajtott fejűekében pedig ott lapul az érett búzaszem, amiből lesz az Élet, mert tudod, mi így hívjuk a kenyeret.
Ezek is olyanok , mint az emberek: A hebehurgya üresfejűek sodródnak a széllel minden fele, de a bölcs, a lehajtott fejjel gondolkodó okos mindenütt megállva a helyét, csak a kitűzött célja irányában halad! -Így szólott dédnagyapám útravalója, ami után nem sokkal véget is ért az aratás, s a vékába már az új búzából őrölt liszt került. Dédanyám ebből sütötte kemencéjében, a "búbosban" az új kenyeret, azaz az Életet.
Az én kis Kíváncsi Fáncsi édesanyám mellette is ott sertepertélt. Segítő szándékkal, de mégis feltartva a mamát, aki a szobába parancsolta az én leendő anyámat ,oda .ahol "búbos" véget ért. Anyám, eltelve a kenyérsütés illatával, próbálta elütni az időt: ,kislányosan cicomázta magát a különböző fésűkkel és kenceficékkel.
A baj csak az volt . hogy akkor még nem érte fel tükröt. Pipiskedve is csak a feje búbja fért be a Mária kép alatti foncsorba! Ebből lett azután az igazi nagy galiba. Pontosabban akkor, amikor szorgos dédnagyanyám sorra vette ki a hosszúnyelű lapáttal a ropogósra sült cipókat, amelyeket a tiszta szobába vitt. Az egyiket éppen a tükör alá tette! Az én anyám azonnal felismerte a kerek cipó adta lehetőséget, s csak úgy, "mezténláb" ráállva a friss kenyérre, pótolta a hiányzó centimétereket, amelyek már a tükörben látható arcával együtt tették számára elérhetővé a falusi " make-up "-ot. Eltelve magától bodorította a haját a dédanyám fésűivel, magára kenve minden kencét. A "bibi" csupán az volt ,hogy a tiszta szoba ajtaja résnyire nyitva maradt !
Dédapám ezen a résen át mindent látott, de akkor még csendben maradt . Vélhetően azért, mert galamblelkű jósága nem engedte elfenekelni apró kis , szentjét, de mélyen vallásos emberként méltó penitenciát eszelt ki hiú unokája számára! Napok teltek el, amikor a dédapó újra elvitte sétálni szeretett unokáját. Az öreg nagy hirtelen kezdett bele a szokásosan tanulságos új meséjébe.
Az "egyszer volt, hol nem volt" úgy folytatódott, hogy Ő bizony hallott arról a hiú kis fruskáról, azért, hogy magát kicicomázza a tükörben, amit nem ért fel, rá állt az "életre", azaz a kenyérre. A több ,mint száz szónak ,ha nem is egy ,de rövid lett a vége. Közelebbről az, hogy a kis fruska, miután lefeküdt aludni, reggelre kővé vált! Isten és "Élet" ellenes nagy bűne miatt!

Ahogy azt nem rég az édestől megtudtam, a séta ezek után nagyon nagy csendben folytatódott. Hazáig anyám is, Dédapám is mélységesen mélyen hallgatott.
Több, mint hét évtized után tudtam meg, hogy édesanyám akkor este nagyon nehezen akart az ágyába bújni!
Már fiatal asszony voltam, amikor még reggelente mindig tapogattam magam, ha elzsibbadt a karom, mert azt hittem, hogy kőbálvány lettem!- mesélte anyám, akitől, mint mondja, talán senki sem szerette jobban a bölcs öreget, akinek szigorúsága a legszeretőbb szívet rejtette talán az egész világon. No meg azt a tapasztalatot, amely az üres és tele búzafejek történetével tanított meg engem is az Élet, azaz a kenyér megbecsülésére.

Percze Miklós"