Hímzések - a jászsági hímzés

 
"A jászsági szűcsök subákra, ködmönökre varrt csodás hímzéseire a feledés homálya borult.

A népi kultúra hivatalos őrei nem ismertek semmilyen jász hímzést, sőt az 1970–80-as években elutasították a jászsági asszonyok kezdeményezését, a zsűrizésre beadott, zöld fonallal kivarrt mintákkal készített párnákat,terítőket. Azt mondták a jászsági asszonyoknak, jász hímzés nem létezik.

Régen a jászsági szűcsök a subákat, ködmönöket, dohányzacskókat rendkívül gazdagon és művészien hímezték ki. Nagy szakmai tudást és aprólékos munkát igényelt a díszítőmotívumok előrajzolása, s utána a kihímzése, amit három ember egy hétig is végzett.
A jászsági subák, ködmönök jellegzetes hímzésvilágát a rendkívül változatos és beszédes motívumok harmóniája alakította ki: csukott és nyitott tulipánok, rozmaringágak, forgórózsák, császárszakáll, gyorgyina, nefelejcs, szegfű, kutyatök, büdösbogarak, saskörmök, vesevirágok.

A Jászságban mindig jelentős volt a juhtenyésztés. A 19. század közepére a térség az Alföld egyik legvirágzóbb szűcsközpontjává vált. Jászberényben ebben a korban 300 is volt a szűcsmesterek száma. Jászapátin és Jászárokszálláson többnyire férfisubákat készítettek, Jászberényben főként női subát és ködmönt. S bizony Móra Ferenc kisködmöne is jászsági mintával volt kivarrva, hiszen édesapja Berényben született, itt tanulta a mesterséget, s a vándoréve során került Kiskunfélegyházára, ahol megházasodott.

  


A subákat és ködmönöket a 19. század közepéig színes hímzés (kétféle zöld és kék, vörös, sárga, meggyszínű és fekete) borította. Az 1880-as évektől azonban az egyre terjedő polgári ízlés hatására, fokozatosan egyszínű zölddé vált. Változás történt a hímzőfonalban is. A selyemfonalat felváltotta a könnyebb kezelésű gyapjúfonál.  A szűcsminták felkutatása bizony nem volt egyszerű dolog. A szűcsök csillaga már a második világháború előtti korszakban leáldozott. Az 1980-as években pedig azzal kellett szembesülni, hogy nem maradtak fenn mintarajzok. Így többen is hozzáláttak, hogy egy-egy szép és épen maradt subáról rajzolják le a mintákat. Ez bizony óriási kihívást jelentett azok számára, akik ezt vállalták.

1997-ben a Jász Múzeumban Jászsági szűcsminták tovább élése napjaink textíliáin címmel időszaki kiállítást rendeztek, majd 1998-ban kiadták a Jászsági szűcsminták textíliákon című könyvet (második, bővített kiadása 2009-ben látott napvilágot), mely jelentős segítséget nyújt a hímző asszonyok elkötelezett értékmentő munkájához."
Forrás:/kép/ Magyar múzeumok.hu

A Jász Múzeum Magyarország egyik legrégibb vidéki tájmúzeuma. Történelmi, régészeti és néprajzi kiállításai vannak. Leghíresebb műtárgya a Lehel kürtje. A múzeum őrzi – többek között – Székely Mihály operaénekes hagyatékát.

Népművészet - hímzések

 A népművészet igazán jelentős Magyarországon, kiemelkedő a pingálás, a varrás, a csipkekészítés, a fafaragás, fafestés és a fazekasság. Minden régió saját magára jellemző mintákat használ. A leglátványosabb alkotásokon – mint például a kalocsai és a matyó hímzés – a rózsa, a pipacs, a tulipán és a nefelejcs központi helyen szerepelnek mind a festészetben, mind pedig a kézzel hímzett textíliákon és ruhákon

A halasi csipke több, mint százéves hagyománya nemzetközileg ismert és elismert, ezáltal alkalmas arra, hogy a külföldiek Magyarországgal azonosítsák. A halasi csipke olyan egyedülálló magyar értéket képvisel, amelynek kultúrákat összekötő szerepe is van.
 
A matyó hímzés

Hogyan is született meg ez a gyönyörű hímzőkultúra?

Egyszer egy matyó legényt elrabolt az ördög. A fiú kedvese sokat rimánkodott, hogy adja vissza neki, mire az ördög azt mondta: Akkor kapod vissza a szerelemedet, ha elém hozod  kötényedben a nyár  legszebb virágait! Bajban volt a lány, hiszen télvíz idején jártak. Ám végül is kitalálta, hogyan teljesítheti az ördög kívánságát. Ráhímezte kötényére a kert gyönyörű rózsáit és azt vitte cserébe a párjáért. Így szól a legenda.

A matyó hímzés hozzávetőlegesen 200 éves múltra tekint vissza, legkorábbról a magasra felvetett ágyak díszlepedői maradtak fenn. Az országosan  is elterjedt fehér, vagdalásos vásznakat a XIX. század utolsó harmadában Mezőkövesden  a piros-kék fonallal, az ún. cipés-madaras mintával kivarrt lepedők  váltják fel.

Kunhímzés

A Nagykunságban a múlt század közepén még élt egy nagyon szép, különleges hímvarrás: a kunhímzés. Innen terjedt el a Tiszántúl némely szomszédos részére s ebből alakult ki hódmezővásárhelyi szőrhímzés. A nagykunsági nép ízlése, díszítőművészetének sok jellegzetes vonása tükröződik ezekben a mintákban, színösszeállításban. Maguk termesztette kender fonalából házilag szőtt vászonra hímezték. A hímzőfonalat is maguk készítették a racka juh hosszúszőrű gyapjából. A fonalat házilag festették meg, sőt a festéket is maguk készítették hozzá. Ennek anyaga többnyire a ház tájékáról, meg határbeli rétségek gazdag növényvilágából került elő. A hímzett rózsák árnyalatos piros színét adó festéket a mályvarózsa sziromleveléből főzték. A barnát a dió leveléből és kopáncsából nyerték. A kék színt a bodzabogyó festéke adta. Hagymahajból a barnássárga árnyalatot kapták. A kifőzött szalma levével sárgára festették a fonalat, de felhasználták erre a célra a lóhúgy festékanyagát is. Ez utóbbiból nagyon szép sárga színt, amely igen tartós volt, nem hanyult. Felhasználták a fodormenta, rozmaring, bazsalikom, szeder, szőlő, szikfű, leanderlevél, vízililiom festékanyagát is. De pompás színeket nyertek bizonyos mocsári növények főzetéből is, melyeket rétjáró pákászokkal szedettek össze. Egyik -másik nagytapasztalatú öregasszony valóságos tudósa volt a festékcsinálásnak. Napokon keresztül főzték-áztatták a fonalat a festékben. A hat-nyolc féle árnyalatot úgy nyerték, hogy különböző ideig hagyták az anyagot a lében, vagy pedig száradás után ugyanabba többször beavatták. Minél türelmesebb és hozzáértőbb volt a háziasszony, meg az eladólány, annál több színárnyalatú és ragyogóbb fényű fonál került elő a festékes fazekakból.

Tipikus kunhímzés 

A mintát feloldott koromba mártott lúdtollal rajzolták az anyagra az ügyeskezű asszonyok. Leginkább kedvelték a három mezőre osztott mintát. A szélesebb középsőt két egyenes sötét vonal veszi közre. Ennek gyakoribb elemei: a rózsa, a szegfű, a négyszirmú nefelejcs, de előfordul tulipánszerű virág is. E hímzésre jellemzők az erőltetés nélküli naiv formák és a tiszta pasztel színek. Az egyszínű hímzés nagyon ritka. A többszínű mintát inkább kedvelték. Sajátsága e színezésnek, hogy a színek nagyon finom árnyalatokkal mennek át egymásba s az egyes mintaelemek közepük vagy szélük felé sötétednek, illetőleg halványulnak. Így a hímzés tűfestésszerűen hat.

Eredetileg párnavégeken alkalmazták ezt a szép hímzést, később került lepedőszélekre. A nagykun házak brendezésének fő ékessége volt azelőtt a magasra vetett ágy, a terítőn felül rakott gyönyörű párnákkal. Miként a régi nóta mondja:

Hímes párna három sorral

Az ágy tetején,

Felsepertem a ház földjét,

Jöhet a legény.

S bizony a legény megnézte a díszes párnákat, és ha egyebet nem is, az eladó lány szorgos kezének bizonyítékát meglátta bennük.

/Forrás: Kaposvári Gyula: "A kunhímzés történeti kutatásáról" című cikkéből/

Rábaközi hímzés:  A rábaközi hímzés jellegzetessége, a szimmetrikus építkezés. A minták nem csíkban helyezkednek el, bár ilyen is van, hanem a közepén elhelyezett vázából ill. a kosárból nő ki a kisebb nagyobb virág, inda. A motívumok elhelyezése a reneszánsz díszítési mód kompozíciós megoldásaira emlékeztet.

  

Kevés nép alkalmazott olyan sokféle motívumot, készített annyi feltűnően szép és nagy mennyiségű hímzést, mint a magyar. 

 

Ősi és magas szintű hímzéskultúránk bizonyítékaként, csodával határos módon, megmaradt egy igen értékes darab: a magyar királyok koronázó palástja.

A magyar királyok koronázó palástja, egész Európában a létező legrégebbi hímzés.

1031-ben készült Veszprémben, feltételezhetően Szent Imre herceg koronázására.

Magyar hölgyek készítették az arany selyem- és fémszállal dúsan hímzett selyembrokát palástot.

Vannak öltések a paláston, melyeknek magyar öltés a neve. 
 

Divat - kalocsai és matyó hímzés

Ami Brüsszelt híressé tette, az a csipke, Magyarországot a Matyó hímzés, de tájegységenként változó, hogy éppen milyen hímzés vált népszerűvé.
A kalocsai minta  nem először éli reneszánszát.  



 

A kalocsai minta rövid történeteA kalocsai hímzés kialakulása a 19. század közepére tehető, ekkor Szeidler Ferenc 1860 körül megnyílt előnyomdájának ütőfái alapján készítették a mintákat Szakmár, Homokmégy, Öregcsertő és Drágszél - az egykori kalocsai szállások - asszonyai. A motívumok körvonalait eleinte az úgynevezett "kalocsai ütőfá"-val nyomták elő a vászonra, de a bérmunkában varrt darabok mellett az asszonyok, lányok saját használatú holmijaikat is hímezni kezdték, majd az előminták drága üttetése helyett az ügyesebb asszonyok először megpróbálták lemásolni a motívumokat, később már újításokat is bevezettek

 

 

A századfordulón egyre több asszony vált jártassá a mintaírásban, rajzolásban, kalocsai hímzési mintákat alkotva. A fiatal lányok megtanulták a hagyományos motívumokat, s képzelőerejüket követve megújították azokat.

A tradicionális fehér hímzést követte a fekete, a kék-fekete, a kék-piros stílus. Ezek a színek megjelenhettek önállóan, de kombinálva is. A 20. század kezdetén teret nyert a zöld, a rózsaszín és a sárga, mely színeket mérsékelten használták. A lyukhímzés azonban fehér maradt. A fehér hímzés, az ún. ókalocsai ( régi, öreg ) hímzés tisztaságot, ártatlanságot szimbolizál. Kedvelt motívuma a szív alakú virág, mely az élet es a szeretet jelképe lett.
A népművészek akkor jutottak erős színtartó fonalhoz, amikor 1912-ben fonalgyár jött létre Nagyatádon. Hímeztek terítőket, ingeket, blúzokat, zsebkendőket stb.



A hagyományos népviselet színe függött a viselője életkorátol. A legszínesebb magyar hímzést a mennyasszony viselte, színvilága életörömöt sugall. Az idősebbek viselete sötét tónusú volt. Ez volt a kék-lila-zöld kombináció, melyet a mai napig is szomorú kalocsaiként ismernek.
A kalocsai hímzés és mintázat megegyeznek a kalocsai falfestés mintájával és színvilágával. A két irányzat kölcsönösen hatott egymásra.

Matyóhímzés

"Hogyan is született meg ez a gyönyörű hímzőkultúra?

Egyszer egy matyó legényt elrabolt az ördög. A fiú kedvese sokat rimánkodott, hogy adja vissza neki, mire az ördög azt mondta: Akkor kapod vissza a szerelemedet, ha elém hozod kötényedben a nyár legszebb virágait! Bajban volt a lány, hiszen télvíz idején jártak. Ám végül is kitalálta, hogyan teljesítheti az ördög kívánságát. Ráhímezte kötényére a kert gyönyörű rózsáit és azt vitte cserébe a párjáért.

Hímzések

   
 Az erdélyi magyarok hímzései híresen szépek. Szertartásaik ünnepi öltözékeivel olyan ruhát vesznek magukra itt az emberek, melynek minden egyes öltése a szakrális védelmet és az áldás elnyerésének lehetőségét szolgálja. Szigorú szabályok határozták meg a hímzés motívumait, színeit. Bizonyos vidékeken mindmáig csupán a fent nevezett három színt használják. A vörös az éltető vér színe. A fekete magáé az életé, mert az összes szín benne van. A fehér pedig a halál és a lélek színe, mivel a fehérből hiányzik minden szín.

 A Sorsistennők színeit láthatjuk viszont otthonaik berendezési tárgyain, függönyein, ágytakaróin, asztalterítőin – hogy szerencsét hozzanak a házba. Van, ahol a motívumok figurálisak: galambok, rózsák, nefejelcsek. A munkaruhától az esküvői öltözetig mindenen megtalálhatók a jó szerencsét invitáló, és az öltözék viselőjét a rossztól óvni hivatott hímzések vagy rátétek.
 Őseinknek szerencsekabátja, szerencseinge és -szoknyája, szerencsecsizmája és szerencsenyaklánca volt, álomhozó takaróval takaróztak. A szerencsevarázslás és eszközei a Párkákat megidéző jelképek.

A Párkák színe a fehér, a vörös és a fekete.

Párkák,/ akiknek  a kezében van sorsunk fonala/