Öltözék - amit mindenki visel: a farmer

 1829. február 26-án született  a világ egyik legismertebb  ruhadarabjának,  a farmernek a kitalálója.

Hogy ki találta fel a nadrágot, kinek volt először kabátja, mióta viselnek szandált – ma már kideríthetetlen.

Ám a ruházat igazi kialakulását attól számíthatjuk, mikor az emberek felfedezték a szövés mesterségét. Már az ókori egyiptomiak is tudtak nagyon finom gyapotszöveteket szőni. Az ő sok ezer éves „divatjuk” főképp a tarka mintákat, a csíkozásokat kedvelte. Nagyon ügyesen tudták már festeni is a ruhaanyagokat. A föníciaiak és asszírok öltözködése még pompázatosabb, a gazdagok drága, arany- és ezüstszegélyű kelmékbe öltözködtek.

A régi görögök viseletét a ruhák szabadon lehulló redőzete jellemezte. Könnyen magukra tekerhető leplek, köpenyszerű felső ruhák voltak e viselet fő darabjai – a
rómaiak majdnem változatlanul átvették tőlük ezt a divatot. Néhány jellegzetes akkori ruhadarab, például a férfi-viselet darabjai: a tóga, a tunika – az ő elnevezésükben ismeretes.

A népvándorlás korában kezdték viselni a lovas népektől átvett ruhadarabokat: a nadrágot és a kabátot. A középkor öltözködése nagyon változatos, évszázadonként más és más, de egy szempontból ugyanaz: nagyon csukott, egészségtelen viselet, túlzsúfolt, túlcicomázott. A férfiak is selyemholmikat, színes díszeket, szalagokat, piros harisnyákat viseltek.

Az ausztriai Hallstattban, a só konzerváló hatásának köszönhetően a leletekből sok ruházati cikk is napvilágra kerül. Az észak-európai lápos vidékek is megőriztek mocsárba süllyedt tárgyakat, de egész emberalakokat is, úgy, ahogy egykor ruhástól szerencsétlenül jártak. A tőzegtalajban viszonylag jó állapotban maradtak fenn gyapjúholmik és egyéb textíliák is. Így például Dániában került elő egy közel 4000 évesnek tekinthető kétrészes női ruha, rövid ujjal, s egy bronzkorongos – akkoriban bizonyára nagyon divatos – öv egészíti ki ezt az őstoalettet. Némely vonatkozásban a „divat vonala” nem sokban különbözik a mai nyári viseletektől.
/Lászlóffy Aladár/

Mindenki viseli..

A modern évtizedek egyik legemblematikusabb ruhadarabja a farmer.

Korra, stílusra és nemre való tekintet nélkül mindenki viseli, végtelen számú fazonban és színben.

 .

Az első – ma már farmernadrágként ismert – ruhadarabot 1870-ben készítette el egy szabó, Jacob Davis. Egy favágó rendelte tőle a „speciális” nadrágot, mely fém szegecsekkel volt megerősítve a tartósság érdekében. A szabómester a bevándorló és méteráru-kereskedőtől, a San Franciscó-i Levi Strausstól vette meg a szükséges erős pamutszövetet. Ennek a nadrágnak az elkészítéséhez használt szövetet már a tizenhatodik században ismerték Franciaországban, Nimes városában. A speciális anyagot „serge de Nîmes” néven készítették, feltételezhetően innen ered a „denim” elnevezés.

A strapabíró munkásnadrág rövid idő alatt vált népszerűvé a fizikai munkát végző férfiak körében – az elkészítéshez szükséges fehér vitorlavászon-szövetet és kék színű erős vásznat Davis Strausstól vásárolta meg. Együttműködésük üzlettársi viszonnyá vált, amikor 1873- ban társultak és szabadalmaztatták nadrágjuk egyedi kialakítását, és a szegecselési technikát. Az eleinte Európából behozott pamutot egy amerikai beszállító váltotta fel. A cég neve „Levi Strauss & Co.” lett, a klasszikus kék farmerok pedig „Levi's” néven váltak közismertté. 1886-ban bevezették a barna bőrcímkét a farmerok hátsó derékrészére, majd 1936-tól a piros szövet címkét is alkalmazták. Külön érdekesség, és az akkori farmerok minőségét is mutatja, hogy a legrégebbi – bár ma már hordhatatlan – farmer egy 1880-as években készült darab, amit tíz éve Nevadában találtak meg egy ásatáson. A Levi Strauss & Co. másik alapanyaga a denim mellett egy Olaszországban készült, és Genovában hajóra tett szövet. Az innen Amerikába szállított anyag nevét a Genovából kialakulva nevezték „jean”-nek.

Divat történet

Hogy ki találta fel a nadrágot, kinek volt először kabátja, mióta viselnek szandált – ma már kideríthetetlen.

Ám a ruházat igazi kialakulását attól számíthatjuk, mikor az emberek felfedezték a szövés mesterségét. Már az ókori egyiptomiak is tudtak nagyon finom gyapotszöveteket szőni. Az ő sok ezer éves „divatjuk” főképp a tarka mintákat, a csíkozásokat kedvelte. Nagyon ügyesen tudták már festeni is a ruhaanyagokat. A föníciaiak és asszírok öltözködése még pompázatosabb, a gazdagok drága, arany- és ezüstszegélyű kelmékbe öltözködtek.

A régi görögök viseletét a ruhák szabadon lehulló redőzete jellemezte. Könnyen magukra tekerhető leplek, köpenyszerű felső ruhák voltak e viselet fő darabjai – a  rómaiak majdnem változatlanul átvették tőlük ezt a divatot.
 Néhány jellegzetes akkori ruhadarab, például a férfi-viselet darabjai: a tóga, a tunika – az ő elnevezésükben ismeretes.

A népvándorlás korában kezdték viselni a lovas népektől átvett ruhadarabokat: a nadrágot és a kabátot. A középkor öltözködése nagyon változatos, évszázadonként más és más, de egy szempontból ugyanaz: nagyon csukott, egészségtelen viselet, túlzsúfolt, túlcicomázott. A férfiak is selyemholmikat, színes díszeket, szalagokat, piros harisnyákat viseltek.

Az ausztriai Hallstattban, a só konzerváló hatásának köszönhetően a leletekből sok ruházati cikk is napvilágra kerül. Az észak-európai lápos vidékek is megőriztek mocsárba süllyedt tárgyakat, de egész emberalakokat is, úgy, ahogy egykor ruhástól szerencsétlenül jártak. A tőzegtalajban viszonylag jó állapotban maradtak fenn gyapjúholmik és egyéb textíliák is. Így például Dániában került elő egy közel 4000 évesnek tekinthető kétrészes női ruha, rövid ujjal, s egy bronzkorongos – akkoriban bizonyára nagyon divatos – öv egészíti ki ezt az őstoalettet. Némely vonatkozásban a „divat vonala” nem sokban különbözik a mai nyári viseletektől. /Lászlóffy Aladár/
 

Női divatok

A szépségért minden korban meg kellett szenvedni. De érdekes módon valamiért mindig csak a nőknek.

A nők hihetetlen kényelmetlenségek, sőt fájdalmak eltűrésére is hajlandók, ha úgy vélik, ezzel az aktuális divatot követik.

Krinolin

A „világ legkényelmetlenebb szoknyája” kitüntető címre joggal számot tarthatott a krinolin.

A krinolin a spanyol királyi udvarban, a 16. században bukkan fel és innen indult el három évszázadon át tartó diadalmenete. A szoknyát meglehetősen bonyolult szerkezet merevítette kosár formájúra. A rácsok kezdetben csontból vagy fából készültek, később pedig acélból és lószőrből. Velázquez festményei hűen ábrázolják, a nemes spanyol hölgyek milyen extremitásokra hajlottak, ha divatról volt szó. Idővel a krinolin elöl-hátul lelapult, viszont kétoldalt kibővült, olyan ovál alakú szoknyát eredményezve, amellyel még a korábbinál is bonyolultabb feladat volt átsétálni az ajtón. Különösebben élénk fantázia nélkül is elképzelhetjük, milyen nehezen tudtak felöltözni, lépcsőn járni vagy leülni a krinolinba bújtatott nők.

Turnűr

A krinolint az 1800-as évek vége felé a turnűr váltotta fel. A megfelelő „fardagály” kialakításához itt is egy szoknya alatt rejtőző szerkezetre volt szükség, amely hátul megemelte a textilt annyira, hogy ne csússzon az egész ruhadarab a földön. A találmány célja ugyanaz volt, mint a krinoliné: karcsúbbnak láttatni a derekat, és hangsúlyozni a mellet. Megint csak könnyű elképzelni, milyen nehezen tudott mozogni, leülni, felállni a nő egy ilyen öltözékben, és a fenekén cipelt pluszsúly mennyire tönkretette a hátát.

Fűző

A női test egészségére a legnagyobb veszélyt a fűző jelentette, amely a 16. században kezdte megkeseríteni viselőinek életét, és egészen az első világháború utánig szilárdan tartotta pozícióit. Tervezőit ugyanaz a megfontolás vezette, mint a széles szoknyák és kebelmutogató ruhák kitalálóit: azt a homokóra-vonalat kívánták elérni, amely a férfiak számára legvonzóbb mell-derék-csípő arányt jelenti. A viktoriánus korban a nők kivetették egy-két bordájukat, hogy a derekukat minél karcsúbbra be lehessen fűzni.

Hogy mennyire összenyomorította a belső szerveket a szorosra húzott fűző, azt jól bizonyítja például Scarlett O’Hara esete, akinek az Elfújta a szél egyik jelenetében 20 hüvelykre, azaz 51 centire fűzik be a derekát. Ez akkor is borzasztóan kevés, ha meggondoljuk, hogy akkoriban az emberek jóval alacsonyabbak voltak, és egy 160 centis nőnek nyilvánvalóan karcsúbb a dereka, mint egy 180 centisnek.

Telitalpú cipő

A manapság csak patacipőként emlegetett lábbelik többször is divatba jöttek a történelem folyamán. A legrégebbi példát erre az ókori görög színházak színészei szolgáltatták: a legfontosabb szereplők lábára mindig ilyen cipő került, hogy kiemelje őket a többiek közül, és láthatóvá tegye a leghátsó sorban ülő nézők számára is. Kínában ugyancsak hordtak ilyen cipőt, szintén viselőjének rangját hangsúlyozandó
.Forrás: Ötvenentúl.hu

 

 A divatvilág egyik legmeghatározóbb alakja Christian Dior.
 
 Kamaszkorában ellátogatott egy tenyérjóshoz.

A nő azt olvasta ki az ifjú Dior kezéből, hogy az asszonyok áldani fogják és általuk fog boldogulni.

Ő lett a sztárok szabásza, Marlene Dietrich, Rita Hayworth, Ava Gardner és Eva Peron is az ő ruháit viselték. 
1957.október 24-én 52 évesen szívrohamban halt meg.



 

A női szépség

Az őskori asszony hajnaltól napnyugtáig intenzíven dolgozott. Nem volt hosszú életű, huszadik életévének betöltése előtt meghalt. Csak kevesen érték meg a harmincat. A Willendorfi Vénusz felfedezése és elnevezése óta számos hasonló szoborra bukkantak a régészek többek Magyarországon. (Például a Vas megyei Sében is!). Ezeket közösen Vénusz-figuráknak hívjuk, s közel 25 ezer évesek, kicsi, 10-15 cm magas, többnyire igen telt idomú női szobrok. Az ilyen figurák arcát és végtagjait egyáltalán nem dolgozták ki, a művészek számára az általános női tulajdonságok, a mell, a csípő volt a fontos.

Ókor
A krétai nő példaképe a Nagy Istennő volt, aki mint tenger- ,hegy-, és faistennő uralkodik az embereken és a természeten, az élet és szerelem meztelen megtestesítője. A Nagy Istennő a telt női formák ideálja, dereka keskeny, csípője telt. Viselete a legelőnyösebben hangsúlyozza alakját.

A római nők Keletről és Egyiptomból származó gyapjú-, pamut-, és selyemszövetekből készült színes ruhákat hordtak. Rajongtak az ékszerekért, egész vagyont érő drágakő– és aranykompozicíókat aggattak magukra, ha tehették. A gyöngy, smaragd, beryll számított a legértékesebbnek, a középosztály megelégedett az üveg-,borostyán- és korállékszerekkel. A lányok és asszonyok egyaránt rendkívül gondosan ápolták arcukat és hajukat. Kenőcsmaszkok, festett haj elefántcsont műfogak, parókák korrigálták a természetet. A ráncokat viasszal simították el, a fehér arcfesték pedig előkelő arcszínt adott. Sokféle hajviselet létezett, a feltornyozott magas frizurától a bonyolult lokni-kreációkig, melyeket csak hamis hajrészekkel lehetett felépíteni.

Középkor
Éva vagy Mária. A középkorban a nőről alkotott valamennyi képhez, képalkotáshoz eme kétféle személyiség volt a forrás. Éva maga volt a megtestesült gonosz, akinek hamis báját az ördög maszkként viselte, s ez időtlen időkig minden nőben megismétlődik. Ezzel a démoni káprázattal szemben a Szent Szűz, mint édesanya jelenik meg, aki magára vállalta az első asszony által megrontott emberiség bűneit. A szüzességben maradt édesanyát makulátlan teste különbözteti meg tőle, és szépsége érintetlen testének teljes békéjéből fakad. A középkori nőábrázolás így inkább morális, mint fizikai értékekre épül. A ránk maradt képeken egyedül az elkárhozottak láthatók meztelenül.

A reneszánsz
Az antik forrásokból diadalmenetben hozták vissza a teremtés legcsodálatosabb lényeként méltatott nő káprázatos mezítelen testét. Úgy vélték, a nőnek kötelessége szépnek és vonzónak lennie ahhoz, hogy hiánytalanul betölthesse Isten által előírt hivatását. A nő alakját rendszerbe foglalták. Osztályokba sorolták a különféle szép testi vonásokat, melyből előbb hetet, majd tizennyolcat, végül harmincat különböztettek meg hármas csoportokra osztva valamennyit.
Valamennyi teoretikus szerint az arcra vonatkozó szabály előírja a hosszú nyakat, a vékony és ovális arcformát, a szabályos vonásokat, magas homlokot, egyenes és keskeny orrot, parányi ajkat. Ebben az együttesben három dolognak feltétlenül feketének kellett lennie: a szemnek, a szempilláknak és a szemöldöknek, mely az előírás szerint tökéletes ívet rajzolt a tág szemek fölé. Három dolognak pedig kivétel nélkül fehérnek: a kéznek, a mindig apró fogaknak, valamint a bőrnek, mely olyan áttetsző, hogy "látni lehet, amint a bor lefolyik a torkon", amikor a szépség iszik. Végezetül pedig úgy illik, hogy az ajkak, az orca és a körmök pirosra legyenek festve.
A kövérség akkoriban a tétlen és fényűző életmód jele volt. A vállak, a karok, a mellek megvastagodtak és elnehezedtek. A kor ezt úgy fejezte ki, hogy a szépség "harapnivaló".

Szépség az újkorban
A 18. század végén a szépséget a gömbölyded testalkatban, finom vonású, sima arcban, rövid orrban, kerek ajkakban, hegyes állban, fekete és élénk tekintetben, a porcelánfehér bőrben látták, amely nem lehetett másféle, mint álmodozó, huncut és üde.

A romantika

A titokzatos szépségű hölgyek súlyos, ébenfekete hajtömegük alatt fájdalmasan nyújtogatták hattyúnyakukat, hogy megviselt és vigasztalhatatlan arckifejezéssel, melankolikus tekintettel bámuljanak bele a nagyvilágba. Fekete, illetve tengerkék szemük mindig könnyes és karikás, borús és mégis forró, nézésük, beteges láztól ég. Szemrebbenés nélkül még a legerősebb mérgeket is képesek voltak felhörpinteni, a nadragulyát, az atropint vagy a maszlagot. Ez kölcsönözte a pupilláknak azt a misztikus mélységet és különös mozdulatlanságot, csillogást, mellyel tüzes és szenvedélyes természetüket akarták kifejezni.
Koruk kifejezéseinek megfelelően hol "menyétnek", hol "szitakötőnek" nevezték őket, általános volt közöttük a darázsderék, s testük olyan rugalmas és karcsú volt, akár az orsó. Angyali törékenységüket könnyed, fehér muszlinnal hangsúlyozták ki. Igyekeztek minden hirtelen mozdulatot elkerülni, nehogy elárulják esetleges ösztönös és önkéntelen jókedvüket.

Ízelítő a 20. század gyorsan változó szépségideáljaiból

1900-1910: a kor nőjét fűzőbe szíjazzák, hogy leszorítsák derekát, kidomborítsák kebleit s tomporát, melyeket szükség esetén ruhatöméssel tesznek még formásabbá
1910-1920: A háború viharában Angliában és Franciaországban végleg eltűnik a fűző, a könnyebb járás érdekében a szoknyák virágkehelyként nyílnak szét, sőt, elegendő anyag híján még meg is rövidülnek. Népszerű a sötét színű kosztüm, melynek viselése a nők számára belépés a férfiak korábban tiltott világába. Blúzuk alatt a nők már a csípőszorítónál kényelmesebb melltartót hordják, s igen praktikus kiegészítőként - ekkor jelenik meg a harisnyatartó. A dekoltázsok mérete minden képzeletet felülmúló.

A szépségért minden korban meg kellett szenvedni. De érdekes módon valamiért mindig csak a nőknek.

A nők hihetetlen kényelmetlenségek, sőt fájdalmak eltűrésére is hajlandók, ha úgy vélik, ezzel az aktuális divatot követik.

Krinolin

A „világ legkényelmetlenebb szoknyája” kitüntető címre joggal számot tarthatott a krinolin.

A krinolin a spanyol királyi udvarban, a 16. században bukkan fel és innen indult el három évszázadon át tartó diadalmenete. A szoknyát meglehetősen bonyolult szerkezet merevítette kosár formájúra. A rácsok kezdetben csontból vagy fából készültek, később pedig acélból és lószőrből. Velázquez festményei hűen ábrázolják, a nemes spanyol hölgyek milyen extremitásokra hajlottak, ha divatról volt szó. Idővel a krinolin elöl-hátul lelapult, viszont kétoldalt kibővült, olyan ovál alakú szoknyát eredményezve, amellyel még a korábbinál is bonyolultabb feladat volt átsétálni az ajtón. Különösebben élénk fantázia nélkül is elképzelhetjük, milyen nehezen tudtak felöltözni, lépcsőn járni vagy leülni a krinolinba bújtatott nők.

Turnűr

A krinolint az 1800-as évek vége felé a turnűr váltotta fel. A megfelelő „fardagály” kialakításához itt is egy szoknya alatt rejtőző szerkezetre volt szükség, amely hátul megemelte a textilt annyira, hogy ne csússzon az egész ruhadarab a földön. A találmány célja ugyanaz volt, mint a krinoliné: karcsúbbnak láttatni a derekat, és hangsúlyozni a mellet. Megint csak könnyű elképzelni, milyen nehezen tudott mozogni, leülni, felállni a nő egy ilyen öltözékben, és a fenekén cipelt pluszsúly mennyire tönkretette a hátát.

Fűző

A női test egészségére a legnagyobb veszélyt a fűző jelentette, amely a 16. században kezdte megkeseríteni viselőinek életét, és egészen az első világháború utánig szilárdan tartotta pozícióit. Tervezőit ugyanaz a megfontolás vezette, mint a széles szoknyák és kebelmutogató ruhák kitalálóit: azt a homokóra-vonalat kívánták elérni, amely a férfiak számára legvonzóbb mell-derék-csípő arányt jelenti. A viktoriánus korban a nők kivetették egy-két bordájukat, hogy a derekukat minél karcsúbbra be lehessen fűzni.

Hogy mennyire összenyomorította a belső szerveket a szorosra húzott fűző, azt jól bizonyítja például Scarlett O’Hara esete, akinek az Elfújta a szél egyik jelenetében 20 hüvelykre, azaz 51 centire fűzik be a derekát. Ez akkor is borzasztóan kevés, ha meggondoljuk, hogy akkoriban az emberek jóval alacsonyabbak voltak, és egy 160 centis nőnek nyilvánvalóan karcsúbb a dereka, mint egy 180 centisnek.

Telitalpú cipő

A manapság csak patacipőként emlegetett lábbelik többször is divatba jöttek a történelem folyamán. A legrégebbi példát erre az ókori görög színházak színészei szolgáltatták: a legfontosabb szereplők lábára mindig ilyen cipő került, hogy kiemelje őket a többiek közül, és láthatóvá tegye a leghátsó sorban ülő nézők számára is. Kínában ugyancsak hordtak ilyen cipőt, szintén viselőjének rangját hangsúlyozandó
.Forrás: Ötvenentúl.hu



 1956. december 1.-én mutatta be Mary Quant divattervező az első miniszoknyát.

Ezen a napon történt - február 21.

A Givenchy nem csak egy név, sőt nem is csak egy márka, hanem maga a luxus...

Hubert de Givenchy

 1927. február 21-én született Beauvais-ban Franciaországban.
 Arisztokrata vér mellett művészvér is folyt az ereiben, hiszen felmenői között volt például Jules Dieterle, aki az Élysée palotába tervezett falikárpitokat, míg egy másik nagyapja, aki a párizsi opera belső kialakításáért volt felelős. Így az sem meglepő, hogy Hubert is a művészetek, leginkább a divat felé orientálódott. Egészen fiatalon, már az 1937-es Világkiállítás után úgy döntött, hogy a divat valamelyik ágában szeretne dolgozni. Egy párizsi művésziskola befejezése után 1945-ben kezdett Jacques Fath-nak dolgozni, majd a Lucien Lelongnak tervezett Pierre Balmain és Christian Dior mellett.

Audrey Hepburn   élete végéig viselte az elegancia és az egyszerűség megtestesítőjeként ismertté vált Hubert de Givenchy ruhakölteményeit.

 Híres kliensei közé tartozott még Grace Kelly, Jackie Kennedy, Greta Garbo, Maria Callas, Lauren Bacall, Elisa-beth Taylor, Sophia Loren, Ingrid Bergmann és Jane Fonda is. Számos francia és nemzetközi tervezői díj tulajdonosa; üzletei Buenos Airestől Rómáig, Zürichtől Tokióig a mai napig virágzóak, sőt a hatvanas évek elejére kialakult jellegzetesen elegáns, ünnepélyes Givenchy-stílus utat tört az avantgarde trendekbe is, bebizonyítva, hogy erős, maradandó tartóoszlopává vált az európai, sőt az egész világ divat-áramlatának.


Givenchy szerint „egy nő illat nélkül nem felismerhető”, így 1957-ben megnyitotta a divatház illatrészlegét. Az első két parfümöt, amit egyébként egy garázsban alkotott, a Le De és a L’Interdit névre keresztelte. Utóbbit múzsájának, Audrey Hepburn-nek ajánlotta, különleges barátságuk szimbólumaként. A színésznő volt 1958-ban a reklámkampány arca, ezzel az első híresség, aki részt vett egy illat bemutatásában. 1970 fordulópont volt a cég életében: a Parfums Givenchy megnyitotta első gyárát Párizstól északra, Beauvais városában. Az új női illat, a Givenchy III készült itt először, ami azt ígérte viselőjének, hogy „a férfi emlékezni fog rá”. Ez volt az első olyan termék, amin megjelent a négy G betűt ábrázoló logó, mely a mai napig a Givenchy szimbóluma.

Givenchyt személyes – sajnos szomorú – emlék kötötte Magyarországhoz, ugyanis fiatalkori jó-barátja, Jean Pierre Pedrazzini 1956-ban a Paris Match fotóriportereként tudósított a forradalomról, mikor halálos lövést kapott. Hazaszállítása után már nem tudták megmenteni az életét. Givenchy akkortájt fogadta meg, hogy egyszer ellátogat abba az országba, ahol elveszítette barátját. Majdnem ötven év eltelte után beváltotta ígéretét. Ittjártakor méltatta a magyar csipke és a hímzés művészi színvonalát, mely – véleménye szerint – a 20. századi francia divatot is megihlette.

A miniszoknya

1934. II. 11-én született Mary Quant .

Megoszlanak a vélemények arról, hogy kinek is köszönhetjük a miniszoknyát. Sokan úgy vélik, hogy Mary Quant, egy brit ditervező hozta divatba a szexi ruhadarabot a hatvanas évek elején, ráadásul a miniszoknya kifejezést is ő alkotta meg kedvenc autómárkája, a Mini alapján. 

A diadalmenet 1955-ben indult az útjára, mikor a brit divattervezőnő Mary Quant piacra dobta a miniszoknyát, London egyik elit negyedében nyitott Bazaar nevű butikjában. Amikor a kritikus térdvonal felett vágta meg szoknyái anyagát, megvalósította azt az eszmét, amit a nők akkoriban nagyon vágytak megélni - nagyobb szabadság a lábnak és a fejnek. "Valahogy boldoggá tette az embereket" – elmélketedett Mary Quant, miután feje tetejére állította a hatvanas évek társadalmát.

Egyébként a brit divattervezőnőt, francia kollégája André Courreges  megelőzte a miniszoknyapiacra dobásával, ám ő nem futott be ötletével, így hivatalosan Marynek tulajdonítják a divat áttörést.

Az igazi népszerűséget a ruhadarabnak Twiggy, a ma már divatikonnak számító szupermodell, hozta meg, miután az utcán is hordani kezdte a comb villantó szoknyákat. Ezután már megállíthatatlanul betört Hollywoodba, és már a '70-es évek divatja sem szólt, másról csak a miniről.

„Nem akartam botrányt" –hangsúlyozza állandóan. Miután a mini szalonképessé vált, Mary Quant - elsőként - finom harisnyanadrágba bújtatta a női lábakat. Maga az angol királynő is, aki inkább kézitáskák rajongója, is elismerte a tervezőnő érdemeit, ezért 1966-ban érdemrenddel tüntette ki. Később már a Beatles tagjainak barátnői is miniben jelentek meg a nyilvánosság előtt, sőt még a kifinomult „ladyk” is behódoltak. Mary Quant 1969-ben beindította saját divat- és kozmetikai hálózatát is. A márka különösen Japánban ért el nagyobb sikereket. Mary végül 2000-ben vonult vissza az üzleti életből.

Forrás:Hírhatár

Divat - kalocsai és matyó hímzés

Ami Brüsszelt híressé tette, az a csipke, Magyarországot a Matyó hímzés, de tájegységenként változó, hogy éppen milyen hímzés vált népszerűvé.
A kalocsai minta  nem először éli reneszánszát.  



 

A kalocsai minta rövid történeteA kalocsai hímzés kialakulása a 19. század közepére tehető, ekkor Szeidler Ferenc 1860 körül megnyílt előnyomdájának ütőfái alapján készítették a mintákat Szakmár, Homokmégy, Öregcsertő és Drágszél - az egykori kalocsai szállások - asszonyai. A motívumok körvonalait eleinte az úgynevezett "kalocsai ütőfá"-val nyomták elő a vászonra, de a bérmunkában varrt darabok mellett az asszonyok, lányok saját használatú holmijaikat is hímezni kezdték, majd az előminták drága üttetése helyett az ügyesebb asszonyok először megpróbálták lemásolni a motívumokat, később már újításokat is bevezettek

 

 

A századfordulón egyre több asszony vált jártassá a mintaírásban, rajzolásban, kalocsai hímzési mintákat alkotva. A fiatal lányok megtanulták a hagyományos motívumokat, s képzelőerejüket követve megújították azokat.

A tradicionális fehér hímzést követte a fekete, a kék-fekete, a kék-piros stílus. Ezek a színek megjelenhettek önállóan, de kombinálva is. A 20. század kezdetén teret nyert a zöld, a rózsaszín és a sárga, mely színeket mérsékelten használták. A lyukhímzés azonban fehér maradt. A fehér hímzés, az ún. ókalocsai ( régi, öreg ) hímzés tisztaságot, ártatlanságot szimbolizál. Kedvelt motívuma a szív alakú virág, mely az élet es a szeretet jelképe lett.
A népművészek akkor jutottak erős színtartó fonalhoz, amikor 1912-ben fonalgyár jött létre Nagyatádon. Hímeztek terítőket, ingeket, blúzokat, zsebkendőket stb.



A hagyományos népviselet színe függött a viselője életkorátol. A legszínesebb magyar hímzést a mennyasszony viselte, színvilága életörömöt sugall. Az idősebbek viselete sötét tónusú volt. Ez volt a kék-lila-zöld kombináció, melyet a mai napig is szomorú kalocsaiként ismernek.
A kalocsai hímzés és mintázat megegyeznek a kalocsai falfestés mintájával és színvilágával. A két irányzat kölcsönösen hatott egymásra.

Matyóhímzés

"Hogyan is született meg ez a gyönyörű hímzőkultúra?

Egyszer egy matyó legényt elrabolt az ördög. A fiú kedvese sokat rimánkodott, hogy adja vissza neki, mire az ördög azt mondta: Akkor kapod vissza a szerelemedet, ha elém hozod kötényedben a nyár legszebb virágait! Bajban volt a lány, hiszen télvíz idején jártak. Ám végül is kitalálta, hogyan teljesítheti az ördög kívánságát. Ráhímezte kötényére a kert gyönyörű rózsáit és azt vitte cserébe a párjáért.

Olimpia..

     Női  vivóruhák

 
Kép: Siloutte

 1924-es párizsi olimpia tiszteletére születtek meg ezek a divatos női ruhák
/Velvet- évszázadok olimpiadivatja/


Hogyan mérjük az országok teljesítményét az olimpián? A tradíciók szerint megnézzük, mennyi érmet nyernek, és sorrendbe tesszük őket - írja a Guardian. Csakhogy így mindig a nagy nemzetek tolonganak az élen: az Egyesült Államok, Kína, Oroszország, Nagy-Britannia vagy épp Németország.
Az angolok azonban komolyan végiggondolták, hogyan viszonyíthatnák ezeket a teljesítményeket a különböző országok GDP-jéhez (bruttó nemzeti össztermék) vagy épp a lélekszámához. A Guardian felkérte a Királyi Statisztikai Társaságot, hogy a fentiek szerint is rangsorolják a nemzeteket. Példaként a pekingi olimpiát említik, ahol az Egyesült Államok 110 érmet nyert, míg a Bahamák kettőt - csakhogy az USA-nak közel ezerszer több lakosa van.
Az országok lélekszámához viszonyítva Magyarország a második helyen áll Mongólia mögött a hétfő délutáni adatok alapján, megelőzve Moldáviát, Grúziát és Norvégiát. Ha a GDP-arányos teljesítményt nézzük, Magyarország a hetedik (Szerbia és Üzbegisztán mögött, Románia és Azerbajdzsán előtt). Az olimpiai csapat létszámához arányosított teljesítményünk már nem ilyen kiemelkedő, hiszen a 157 fős küldöttség már nem számít kicsinek.

/origo/

  

Kalapok

 

 Nagy hőségben  a strandon vagy bármerre, ahol éri a fejünket a Nap, célszerű valamiféle fejfedőt viselni. Legyen az szalmakalap, kendő, sapka vagy akár egy vizes zsebkendő, a hatása jótékony lehet. 

  Vajon mióta rak az ember a fejére kalapot, mikor jött divatba ez a sokoldalú fejfedő?

A kalap eredeti rendeltetése, hogy az időjárás viszontagságaitól, a forró napsütéstől, esőtől, hótól, széltől óvja a fejet. Nap ellen széles karimájú szalmakalappal védekeztek vagy vászonkendővel - utóbbiból fejlődtek ki a turbánfélék. A hideg ellen legjobban a csuklya véd - tudták ezt már az őskori vadászok is.


A prémcsuklyát a Földközi-tenger melléki országokban, az ókorban a vállgallérral ellátott szövetcsuklya váltotta fel; újra divatba jött az európai középkorban, különösen annak késői századaiban. A kúp alakú kalap valószínűleg Kelet-Ázsiából jött. A görögök sapkaszerű, hegyes tetejű fejfedőjét pülosznak hívták, útikalapjuk neve petaszosz. Ez látható Hermész isten fején is; a kétoldalt elhelyezett szárnyak nem kalapdíszek voltak, hanem az isten gyors közlekedését szolgálták. A római kalap neve pilleus: a szabadság jelképe, ezért ezt kapja felszabadításakor a volt rabszolga.


A férfikalap változatai időnként újra meg újra divatba jönnek. A 15-17. század barettját a 19. században - a romantika idején - művészek viselték. Az ókorból ismert frígiai sapka a francia forradalom idején lett a szabadságot szimbolizáló fejfedő. Már a 16. században is volt cilinder, amely a 18. század végén jött újra divatba, a 19. század első felében még utcai viselet volt, s csak később vált az estélyi öltözet kiegészítő részévé.


És az vajon eszedbe jutott-e valaha, hogy mi köze van a motorok cilinderének a cilinder kalapokhoz? A gépkocsimotorok cilindere a hengert jelenti, a cilinder kalap formája is hengeres. A közös elnevezésnek görög szó a gyökere, az antik görög szó hengerítést jelent.

És azt megfigyelted már, hogy a kalapok szalagcsokra mindig a bal oldalon van? Ennek mi lehet a magyarázata? A középkorban hosszú, lengő tollal ékesítették a kalapjukat a férfiak. Ezt a díszt a bal oldalon kellett viselni, hisz jobb oldalon a kardforgató jobb kart zavarta volna szabad mozgásában. Tehát nem véletlen és nem divattervezői önkény, hanem évszázadokon át továbbélő hagyomány, mely eredetileg célszerűségi okból alakult ki.
 / sulinet.hu

kalap története/

A kalap, mint kiegészítő többször jelentős szerepet töltött be a divatba, sokszor meghatározó eleme volt egy-egy korstílusnak.

Az első kalapábrázolást egy thébai sírban találták, a képen egy szalmakalap látható. Sokáig a szalmakalapok számítottak a legnépszerűbbek a férfiak körében, a nők a középkorig inkább fátyollal fedték el hajukat. A kalapok a 16. században lettek egyre népszerűbbek, mikor is az udvaroncok kezdték el viselni.

A a fejfedőkkel foglalkozó szakma a 18. században kezdett egyre népszerűbbé válni. A kalapközpontú divatirányzat Olaszországból terjedt el egész Európában. A kalaposság kifejezetten női foglalkozásnak számított, és a méret után gyártott csodákon kívül a díszítést is a szalonokban végezték. A kalaposnő feladata volt szalagokkal, csipkékkel, művirágokkal, fodrokkal és tollakkal felcicomázni a modelleket.

A kalapdivat persze nemcsak korszakok szerint lebontható, hanem nemzetek szerint is jól csoportosítható, gondoljunk csak az olyan nemzeti sipkákra, mint például a mexikói szombréró vagy a bojtos, kockás skót sapka, de példaként említhetjük az orosz usánkát is.
A kalapviselési szokások sokszor fontos szerepet játszanak egy nemzet identitásában. Az angol úrinőket el sem tudjuk képzelni bájos fejfedő nélkül. Az angol kalapdivatnak hagyománya van, és ezt a tradíciót a királyi család is ápolja. Ilyen hagyományápoló esemény az évente megrendezésre kerülő Royal Ascot is. A királyi illemkódex például külön rendelkezik a nők versenyen viselt öltözékéről. Az esemény legfőbb attrakciója az 1923 óta megrendezésre kerülő Ladies Day, azaz a Hölgyek Napja. A Ladies Day során a nők kitüntetett figyelmet kapnak, a látványos ruhák mellett pedig kalapjaikkal próbálják meg még inkább magukra irányítani a figyelmet. Egy nő annál nagyobb sikert arat a Royal Ascoton, minél színesebb, látványosabb és humorosabb a fejfedője.

 /forrás: Séllei Lilla: kalap,kabát/

Divat - Pierre Cardin

  Pierre Cardin, a múlt század egyik legjelentősebb divattervezője és egyik legismertebb francia személyisége,
1922. július 7-én született San Biagio di Callalta-ban, Olaszországban, Elsőként adott el márkás, a szélesebb közönség számára is elérhető, tömeggyártásban készülő és hétköznapi viseletre alkalmas "pret-a-porter", azaz készruha-kollekciókat.


 Divat történet

Hogy ki találta fel a nadrágot, kinek volt először kabátja, mióta viselnek szandált – ma már kideríthetetlen.

Ám a ruházat igazi kialakulását attól számíthatjuk, mikor az emberek felfedezték a szövés mesterségét. Már az ókori egyiptomiak is tudtak nagyon finom gyapotszöveteket szőni. Az ő sok ezer éves „divatjuk” főképp a tarka mintákat, a csíkozásokat kedvelte. Nagyon ügyesen tudták már festeni is a ruhaanyagokat. A föníciaiak és asszírok öltözködése még pompázatosabb, a gazdagok drága, arany- és ezüstszegélyű kelmékbe öltözködtek.

A régi görögök viseletét a ruhák szabadon lehulló redőzete jellemezte. Könnyen magukra tekerhető leplek, köpenyszerű felső ruhák voltak e viselet fő darabjai – a
rómaiak majdnem változatlanul átvették tőlük ezt a divatot. Néhány jellegzetes akkori ruhadarab, például a férfi-viselet darabjai: a tóga, a tunika – az ő elnevezésükben ismeretes.

A népvándorlás korában kezdték viselni a lovas népektől átvett ruhadarabokat: a nadrágot és a kabátot. A középkor öltözködése nagyon változatos, évszázadonként más és más, de egy szempontból ugyanaz: nagyon csukott, egészségtelen viselet, túlzsúfolt, túlcicomázott. A férfiak is selyemholmikat, színes díszeket, szalagokat, piros harisnyákat viseltek.

Az ausztriai Hallstattban, a só konzerváló hatásának köszönhetően a leletekből sok ruházati cikk is napvilágra kerül. Az észak-európai lápos vidékek is megőriztek mocsárba süllyedt tárgyakat, de egész emberalakokat is, úgy, ahogy egykor ruhástól szerencsétlenül jártak. A tőzegtalajban viszonylag jó állapotban maradtak fenn gyapjúholmik és egyéb textíliák is. Így például Dániában került elő egy közel 4000 évesnek tekinthető kétrészes női ruha, rövid ujjal, s egy bronzkorongos – akkoriban bizonyára nagyon divatos – öv egészíti ki ezt az őstoalettet. Némely vonatkozásban a „divat vonala” nem sokban különbözik a mai nyári viseletektől.

/Lászlóffy Aladár/

A divat

Hogy ki találta fel a nadrágot, kinek volt először kabátja, mióta viselnek szandált – ma már kideríthetetlen.

Ám a ruházat igazi kialakulását attól számíthatjuk, mikor az emberek felfedezték a szövés mesterségét. Már az ókori egyiptomiak is tudtak nagyon finom gyapotszöveteket szőni. Az ő sok ezer éves „divatjuk” főképp a tarka mintákat, a csíkozásokat kedvelte. Nagyon ügyesen tudták már festeni is a ruhaanyagokat. A föníciaiak és asszírok öltözködése még pompázatosabb, a gazdagok drága, arany- és ezüstszegélyű kelmékbe öltözködtek.

A régi görögök viseletét a ruhák szabadon lehulló redőzete jellemezte. Könnyen magukra tekerhető leplek, köpenyszerű felső ruhák voltak e viselet fő darabjai – a
rómaiak majdnem változatlanul átvették tőlük ezt a divatot. Néhány jellegzetes akkori ruhadarab, például a férfi-viselet darabjai: a tóga, a tunika – az ő elnevezésükben ismeretes.

A népvándorlás korában kezdték viselni a lovas népektől átvett ruhadarabokat: a nadrágot és a kabátot. A középkor öltözködése nagyon változatos, évszázadonként más és más, de egy szempontból ugyanaz: nagyon csukott, egészségtelen viselet, túlzsúfolt, túlcicomázott. A férfiak is selyemholmikat, színes díszeket, szalagokat, piros harisnyákat viseltek.

Az ausztriai Hallstattban, a só konzerváló hatásának köszönhetően a leletekből sok ruházati cikk is napvilágra kerül. Az észak-európai lápos vidékek is megőriztek mocsárba süllyedt tárgyakat, de egész emberalakokat is, úgy, ahogy egykor ruhástól szerencsétlenül jártak. A tőzegtalajban viszonylag jó állapotban maradtak fenn gyapjúholmik és egyéb textíliák is. Így például Dániában került elő egy közel 4000 évesnek tekinthető kétrészes női ruha, rövid ujjal, s egy bronzkorongos – akkoriban bizonyára nagyon divatos – öv egészíti ki ezt az őstoalettet. Némely vonatkozásban a „divat vonala” nem sokban különbözik a mai nyári viseletektől.

/Lászlóffy Aladár/

Mindenki viseli..

A modern évtizedek egyik legemblematikusabb ruhadarabja a farmer.

Korra, stílusra és nemre való tekintet nélkül mindenki viseli, végtelen számú fazonban és színben.

1829.02.26. született Levi Strauss a farmer kitalálója.

Az első – ma már farmernadrágként ismert – ruhadarabot 1870-ben készítette el egy szabó, Jacob Davis. Egy favágó rendelte tőle a „speciális” nadrágot, mely fém szegecsekkel volt megerősítve a tartósság érdekében. A szabómester a bevándorló és méteráru-kereskedőtől, a San Franciscó-i Levi Strausstól vette meg a szükséges erős pamutszövetet. Ennek a nadrágnak az elkészítéséhez használt szövetet már a tizenhatodik században ismerték Franciaországban, Nimes városában. A speciális anyagot „serge de Nîmes” néven készítették, feltételezhetően innen ered a „denim” elnevezés.

A strapabíró munkásnadrág rövid idő alatt vált népszerűvé a fizikai munkát végző férfiak körében – az elkészítéshez szükséges fehér vitorlavászon-szövetet és kék színű erős vásznat Davis Strausstól vásárolta meg. Együttműködésük üzlettársi viszonnyá vált, amikor 1873- ban társultak és szabadalmaztatták nadrágjuk egyedi kialakítását, és a szegecselési technikát. Az eleinte Európából behozott pamutot egy amerikai beszállító váltotta fel. A cég neve „Levi Strauss & Co.” lett, a klasszikus kék farmerok pedig „Levi's” néven váltak közismertté. 1886-ban bevezették a barna bőrcímkét a farmerok hátsó derékrészére, majd 1936-tól a piros szövet címkét is alkalmazták. Külön érdekesség, és az akkori farmerok minőségét is mutatja, hogy a legrégebbi – bár ma már hordhatatlan – farmer egy 1880-as években készült darab, amit tíz éve Nevadában találtak meg egy ásatáson. A Levi Strauss & Co. másik alapanyaga a denim mellett egy Olaszországban készült, és Genovában hajóra tett szövet. Az innen Amerikába szállított anyag nevét a Genovából kialakulva nevezték „jean”-nek.