Ókor
A krétai nő példaképe a Nagy Istennő volt, aki mint tenger- ,hegy-, és faistennő uralkodik az embereken és a természeten, az élet és szerelem meztelen megtestesítője. A Nagy Istennő a telt női formák ideálja, dereka keskeny, csípője telt. Viselete a legelőnyösebben hangsúlyozza alakját.
A római nők Keletről és Egyiptomból származó gyapjú-, pamut-, és selyemszövetekből készült színes ruhákat hordtak. Rajongtak az ékszerekért, egész vagyont érő drágakő– és aranykompozicíókat aggattak magukra, ha tehették. A gyöngy, smaragd, beryll számított a legértékesebbnek, a középosztály megelégedett az üveg-,borostyán- és korállékszerekkel. A lányok és asszonyok egyaránt rendkívül gondosan ápolták arcukat és hajukat. Kenőcsmaszkok, festett haj elefántcsont műfogak, parókák korrigálták a természetet. A ráncokat viasszal simították el, a fehér arcfesték pedig előkelő arcszínt adott. Sokféle hajviselet létezett, a feltornyozott magas frizurától a bonyolult lokni-kreációkig, melyeket csak hamis hajrészekkel lehetett felépíteni.
Középkor
Éva vagy Mária. A középkorban a nőről alkotott valamennyi képhez, képalkotáshoz eme kétféle személyiség volt a forrás. Éva maga volt a megtestesült gonosz, akinek hamis báját az ördög maszkként viselte, s ez időtlen időkig minden nőben megismétlődik. Ezzel a démoni káprázattal szemben a Szent Szűz, mint édesanya jelenik meg, aki magára vállalta az első asszony által megrontott emberiség bűneit. A szüzességben maradt édesanyát makulátlan teste különbözteti meg tőle, és szépsége érintetlen testének teljes békéjéből fakad. A középkori nőábrázolás így inkább morális, mint fizikai értékekre épül. A ránk maradt képeken egyedül az elkárhozottak láthatók meztelenül.
A reneszánsz
Az antik forrásokból diadalmenetben hozták vissza a teremtés legcsodálatosabb lényeként méltatott nő káprázatos mezítelen testét. Úgy vélték, a nőnek kötelessége szépnek és vonzónak lennie ahhoz, hogy hiánytalanul betölthesse Isten által előírt hivatását. A nő alakját rendszerbe foglalták. Osztályokba sorolták a különféle szép testi vonásokat, melyből előbb hetet, majd tizennyolcat, végül harmincat különböztettek meg hármas csoportokra osztva valamennyit.
Valamennyi teoretikus szerint az arcra vonatkozó szabály előírja a hosszú nyakat, a vékony és ovális arcformát, a szabályos vonásokat, magas homlokot, egyenes és keskeny orrot, parányi ajkat. Ebben az együttesben három dolognak feltétlenül feketének kellett lennie: a szemnek, a szempilláknak és a szemöldöknek, mely az előírás szerint tökéletes ívet rajzolt a tág szemek fölé. Három dolognak pedig kivétel nélkül fehérnek: a kéznek, a mindig apró fogaknak, valamint a bőrnek, mely olyan áttetsző, hogy "látni lehet, amint a bor lefolyik a torkon", amikor a szépség iszik. Végezetül pedig úgy illik, hogy az ajkak, az orca és a körmök pirosra legyenek festve.
A kövérség akkoriban a tétlen és fényűző életmód jele volt. A vállak, a karok, a mellek megvastagodtak és elnehezedtek. A kor ezt úgy fejezte ki, hogy a szépség "harapnivaló".
Szépség az újkorban
A 18. század végén a szépséget a gömbölyded testalkatban, finom vonású, sima arcban, rövid orrban, kerek ajkakban, hegyes állban, fekete és élénk tekintetben, a porcelánfehér bőrben látták, amely nem lehetett másféle, mint álmodozó, huncut és üde.
A romantika
A titokzatos szépségű hölgyek súlyos, ébenfekete hajtömegük alatt fájdalmasan nyújtogatták hattyúnyakukat, hogy megviselt és vigasztalhatatlan arckifejezéssel, melankolikus tekintettel bámuljanak bele a nagyvilágba. Fekete, illetve tengerkék szemük mindig könnyes és karikás, borús és mégis forró, nézésük, beteges láztól ég. Szemrebbenés nélkül még a legerősebb mérgeket is képesek voltak felhörpinteni, a nadragulyát, az atropint vagy a maszlagot. Ez kölcsönözte a pupilláknak azt a misztikus mélységet és különös mozdulatlanságot, csillogást, mellyel tüzes és szenvedélyes természetüket akarták kifejezni.
Koruk kifejezéseinek megfelelően hol "menyétnek", hol "szitakötőnek" nevezték őket, általános volt közöttük a darázsderék, s testük olyan rugalmas és karcsú volt, akár az orsó. Angyali törékenységüket könnyed, fehér muszlinnal hangsúlyozták ki. Igyekeztek minden hirtelen mozdulatot elkerülni, nehogy elárulják esetleges ösztönös és önkéntelen jókedvüket.
Ízelítő a 20. század gyorsan változó szépségideáljaiból
1900-1910: a kor nőjét fűzőbe szíjazzák, hogy leszorítsák derekát, kidomborítsák kebleit s tomporát, melyeket szükség esetén ruhatöméssel tesznek még formásabbá
1910-1920: A háború viharában Angliában és Franciaországban végleg eltűnik a fűző, a könnyebb járás érdekében a szoknyák virágkehelyként nyílnak szét, sőt, elegendő anyag híján még meg is rövidülnek. Népszerű a sötét színű kosztüm, melynek viselése a nők számára belépés a férfiak korábban tiltott világába. Blúzuk alatt a nők már a csípőszorítónál kényelmesebb melltartót hordják, s igen praktikus kiegészítőként - ekkor jelenik meg a harisnyatartó. A dekoltázsok mérete minden képzeletet felülmúló.
A nők hihetetlen kényelmetlenségek, sőt fájdalmak eltűrésére is hajlandók, ha úgy vélik, ezzel az aktuális divatot követik.
Krinolin
A „világ legkényelmetlenebb szoknyája” kitüntető címre joggal számot tarthatott a krinolin.
A krinolin a spanyol királyi udvarban, a 16. században bukkan fel és innen indult el három évszázadon át tartó diadalmenete. A szoknyát meglehetősen bonyolult szerkezet merevítette kosár formájúra. A rácsok kezdetben csontból vagy fából készültek, később pedig acélból és lószőrből. Velázquez festményei hűen ábrázolják, a nemes spanyol hölgyek milyen extremitásokra hajlottak, ha divatról volt szó. Idővel a krinolin elöl-hátul lelapult, viszont kétoldalt kibővült, olyan ovál alakú szoknyát eredményezve, amellyel még a korábbinál is bonyolultabb feladat volt átsétálni az ajtón. Különösebben élénk fantázia nélkül is elképzelhetjük, milyen nehezen tudtak felöltözni, lépcsőn járni vagy leülni a krinolinba bújtatott nők.
Turnűr
A krinolint az 1800-as évek vége felé a turnűr váltotta fel. A megfelelő „fardagály” kialakításához itt is egy szoknya alatt rejtőző szerkezetre volt szükség, amely hátul megemelte a textilt annyira, hogy ne csússzon az egész ruhadarab a földön. A találmány célja ugyanaz volt, mint a krinoliné: karcsúbbnak láttatni a derekat, és hangsúlyozni a mellet. Megint csak könnyű elképzelni, milyen nehezen tudott mozogni, leülni, felállni a nő egy ilyen öltözékben, és a fenekén cipelt pluszsúly mennyire tönkretette a hátát.
Fűző
A női test egészségére a legnagyobb veszélyt a fűző jelentette, amely a 16. században kezdte megkeseríteni viselőinek életét, és egészen az első világháború utánig szilárdan tartotta pozícióit. Tervezőit ugyanaz a megfontolás vezette, mint a széles szoknyák és kebelmutogató ruhák kitalálóit: azt a homokóra-vonalat kívánták elérni, amely a férfiak számára legvonzóbb mell-derék-csípő arányt jelenti. A viktoriánus korban a nők kivetették egy-két bordájukat, hogy a derekukat minél karcsúbbra be lehessen fűzni.
Hogy mennyire összenyomorította a belső szerveket a szorosra húzott fűző, azt jól bizonyítja például Scarlett O’Hara esete, akinek az Elfújta a szél egyik jelenetében 20 hüvelykre, azaz 51 centire fűzik be a derekát. Ez akkor is borzasztóan kevés, ha meggondoljuk, hogy akkoriban az emberek jóval alacsonyabbak voltak, és egy 160 centis nőnek nyilvánvalóan karcsúbb a dereka, mint egy 180 centisnek.
Telitalpú cipő
A manapság csak patacipőként emlegetett lábbelik többször is divatba jöttek a történelem folyamán. A legrégebbi példát erre az ókori görög színházak színészei szolgáltatták: a legfontosabb szereplők lábára mindig ilyen cipő került, hogy kiemelje őket a többiek közül, és láthatóvá tegye a leghátsó sorban ülő nézők számára is. Kínában ugyancsak hordtak ilyen cipőt, szintén viselőjének rangját hangsúlyozandó
.Forrás: Ötvenentúl.hu
1956. december 1.-én mutatta be Mary Quant divattervező az első miniszoknyát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése