Debrecenben nagy múltra tekint vissza a mézeskalácsosság mestersége. A hagyományőrző rendezvény célja a Debrecen nevéhez szorosan kapcsolódó mézeskalácsosság bemutatása, illetve a méz tradicionális felhasználási lehetőségeinek megismertetése.
A mézeskalács készítésének több évezredes hagyománya van Európában. Ünnepi alkalmakra már a görögök, később a római birodalom népei is gyakran készítettek különböző mézeslepényeket, mézeskalácsokat, sőt mézes italokat is. A rómaiaktól Nyugat-, majd Közép-Európa népei tanulták meg a mesterséget. A középkorban a kolostorokban készítették a mézeskalácsot, majd a szakma kezd polgáriasodni és a XIII. századtól már megalakulnak az első céhek is.
A magyarországi mézeskalácsosság története a középkorba nyúlik vissza. Valószínű, hogy ekkor nálunk is a szerzetesek terjesztették.
A magyarországi mézeskalácsos céhek a XVII. században, nyugat-európai mintára alakultak: Pozsonyban, Besztercebányán, Kassán, Eperjesen, Nagyszombaton voltak az elsők. Az alföldi városok mézeskalácsosai csak a törökök kiűzése után, a XVIII. század elejétől alakítottak érdekeik védelmére céheket. Az Alföld legnagyobb mézeskalács központjában, Debrecenben 1713-ban alakult meg az első mézeskalács céh.
A magyarországi mézeskalácsosságnak Debrecen az egyik legjelentősebb központja, ahol évszázadokon keresztül kiváló minőségű, messze földön híres mézeskalácsot készítettek és készítenek még napjainkban is. A múlt században, de még e század elején is, a búcsúk és vásárok nyüzsgő forgatagának velejárói voltak a mézeskalácsosok. Termékeik, a mézesbábok, babák, huszárok, kardok, tányérok, színes tükrösszívek, nem csak finom, ízletes csemegék voltak, de a leggyakoribb ajándéktárgyak, a kedvestől kapott, sokáig őrzött emléktárgyak is.
A virágzó mézeskalácsos mesterség már a XIX. század végén, de főleg a XX. század elején hanyatlásnak indult. Ennek fő oka a cukorkagyártás, majd a cukrászsütemények megjelenése volt. A vásárokban, búcsúkban az édességet már nem csak a mézeskalács termékek, hanem a cukrász termékek is jelentették. A versenyben a mézeskalácsosok háttérbe szorultak. Egy részük áttért a cukrászmesterségre, másik részük mindkét ipart folytatta, sokszor a két mesterség elemeit ötvözte.
/forrás: mesterségek,mézeskalács/
A méz, mint táplálék és édesítőszer hosszú évszázadok alatt folyamatosan jelen volt az emberiség életében. A mézet a népi gyógyászatban sok betegség ellen használták, a népi hiedelem szerint pedig az egészség és boldogság jelképe volt.
A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy már a Római Birodalomban is készítettek mézeskalácsot: agyagformákba nyomkodták a tésztát, és ebben sütötték ki. A középkor nagy ünnepségein szokás volt a mézeskalácsok osztogatása az ünneplő vendégek körében.. A mézeskalácsok és mézespogácsák főleg a főurak és az egyházi személyek részére készültek. A mesterek által történt mézeskalács-készítés a 19. századig erőteljesen jelen volt a céhekben, kézműves műhelyekben – a céhek mestereinek tevékenysége nyomán a parasztság körében a 17. századtól megindult otthoni készítése is.
A méz a lakodalmakban nemcsak mézeskalács formájában volt a szokások része, hanem az ifjú pár mézet evett, hogy sokáig legyenek édesek és boldogok. Itt jelent meg a mézesfa vagy örömkalács, amely a lakodalmi étkezés leglátványosabb tárgyi emléke volt. Egy nagyméretű fonott kalácsba ágakat szúrtak, és ezekre rögzítették a díszített mézeskalácsformákat. Ezek között szív, pólyás baba, virág és madár szerepelt. Az ünnepi asztalon, az ifjú pár előtt elhelyezett mézesfát az étkezés végén elfogyasztották, de az is előfordult, hogy a násznép az ajándékba kapott mézeskalácsokat hazavitte emlékbe.
A 19. században a vásárokban is gyakran árusítottak mézeskalácsokat, amit emléktárgyként, ajándékként vittek haza a férfiak és asszonyok. Az ajándékba kapott mézeskalács szív, pólyás baba, huszár vagy kard a boldog tulajdonos szobájának jól látható részére került, aki, ameddig csak lehetett, megőrizte azt. Ezek a mézeskalácsok már a polgárosult társadalom ízlését tükrözték.
A mézeskalács készítésének több módja alakult ki. Egyik legrégebbi módja az volt, hogy a nyers tésztát még a sütés előtt ütőfákba vagy verőfákba – a mézeskalács figurák formázására használt keményfaformákba – nyomták. Ezek az ütőfák a minta homorú negatív lenyomatai voltak, amelyekből kiemelték a tésztát, és sütővason megsütötték. A formák készítői a mézeskalácsos mesterek voltak, ügyességüket tükrözte a figurák stílusa, aprólékos ábrázolása. A mézeskalács készítésének újabb lehetősége volt a fémlemezből készült tésztaszaggatók használata. Ennél a technikánál a nyers tésztából a figurák körvonalait vágták ki. A sima tésztát megsütötték, pirosra festették, színes cukormasszával díszítették, esetleg tükörrel vagy papírfigurákkal cifrázták.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése