A legenda...
„Pislog, mint miskolczi kotsonyában a béka!”
"A vasúti forgalom megnyitása előtti időkben a Gömörvidék és Budapest
közötti felső magyarországi kereskedelmet többnyire gömöri fuvarosok,
úgynevezett "furmányosok" közvetítették. Miskolc városa ezeknek közbenső
állomása volt. Itt rendesen a Szentpéteri kapuban lévő "szarvas",
"Törökfő" és a " Magyar huszár" című kisebb vendégfogadókban szálltak
meg éjszakára.
Egy felső-gömöri tót furmányos is a "Magyar
huszárba"-ba tért be napszálltakor. Vacsorát kért a kocsmárosnétól, még
pedig kocsonyát. Az asszonyka, kit a nép fantáziája bizonyos, szemmel
látható tekinteteknél fogva "Potyka Kati" becéző névvel ruházott fel,
mindjárt sarkon fordult és a ház alatti pincéből felhozott egy
tányérral. Elibe tette a vendégnek. A tót atyafi takarékos étvággyal
neki lát a vacsorának és először is a tányér közepétől kikandikáló húst
akarja konzulmálni.
De egyszerre csak ijedten ejti el a villát és így kiállt fel:
- Jáj, jáj, kocsmárosné annak a kocsonyának szeme is van, s csak úgy hunyorgat felim!
Potyka
Kati asszony odabokázott és elhűlve konstatálta, hogy igazat szólt a
vendég. Egy izmos termetű béka, mely majdnem derékig a kocsonyába volt
fagyva, esdeklő pillantásokat vetett feléjük a szabadításért.
- No
ennek pechje volt! - mondá Kati és a tűzhelynél kiengesztelte a fagyos
jószágot, mely ezután ismét jól érezte magát a "a körülményekhez
képest".
Az elmondások szerint Miskolcon nagyon sok fogadóban és
pincében megtörtént az eset, az "áldozatok" között volt fuvaros,
hétköznapi polgár, s országgyűlési képviselő, s az eset előfordult a
18.-19.században éppúgy, mint Böczögő 20.századi Korona Szállójában.
Ezt
a sokszinűséget mégis egységessé teszi, összefogja valami, s ez pedig
az, hogy az eset megtörténtében senki sem kételkedik. A miskolciak
magukénak érzik a pislogó békát.
Kocsonya szavunk első írásos emléke 1544-ből való
(„Tok kosonnaban uötten harom pint eczetet” – a Nádasdy-gyűjteményből).
1793-ban Gvadányinál már disznólábakból főznek kotsonyákat, egy 1829-es
vadászattudományi munkában pedig ezt olvassuk: a „medvetalpból
készített
kocsonyátsok igen különös nyalánkságnak tartja”. (Receptjét 52 év múlva a
Magyar-franczia szakácskönyv közli.) És a legrégibb fennmaradt magyar nyelvű étlapon, Márkus Mihály nyíregyházi
Nagy Vendégfogadójának 1834-es „tariffáján” is szerepel a „Sódar” és a „Szalami” között a „Kotsonya”.
Hungarikum. Gondoljuk mi. Hogy mégsem az, arról már Bornemisza Anna
szakácskönyvéből megbizonyosodhatunk. Hiszen ezt a könyvet eredetileg
Marc Rumpolt, a mainzi választófejedelem főszakácsa írta (a XVI. század
második felében), az ő receptjeit és menüit olvashatjuk Apafi
titkárának, Keszei Jánosnak 1680-as fordításában. Íme a mainzi
kocsonya-recipe: „Fejér hideg étket malacbúl: Fonnyaszd meg a malachúst.
Főzd vízben s ecetben, tégy szerecsendióvirágot s borsot belé, főzd meg
benne. Hadd hűljön meg. Tölts hideg ecetet rá, fejér lesz attúl. Töltsd
az húsra. Ha fokhagymával szereted, törd belé.”
Eötvös József A falu jegyzőjében (1845) francia hatást szimatol
kocsonya-ügyben. „Magyar törvénykezési rendszerünk, tudósaink véleménye
szerint, az Anjou-ház uralkodása alatt hozatott be hazánkba
Franciaországból; igen valószínű, hogy a kocsonya is ugyanezen fejedelmek
alatt terjedt el honunkban, legalább a francia név cochonade erre
látszik mutatni; s talán e két nemzeti jótéteménynek köszönheti ez
idegen ház, hogy közüle egy a nagynak nevével tiszteltetett meg, melyre
Hunyadi Mátyásunkat nem tartottuk méltónak.”
A kocsonya világpolgár. Hogy csak néhány példát említsünk: van kocsonya
Amerikában (pickled pig’s feet), van görög kocsonya (pihti), mely
disznólábból készül szegfűszeggel, lisztpéppel. A francia irodalom sem
ment a kocsonyától: Jules Verne
A rejtelmes szigetében fajdkocsonyát készítenek, Dumas
Monte Cristo grófjacímű
regényében pedig egy ízben vaddisznó-sonkából készült kocsonya kerül az
asztalra. Émile Zola pedig a kocsonya baljóslatú arcát villantja fel:
„Egyik reggel Gradelle bácsit kocsonyakészítés közben megütötte a guta.
Arccal bukott a húsvágó asztalra.”
A múlt magyar századforduló sokszínű és gazdag, polgári kocsonyakultúrájáról győz meg minket Emma asszony
A Hét szakácskönyvében.
A „Kocsonya-fajták” osztályában találjuk a Malacz-kocsonyát, a
Borjúczomb halmódra című fogást, a Mayonnaises csirkét, a Franczia
aszpikos galambot, valamint a Franczia pacsirta-kocsonyát – mely nem
lehetett éppen olcsó étel: kezdetnek 18 pacsirtát töltünk meg nyers
lúdmájjal és egy darab szarvasgombával, igaz ugyan, hogy készíthető
pacsirta helyett galambból vagy verébből is... Most már legalább tudjuk,
hogy miért jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, vagy éppen 18
pacsirta.
Tusor András pedig régi alföldi ételnek mondja a „marhaállás”-t, amely a marha fejéből és lábából főzött kocsonya.
És aki azt hiszi, hogy a kocsonya csakis zimankóban készül, az üsse fel
Kövi Pál erdélyi szakácskönyvét a tárkonyos disznófőlevesnél, melynek
recipéje alatt ez áll: „Nyáridőben, ha levesünk igazán erős volt, jégbe
hűtve kocsonyássá válik és citromlével vagy pár csepp ecettel savanyítva
hidegen fogyasztható.”
De hát azért a kocsonya mégiscsak elsősorban a tél remekműve – a
farsang királya, a disznótor koronája.
Krúdy szerint aki kocsonyát eszik álmában, annak nehéz
esztendeje lesz, nehéz sorsa, ráadásul küszködni fog a városbíróval vagy
egy vámszedővel – borzalom, mai átiratban ez még adóellenőr is lehet!
Ám a kocsonya hozhat szerencsét is a magyarra: egykor szokás volt, hogy
az újévi első kocsonyából a lányok kiválasztottak egy-egy csontot, azt
kitették este az udvarra. Amelyik leány csontját reggelre elvitte a
kutya, biztosra vehette, hogy még abban az esztendőben férjhez megy.
Krúdy mester is hozzászól a magyar irodalmi kocsonyavitához. A
Petőfi Zoltán utazásaiból című novellájában (1929) Tar Mariska jászsági
szakácskönyvírónő kocsonyája piros-barna a ráhintett paprikától, erősen
fokhagymás, borral és borecettel készül hat hónapos süldőből, van benne
füle, orra, körme. „A titka az egésznek – magyarázza Mariska a nagy
költő fiának –, hogy egy darab marhahúst is főztem, megfelelő
marhacsonttal együtt a kocsonya levébe, de a főtt marhahúst már tegnap
megettük. Szegény apja a tojást és a sárgarépaszeleteket szerette,
amellyel a kocsonyát garníroztam.”
Szintén Gyula úr tesz említést a pozsonyi Ventur utcai bormérésről,
ahol minden időben kapható vadkanfő-kocsonya, „amelynek készítési módját
néhány év előtt éppen a tudós és gazdag Wolsey főtisztelendő úr találta
ki Angliában, amiért bíbornoki kalapot küldött neki a pápa őszentsége”
(Festett király, 1929)
Bár Gundel Károly arra figyelmeztet, hogy „a jó kocsonya ne legyen
nyúlós, inkább üvegszerűen törékeny és átlátszó”, azért a magam részéről
megengedem a nyájas olvasónak, hogy csak óvatosan zsírozza le
kocsonyáját, hiszen a disznó esszenciájából nem hiányozhat a zsír sem.
Ne ragaszkodjunk mindenféleképpen a tökéletesen áttetsző
díszkocsonyához. A
Hamupipőke-kocsonya mellett ismerjük el a
mocskos-kocsonya érdemeit is.
A kocsonyához ne bort, hanem pálinkát igyunk, hiszen ahogy a
kocsonya a disznó esszenciája, úgy a pálinka a gyümölcs lelke, lényege.
Lényeget lényeggel fogyasszunk, ez fontos alapszabály./
.. három mélytányér kocsonya és három deci házi
szilvapálinka után úgy pislogunk, mint miskolci kocsonyában a béka.
Nagyjából ezt hívjuk boldogságnak.
Cserna-Szabó András
/Székelyföld/
A disznóság lényege..
– a kocsonyárúl, a literatúrárúl meg a boldogságrúl –