A kocsonya

A hagyományosan sertéshúsból készült kocsonya egy tipikusan szilveszteri étel.Míg a disznó kitúrja, addig a szárnyas elkaparja a szerencsénket, így mindenképpen figyeljünk arra, hogy ne baromfikból készítsük el ezt az ínyencséget. Szintén nem szabad halból készíteni a kocsonyát, mert újévkor, ha halételt fogyasztunk, elúszik a szerencsénk. Egyes helyeken az volt a hagyomány, hogy az elfogyasztott kocsonya maradékából a hajadonok kiválasztottak egy csontot és kitették az udvarra. Akiét a kutya reggelre elvitte, az még abban az évben férjhez ment.


A miskolci kocsonya

A miskolci közmondások közül országosan ismertté vált a "Pislog, mint a miskolci kocsonyában a béka.



Szendrei J. a történetet a következőképpen meséli el:

"A vasúti forgalom megnyitása előtti időkben a Gömörvidék és Budapest közötti felső magyarországi kereskedelmet többnyire gömöri fuvarosok, úgynevezett "furmányosok" közvetítették. Miskolc városa ezeknek közbenső állomása volt. Itt rendesen a Szentpéteri kapuban lévő "sz*rvas", "Törökfő" és a " Magyar huszár" című kisebb vendégfogadókban szálltak meg éjszakára.
Egy felső-gömöri tót furmányos is a "Magyar huszárba"-ba tért be napszálltakor. Vacsorát kért a kocsmárosnétól, még pedig kocsonyát. Az asszonyka, kit a nép fantáziája bizonyos, szemmel látható tekinteteknél fogva "Potyka Kati" becéző névvel ruházott fel, mindjárt sarkon fordult és a ház alatti pincéből felhozott egy tányérral. Elibe tette a vendégnek. A tót atyafi takarékos étvággyal neki lát a vacsorának és először is a tányér közepétől kikandikáló húst akarja konzulmálni.
De egyszerre csak ijedten ejti el a villát és így kiállt fel:
- Jáj, jáj, kocsmárosné annak a kocsonyának szeme is van, s csak úgy hunyorgat felim!
Potyka Kati asszony odabokázott és elhűlve konstatálta, hogy igazat szólt a vendég. Egy izmos termetű béka, mely majdnem derékig a kocsonyába volt fagyva, esdeklő pillantásokat vetett feléjük a szabadításért.
- No ennek pechje volt! - mondá Kati és a tűzhelynél kiengesztelte a fagyos jószágot, mely ezután ismét jól érezte magát a "a körülményekhez képest".
Az elmondások szerint Miskolcon nagyon sok fogadóban és pincében megtörtént az eset, az "áldozatok" között volt fuvaros, hétköznapi polgár, s országgyűlési képviselő, s az eset előfordult a 18.-19.században éppúgy, mint Böczögő 20.századi Korona Szállójában.
Ezt a sokszinűséget mégis egységessé teszi, összefogja valami, s ez pedig az, hogy az eset megtörténtében senki sem kételkedik. A miskolciak magukénak érzik a pislogó békát.
(Részletek: Dobrossy István: A miskolci fogadók és a vendéglátás története című könyvből)

Az ország legnagyobb Téli fesztiválja a Miskolci Kocsonya Farsang /február 5-8./

A legenda...

„Pislog, mint miskolczi kotsonyában a béka!”

"A vasúti forgalom megnyitása előtti időkben a Gömörvidék és Budapest közötti felső magyarországi kereskedelmet többnyire gömöri fuvarosok, úgynevezett "furmányosok" közvetítették. Miskolc városa ezeknek közbenső állomása volt. Itt rendesen a Szentpéteri kapuban lévő "szarvas", "Törökfő" és a " Magyar huszár" című kisebb vendégfogadókban szálltak meg éjszakára.
Egy felső-gömöri tót furmányos is a "Magyar huszárba"-ba tért be napszálltakor. Vacsorát kért a kocsmárosnétól, még pedig kocsonyát. Az asszonyka, kit a nép fantáziája bizonyos, szemmel látható tekinteteknél fogva "Potyka Kati" becéző névvel ruházott fel, mindjárt sarkon fordult és a ház alatti pincéből felhozott egy tányérral. Elibe tette a vendégnek. A tót atyafi takarékos étvággyal neki lát a vacsorának és először is a tányér közepétől kikandikáló húst akarja konzulmálni.
De egyszerre csak ijedten ejti el a villát és így kiállt fel:
- Jáj, jáj, kocsmárosné annak a kocsonyának szeme is van, s csak úgy hunyorgat felim!
Potyka Kati asszony odabokázott és elhűlve konstatálta, hogy igazat szólt a vendég. Egy izmos termetű béka, mely majdnem derékig a kocsonyába volt fagyva, esdeklő pillantásokat vetett feléjük a szabadításért.
- No ennek pechje volt! - mondá Kati és a tűzhelynél kiengesztelte a fagyos jószágot, mely ezután ismét jól érezte magát a "a körülményekhez képest".

Az elmondások szerint Miskolcon nagyon sok fogadóban és pincében megtörtént az eset, az "áldozatok" között volt fuvaros, hétköznapi polgár, s országgyűlési képviselő, s az eset előfordult a 18.-19.században éppúgy, mint Böczögő 20.századi Korona Szállójában.

Ezt a sokszinűséget mégis egységessé teszi, összefogja valami, s ez pedig az, hogy az eset megtörténtében senki sem kételkedik. A miskolciak magukénak érzik a pislogó békát.

Kocsonya szavunk első írásos emléke 1544-ből való („Tok kosonnaban uötten harom pint eczetet” – a Nádasdy-gyűjteményből). 1793-ban Gvadányinál már disznólábakból főznek kotsonyákat, egy 1829-es vadászattudományi munkában pedig ezt olvassuk: a „medvetalpból készített kocsonyátsok igen különös nyalánkságnak tartja”. (Receptjét 52 év múlva a Magyar-franczia szakácskönyv közli.) És a legrégibb fennmaradt magyar nyelvű étlapon, Márkus Mihály nyíregyházi Nagy Vendégfogadójának 1834-es „tariffáján” is szerepel a „Sódar” és a „Szalami” között a „Kotsonya”.

Hungarikum. Gondoljuk mi. Hogy mégsem az, arról már Bornemisza Anna szakácskönyvéből megbizonyosodhatunk. Hiszen ezt a könyvet eredetileg Marc Rumpolt, a mainzi választófejedelem főszakácsa írta (a XVI. század második felében), az ő receptjeit és menüit olvashatjuk Apafi titkárának, Keszei Jánosnak 1680-as fordításában. Íme a mainzi kocsonya-recipe: „Fejér hideg étket malacbúl: Fonnyaszd meg a malachúst. Főzd vízben s ecetben, tégy szerecsendióvirágot s borsot belé, főzd meg benne. Hadd hűljön meg. Tölts hideg ecetet rá, fejér lesz attúl. Töltsd az húsra. Ha fokhagymával szereted, törd belé.”
Eötvös József A falu jegyzőjében (1845) francia hatást szimatol kocsonya-ügyben. „Magyar törvénykezési rendszerünk, tudósaink véleménye szerint, az Anjou-ház uralkodása alatt hozatott be hazánkba Franciaországból; igen valószínű, hogy a kocsonya is ugyanezen fejedelmek alatt terjedt el honunkban, legalább a francia név cochonade erre látszik mutatni; s talán e két nemzeti jótéteménynek köszönheti ez idegen ház, hogy közüle egy a nagynak nevével tiszteltetett meg, melyre Hunyadi Mátyásunkat nem tartottuk méltónak.”
A kocsonya világpolgár. Hogy csak néhány példát említsünk: van kocsonya Amerikában (pickled pig’s feet), van görög kocsonya (pihti), mely disznólábból készül szegfűszeggel, lisztpéppel. A francia irodalom sem ment a kocsonyától: Jules Verne A rejtelmes szigetében fajdkocsonyát készítenek, Dumas Monte Cristo grófjacímű regényében pedig egy ízben vaddisznó-sonkából készült kocsonya kerül az asztalra. Émile Zola pedig a kocsonya baljóslatú arcát villantja fel: „Egyik reggel Gradelle bácsit kocsonyakészítés közben megütötte a guta. Arccal bukott a húsvágó asztalra.”


A múlt magyar századforduló sokszínű és gazdag, polgári kocsonyakultúrájáról győz meg minket Emma asszony A Hét szakácskönyvében. A „Kocsonya-fajták” osztályában találjuk a Malacz-kocsonyát, a Borjúczomb halmódra című fogást, a Mayonnaises csirkét, a Franczia aszpikos galambot, valamint a Franczia pacsirta-kocsonyát – mely nem lehetett éppen olcsó étel: kezdetnek 18 pacsirtát töltünk meg nyers lúdmájjal és egy darab szarvasgombával, igaz ugyan, hogy készíthető pacsirta helyett galambból vagy verébből is... Most már legalább tudjuk, hogy miért jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, vagy éppen 18 pacsirta.
Tusor András pedig régi alföldi ételnek mondja a „marhaállás”-t, amely a marha fejéből és lábából főzött kocsonya.

És aki azt hiszi, hogy a kocsonya csakis zimankóban készül, az üsse fel Kövi Pál erdélyi szakácskönyvét a tárkonyos disznófőlevesnél, melynek recipéje alatt ez áll: „Nyáridőben, ha levesünk igazán erős volt, jégbe hűtve kocsonyássá válik és citromlével vagy pár csepp ecettel savanyítva hidegen fogyasztható.”
De hát azért a kocsonya mégiscsak elsősorban a tél remekműve – a farsang királya, a disznótor koronája.

  Krúdy szerint  aki kocsonyát eszik álmában, annak nehéz esztendeje lesz, nehéz sorsa, ráadásul küszködni fog a városbíróval vagy egy vámszedővel – borzalom, mai átiratban ez még adóellenőr is lehet! Ám a kocsonya hozhat szerencsét is a magyarra: egykor szokás volt, hogy az újévi első kocsonyából a lányok kiválasztottak egy-egy csontot, azt kitették este az udvarra. Amelyik leány csontját reggelre elvitte a kutya, biztosra vehette, hogy még abban az esztendőben férjhez megy.
  Krúdy mester is hozzászól a magyar irodalmi kocsonyavitához. A Petőfi Zoltán utazásaiból című novellájában (1929) Tar Mariska jászsági szakácskönyvírónő kocsonyája piros-barna a ráhintett paprikától, erősen fokhagymás, borral és borecettel készül hat hónapos süldőből, van benne füle, orra, körme. „A titka az egésznek – magyarázza Mariska a nagy költő fiának –, hogy egy darab marhahúst is főztem, megfelelő marhacsonttal együtt a kocsonya levébe, de a főtt marhahúst már tegnap megettük. Szegény apja a tojást és a sárgarépaszeleteket szerette, amellyel a kocsonyát garníroztam.”  Szintén Gyula úr tesz említést a pozsonyi Ventur utcai bormérésről, ahol minden időben kapható vadkanfő-kocsonya, „amelynek készítési módját néhány év előtt éppen a tudós és gazdag Wolsey főtisztelendő úr találta ki Angliában, amiért bíbornoki kalapot küldött neki a pápa őszentsége” (Festett király, 1929)
Bár Gundel Károly arra figyelmeztet, hogy „a jó kocsonya ne legyen nyúlós, inkább üvegszerűen törékeny és átlátszó”, azért a magam részéről megengedem a nyájas olvasónak, hogy csak óvatosan zsírozza le kocsonyáját, hiszen a disznó esszenciájából nem hiányozhat a zsír sem. Ne ragaszkodjunk mindenféleképpen a tökéletesen áttetsző díszkocsonyához. A Hamupipőke-kocsonya mellett ismerjük el a mocskos-kocsonya érdemeit is.


A  kocsonyához ne bort, hanem pálinkát igyunk, hiszen ahogy a kocsonya a disznó esszenciája, úgy a pálinka a gyümölcs lelke, lényege. Lényeget lényeggel fogyasszunk, ez fontos alapszabály./



 .. három mélytányér kocsonya és három deci házi szilvapálinka után úgy pislogunk, mint miskolci kocsonyában a béka.
Nagyjából ezt hívjuk boldogságnak.

Cserna-Szabó András
/Székelyföld/ 
A disznóság lényege..
– a kocsonyárúl, a literatúrárúl meg a boldogságrúl –

Hogy mi a kocsonya?

 
 Ezen a kérdésen nem kell sokat töprengenünk, Váncsa István rég meglelte a választ: „a disznónak egy végső koncentráltságú kivonata, éteri esszenciája, a kocsonyában a disznó platóni ideáját ragadjuk meg”.
Bizony, elég régen jó szokása a magyarnak, hogy a disznó platóni ideáját megragadja olykor, hiszen az Etimológiai szótárszerint az ismeretlen eredetű kocsonya szavunk első írásos emléke 1544-ből való („Tok kosonnaban uötten harom pint eczetet” – a Nádasdy-gyűjteményből). 1793-ban Gvadányinál már disznólábakból főznek kotsonyákat, egy 1829-es vadászattudományi munkában pedig ezt olvassuk: a „medvetalpból készített kocsonyátsok igen különös nyalánkságnak tartja”. (Receptjét 52 év múlva a Magyar-franczia szakácskönyv közli.) És a legrégibb fennmaradt magyar nyelvű étlapon, Márkus Mihály nyíregyházi Nagy Vendégfogadójának 1834-es „tariffáján” is szerepel a „Sódar” és a „Szalami” között a „Kotsonya”.

Hungarikum. Gondoljuk mi. Hogy mégsem az, arról már Bornemisza Anna szakácskönyvéből megbizonyosodhatunk. Hiszen ezt a könyvet eredetileg Marc Rumpolt, a mainzi választófejedelem főszakácsa írta (a XVI. század második felében), az ő receptjeit és menüit olvashatjuk Apafi titkárának, Keszei Jánosnak 1680-as fordításában. Íme a mainzi kocsonya-recipe: „Fejér hideg étket malacbúl: Fonnyaszd meg a malachúst. Főzd vízben s ecetben, tégy szerecsendióvirágot s borsot belé, főzd meg benne. Hadd hűljön meg. Tölts hideg ecetet rá, fejér lesz attúl. Töltsd az húsra. Ha fokhagymával szereted, törd belé.”
Eötvös József A falu jegyzőjében (1845) francia hatást szimatol kocsonya-ügyben. „Magyar törvénykezési rendszerünk, tudósaink véleménye szerint, az Anjou-ház uralkodása alatt hozatott be hazánkba Franciaországból; igen valószínű, hogy a kocsonya is ugyanezen fejedelmek alatt terjedt el honunkban, legalább a francia név cochonade erre látszik mutatni; s talán e két nemzeti jótéteménynek köszönheti ez idegen ház, hogy közüle egy a nagynak nevével tiszteltetett meg, melyre Hunyadi Mátyásunkat nem tartottuk méltónak.”
A kocsonya világpolgár. Hogy csak néhány példát említsünk: van kocsonya Amerikában (pickled pig’s feet), van görög kocsonya (pihti), mely disznólábból készül szegfűszeggel, lisztpéppel. A francia irodalom sem ment a kocsonyától: Jules Verne A rejtelmes szigetében fajdkocsonyát készítenek, Dumas Monte Cristo grófjacímű regényében pedig egy ízben vaddisznó-sonkából készült kocsonya kerül az asztalra. Émile Zola pedig a kocsonya baljóslatú arcát villantja fel: „Egyik reggel Gradelle bácsit kocsonyakészítés közben megütötte a guta. Arccal bukott a húsvágó asztalra.”


A múlt magyar századforduló sokszínű és gazdag, polgári kocsonyakultúrájáról győz meg minket Emma asszony A Hét szakácskönyvében. A „Kocsonya-fajták” osztályában találjuk a Malacz-kocsonyát, a Borjúczomb halmódra című fogást, a Mayonnaises csirkét, a Franczia aszpikos galambot, valamint a Franczia pacsirta-kocsonyát – mely nem lehetett éppen olcsó étel: kezdetnek 18 pacsirtát töltünk meg nyers lúdmájjal és egy darab szarvasgombával, igaz ugyan, hogy készíthető pacsirta helyett galambból vagy verébből is... Most már legalább tudjuk, hogy miért jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, vagy éppen 18 pacsirta.
Tusor András pedig régi alföldi ételnek mondja a „marhaállás”-t, amely a marha fejéből és lábából főzött kocsonya.

És aki azt hiszi, hogy a kocsonya csakis zimankóban készül, az üsse fel Kövi Pál erdélyi szakácskönyvét a tárkonyos disznófőlevesnél, melynek recipéje alatt ez áll: „Nyáridőben, ha levesünk igazán erős volt, jégbe hűtve kocsonyássá válik és citromlével vagy pár csepp ecettel savanyítva hidegen fogyasztható.”
De hát azért a kocsonya mégiscsak elsősorban a tél remekműve – a farsang királya, a disznótor koronája.

  Krúdy szerint  aki kocsonyát eszik álmában, annak nehéz esztendeje lesz, nehéz sorsa, ráadásul küszködni fog a városbíróval vagy egy vámszedővel – borzalom, mai átiratban ez még adóellenőr is lehet! Ám a kocsonya hozhat szerencsét is a magyarra: egykor szokás volt, hogy az újévi első kocsonyából a lányok kiválasztottak egy-egy csontot, azt kitették este az udvarra. Amelyik leány csontját reggelre elvitte a kutya, biztosra vehette, hogy még abban az esztendőben férjhez megy.
  Krúdy mester is hozzászól a magyar irodalmi kocsonyavitához. A Petőfi Zoltán utazásaiból című novellájában (1929) Tar Mariska jászsági szakácskönyvírónő kocsonyája piros-barna a ráhintett paprikától, erősen fokhagymás, borral és borecettel készül hat hónapos süldőből, van benne füle, orra, körme. „A titka az egésznek – magyarázza Mariska a nagy költő fiának –, hogy egy darab marhahúst is főztem, megfelelő marhacsonttal együtt a kocsonya levébe, de a főtt marhahúst már tegnap megettük. Szegény apja a tojást és a sárgarépaszeleteket szerette, amellyel a kocsonyát garníroztam.”  Szintén Gyula úr tesz említést a pozsonyi Ventur utcai bormérésről, ahol minden időben kapható vadkanfő-kocsonya, „amelynek készítési módját néhány év előtt éppen a tudós és gazdag Wolsey főtisztelendő úr találta ki Angliában, amiért bíbornoki kalapot küldött neki a pápa őszentsége” (Festett király, 1929)
Bár Gundel Károly arra figyelmeztet, hogy „a jó kocsonya ne legyen nyúlós, inkább üvegszerűen törékeny és átlátszó”, azért a magam részéről megengedem a nyájas olvasónak, hogy csak óvatosan zsírozza le kocsonyáját, hiszen a disznó esszenciájából nem hiányozhat a zsír sem. Ne ragaszkodjunk mindenféleképpen a tökéletesen áttetsző díszkocsonyához. A Hamupipőke-kocsonya mellett ismerjük el a mocskos-kocsonya érdemeit is.
Portói vagy sherry is mehet belé, és fogyasztáskor a citrom leve mellett számottevő alternatíva lehet még a modenai balzsamecettel való csöppentés metódusa is. És persze a friss, erős torma nélkülözhetetlen. Váncsa szerint „fehér kenyérrel együk, alacsony szeszfokú, nem túl illatos, száraz, zöld-fehér bort igyunk utána, amilyen például a kecskeméti ezerjó vagy a mecseki olasz rizling”./

A  kocsonyához ne bort, hanem pálinkát igyunk, hiszen ahogy a kocsonya a disznó esszenciája, úgy a pálinka a gyümölcs lelke, lényege. Lényeget lényeggel fogyasszunk, ez fontos alapszabály./


Egy szó, mint száz: aki kocsonyát nem tud főzni, az nem tud főzni semmit! Már Zelena Ferencz (avagy Franz Zelena) 1830-as, Kassán megjelent Nemzeti Szakács-Könyvében azt olvassuk: „Arra hogy az ételeknek ereje és jó kinézése légyen, az Aspik főzésének tudása, csak-nem első a’ Szakáts-mesterségben, mellynek haszna az úton is eléggé esmeretes.”

 .. három mélytányér kocsonya és három deci házi szilvapálinka után úgy pislogunk, mint miskolci kocsonyában a béka.
Nagyjából ezt hívjuk boldogságnak.

Cserna-Szabó András
/Székelyföld/ 
A disznóság lényege..
– a kocsonyárúl, a literatúrárúl meg a boldogságrúl –

2013. február 22-24. Miskolci kocsonyafesztivál

Miskolc belvárosa február 22-24. között tizenharmadik alkalommal ad otthont a turisztikai nívódíjas Kocsonyafesztiválnak, amely elsősorban a városhoz kötődő ételkülönlegességre, a kocsonyára, az étel legendájára épül. A fesztivál díszvendége idén Kassa lesz, amely Miskolc régi partnervárosaként és a 2013-as év Európa Kulturális Fővárosaként vesz részt a rendezvényen.

Az a történet, amely megteremtette a legenda alapját a XIX. századra datálódik. Lényege pedig az, hogy egy borospincébe megdermedni lerakott kocsonyába beleugrott, majd benne is maradt egy béka. A figyelmetlen pincér így tálalta fel az étket - mint borkorcsolyát - a vendégnek, aki döbbenten, de mégis kellő humorral vette tudomásul, hogy a sertésköröm mellől egy pislogó béka néz vele farkasszemet. A történet híre így terjedt el képeslapok és ajándéktárgyak formájában.

A kocsonya igazi hungaricum.
A régi magyar konyhában igen elterjedt étel volt. Művelői kínosan ügyeltek az esztétikumra is: az alaplét például tiszta fehér ruhán többször átszűrték, derítették, hogy kristálytiszta legyen.

A miskolci közmondások közül országosan ismertté vált a "Pislog, mint a miskolci kocsonyában a béka.



Szendrei J. a történetet a következőképpen meséli el:

"A vasúti forgalom megnyitása előtti időkben a Gömörvidék és Budapest közötti felső magyarországi kereskedelmet többnyire gömöri fuvarosok, úgynevezett "furmányosok" közvetítették. Miskolc városa ezeknek közbenső állomása volt. Itt rendesen a Szentpéteri kapuban lévő "sz*rvas", "Törökfő" és a " Magyar huszár" című kisebb vendégfogadókban szálltak meg éjszakára.
Egy felső-gömöri tót furmányos is a "Magyar huszárba"-ba tért be napszálltakor. Vacsorát kért a kocsmárosnétól, még pedig kocsonyát. Az asszonyka, kit a nép fantáziája bizonyos, szemmel látható tekinteteknél fogva "Potyka Kati" becéző névvel ruházott fel, mindjárt sarkon fordult és a ház alatti pincéből felhozott egy tányérral. Elibe tette a vendégnek. A tót atyafi takarékos étvággyal neki lát a vacsorának és először is a tányér közepétől kikandikáló húst akarja konzulmálni.
De egyszerre csak ijedten ejti el a villát és így kiállt fel:
- Jáj, jáj, kocsmárosné annak a kocsonyának szeme is van, s csak úgy hunyorgat felim!
Potyka Kati asszony odabokázott és elhűlve konstatálta, hogy igazat szólt a vendég. Egy izmos termetű béka, mely majdnem derékig a kocsonyába volt fagyva, esdeklő pillantásokat vetett feléjük a szabadításért.
- No ennek pechje volt! - mondá Kati és a tűzhelynél kiengesztelte a fagyos jószágot, mely ezután ismét jól érezte magát a "a körülményekhez képest".
Az elmondások szerint Miskolcon nagyon sok fogadóban és pincében megtörtént az eset, az "áldozatok" között volt fuvaros, hétköznapi polgár, s országgyűlési képviselő, s az eset előfordult a 18.-19.században éppúgy, mint Böczögő 20.századi Korona Szállójában.
Ezt a sokszinűséget mégis egységessé teszi, összefogja valami, s ez pedig az, hogy az eset megtörténtében senki sem kételkedik. A miskolciak magukénak érzik a pislogó békát.
(Részletek: Dobrossy István: A miskolci fogadók és a vendéglátás története című könyvből)

2012. 02. 24. - 02. 26. Kocsonya Fesztivál .. Miskolc

2012-ben is várja vendégeit a Miskolci Kocsonyafesztivál.

Az a történet, amely megteremtette a legenda alapját a XIX. századra datálódik. Lényege pedig az, hogy egy borospincébe megdermedni lerakott kocsonyába beleugrott, majd benne is maradt egy béka. A figyelmetlen pincér így tálalta fel az étket - mint borkorcsolyát - a vendégnek, aki döbbenten, de mégis kellő humorral vette tudomásul, hogy a sertésköröm mellől egy pislogó béka néz vele farkasszemet. A történet híre így terjedt el képeslapok és ajándéktárgyak formájában.

A kocsonya legendája több mint fél évtizeddel ezelőtt újraéledt. Kocsonyabál, kocsonyafesztivál, kocsonyafőző verseny és kocsonyaüzlet is vonzza már a helyben lakókat, s azokat, akik az ország más tájairól érkeznek a rendezvénysorozatra.

Koncertekkel, filmvetítésekkel, könyvbemutatókkal, képzőművészeti kiállításokkal és persze ételkóstolóval színesíti az idei miskolci Kocsonyafesztivál programkínálatát Románia, a gasztronómiai és kulturális kavalkád díszvendége.

A kocsonya igazi hungaricum.

A régi magyar konyhában igen elterjedt étel volt. Művelői kínosan ügyeltek az esztétikumra is: az alaplét például tiszta fehér ruhán többször átszűrték, derítették, hogy kristálytiszta legyen.