Kik azok a hunzák?
A fehér hunokat, Attila
hunjainak rokonait nevezik így. A mindössze 14 ezer fõt számláló nép a
Himalája hegyei között, zárt völgyekben él, melyeket csak igen magas
hágókon át, nehezen lehet megközelíteni. A Hunza-völgy Kína, Tadzsikföld
és Pakisztán határán húzódik, ahova még nem jutott el a civilizáció
romboló hatása.
Hunza Pakisztán legészakibb csücskében helyezkedik el, ott, ahol
Pakisztán Oroszországgal és Kínával találkozik. Fekvése lélegzetállító;
nem kevesebb, mint hat hegylánc húzódik e területen. A hegycsúcsok
átlagmagassága 6100 méter, s itt található a 7600 méter magas
Rakaposhi-csúcs.
A hunzák a zöldségeket és gyümölcsöket, gabonaféléket, a tejet és tejtermékeket főzés nélkül - tehát szinte kizárólag nyersen fogyasztják! -, húst pedig csak igen ritkán esznek. Egyáltalán nem használnak hántolt (fehér) rizst, cukrot és sót, a szintetikus táplálékokról még csak nem is hallottak.
Az energia hiányos Hunzában gazdasági kényszer a
tüzelőanyag-fogyasztás minimumra szorítása, ezért főznek rendkívül
keveset és eszik az ételeik legalább 80%-át nyersen.
Rengeteg sárga- és őszibarackot, körtét, almát, szilvát, szőlőt,
cseresznyét, szedret, fügét és sokféle dinnyét, rengeteg vadon termő
bogyófélét esznek.
Fő élelmiszereik ezen kívül még a búza, az árpa, a köles, a
hajdina, illetve egy Jób könnyének nevezett fűféle gömbölyű magjai.
Nyáron a gyümölcsöket tehát nyersen fogyasztják, télen és tavasszal
padig szárítva. Hunzában a tipikus téli reggeli szárított barackból és
kölesből készített kása, melyet frissen őrölt lenmaggal szórnak meg.
zöldségek közül a mustárfű, a spenót, saláta, a gyökerek, mint a
répafélék, a paszternák, a burgonya, a torma; a babfélék, a
csicseriborsó, a lencse és más csíráztatott hüvelyesek, valamint a
tökfélék. Sok füvet is használnak étkezési és gyógyászati célra
egyaránt, így például a mentát vagy a kakukkfüvet. Lenmagot ugyancsak
termesztenek, és kevés olyan ételük van, ami ilyen vagy olyan formában
ne tartalmazná. A friss csöves kukoricát is nagyon szeretik, ezt sem
főzik meg. Télen a hunzaiak beáztatják a lencsét, babot, borsót, majd
nedves ruhán kiteszik a napra, és akkor fogyasztják őket, amikor
csírázni kezdenek
.A hosszú életű fehér hunok ivóvize hegyi gleccserek olvadásából
keletkező patakokból származik. Ez a víz tele van a kőzetekből kioldott
ásványi anyagokkal, szinte fehér tőlük, ezért a hunzák a hegyek tejének
is nevezik. Az ásványi anyagokban dús vizet a növények is felveszik és a
leveleikben a felszínre hozzák.
A hunzák sok ilyen növényt (hajdina, köles, lucerna - olyan gabonafélék, amelyek B17 vitaminban rendkívül gazdagok, akárcsak a sárgabarack magja) fogyasztanak.
A hunzák sok ilyen növényt (hajdina, köles, lucerna - olyan gabonafélék, amelyek B17 vitaminban rendkívül gazdagok, akárcsak a sárgabarack magja) fogyasztanak.
A hunzák földjén, ahol a pénz fogalmát nem ismerték, egy ember
gazdagságát a birtokában lévő sárgabarackfák számán mérték le. Minden
utazó említést tesz a hunzák hatalmas sárgabarack-ligeteiről. A nálunk
is termő gyümölcsöt ők az év minden szakában fogyasztják, amikor friss a
termés, azt, de a magját nem dobják el, hanem a napon megszárítják, s
elteszik télire. Naponta 30-50 barackmagot esznek meg. Ebből préselnek
olajat, amellyel sütnek-főznek, s még kozmetikumként is használják.
Asszonyaik arca a préselt barackmag-olajnak köszönhetően még élemedett
korban is ránctalan, bársonyos.
A fehér hun nők egyik jellegzetessége - és büszkesége - a ténylegesnél 15-20 évvel kevesebbnek látszó életkor. Az általuk naponta elfogyasztott ásványi anyag mennyisége a százszorosa annak, amit a nyugati civilizációkban javasolnak az orvosok.
Hunza-föld,
a magas hegyvidék nagyon nehéz megélhetést nyújt az itt élőknek. Hosszú
életük titka tehát a munka, az örökös mozgás mellett a mértékletes
koszt, legfőképpen a sok ezer kajszibarack fa (benne az A vitamin). A
száz esztendőt megélt hunza, aki ki van téve a hegyi szélnek, a zord
télnek és az égető napnak, a mi társadalmunkban hatvanasnak tűnne.
/A pakisztáni-afgán-kínai határvidéken élő közösség szellemi
néprajzáról (például eddig nem ismert samanizáló szokásairól) könyvet is
írt egy magyar szerző, Csáji László Koppány (Tündérek kihalófélben -
Hunoktól a hunzakutokig). Csáji 2001-es kutatóútját megelőzően nyolc
évtizeddel egy világszerte nagyra becsült brit sebész és orvos, dr.
Robert McCarrison ezt írta az amerikai orvosszövetség újságjának 1922.
január 7-i számában: "A hunzáknál nincs ismert rákos eset. Ennél a
népnél hatalmas sárgabarack-ligetek vannak./
/Dr.Immun/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése