Népművészet - hímzések

 A népművészet igazán jelentős Magyarországon, kiemelkedő a pingálás, a varrás, a csipkekészítés, a fafaragás, fafestés és a fazekasság. Minden régió saját magára jellemző mintákat használ. A leglátványosabb alkotásokon – mint például a kalocsai és a matyó hímzés – a rózsa, a pipacs, a tulipán és a nefelejcs központi helyen szerepelnek mind a festészetben, mind pedig a kézzel hímzett textíliákon és ruhákon

A halasi csipke több, mint százéves hagyománya nemzetközileg ismert és elismert, ezáltal alkalmas arra, hogy a külföldiek Magyarországgal azonosítsák. A halasi csipke olyan egyedülálló magyar értéket képvisel, amelynek kultúrákat összekötő szerepe is van.
 
A matyó hímzés

Hogyan is született meg ez a gyönyörű hímzőkultúra?

Egyszer egy matyó legényt elrabolt az ördög. A fiú kedvese sokat rimánkodott, hogy adja vissza neki, mire az ördög azt mondta: Akkor kapod vissza a szerelemedet, ha elém hozod  kötényedben a nyár  legszebb virágait! Bajban volt a lány, hiszen télvíz idején jártak. Ám végül is kitalálta, hogyan teljesítheti az ördög kívánságát. Ráhímezte kötényére a kert gyönyörű rózsáit és azt vitte cserébe a párjáért. Így szól a legenda.

A matyó hímzés hozzávetőlegesen 200 éves múltra tekint vissza, legkorábbról a magasra felvetett ágyak díszlepedői maradtak fenn. Az országosan  is elterjedt fehér, vagdalásos vásznakat a XIX. század utolsó harmadában Mezőkövesden  a piros-kék fonallal, az ún. cipés-madaras mintával kivarrt lepedők  váltják fel.

Kunhímzés

A Nagykunságban a múlt század közepén még élt egy nagyon szép, különleges hímvarrás: a kunhímzés. Innen terjedt el a Tiszántúl némely szomszédos részére s ebből alakult ki hódmezővásárhelyi szőrhímzés. A nagykunsági nép ízlése, díszítőművészetének sok jellegzetes vonása tükröződik ezekben a mintákban, színösszeállításban. Maguk termesztette kender fonalából házilag szőtt vászonra hímezték. A hímzőfonalat is maguk készítették a racka juh hosszúszőrű gyapjából. A fonalat házilag festették meg, sőt a festéket is maguk készítették hozzá. Ennek anyaga többnyire a ház tájékáról, meg határbeli rétségek gazdag növényvilágából került elő. A hímzett rózsák árnyalatos piros színét adó festéket a mályvarózsa sziromleveléből főzték. A barnát a dió leveléből és kopáncsából nyerték. A kék színt a bodzabogyó festéke adta. Hagymahajból a barnássárga árnyalatot kapták. A kifőzött szalma levével sárgára festették a fonalat, de felhasználták erre a célra a lóhúgy festékanyagát is. Ez utóbbiból nagyon szép sárga színt, amely igen tartós volt, nem hanyult. Felhasználták a fodormenta, rozmaring, bazsalikom, szeder, szőlő, szikfű, leanderlevél, vízililiom festékanyagát is. De pompás színeket nyertek bizonyos mocsári növények főzetéből is, melyeket rétjáró pákászokkal szedettek össze. Egyik -másik nagytapasztalatú öregasszony valóságos tudósa volt a festékcsinálásnak. Napokon keresztül főzték-áztatták a fonalat a festékben. A hat-nyolc féle árnyalatot úgy nyerték, hogy különböző ideig hagyták az anyagot a lében, vagy pedig száradás után ugyanabba többször beavatták. Minél türelmesebb és hozzáértőbb volt a háziasszony, meg az eladólány, annál több színárnyalatú és ragyogóbb fényű fonál került elő a festékes fazekakból.

Tipikus kunhímzés 

A mintát feloldott koromba mártott lúdtollal rajzolták az anyagra az ügyeskezű asszonyok. Leginkább kedvelték a három mezőre osztott mintát. A szélesebb középsőt két egyenes sötét vonal veszi közre. Ennek gyakoribb elemei: a rózsa, a szegfű, a négyszirmú nefelejcs, de előfordul tulipánszerű virág is. E hímzésre jellemzők az erőltetés nélküli naiv formák és a tiszta pasztel színek. Az egyszínű hímzés nagyon ritka. A többszínű mintát inkább kedvelték. Sajátsága e színezésnek, hogy a színek nagyon finom árnyalatokkal mennek át egymásba s az egyes mintaelemek közepük vagy szélük felé sötétednek, illetőleg halványulnak. Így a hímzés tűfestésszerűen hat.

Eredetileg párnavégeken alkalmazták ezt a szép hímzést, később került lepedőszélekre. A nagykun házak brendezésének fő ékessége volt azelőtt a magasra vetett ágy, a terítőn felül rakott gyönyörű párnákkal. Miként a régi nóta mondja:

Hímes párna három sorral

Az ágy tetején,

Felsepertem a ház földjét,

Jöhet a legény.

S bizony a legény megnézte a díszes párnákat, és ha egyebet nem is, az eladó lány szorgos kezének bizonyítékát meglátta bennük.

/Forrás: Kaposvári Gyula: "A kunhímzés történeti kutatásáról" című cikkéből/

Rábaközi hímzés:  A rábaközi hímzés jellegzetessége, a szimmetrikus építkezés. A minták nem csíkban helyezkednek el, bár ilyen is van, hanem a közepén elhelyezett vázából ill. a kosárból nő ki a kisebb nagyobb virág, inda. A motívumok elhelyezése a reneszánsz díszítési mód kompozíciós megoldásaira emlékeztet.

  

Kevés nép alkalmazott olyan sokféle motívumot, készített annyi feltűnően szép és nagy mennyiségű hímzést, mint a magyar. 

 

Ősi és magas szintű hímzéskultúránk bizonyítékaként, csodával határos módon, megmaradt egy igen értékes darab: a magyar királyok koronázó palástja.

A magyar királyok koronázó palástja, egész Európában a létező legrégebbi hímzés.

1031-ben készült Veszprémben, feltételezhetően Szent Imre herceg koronázására.

Magyar hölgyek készítették az arany selyem- és fémszállal dúsan hímzett selyembrokát palástot.

Vannak öltések a paláston, melyeknek magyar öltés a neve. 
 

Buzsák - a buzsáki hímzés

 A Balatontól 15 km-re fekvő, népművészetéről és hagyományairól messze földön ismert község Buzsák.

A több mint 500 éves település virágzó hagyományai, építészeti látnivalói, hagyományos rendezvényei jelentős idegenforgalmi vonzerővel bírnak. A 15- 16. században nagy számú dalmát, ill. illír, horvát nemzetiségű család telepedett le a területen, és az általuk hozott tradíciók átfonták az itt élők életét. Kialakult egy olyan jellegzetes kultúra, amely csak erre a közösségre jellemző.

A buzsáki ingnek ismert ruhadarab az ujjakon szőttes díszítésű volt, ismert az ingujj alján és az ingujj hosszában elhelyezett díszítés is. A ingujj végét sokszor széles csipkével díszítették, a csipkéket is az asszonyok  verték.
Ugyancsak nagy múltra tekintenek vissza a szőttesek. A szövés-fonás mesterségét már 8-10 évesen megtanulták a lányok, hiszen 15-16 évesem már férjhez is mentek.
A háziszőttes vászonból készültek a férfiak ingei, gatyái, a női blúzok és az alsószoknyák. A lepedőket színes szőttessel és rátéttel is díszítették. 

A díszlepedőket a lányok a férjhezmenetelükkor kapták. A gyermekágyas lepedőt az asszony ágya elé, a gerendába vert szegre akasztották "szemmelverés" ellen.

Buzsákon három hímzésfajta ismert, a vézás, a boszorkányos, és a rátétes, más nevén „bécsis” hímzés.

Az eredeti vézás hímzés vászonra készül, piros-fekete illetve piros-kék fonallal töltik ki az előzőleg grafitceruzával megrajzolt motívumokat.
A községben több úgynevezett „rajzolóasszony” van, akik a hímzőasszonyok részére megrendelésre előrajzolják a motívumokat.
A vézás hímzés leggyakoribb motívumai a rózsa, a katykaringó, a hajó, a csibeláb, a lánc és a legyező.
 

A boszorkányos hímzés eredete a régi úri hímzésre vezethető vissza.
A kézimunkát előrajzolt minta szerint a rajzolás vonalán láncöltésekkel körbevarrják, utána töltik ki magát a mintát „boszorkányos” öltéssel.
Valamikor fehér vászonra varrták a tulipán, rózsa, bimbó, nefelejcs, levél mintákkal, különböző színű fonallal, az alapot pedig kitöltötték fekete színnel, szintén boszorkányos öltésekkel. Így a kézimunka úgy nézett ki, mintha fekete alapra készült volna.Rengeteg időt és fonalat igényelt, emiatt napjainkra csak egy-két darab lelhető fel a szekrények mélyén a fekete háttérrel kivarrt kézimunkák közül.


A rátétes, vagy ahogy itt hívják „bécsis” az egyik legismertebb buzsáki hímzésfajta.
A motívum előrajzolás nélküli kivágása, valamint a kivágott anyag ráfércelése és a másik anyagra való apró, szinte láthatatlan öltésekkel való rávarrása nagy figyelmet és szakértelmet igényel.
Az alkalmazott motívumok nagyon sok változáson estek át az elmúlt évtizedek során.
Kezdetben halotti és gyermekágyas lepedőkön találkoztunk ezzel a hímzéstechnikával. A régi hímzéseken a motívumok igen esetlegesek, az alkalmazott minták esztétikai megjelenése közel állt a régi konyhák polcainak papírkivágásos csíkdíszeihez.
A régi piros csigavonalas hímzés a XIX. sz. végére szinte teljesen feledésbe merült, a korábbiakkal ellentétben ruháikon sem alkalmazták sehol. Ha megnézzük a XIX. sz. végi halottas lepedőket, a szőttesmintát keretező rátét motívumai nagyon elnagyolt, kezdetleges mintasorok, valóban a papírkivágás egyszerű motívumai elevenednek meg rajtuk.A XX. század elején már csodálatos darabok láttak napvilágot, amelyek már a vágóasszonyok finom ízlésvilágát tükrözik.
Az egyszerű mintákat felváltották a bonyolult, művészi kidolgozású virágok, levelek, indák, melyek az ágyterítők mellett a megrendelésre készülő tüll alapanyagú sálakra, ruhákra is felkerültek.
A rátét anyagát – mely piros, kék, vagy fehér színű batiszt, - szimmetrikusan összehajtják 2, esetleg 4 részre, majd előrajzolás nélkül ollóval virág, esetleg virág - és állatmotívumokat vágnak ki. Aztán kiterítve a rávarrandó alapra – vászon, sifon, vagy tüll anyagra – fércelik, majd a tűvel aláfordított mintaszéleket finoman, gondosan, apró öltésekkel körülvarrják. Leggyakoribb motívumai a szegfű, labdarózsa, árvácska, tulipán, cakni, levél, katykaringók, páva, szarvas.
Ma már nagyon kevesen készítik, hiszen nagyon kevesen élnek már az ún. „vágóasszonyok”.

 

“Utolsó szent örökségünk ez, amit senki tőlünk el nem vehet: népművészetünk ősi titka. Isten adta, tündér ihlette, ember álmodta örökség ez, melynek egyetlen tulajdonosa a Magyar, bárhol éljen is.”
Wass Albert

Magyar motívumok

A szimbolikus gondolkodásmód, a köznyelvi képes beszéd és a rajzolt jelképek évezredek óta az emberiség közismert és nélkülözhetetlen eszközei. Ezt az eszköztárat megismerni annyit jelent, mint a kultúra egyik fontos beszédmódját megtanulni és megérteni a gondolat kifejezésének egyedül az emberre - adott esetben a magyar emberre - jellemző módját. A szimbólum legfontosabb tulajdonsága -, mint minden jelé -, hogy helyettesít valamit. A tárgyak, az állatok, a virágok valamilyen elvont eszme jelképei. Az emberi kultúra elválaszthatatlan a jelek és a jelképek használatától. Jelképeink alakítják a mi világunkat, de mi is alakítjuk jelképeink világát. A jelképek vállalásával a közösséghez való tartozásunkat hangsúlyozzuk. A hagyományokhoz való ragaszkodást nyilvánítjuk ki általuk, igazodásunkat egy kultúra értékrendjéhez, az ideológiai vagy vallási képzetek elfogadását, a ritualizált viselkedésformák követését, a csoporthoz tartozás tudatosítását. A jelképek rendszere a kultúrákban az identitás megerősítése. Ősi magyar népművészeti stíluselemek

A magyar népművészetre az egyszerű, világos és átlátszó dialektika a jellemző. Ember- és mitikus alakjait különböző geometrikus formákba vagy virágmintákba rejti. A természet a maga változatos forma- és színvilágával szembesül ebben a művészetben az örök emberi értékekkel: a képzeletvilággal, az absztrakciós képességgel és a misztifikáló hajlammal. Azzal, hogy az ember - a népművész - alkotásába mindig belead egy kicsi önmagából is, egyéni színt, személyes varázserőt ad az előállított tárgynak, Minthogy azonban egyetlen alkotó sem lehet független az őt érő hatásoktól, a népi alkotó is kompiláló, mert népi csoportja érdeklődését, lelkivilágát és társadalmi ösztönzőit helyezi át a tárgyba, de azokban az emberiség örök értékei is ott vannak; átszüremlenek az egyén és a nép zsilipjén.

- A szalagfonat ősi jelkép, tulajdonképpen két kígyó összefonásából keletkezett. A szalagfonatokat mint az isteni végtelen erő megtestesítőit kell látnunk. A magyar mitológiában a kígyó jó állat, a ház lakóinak őrzője, amely üdvöt és szerencsét hoz; benne lakik az ősök szelleme, ezért megölni nem szabad. A kígyó ősi időktől fogva termékenység-szimbólum is, ezért kígyófejesek a női karkötők, de jelkép is, mert bőre változtatja színét.
- S-alakúan kunkorodó levélformák az állatok szarv-alakjaiból keletkeztek. A kacskaringók Altai vidéki állatstílus növényformává stilizált motívumai.

- A kettős kunkor vagy bajuszalakú kettős levélformák felett lándzsa- vagy függő csepp alakú formát is találunk, belül egyszerű körrel vagy pávaszemmel való tagolással. A kettős kunkorral a középső levél összeolvadhat.

- A rozetta, rózsácska gyakran fordul elő honfoglalás kori kerek ruhadíszek közepén. Vannak olyan szív alakú formák is, amilyenek az altaji állatstílus motívumaiból fejlődött.

- A virágok modellálása során a sziromlevelek állását gyakran - főleg a népi kézimunkáknál - csak egy-egy kereszttel jelölik. A négyzetbe rajzolt dőlt kereszt férfiszimbólum, amely forgást ábrázol szemben az egyenesen állóval, amely mozdulatlanságot érzékeltet. A kereszt állhat körben is, amely szintén a forgást sejteti. A forgókereszt gyorsan forogva egy kör benyomását kelti, a kör pedig mágikus jelentőségű, amely a népi élet szinte minden területén ma is fellelhető.

- A spirál a körrel, mint elemi alakzattal rokon és lényegében bezáratlan körök sokaságából áll. Így a spirál térben elképzelhető átvágott és eltolt körök összességének tekinthető, amely ezáltal képessé válik a mélység és a magasság érzékletes ábrázolására.

- A szem-dísz. A mag ősi termő erőt jelent, a szem viszont fenntartó isteni erőt.

- A páva a halhatatlanság jelképe, holott eredetileg csak a griff, az örök fény, a világosság volt a halhatatlanság szimbóluma.

- A pálma az "istenfa" alkotója, mert olyan fa, amelyet az ember mesterségesen termékenyít meg oly módon, hogy a hímporzóval behintik a termővirágot. Az életfa vagy istenfa azt a képzetet jeleníti meg, hogy az Isten a fában lakik.

- A gránátalma termékenység-szimbólum, amely a mi Boldogasszony-kultuszunkban is megjelenik.

- A galambok eredetileg az ősi Boldogasszoyny jelképei voltak.

- A napjel. A természetben élő emberek nagy mértékben ki vannak szolgáltatva a természet erőinek. Az ember korán rájött arra, hogy élete legfontosabb tényezőit - a meleget, a világosságot - a Naptól kapja, ezért mindig tisztelettel tekintett ezen égitest felé. Népművészetünkben mélyen konzerválódott a napjel szinte minden formája. A napjel ősi tartalmát ugyan a magyar nép rég elfeledte, de formáját hagyományaiban mélyen konzerválta. Ősi hitregénkben csodálatos szarvas jelenik meg; homlokán fénylik a felkelő Nap, szarva hegyén a Nap fénye megannyi csíkban tündöklik. Tiszteletének tárgyát először kör alakkal ábrázolta; ennek horgas sugarú kör stílusváltozatát a nép "forgórózsának" mondja; ugyanezt a jelet megtaláljuk Kínában és a belső-ázsiai szőnyegeken. A szőnyegszövés technikája alakította ki a "horogkereszt" alakot, amely a csángóknál éppolyan formában jelenik meg, mint Ázsiában. A napjel összetettebb stílusváltozatai is ismertek. Így a székely porszarukon rajta van a napkorong tagoltabb formában, széléből a sugarak örvényszerűen csigavonalas gomolyban csapnak fel. Ilyen napjel díszíti a kínai és belső-ázsiai díszkapukat, kolostorok gerendáit, de a székelykapukat is. A csángó-, a kalotaszegi-, és a székely kapu keleti rokonságát nemcsak szerkezeti, de napjel díszítéses formái is megerősítik. Népünk nemcsak regős énekeiben őrzött meg a Nap csodálatára vonatkozó jelképeket, de a napfordulókor tartott turkajáráskor az ősi jelek rajzolásával is. Ilyenkor teheneik oldalára kerek napjeleket rajzoltak, hogy a mindent éltető Nap viruló erőben és egészségben tartsa meg hasznos jószágaikat.

A matyó hímzés

Felkerült a matyó hímzés az UNESCO szellemi kulturális örökség reprezentatív listájára. Az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének (UNESCO) illetékes kormányközi bizottsága 2012. december 5-én Párizsban hozta meg a kedvező döntést.

A matyó népművészetről

A matyóság a Magyarország északkeleti részén fekvő Mezőkövesd városának és környékének magyar lakossága. A matyó örökséget meghatározza a matyó néprajzi csoport ma is élő, hagyományos kultúrája: jellegzetes stílusú, színes népművészete, egyedi viselete, valamint erős katolikus vallásossággal átszőtt kulturális identitása.

A matyó népművészet jellemzője a 19. század végén kialakult virágos, térkitöltő hímzés, melyet használati és díszítő funkciójú textileken alkalmaznak. A virágminták, főleg a „matyórózsának” nevezett motívum más kézműves tevékenységekben, főként az önálló népművészeti ággá váló bútorfestészetben is főszerepet kap.

 

"Hogyan is született meg ez a gyönyörű hímzőkultúra?

Egyszer egy matyó legényt elrabolt az ördög. A fiú kedvese sokat rimánkodott, hogy adja vissza neki, mire az ördög azt mondta: Akkor kapod vissza a szerelemedet, ha elém hozod kötényedben a nyár legszebb virágait! Bajban volt a lány, hiszen télvíz idején jártak. Ám végül is kitalálta, hogyan teljesítheti az ördög kívánságát. Ráhímezte kötényére a kert gyönyörű rózsáit és azt vitte cserébe a párjáért.

 

Az égig érő fa

 

  Az égig érő fa (életfa vagy világfa) népművészetünk leggyakoribb jelképe. Őseink látták, hogy a növények megszületése, növekedése és halála az emberek szeme előtt folyik le és teljesen hasonlatos az ember életrendjéhez. Ám a növényzet tavasszal újraéled, viszont az ember élete halálával véget ér. Márpedig az ember a vegetáció örök megújulását átviszi az emberre. Az emberek saját életét átvitték a fa életére, egy olyan fáéra, amely nem nyújtja az árnyékot, egy távoli, mesés helyen érleli gyümölcseit, ahová csak a kiválasztottak juthatnak el. 

Az életfa ágainak és virágainak a száma szigorúan megszabott, legelterjedtebb a hármas elosztás, de találkozunk annak többszörösével is. E fa ágai között ott van a Nap (a férfi), a Hold (a nő szimbóluma). Nemegyszer az életfa az évente kiújuló szarvasagancsból indul ki, ami a folyamatos elmúlás és megújulás egységét fejezi ki. Az égig érő fa képzetét a török népek mind ismerik a következő elképzelés szerint: van a világon egy csodálatos fa, amelynek kilenc elhajló ága van. Ha az ágak elkezdenek kavarogni, abból támad a szél. Olyan csodálatos fa ez, hogy nemcsak a Hold jár el az ágai között, hanem a Nap is. A csodálatos fa olyan helyen nőtt, hogy csak az ilyen tudományban jártas ember találhatja meg, a közönséges ember csak hírét hallja, de látni nem láthatja.
A magyar hiedelemvilág "csudálatos fája", "égigérő" vagy "tetejetlen" fája nem egyéb, mint a táltoshitű népek világfája, amely összeköti az alsó (a földalatti-), a középső (a földi-) és a felső (túl-)világot. Az Égig érő fa csodálatos népmesénkben is megmaradt: A sárkány elrabolja a lányt és az égig érő fa tetejére viszi. Sokan indulnak el a kiszabadítására, de kísérletük kudarcba fullad. Végül a kis kanásznak sikerül feljutnia a világfa csúcsára úgy, hogy baltájával lépcsőt vág a fa törzsébe és a rétegekből álló lombkoronán "világról-világra" halad. A hőst az ott lakó Szél, a Hold és a Nap anyja segíti útján. Ebben a mesében a magyar ősvallásnak három rétege ötvöződik: 1. az ég rétegződése és az egyes rétegekben lakók pontos munkamegosztása; 2. az élet fája teli tápláló gyümölccsel; 3. az akadályokkal megtűzdelt fa megmászása. Az égigérő fa motívumát elszigetelt, Európában csak magyar területen megtalálható volta miatt még a honfoglalás előtt Keletről hozott ősvallásunk maradványának kell tekintenünk.

A fa mint az élet (zöld ág) és a halál (száraz ág), a maszkulin (törzs) és feminin (odú), az örökös növekedés és megújulás egyetemes szimbóluma széles körben ismert. A világfa vagy égig érő fa világok határán helyezkedik el, világokat köt össze: koronája az égbe nyúlik, gyökerei pedig az alvilágba érnek.
A mesékben, mítoszokban és hiedelemtörténetekben koronája vagy odvas törzse hősöknek nyújt védelmet, de olykor kincseket vagy ártó szellemeket is rejthet magában. A temetőben, a síron nőtt fákban pedig a halott szelleme él tovább. A népszokásokban, a gyermekjátékokban szintén számos változatban fordul elő, kerül használatba. Emlékhelyként egykori csaták és hősök emlékét őrzi: Székelykeresztúron található Petőfi Sándor fája, Kelebián Rozsa Sándoré, Szilágysámsonon Rákóczi Ferencé, Nagyenyeden pedig két fűzfa őrzi a szabadságharc emlékét. Erdély-szerte több faluban 1896-ban millenniumi fákat ültettek.

A mindennapi életnek (megszokásainknak, kultúránknak) olyannyira szerves része, hogy a legtöbb esetben úgy beszélünk róla, megyünk el mellette, vagy vesszük használatba, hogy nem is vesszük észre, jelentéseit, hatását és hasznát nem is tudatosítjuk önmagunkban.

A tojáspatkolás

A magyar népművészet egyik legszebb és legrégebbi húsvéti hagyománya a tojáspatkolás, melyet a szájhagyomány szerint eredetileg a kovácsok találták ki, hogy bizonyítsák kézügyességüket az év végén ajándékként elkészített „patkolt tojás” révén.



Már abba is könnyen beletörik az ember bicskája, hogy  megpróbál kilyukasztani egy tojást ,  nemhogy még sziszifuszi módon szegeket verdesni bele...

A tojáspatkolás világrekordját a székesfehérvári Koszpek József tartja a maga 1119 patkójával, melyeket egy strucctojásra szegecselt fel. A mester egyébként papagájtojásra 36, tyúktojásra 146, liba tojásra 350, emutojásra pedig 598 maximum patkót applikált már fel. 

Forrás:Tudtad-e, hogy ki tartja a tojáspatkolás világrekordját?