Fekete István

Fekete István (Gölle, 1900. január 25. – Budapest, 1970. június 23.) író, számos ifjúsági könyv és állattörténet írója. Barátjával, Csathó Kálmánnal együtt az „erdész-vadász irodalom” legismertebb művelője. Jókai mellett, minden idők legolvasottabb magyar írója. 2002 decemberéig legalább 8 700 000 példányban adták ki műveit magyar nyelven. Külföldön tíz nyelven, 12 országban, 45 kiadásban jelentek meg könyvei.

Az író természet- és emberszeretetét saját élete, sorsa, kemény neveltetése adja. Egy kis faluban Göllén született 1900. január 25.-én. Édesapja itt volt iskolamester és mi tagadás nagyon szigorúan, kemény elvekkel nevelte fiát. Nemritkán a pálca is előkerült.

A gyermek Fekete István sokáig élt abban a hitben, hogy apja nem szereti. Később idősebb fejjel tudta csak értékelni az apai szigort és a mögötte rejlő szeretetet.
Fekete Istvánnak gyermekkorában Gölle és vidéke, az ott folyó Kács patak a nádassal, az erdők és mezők rengeteg élményt és később felnőttkorában szép emlékeket adott.

Regényeiben nagy szerepet kap a szeretet, a természet-, és emberek iránti hűség és ezek megbecsülése.Regényei és elbeszélései szereplői nagyon sokszor gyermekkora barátai, ismerősei, tanítói. Az "emberes" és "állatos" könyveit egyaránt átjárja a szeretet. Elbeszéléseiben a természet kiteljesedik. A tavasz, a nyár, az ősz és a tél, minden évszak teljes szépségében megmutatkozik.

Az erdő, a mező, a nyári rétek, a vizek mind-mind hozzátartoztak az életéhez. Valamint az itt élő állatok, amikről nagyon sokat tudott.
Ábrázolásmódja annyira hiteles, hogy olvasás közben szinte megjelenik előttünk a tavaszi fű sarjadása, látjuk ahogy a virágok bimbói kipattannak, a vízparton a lehajló ágú szomorúfüzet, halljuk a szélben susogó nádast, érezzük a napfény melegét.

"Nézem a sötétséget, de látom a csillagokat" - Ő írta, , ő hagyta ránk ezt a gondolatot. Nem lehet olyan sötét, hogy ne keressük a felhők mögött a csillagok rezzenéstelen fényességét...

Augusztus 3-án történt

  Augusztus 3.- án született Gárdonyi Géza   (1863-1922): /Ziegler Géza /Agárdpusztán, ahol apja akkoriban a mezőgazdasági eszközöket javította, és a közeli Gárdonyban anyakönyvezték. Innen vette a Gárdonyi nevet, amelyet felettébb népszerűvé tett. Tanítónak indult, de már diákkorában verselt, prózát írt, és hamarosan az irodalomba is bekerült, ahol szinte azonnal észrevették. Iskoláit az egri tanítóképzőben végezte. Vidéki tanítóskodás és újságírói pályafutás után ennek a városnak remeteségébe vonult vissza, napjait csöndes szemlélődéssel és elmélyedő szellemi munkával töltve.

A századforduló egyik legérdekesebb, legeredetibb tehetsége, mindmáig a legnépszerűbb, legtöbbet olvasott magyar írók közé tartozik. 1898-ban a Petőfi és a Természettudományi Társaság tagjává választották, 1906-ban kidolgozta titkosírási rendszerét. 1910-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja lett, 1918-ban akarata ellenére beválasztották a Vörösmarty Akadémiába. 1920-ban a Magyar Írók Szövetsége elnökévé választotta.

Írt elbeszéléseket, verseket, az igazi sikert azonban regényeivel érte el: Egri csillagok (1899), Láthatatlan ember (1901), Az öreg tekintetes (1905), Ábel és Eszter (1905), Isten rabjai (1908), Szunyoghy miatyánkja (1916), stb. Az egri várban, az egri hősök között van eltemetve. Sírját egyszerű tölgyfa kereszt jelzi, a maga készítette sírfelirattal: "Csak a teste".    

Az Egri Csillagok Gárdonyi Géza egri munkásságához köthető. Műfaját tekintve romantikus történelmi regény. Főhőse Gergely diák, aki sok kalandot élt át a műben. ifjúsági regény, történelmi olvasmány, tanító, nevelő szándékú. A forrása Tinódi Lantos Sebestyén: "Egervár diadaljáról" című éneke. A lantos a regényben többször feltűnik.

A mű konkrét történelmi eseményeken alapszik. Fő témája, Buda elfoglalása, és a törökök 1552.-ben történt hadjáratát örökíti meg, ezen belül, az egri vár ostroma a fő motívum.

A műben kibontakozik az ország három részre szakadása. A mohácsi csata után a törökök elfoglalták Buda várát, és az ország középső része is török kézben volt. A törökök, hogy végső csapást mérjenek, és megerősítsék hatalmukat, 1552.-ben újabb hadjáratot indítottak a még szabad területek ellen.
Szolnok alatt egyesítették erőiket, és indultak az egri vár bevételére. 80 000 katonával vonultak a vár alá, ahol Dobó István védelmével álltak szemben. A törökök többször rohamot indítottak a vár ellen, de a "maroknyi" védelem olyannyira elszánt, és hősies volt, hogy esélyük sem volt a támadóknak.

Bródy Sándor

Bródy Sándor 1863. július 23-án (?) született Egerben. A legtöbb lexikon ezt az adatot közli, az író fia, Bródy András viszont úgy tudta, hogy apja március 15-én született.

 Bródy Sándor egyik önéletrajzi vázlatában így ír :

„Egerben születtem. Születésem éve abszolut bizonytalan, csak a jó Isten és Rót suszter tudja. A suszter kománk volt, és amikor megházasodtam – és „papucsokra” volt szükség – megesküdött, hogy 64-ben születtem, de kevés vártatva rá meghalt. Tehát lehet, hogy az ötvenedik évet taposom, de éppen úgy lehet, hogy negyven éves vagyok. Tíz év se ide, se oda, annak, aki, mint én, hallatlanul változatos, meglepő és valószínűtlen életet élt.”

Apja nagyvonalú, vállalkozó szellemű úr volt, ki elsősorban ÚR a kaszinó tagja, és csak azután kereskedő, de legelső sorban hódító férfi. Fiára örökül vagyont nem hagyott, még felnevelni sem tudta.

 Bródy Sándor még gyermek volt mikor apja tönkrement, és nem sokkal azután meghalt. Az apai örökség mégis számottevő volt: tőle örökölte külsejét, férfitermészetét, büszkeségét és tartását, hallatlan életszeretetét és a mindig újat kezdő vállalkozási kedvet. Valamint tizenhárom testvért, kik közül ő volt a legkisebb, ezért mindenki őt csodálta, óvta és szerette. Írói életében is kimeríthetetlen kincsesbánya volt a szerteágazó nagy család élete. Testvérek, unokahúgok és unokaöccsök hozták a maguk életét. 

Miután apja meghalt, a család felbomlott. Aki tudott, a saját lábára állt, anyja pedig a töredék családdal Pestre költözött, s ezzel Bródy élete is megváltozott.
"Kimondhatatlan bátorság fogta el olykor a lelkemet úr, ismert, irigyelt, gazdag, híres úr akarok lenni e rám se hederítő tömegben... akarok, akarom, s az leszek!" -vallotta. Először a színészettel próbálkozott, majd Gyulára ment ügyvédírnoknak. Itt próbálkozott először az újságírással, s itt jelent meg első novelláskötete a naturalista Nyomor. Ezután a kevés pénzű, de nagy becsvágytól és költői öntudattól fűtött fiatalember Pestre költözött, s állást kapott a jó nevű Magyar Hírlapnál, mely a fiatal újságírót küldte egy három napos báli tudósításra. Bródy elment, meglátott egy fiatal színésznőt, beleszeretett, s ott maradt három nap helyett három évig. A szerelemből egy fiú született, ki szintén író lett, az ott tartózkodásból pedig lapszerkesztés: Erdélyi Képesújság és Kolozsvári Élet, majd a Magyarország című lap. Ezután visszatért Budapestre, a Magyar Hírlaphoz. 


Bródy életének színterei a kártyaszobák, lóversenytér, kávéházak, kocsmák, szerkesztőségek, kiadók voltak. Életének társai pedig elsősorban asszonyok: színész -és költőnők, polgárasszonyok, cselédek, hercegnők, hiszen írói neve mellett a kor legszebb és legdivatosabb férfijai közé tartozott, amellett színikritikus és lapszerkesztő is volt. 

Barátai írók, újságírók, festők, szobrászok, színészek, orvosok voltak, s köréje gyűltek a fiatalok, kik figyelték, s hallgattak rá. Mindemellett rengeteget dolgozott. Írt novellát, regényt, drámát, kereste a fiatal tehetségeket, és sokat olvasott. Foglalkoztatta a képzőművészet, a zene, a lélektan és az orvostudomány. A lobogó életmámor mellett állandóan jelen volt életében a magány, a szorongás, a kétségbeesés, félelem és fáradtság.

Egyedül írta és adta ki a Fehér könyv c. folyóiratot. Ambrus Zoltánnal és Gárdonyi Gézával közösen szerkesztette a Jövendő c. lapot, melyet ma a Nyugat előfutárának tekintenek. Cikkeivel részt vett kora politikai csatározásaiban. Egy idő után idegállapota romlott, de panaszait senki nem vette komolyan. 1904 őszén tüdőgyulladást kapott, betegségét gyógyíthatatlannak tartotta, anyagi helyzete megromlott, szerelmeiben csalódott, s egy napon a pisztolyához nyúlt. Lövése nem talált célt. Öngyilkossága után felgyógyult, de sosem lett igazán egészséges. Közel húsz évig élt még, de az már egy másik Bródy Sándor élete és halála volt.

forrás: Művészek /Nemzeti Színház/

Móra Ferenc....

MÓRA FERENC
(1879-1934)
Móra Ferenc életében is a legnépszerűbb magyar írók közé tartozott; hatvan évvel a halála után még mindig az; nyilván így marad a jövőben is. Móra Ferenc könyveit jó olvasni: az olvasó gyönyörködik, néha együtt izgul a hősökkel, közben mosolyog, bár érzi, hogy tragédiákról van szó. Az olvasó szívébe zárja az írót. Ha az irodalmi érték a szeretetreméltóság - márpedig ez is irodalmi érték lehet -, akkor Móra Ferenc helye a legelsők között van. És talán nincs is még egy író, akinél annyira elválaszthatatlan egységben jelenik meg a derűs szelídség és a meg nem alkuvó, kemény férfiasság. És amúgy egész mellékesen, alighanem ő a legnagyobb magyar ifjúsági író. És ez önmagában sem kevés. De Móra ennél sokkal több.
A szegénységből érkezett, egy örökösen pénzgondokkal küzdő kiskunfélegyházai szűcs fia volt. Nehéz körülmények közt tanult, de sokat tanult, mert kisgyermek korától művelt ember akart lenni. Ehhez a családban jó hagyományok adódtak. A szegény szülők lelkesedtek negyvennyolc emlékéért, Kossuthért, Petőfi költeményeiért. Volt Mórának egy tizenöt évvel idősebb bátyja, Móra István, aki tanítónak ment, de közben költő, néprajztudós volt, akinek verseit és cikkeit szívesen hozták a szegedi újságok; még színdarabot is írt serdülő leányok számára, amelyet bemutattak. Tehát ha nem is volt igazán híres költő, az alföldi városokban ismert és tisztelt irodalmi embernek számított. Ő biztatta és a korai években segítette hamar tehetségesnek bizonyuló öccsét.
Móra Ferenc költőnek indult, gimnazista korában nemcsak az önképzőkörben tűnt ki, hanem egy félegyházi újság közölte is a diák írásait, s így az Alföldön, bátyja nyomában, már az ő neve is ismert kezdett lenni, amikor a fővárosban még senki sem tudott felőle. De csak húszéves korában volt anyagi. lehetősége, hogy beiratkozzék a budapesti egyetemre. Természetesen tanárnak indult, de az már meglepő, hogy nem irodalmi vagy nyelvi szakra ment, hanem földrajz-természetrajz szakosnak. Minden izgatta: a természettudomány is. Ebből származott az első komoly kellemetlensége. Amikor vidéki tanár lett, igyekezett tanítani a korszerű természettudományt, csakhogy főigazgatója Darwint bűnözőnek és a darwinizmust bűnnek tekintette. És ha egy természetrajztanár a haladó természettudományról mert beszélni tanítványainak - annak nem volt többé helye az iskolában. Móra ez időben Szegeden tanított, ott kellett búcsút mondania az iskolának. De ott maradt Szegeden, és szegedi maradt mindvégig, akkor is, amikor budapesti lapok ünnepelt munkatársa volt, s egymás után jelentek meg könyvei a fővárosban. Szeged szeretettel fogadta be. Előbb újságíró, s habár újságíró is maradt haláláig (a legkitűnőbb magyar publicisták egyike), hamarosan a Somogyi Könyvtár és a Városi Múzeum szolgálatába áll. Igazgatója Tömörkény István, aki barátságába fogadja. Ennél jobb főnököt, irodalmi és tudományos útmutatót nem is kaphatott volna. Összebarátkozik Pósa Lajossal, akit egy időben a magyar gyermekirodalom klasszikusának tartottak. Pósa ugyan már életében sem volt igazán korszerű, művei hamar elavultak az időben, de kitűnő szervezője volt az ifjúsági irodalomnak, és híres lapja, az Én Újságom sok írónak adott lehetőséget jó ifjúsági irodalom kialakítására. Móra miközben könyvtáros és muzeológus, és egyre kitűnőbb szakértője a régészeti ásatásoknak, szorgalmas munkatársa Az Én Újságomnak, és egyre jobban feltűnik ragyogó stílusa következetesen ellenzéki hangú vezércikkeiben, amiért közvetlenül az első világháború előtt a Szegedi Napló főszerkesztője is lesz. Egyelőre mint költő, ifjúsági író és politikai újságíró lesz országos hírű. Politikai álláspontja a polgári radikalizmus, ami Magyarország akkori urainak igen veszélyesen hangzik. Móra már az első világháború előtt is kapott felségsértési pert a nyakába; később, az ellenforradalom idején nemzetgyalázás címen is bíróság elé állították. Egész politikai életét a börtön árnyékában töltötte, de valahogy mindig megúszta. Még a bírákat is megvesztegette szeretetre méltó egyénisége.
De már az első világháború előtt egyre népszerűbb ifjúsági regényei közé becsempészett egy kitűnő politikai szatírát. Megírta híres állatregényét, a Csilicsali Csalavári Csalavért (1913), amely, ha akarom, lebilincselő gyermekmese, ha akarom, a magyar feudalizmus gyilkos erejű persziflázsa. Ebből már bárki meghallhatta, hogy Móra, a szép mesék és a gyönyörködtető gyermekregények írója, az érzelmes hangú költő - jelentékeny regényíró lesz.
Az is lett. De közben volt a háború, és közben voltak a forradalmak. A polgári radikális Móra rokonszenvvel áll a Tanácsköztársaság mellett. Ezért az ellenforradalom idején kezdetben üldözött ember (életét és szabadságát az mentette meg, hogy a szegedi rendőrkapitány lelkes olvasója volt, és nagyon szerette Móra humorát). De közben - még a háború alatt - hirtelen meghalt Tömörkény, és nem is volt más alkalmas utód a könyvtár és a múzeum élére, mint a kellő nagy műveltségű Móra, aki a szakmában Tömörkény tanítványa volt. Így hát vidéki atyafiságos módon elintéződött, hogy Móra maradjon csak a tudományos intézmény élén, húzza meg magát, írjon humoros műveket, és nem lesz bántódása.
Akkor következett a remekművek közel másfél évtizede. Móra vidéki munkatársa lett a budapesti haladó polgári Világ című lapnak, majd amikor azt betiltották, utódjának, a Magyar Hírlapnak. Akik akkoriban már újságolvasók voltak, emlékezhetnek, hogy mennyire várták hétről hétre a Móra-cikkeket, amelyek humorba és csillogóan szép stílusba csomagolva mondották ki azokat az ellenzéki igéket, amelyeket az időben büntetlenül alig lehetett megfogalmazni. Móra azonban az írás nagy varázslója: mindent el tud mondani megalkuvás nélkül, és végül legföljebb kisebb botrányok kavarodnak körülötte.
S a csevegő cikkek közé egyre gyakrabban csúsztak a kitűnő, egyszerre drámai és humoros novellák. Amit Tömörkény kezdett a maga sajátosan fanyar derűjével, azt folytatja Móra tündérien csillogó derűvel: kitárja az alföldi szegény emberek világát.
Akkor is a nagyok között volna a helye, ha csak rövid írásait írja. De már közvetlenül az első világháború után jelentkezett egy regénnyel, A festő halálával (későbbi címe: Négy apának egy lánya). Ha felületesen olvasom, humoros regény; ha megértem: tragikus társadalom- és lélekrajz. Írni és szerkeszteni tudása itt már teljes fegyverzetével jelentkezik. És azután megírja főművét, az Ének a búzamezőkről-t, a magyar falu örömeinek és bánatainak lírai finomságú, kitűnő lélekrajzzal formált, hősök nélküli hőskölteményét, a legszebb magyar regények egyikét (1927). De adós volt még a nagy történelmi regénnyel. Sokáig készült rá, végre 1932-ben megjelent az Aranykoporsó, amely egy lírai szerelmi történet köré felvetít egy szükségképpen elmúló, hanyatló erejű társadalmat. Ez a regény a haldokló ókor látomása a haldokló polgári világból tekintve.
Volt egy kisregénye, a Hannibál föltámasztása, amely oly erőteljesen pellengérezi ki az egész Horthy-korszakot, hogy szerkesztő barátai lebeszélték a közlésről: ebből már nem kellemetlensége, hanem baja származik. El is tette jobb időkre. Csak a felszabadulás után (tizenöt évvel az író halála után) jelent meg. Jelentékeny írás, odatartozik írója főművei közé.
Ez az élet szakadatlan önemésztő munkával telt el, pedig Móra gyenge testalkatú volt, régóta lappangott benne a tüdőbaj. Egyre többet kellett gyógyhelyeket keresnie. Holott legszívesebben családja körében élt: példás családapaként élte le életét, a végső években gyönyörűséggel élvezte nagyapa voltát. Évei azonban megszámláltattak. Ötvenöt éves volt, amikor megölte nem a régóta fenyegető tüdőbaj, hanem egy váratlan és gyorsan kifejlődő rák.
Gyászolta az ország, de a temetésén nem akadt neves férfi, aki méltó gyászbeszédet mert volna mondani fölötte. Túl gyanús ember volt a közkedvelt író. Ő maga mindig megúszta a kellemetlenségeket, de senki se tudta, milyen kellemetlenség éri, aki jókat mond róla.
De halála pillanatától fogva nemzeti klasszikus, méghozzá olyan klasszikus, akit nemcsak tisztelnek, hanem széles körökben olvasnak is.
Forrás:Mek iif

..egy novella...

Szép Ernő: Kis cikk a szeretetről

Egyszer egy privát ember otthon, magában, az asztalnál ülvén, lekönyökölt jobbkarjára, öklére tette a fejét és eltűnődött maga felől meg a világ felől. Maga elé gondolta a világot: milyen rendesen, nyugodtan járnak, beszélnek, tesznek-vesznek az emberek, mintha mind éltek volna már egyszer és mindent kitanultak volna és most már mindennel tisztában lennének. Ijedten érezte a privát ember, hogy ő először él és elgondolta, milyen különös is az, hogy ő utánozza a többi embert, éppen úgy öltözködik ahogy ők, éppen úgy beszélget, éppen úgy vélekedik és éppen úgy érez mindent, mint a többi emberek. Elgondolta gondolkodásában, hogy az ő véleményei és érzései nem is az övéi, csak elmajmolta a többi emberektől. Mentegette magát maga előtt, hogy hát belecsöppenvén az előtte ismeretlen világba, s a többi ember közt nevelődvén, nem tehet róla, hogy olyan lett, mint mindenki. De értelme nem győzött csudálkozni és lelke nem győzött nyugtalankodni. A privát ember eltűnődött azon, milyen módon beszél és milyen módon bánik a többi emberekkel, akik közt az életét tölti. Elképzelvén magát a többi ember közt, rosszul érezte magát és mert végtelenül önző volt, jól szerette volna magát érezni. Válogatni kezdett azok között a megfoghatatlan holmik közt, amikkel a lelkét teliszedte volt tapasztalatlanságában s amelyeket nehezére esett mindig magával hurcolni. Irigység... gyűlölet... harag... megvetés... utálat... Mindezek fárasztották, kikívánkoztak a lelkéből, de a lelke fenekén ott volt a szeretet, az leülepedett, leragadt, hozzá nőtt a lelkéhez, szinte egy volt vele.

Ejnye, a lelkem meg a szeretet nagyon összeszűrték a levet, legjobb lesz ez az érzés, a többit szórjuk ki, menjenek szélnek. Én tehát az embereket szeretem, gondolta magában a privát ember. Én hát jó leszek mindenkihez és nem erőlködök többet, hogy úgy érintkezzem az emberekkel, ahogy szokás ezen a világon, hanem mindent úgy mondok és úgy csinálok, ahogy diktálja a lelkem. Én most már csakugyan én leszek az én életem minden pillanata az én életem lesz. Hiszen csak egyszer élek. Először is minden embertársamat tegezni fogom, mert mindenkit szeretek, akit pedig szeretünk, annak úgy esik jól mondani: te. Nem fogom köszönésnek a kalapom fölemelni a fejemről, hiszen ennek semmi értelme nincs, hanem megölelem az ismerőst, akivel találkozom. Ha szép gyermeket látok az utcán, lehajolok, megcsókolom. Ha a méregtől ordító embert látok, nekiszaladok és megcsiklandozom a hónaalját.

Ha két ember összevész, közéjük állok és addig hízelgek nekik, míg kibékülnek egymással. Ha egy nőt találok a sétány padján, bánatos arccal nézvén le a porba, mellé ülök és bemutatkozás nélkül megkérem, mondja meg, mi a baja, hátha meg tudom vigasztalni. Ha a vendéglőben éjfélkor egy férfi magában ül egy asztalnál és tekintete hazátlanul bolyong a többi asztalon, a mennyezeten, az ablakon, a sótartóba dugott fogpiszkálók sűrűjében, a szivarja hamuján és észreveszem, hogy sóhajtott, - az asztalához lépek, felajánlom neki, hogy melléülök, beszélgessünk, ne legyen egyedül. Minden idegenre, aki az arcomba néz, rámosolygok, hogy mosolyt lásson...

Még sok mindent végzett el így magában a privát ember és angyali derűvel orcáin, frissen dobogó szívvel, tündéri könnyűséggel lelkében ment el hazulról. Ahogy az utcára kiért, megpillantott egy urat, aki szórakozottan ment át a kocsiúton, a háta mögött pedig vadul tülkölt egy autó. A privát ember odaszaladt, félrerántotta az urat és gyöngéden szólott rá: Drága embertársam, miért nem vigyázol, mikor a kocsiúton mégy? Az úr összehúzta a két szemöldökét, egyet lépett hátra, végigmérte a privát embert és keményen rákiáltott: Hol őriztünk együtt disznót?

/Szép Ernő (Huszt, 1884. június 30. – Budapest, 1953. október 2.) magyar költő, regényíró, újságíró, színpadi szerző, elbeszélő. Nevét ma egy drámaírói díj viseli./