Ezen a napon történt - március 1.

Sandro Botticelli, eredeti nevén Alessandro di Mariano Filipepi (Firenze, 1445. március 1. – 1510. május 17.) itáliai festő, a korai reneszánsz (quattrocento) idején a firenzei iskola legjelesebb képviselője.

Annak ellenére, hogy Botticelli a leghíresebb reneszánsz festők közé tartozik, életéről alapvetően keveset lehet tudni.
Alessandro di Mariano Filipepi 1445. március 1-jén látta meg a napvilágot Firenzében, az Ognissanti-templom közelében álló házban a Via Porcellanán. Apja, Mariano di Vani Filipepi mesterségét tekintve cserzővarga volt.
Sandro a negyedik fiúként jött világra, és egy 1457-es dokumentum szerint még két lány is volt a családban. Szülei ekkor már elég idősek lehettek, ennek következményeként a legkisebb fiú gyenge szervezetet örökölt, és gyakran betegeskedett.

Bár az ifjú Botticellit tehetséges gyermeknek tartották, a tanulmányi eredményei erősen ingadoztak. Az édesapja kezdetben támogatta, hogy elsajátítson minden elérhető tudományt, ám végül letett arról, hogy a legkisebb fiából tudós legyen.
Ám ez éppen elég volt Botticellinek arra, hogy biztos alapja legyen a későbbi fejlődésének. Későbbi festményein észrevehető, hogy egyaránt jól ismeri a Bibliát, a klasszikus irodalmat és a mitológiát.

1457 körül aranyműves tanoncnak állt Antonio nevű bátyja ötvösműhelyében. Antonio felfigyelt öccse kézügyességére, és a kor egyik híres festője, Fra Filippo Lippi figyelmébe ajánlotta a fiút.
Botticelli valószínűleg 1459-ben lépett a mester szolgálatába Pratóban. Fra Filippo állítólag baráti viszonyban volt a tanítványaival, és tudatosan segített nekik a tehetségük kibontakoztatásában. Mester és tanítvány bensőséges kapcsolatáról árulkodik, hogy 1470-től Fra Filippo Botticellire bízta 13 éves fiát, hogy tőle tanulja meg a festészet alapjait.

Fra Filippo munkássága természetesen nagy hatással volt Botticelli saját festői stílusának kialakulására. Számos képet, amit korábban Fra Filippónak vagy a fiának tulajdonítottak, ma már Botticelli ifjúkori művei között tartanak számon.

Botticellit szoros szálak fűzték a Firenze városát irányító Medici családhoz. Lorenzo il Magnifico, a család feje nem csak kiváló államférfi volt, hanem a művészeteket is értékelte. A Firenzében élő alkotókat pénzzel és megrendelésekkel támogatta, ami nélkül azok talán soha nem lettek volna híresek. Pártfogoltjai közé tartozott Botticellin kívül Verrocchio, Leonardo da Vinci és Michelangelo is.

Botticelli soha nem nősült meg, sőt egyszer azt mondta, hogy már a házasság gondolatától is rémálmai vannak.
A legenda azonban úgy tartja, hogy a festő reménytelenül szerelmes volt egy nemesúr feleségébe, Simonetta Vespucciba. Állítólag ő volt Vénusz modellje, annak ellenére, hogy jóval a festmény születése előtt meghalt. Botticelli azt kérte, hogy majd őt is az Ognissanti (Mindenszentek) templomba temessék, ahol szíve hölgye nyugszik.

Botticelli 1510. május 17-én halt meg; szívének kedves helyen, az Ognissanti-templom temetőjében helyezik örök nyugalomra. Sírja ma a San Pietro d’Alcantara-kápolnában található.

Amennyire népszerű volt pályája csúcsán, éppen annyira feledésbe is merült a halála utáni évszázadokban. Botticellivel lezárult a reneszánsz korai szakasza, s színre léptek az érett reneszánsz művészei, mint Leonardo da Vinci és Michelangelo. Botticelli csak a XIX. században vált ismét közkedveltté, különösen Nagy-Britanniában.

A mester művészetének van egy érdekes hazai vonatkozása is. 2007-ben a magyar sajtót bejárta a hír, miszerint az esztergomi királyi palota egyik freskóját maga Botticelli festette.

Wierdl Zsuzsanna restaurátor és dr. Prokopp Mária, az ELTE művészettörténész professzora jutott arra a következtetésre, hogy a Mértékletesség allegóriája című freskót egy kiemelkedően tehetséges firenzei művész készíthette.
Azt feltételezik, hogy Botticelli Vitéz János esztergomi érsek meghívására jött Magyarországra, akinek udvara a közép-európai reneszánsz kultúra központja volt. A felfedezés megosztotta a szakmai közvéleményt, és sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudták egyértelműen.

forrás: e kultúra

Reneszánsz étkek

A középkori paloták, udvarházak ételeinek fő nyersanyaga a hús volt. Leginkább a szarvasmarha-, a sertés-, a juh- és a kecskehús, a szárnyasok közül pedig a lúd, a kacsa fogyott. A pulyka és a páva ínyencségnek számított. A pulykát, amelyet nyelvünk indiakakasnak, indiatyúknak nevezett el, a budai ásatások tanúsága szerint már az Anjou-udvarban is fogyasztották, írott emlékekből pedig megtudjuk, hogy Mátyás király 1489-ben Milánóból pulykákat kapott.

A vadhúsok közül a szarvas, az őz, a vaddisznó és a nyúl vezetett. Az „étlapon” a halféléket a csuka, a harcsa, a ponty és a viza képviselte. A vadmadarak közül elsősorban a tőkésrécék, a foglyok és a fajdok estek áldozatul. Az éti csiga és a rák csemegeszámba ment. A királyi, érseki, püspöki főúri várak és a budai polgárházak szemétgödreiben a régészek százszámra akadtak fésűskagyló- és osztrigahéjra is. Ezt a csemegét sós vízben, hordókban, gyorskocsikon szállították ide az adriai- és az északi-tengeri partokról (ott elsősorban a szegények eledele volt).

A sülteket többnyire igen látványosan, a vadakat bundájukban, a szárnyasokat tollaikkal tálalták fel. Az állatok fogát, szarvát, patáját és nyelvét gyakran bearanyozták. A korabeli sütési technika egyik tanmeséje Virágos Antal mesterről szól, aki Prynyi Gábor mennyegzőjén „... sütött vala egy ökröt, az mely ökörbe csinált vala egy öreg kövér juhot, az kövér juhban egy gyermekded borjút, az borjúban egy kövér kappant. Mikor immár az ökör megsült, az kappant kivötte s meglátta, ha megsült, hát az ökör is megsült”.


A középkori piacokon sokféle fűszert árultak. A legkedveltebb a sáfrány és a messze földről érkező bors volt. A gyömbér egyenlő értékű volt a borssal, majd a szegfűszeg, a szerecsendió, a muskátvirág, a kapor és az ánizs következett. A kolostor- és a házikertekben még sokféle zöld fűszer is termett: illatos bazsalikom, kakukkfű, majoránna, zsálya, rozmaring stb.
Kenyerünk a kovásztalan lepényből ered, s ezt nagyméretű, lapos cseréptálakban sütötték. Régi és mai kalácsaink fonásformái, valamint a kenyerek közepébe nyomott köldökszerű bemélyedés a termékenység ősi jelképei, jelezve, hogy az életnek is nevezett gabonából készült kenyér a legfontosabb táplálékunk.

Zsemlesütő Gáspár

Mátyás királyunkról már feljegyezték, hogy kenyerét „magyar módra”, kovásszal készíttette. Amikor Beatrix királynéval összeházasodott, az olaszos ízlés került előtérbe, s ekkor az itáliai fehér zsemlék sütése is divatba jött. Híres mestere volt ennek Zsemlesütő Gáspár, aki olyan nagy tekintélyre vitte, hogy a főváros polgára, háztulajdonos, sőt, még tanácsúr is lett.
A budai jogkönyv megkülönbözteti a finom kenyeret és a zsemlét. Mindkettőt pékmesterek sütötték és a piacon árulták, miként a lepényt és a perecet is. A szegényebbek eledele a fekete kenyér volt. Ezt már nem a piaci padra tették, hanem gyékényen, a földön árulták.
Az olasz Ludovico Ricchieri (tudós nevén: Ludovicus Coelius Rhodigius) 1516-ban megjelent latin nyelvű enciklopédiájában ezt írja: „Bámulatos ennek a népnek a fényűzése étkezésben, bámulatos az ötletessége a fűszerek alkalmazásában. A legelőkelőbbek és a legalacsonyabb sorsúak, csakúgy, mint a középrendűek, valósággal szellemesen űzik a szakácsművészetet. Szeretnek is ezzel a közmondással élni: Pannónián kívül nincs élet, vagy ha van is, nem olyan.”/ Forrás: Dr. Csapó Katalin, Királyi lakomák/

A magyar gasztronómiában igazi áttörést és újjászületést a Mátyás nevével fémjelzett reneszánsz hozott. Az új stílus- és egyben gondolatvilág a földi életre és annak szépségeire helyezte a hangsúlyt: így jutnak nagy szerephez a reneszánsz idején a természet és az ember remekei. 
Az új korszak igencsak kedvez a test örömeinek is, nem meglepő hát, hogy a reneszánsz lakoma méltó utóda a római Saturnáliáknak. A középkor markánsan fűszerezett étkei után ismét a pikantériáé lesz az elsődleges szerep. A reneszánsz étek nem elég, ha tápláló és ízletes, de legyen ínycsiklandóan gusztusos, különleges tálalásban. A tálalás művészetében - csakúgy, mint a művészet más ágaiban is - az itáliai mesterek jártak az élen.

Az elkészítési módok a mai gyakorlathoz képest igen eltérőek voltak. A levesek fogyasztása például nemigen volt jellemző, a húsokat viszont erősen fűszeres lében, vagy mártásban szervírozták. Ezt általában kenyérdarabokkal mártogatták ki a tálból. A sűrítési módok közül a kenyérbéllel való dúsítás volt használatos, a rántást ekkoriban még nem ismerték. Elterjed volt azonban a párolás, valamint a nyárson, illetve roston sütés módszere. Sertészsírt csak ritkán alkalmaztak, leginkább olajjal és vajjal főztek. Az ételek általában édeskés zamatúak voltak, ami a fűszereken kívül a méznek, az aszalványoknak és a gyümölcsöknek volt köszönhető. A fogások aromájára – a mai gyakorlathoz hasonlóan – a savanykás ízesítők (pl. ecet, tejföl, bor) használata is rányomta bélyegét.

Inycsiklandozó recept,  amely aprócska ízelítőt nyújt a reneszánsz konyhaművészet világából,

Húsos erszény

Hozzávalók a tésztához: 25 dkg rétesliszt, 1 tojás, 10 dkg vaj, só 

A tészta elkészítése: A lisztet és a tojást a sóval, valamint kevéske vízzel összegyúrjuk és kinyújtjuk. Rákenünk egy szelet vajat, az egészet összehajtjuk, és ismét kinyújtjuk. Ezt a műveletet addig ismételjük, míg az összes vajat elhasználjuk. Ezután a tésztát tálba tesszük, és két órán keresztül letakarva állni hagyjuk.

Hozzávalók a töltelékhez: 25 dkg darált marha vagy sertéshús, 2 ek. méz, só, bors, rozmaring, fahéj, gyömbér, 6-8 db aszalt datolya, szerecsendió.

A töltelék elkészítése: A hozzávalókat alaposan elkeverjük, és éjszakára hűtőben állni hagyjuk, hogy az ízek összeérjenek.

Az erszény elkészítése: A tésztát kb. fél centi vastagságúra nyújtjuk, és nagyobb köröket szaggatunk belőle. A kör egyik oldalára teszünk egy kanálnyit a fűszeres pépből, majd ráhajtjuk a tészta másik oldalát, és a széleket összenyomkodjuk, hogy a töltelék ne folyjon ki. Az „erszényeket” tojássárgájával megkenve sütőbe tesszük, és 15-20 percig sütjük.

(A recept forrása: Sulinet.hu)