Bútorok - tulipános láda és szuszék

"A szuszék a legrégibb tárolásra használt bútorunk itt, a Kárpát-medencében. A néprajzkutatók szerint őse már az ókori közel-keleti civilizációkban kialakult. Miben különbözik a szuszék a tulipános ládától? Gyakran keverik össze manapság őket, pedig nagyon más a kettő. A szuszék többezer éves technológia kiforrott formája, és hasítással, ácsmunkával készült, jó minőségű bükkfából - ezért nevezik “ácsolt ládának” is.

Ezzel szemben a tulipános láda a későbbi asztalosipar terméke (a „láda” szó is német eredetű), és már fűrészelt puhafából, fenyőből készült. Deszkái közt már nincs zsindelyszerű hornyolt illesztés, fecskefarkas sarokillesztéssel ragasztották össze őket. A ládát kifestették leveles, virágos mintákkal, innen kapta közkeletű nevét. Ezek, majd azután a fiókos sublótok az 1930-as, 40-es évekre végképp kiszorították kelengyés funkciójából az ácsolt szuszékot. 



A szuszék jellegzetességei
A palóc szuszék formája jellegzetes, teteje jellemzően domború. Kézimunkával készült, nem volt benne vasszeg és semminemű ragasztóanyag sem. Érdekesség, hogy ennélfogva tökéletesen megfelel a mai német „biobútor” szabványnak is!
Szerkezetének lényege hogy a négy lábba hornyokat vájt a készítő, ezekbe csúsztak be zsilipszerűen az ácsolással megfaragott deszkák, amiket faszeggel rögzítettek. Az ácsolt láda minden deszkáját egyenként kézi munkával kellett megfaragni és hornyolni. A hornyok lefelé álltak, így még a víz is lefolyt róla. A jól elkészített ácsolt ládában mindig biztonságban volt a ruha, értékes holmi. A palóc (főként gömöri) ládákon kívül - amelyek vásározással egész messzire is elkerültek - híresek voltak a baranyai „szökrönyök” és az erdélyi szuszékok is. Egyéni formaviláguk volt az egyes tájegységeknek, de a szerkezete, készítési módja mindnek közel azonos: a zsindelyezéshez hasonlóan hornyolták, illesztették a deszkákat.
A palócföldi mesterek kétféle használatra készítettek ácsolt ládát: gabona tárolásra - ezeket nem díszítették -, az igen cifrán „hímzettet” pedig menyasszonyi kelengyés szekrénynek. Díszítés előtt megfüstölték, így a belekarcolt minták szépen kirajzolódtak. A készítő mester fontos jelentéstartalommal ruházta föl a szekrenyt, hiszen az ifjú asszonyt ez a bútor elkísérte esküvőjétől élete végéig.

A szuszék újkori újjáéledése
A hagyományos menyasszonyi használatra már mindkét ládaféle eltűnt – a szuszék készítését 1955-ben tudták utoljára filmre venni - mégis sok száz ácsolt láda található még itt a Kárpát-medencében. Mi ennek a titka? Minden egyes szuszékot éppen darabjainak szabálytalansága, csodálatos díszei miatt körülleng valamiféle megfogalmazhatatlan ősiség, erő, időtlenség és utánozhatatlanság. Az egykori készítők és készítőközpontok gazdag termést hagytak maguk után, és az ácsolt szuszék igen tartós: rendes szobai körülmények közt néhányszáz évig is elálldogál. (Ismerünk 3-400 éves példányokat is.) Ezek miatt sokan gyűjtik őket; a lakásban archaikus látvány egy szuszék (bár a régi szuvas példányokból nehéz kiölni a farontó bogarakat).
Napjainkban ismét feléledt ez az ősi szép­mesterség: megrendelésre újra készítenek kisebb méretű palóc szuszékot, az eredeti kézi módszerrel és a régi díszítésekkel, amelyek közt – akár­csak az öreg szuszékok esetében – ma sincs két egyforma."

forrás: Gyenes Tamás, Ősi bútorunk, a szuszék

Tulipános láda

 Tulipánt láthatunk már Árpád-házi királyok pénzérméin, címereiken, és a koronázópaláston is! Mátyás királyunk trónkárpitján, Beatrix királyné címeres tányérján....A magyar népművészetbe a 16. században lett igazi jelentősége

Néprajzosok szerint a törökök megszállása alatt terjedt el Magyarországon a tulipánábrázolás, és a rózsa mellett csak másodrendű szerepe volt a díszítésben. Egyes néprajzi tájainkon mégis tulipános láda festett felületén egyeduralkodó motívum lett.

Vajon miért?
Első termesztett fajtái az oszmántörökök közvetítésével jutottak Európába a 16. sz. derekán. A következő század folyamán hódították meg az európai kerteket, háttérbe szorítván a népszerű középkori dísznövényeket (rózsa, liliom, szekfű stb.) és szenvedélyes virágdivatot, ún. tulipomániát keltettek. Különösen Hollandiában állítottak elő sok ezer új fajtát és változatot, itt volt hosszú ideig az európai tulipán-kereskedelem központja. Népszerűsége később sem csökkent, a 19. sz.-ban sokfelé nemzeti virággá lett (Franciao., Belgium, Németo.).<<,,Habár néhány történész (nem mind!) a 16. századra teszi magyarországi megjelenését a népi díszítőművészetben, valószínű, hogy egy igen ősi jelképpel van dolgunk.

 A magyar népdalokban és tárgyi népművészetben igen gyakori a tulipánábrázolás. Jellé alakult formája megtalálható kapufélfákon, fejfákon, kályhacsempén, cserépkorsón, szűrhímzéseken, kelengyeládákon, szerelmi ajándékokon (a női munkaeszközökön: ,,faragott guzsalytalp”, sulykoló, mángorló, stb). Ez a gyakori megjelenés arra utal, hogy egy általános jelentésű jelről van szó… Olyan női jelképről, mely egyértelműen a szexualitásra, erotikára utal, különösen piros színével. Ezt főleg a szerelmi ajándékokon lehet megfigyelni. Termékenységvarázsló, gonosztávoltartó erejébe vetett hit fűződött hozzá az ókori görögöktől a belső-ázsiai mongolokig. Törökországban az első virágok megjelenésének idején fiatal lányok részvételével tulipán ünnep van: a virág a múlékony, de erős szerelem jelképe lett.”
 (forrás: Jelképtár; Hoppál-Jankovics-Nagy-Szemadám; Helikon 2004)

 Kis ládatörténet

 Egyiptomból, Mezopotámiából 3000 éves leletek kerültek elő. A Római birodalom része lett Európa (Kr.e.2. század eleje). Így juthatott el Krisztus születése idején (időszámításunk kezdete)kontinensünkre ez a tárolóeszköz, melyet koporsóként is használtak. Először ácsolt ládát készítettek – egy darab szög nélkül, ékekkel erősítették egymáshoz a darabokat (a deszkákat, mint a zsindelyt csúsztatták a keretébe). Szinte mindig arra a célra szolgált, hogy értéket – gabonát, ruhát ételt - gyűjtsenek össze benne. Formája, mérete és darabokra szedhetősége miatt könnyen mozdítható volt. Ha a családnak menekülnie kellett üldözői elől, vagy más helyen telepedett le, gyorsan összerakta a ládát, s benne csak a legfontosabb dolgokat vitte magával. Később az ácsolt ládában már csak gabonát tartottak, s az újabb fajta, díszíthető asztalosládák szolgáltak érték-, ruhatárolásra a lakásban. Sokáig párhuzamosan használták az ácsolt- és az asztalos bútorokat. A magyarok a vándorlások befejeztével, a honfoglalás után kezdték használni (9-10.sz. Árpád-korban). Szláv népek által ismertük meg a ládát, innen a neve: szuszék=gabonatároló) a 12. századtól vannak erre utalások. Funkciója ugyanaz, mint a többi európai népnél. Érdekesség, hogy a ládát rövidebb oldalára állítva egyajtós szekrényt (scrinium-latinul.) kaptak… Míg nyitott tűzhely volt a konyhákban, sok korom került a ládákra, így addig kevés dísze volt, az is vésett, ez meglátszódott a koromréteg alól is. Később a kémény föltalálásával megszűnt a füst a házban (jött a kedves búbos kemence), ekkor kezdték festéssel is díszíteni a ládát. Kezdetben csupán vörös és fekete színekkel festették. Ez tudták ,,előállítani”, beszerezni. A festett mellett az egyszerűbb ládák is használatban voltak. Így vált az ünnepek, az igazi értékek őrzőjévé, gyűjtőhelyévé a festett tulipános láda. A férjhez menő lánynak, házasulandó legénynek életbevágó volt, hogy társat találjon, családja legyen – aki 16-18 éves koráig nem ment férjhez, vénlánynak számított, s az idősebb hajadont élete végéig csúfolták. A legények pedig 18 éves korukig, a katonai behívóig eljegyezték kedvesüket, hogy amikor visszatérnek meglegyen a templomi esküvő, s a lagzi, majd az utódok. Nagyon sok népdalunk szól leánykérésről esküvőről, katonaságról, lagzira készülődésről; a lányságtól, a szabad legényélettől való búcsúzásról. A leányok 3-4 éves koruktól tanulták az asszonyok feladatait. Az esküvőig elkészítették a kelengyéjüket, melyet maguk varrtak, szőttek, hímeztek ( a jómódúak ügyes kezűt bíztak meg a feladattal). Ez azért is nagy kincsük volt, mert sok helyen ezután nem vehetett saját részére új ruhát, nem költhetett magára, csak ha összespórolta valahogyan a konyhapénzből, (apró, megtermelt zöldség eladásából, vagy a másnak kivarrt /hímzett ruha árából, stb) a rávalót. Tehát élete végéig azt használta, alakítgatta amit esküvőig magának elkészített, s összegyűjtött kelengyeládájába. A LÁDA az első bútordarab Európában, s a bevonuló honfoglaló magyarok házaiban is. A 16. századot megelőzően csak templomok, kolostorok használatában lévő ruhatároló ládákat, szekrényeket díszítettek festéssel, majd csak jómódúak vásárolhatták meg. Az 1500-as évektől került be a parasztházak berendezései közé. Bár a magyarok ismerhették a honfoglalás előtt is a festett bútorokat (hiszen az egész távol-keleten, ahonnan elvándoroltunk elterjedt volt évezredekkel ezelőtt is a festett bútor –tatárok, turkok, perzsák), mégis a szászok révén a német bútorfestés hatott ránk a Kárpát-medencében. Ácsolt ládákról kevés emlék maradt fenn (mivel nem vált céhes iparrá), de készítőhelyeik nagy múltúak lehettek. Elsősorban bükkerdős övezetben helyezkedtek el az ácsolt ládakészítő háziiparos központok (14-15.sz). Az erdélyi szászoktól maradtak fenn ládák ebből a korból. Békés megyében tölgy fából készítették. Ezek kemény fák, melyek a tartósságot garantálták. (a legkorábbról való és évszámmal ellátott láda 1720-ban készült) Nagy múltú, faluzó-vásározó kereskedelem révén jutott el tulajdonosaihoz a termék évszázadokon át. Ennek csak az 1920-as trianoni békekötés vetett véget, miután a nagy fatermő vidékek (Gömör a Felvidékkel, Erdély is) újonnan létrehozott országokhoz lett csatolva.

Minden tulipános ládában titkok rejlenek...festett népi bútorok virágai, életfái jelentéstartalmat hordoznak.