Márton nap főszereplője a liba.

A háziludat a babilóniaiaknak köszönhetjük, akik időszámításunk előtt 4000 körül kezdtek el a vadlúd háziasításával foglalkozni. Egyiptomban időszámításunk előtt 2800-ban már tenyésztettek és hizlaltak libákat. A házilúd (Anser anser domestica) őse, a nyári lúd (Anser anser) élettere Izland és az Amur-folyó között volt, vonulása során az északi félteke nagyobb részén megtalálhattuk, hazánkban februártól novemberig szállt meg. A háziasítás során a liba teste nagyobb lett, felül és alul szélesebbé és laposabbá vált. Magyarországon már a 11-12. században elterjedt volt; a ludak után egyházi tizedet is kellett teljesíteni. Kialakult a magyar lúd, melynek mára több fajtája létezik: lévai, makói, kisalföldi, balatoni és szegedi. A házilúd igénytelen, gyorsan növő, jól tollasodó fajta; húsa puha, mája nagy, évente átlagosan tizenöt tojást tojik. Ez nem túl sok; de ha belegondolunk, hogy a világot is ő tojta, úgy már egész más. A köznyelv a liba és a lúd szavakat szinonimaként használja; a szaknyelv szerint azonban a ludak fiatal, tíz-tizenkét hetes kornál nem idősebb szaporulatát hívják libának.

"LÚD
A ludak több időt töltenek a szárazon, mint a vízen, szinte kizárólag növénnyel élnek. Kitűnő futók, jó repülők. Lábukon úszóhártyáik vannak, egészen jól úsznak. Kígyóhoz hasonlóan sziszegve igyekeznek az ellenséget megfélemlíteni.
A vadlúdnak büszkébb a tartása, mint háziasított társának. Érzékei élesek és nagyon jól tudja cselekedeteit ész-leleteihez alkalmazni, azért nehéz megérteni, miért éppen a liba keveredett az együgyűség hírébe. Óvatos és elővigyázatos. A gácsér figyelmessége és ébersége növekedik a fiatalok kikelte után. Hűséges házastársak, sokáig özvegyek. A tavasz hírnöke, a házasság madara.
A Hold szellemének megjelenítői közé tartozik.
Egyiptomban kezdték meg a vadludak háziasítását. Heliopoliszban, a „Nap városában” tisztelt Gebet, a Föld-istenét lúdfejjel ábrázolták.
A sarki lúd a görög mitológiában Boreasz, az északi szél megtestesítője, az indián asztrológiában a téli napforduló totemmadara.

Egy római legenda szerint a Júnó-templom szent madarai, a libák, egyszer Rómát is megmentették.

Róma fellegvára és a Capitolium roppant veszedelembe került a gallok miatt. A gallok valahogy rájöttek, hogy a sziklának egyik, eddig megmászhatatlannak hitt oldalán, egy keskeny ösvényen be lehet lopózni a várba. Megvártak egy szép holdvilágos éjszakát és megindultak. Nem volt könnyű feladat, és ezt még megnehezítette, hogy mindezt a legteljesebb csendben kellett végrehajtani. A vakmerő vállalkozás tökéletesen sikerült. Olyan csendben kúsztak fel az oromra, hogy nemcsak az őrök nem hallot-tak semmi zajt, de még a kutyák éberségét is kijátszották. És bizonyára el is foglalták volna a várat, ha Júno istennő libái meg nem mentik a rómaiakat. Tudniillik, bármily nagy volt is az ínség, a Júno istenasszonynak szentelt szép fehér ludakat nem vágták le. Ott őrizték őket Júno temp-lomában, és remélték, hogy az istennő nem hagyja el az őt tisztelő népet, segítséget nyújt a végső bajban.
És ha mást mindenkit rá is szedtek a csendben lopózó gallusok, ezeket a ludakat nem tudták rászedni. Amint a számukra szokatlan neszt, lihegést, csúszást-mászást meghallották, mozgolódni kezdtek, majd hamarjában olyan nagy zajt csaptak, hogy gágogásukkal és szárnyaik csapkodásával felriasztották az embereket.
A Júnónak szentelt ludakról pedig évszázadokon át kegyelettel beszélt a hagyomány."/Temesvári Gabriella/


A libának nem csak a húsát használhatjuk, ott van még a tolla és a csontja is. A tollával régen kódexeket is írtak, ezért a legtöbb ókori nép nagy tiszteletben tartotta az állatot. Ha írás után nyugovóra térünk, a párnánkban is megtalálhatjuk a fehér pihéket, melyeket egykoron szorgos kezek tépkedtek le a száráról, s közben jókat cseverésztek, viccelődtek. Csontjából pedig jósoltak: a fehér, hosszú libacsont havas, a rövid, barna pedig sáros telet jövendölt. Tojása az ókori Egyiptomban az élet jelképe volt; sőt, a világot személyesen ő tojta. Kínában a liba a házastársi hűség szimbóluma; erre utalhat a vicc is, melyben a sírig hűséges feleség a mennybe kerülve szárnyakat kap, de nem azért, mert angyal, hanem, mert egy liba. Más értelmezések szerint a liba mint madár lélekszimbólum; megint máshol egyenesen az ördögtől elcsábított lelket jelképezi. A görög mitológiában Aphrodité madara volt. A libát magunkon is megtalálhatjuk, ha fázunk (libabőr), és ha a lábunk nem teljesen a kívánt formával rendelkezik (lúdtalp).

Libával álmodni Krúdy Álmoskönyve szerint sok mindent jelenthet. Ha csak úgy simán egy liba jelenik meg álmunkban, az szószátyárságra utal. Ha egy gúnárral találkozunk, mely meg akar támadni, az csábítást jelöl.
Lúdhúst enni: jó. (Ezek szerint lúdhúst nem enni: rossz.) A repülő liba messzi utazást, a libaölés örökséget, a libavásár nevetségessé válást, a libatoll gúnyt, a libaláb hideg időt (Tényleg van olyan, aki libalábbal álmodik? Libával álmodni már magában is, de csak egy lábbal meg pláne.), a sok liba pedig sok hiábavalóságot jelent.

Fodros lúd

Mint minden házilúd fajtának, ennek is a nálunk vadon élő nyári lúd az őse. A magyar lúdfajták legérdekesebb képviselője. Érdekessége, hogy a háttollak dísztoll szerűen megnyúltak és forgókat képezve borítják azt. Ez különleges megjelenést kölcsönöz a fodros lúdnak. Előfordul fehér és tarka színben egyaránt. Magyarországon kívül a Duna völgyében több helyütt ismert. A fodros tollazat mutáció eredménye, és valószínűleg az állatok különleges szépsége miatt maradt fenn tartósan a köztenyésztésben. Parlagi fajta maradt, amely viszonylag keveset tojik és lassabban fejlődik, de állítólag a mája különleges nagyságot ér el. A fodros lúd megmentésében és tenyésztésében fő szerepet a Debreceni Agrártudományi Egyetem Állattenyésztési Tanszéke vállalta és ma is ott tartják fenn a legnagyobb állományt.