1908. I. 08.-án született Wass Albert erdélyi magyar író és költő

 



Wass Albert a magyarságtudat egyik legkiválóbb képviselője, aki kisebbségi sorsában különösen mélyen átélte s átérezte, hogy mit jelent magyarként saját szülőföldjén és birtokain kisemmizettnek, megalázottnak, és majd "elítéltnek" lenni.
Írói munkásságát és emberi nagyságát csak halála után ismerhette meg igazán a hazai közönség, és vált közismertté, közkinccsé. 

" Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt."

"Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen szürke kis parányok mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet. Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyű óceánban. Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk újra tovább."

Szivárvány

Fáradt eső hullott a fákra,
fáradt eső, csöndes eső,
égig ívelt a szivárványa.

Én azt hiszem: két hegy ilyenkor
belebúsult nagyon az égbe.
És bánatukban rátaláltak
egymás tétova kezére.

Ha bánat veri omló záporával,
a szívek is úgy kapcsolódnak össze
néhány percre egy színes szivárvánnyal.

Kerítések

Az ösvényre kerítést fontak,
hogy ott legény ne járjon át.
Azt hitték, elriasztják ezzel,
az ostobák.

Ma mindenki kerítést épít,
álomból, csókból, hazugságból,

az útra, melyen az Idő
kacagva fut ki a világból.

Az utacskákról innen-onnan
sok-sok kis kerítés kinő:
nagyot kacag és átallépi
a betyár Idő.

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
S a kék vizeken tündökölt a hold,
Tündér leány állott a tenger partján,
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...
De egy este... messze észak felől
Orkán hadával érkezett a tél,
A tündér sírt és fényes könnyeit
Zúgó tengerbe hullatta a szél..
Aztán elment... a tenger várta, várta,
És fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
Sötét vizén nem tündökölt a hold..
S a mélybe hullott tündér-könnyekből
Lettek a fényes igazgyöngy szemek...
A gyöngyhalász néha megtalálja
A mélybe rejtett tündér-könnyeket..
Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
És verseim az igazgyöngyszemek...
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
S azóta néha gyöngyszemet lelek.

Erdély szerelmese volt és maradt mindvégig. Témáit onnan merítette és szólaltatta meg olyan ihletettséggel, áhítattal amelyek olvasóit is magával ragadják.

Vers vasárnapra

WASS ALBERT-ÁLOMTÜNDÉR

Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.
Mikor mindenki csalfán elhagyott,
Gyújtottál bennem reménycsillagot.
Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta
Te elvittél az álmodó avarra.
S te mutattál mindent, ami ott terem
A bűvös, varázsos álom-réteken.
Ha megtépett az élet rózsabokra,
Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.
Ha vérző szív volt mellemen az érem,
S töviskoszorú messiási bérem,
Te glóriává változtattad azt,
Virágot hintettél rám és tavaszt.
Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
Vittél az eszme-Krisztus után,
S hogy az igazság sugározzon rám,
Vezettél fönt a néma Golgotán.
Ha rám viharzott lent az ember átka,
Vittél a béke messze csillagára.
Féltem... kezed kezembe tévedett.
Óh, örökre áldott legyen neved!

Add a kezed, úgy halkan, csendesen. Te nem lettél még hozzám hűtelen. Mikor mindenki csalfán elhagyott, Gyújtottál bennem reménycsillagot. Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta Te elvittél az álmodó avarra. S te mutattál mindent, ami ott terem A bűvös, varázsos álom-réteken. Ha megtépett az élet rózsabokra, Vittél mogorva tölgyfa-templomodba. Ha vérző szív volt mellemen az érem, S töviskoszorú messiási bérem, Te glóriává változtattad azt, Virágot hintettél rám és tavaszt. Ha voltam bűnös, lázadó Kain, Vittél az eszme-Krisztus után, S hogy az igazság sugározzon rám, Vezettél fönt a néma Golgotán. Ha rám viharzott lent az ember átka, Vittél a béke messze csillagára. Féltem... kezed kezembe tévedett. Óh, örökre áldott legyen neved!

Today Deal $50 Off : https://goo.gl/efW8Ef

Wass Albert: A bujdosó imája

Uram, ki fönt az égben
lakozol a fényességben,
gyújtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.
Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.
Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.
Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.
Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.
Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.
Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.
Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.
Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.
Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.
És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.
S ha mindeneket szépen
elrendeztél ekképpen:
a népek közt, Uram
nekem is van egy népem.
Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.
Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.
Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.
Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.
Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol sem voltanak.
Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!
Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.
Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.
Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.
S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.
A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nekem is
egy csöndes menedéket.
Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom
patakra, fára, rétre.
Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...
Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgésem.


Wass Albert a magyarságtudat egyik legkiválóbb képviselője, aki kisebbségi sorsában különösen mélyen átélte s átérezte, hogy mit jelent magyarként saját szülőföldjén és birtokain kisemmizettnek, megalázottnak, és majd "elítéltnek" lenni.
Írói munkásságát és emberi nagyságát csak halála után ismerhette meg igazán a hazai közönség, és vált közismertté, közkinccsé. 

Erdély szerelmese volt és maradt mindvégig. Témáit onnan merítette és szólaltatta meg olyan ihletettséggel, áhítattal amelyek olvasóit is magával ragadják.

1998. február 17.-én halt meg.

Vers vasárnapra

Wass Albert: Bogáncs


Száraz bogáncsot üldözött az orkán
pókháló-fátylas, őszi dombon át,
s közben
halál-rapszódiákat orgonált.

Engem is úgy űz a Sors szele,
és úgy szegődött társamul a bánat,
mint bogáncshoz a bükkfa levele,
mely beleakadt, s most rohan vele,
s a kísérésben soha el nem fárad.

Testvér, ha látsz a bükkös alján,
szél-tépett, árva, vad bogáncsot,
suttogj el érte nagy-titokba'
a harmat-könnyes alkonyatba
egy hófehér, szent imádságot.

Ezen a napon történt - február 17.

16 évvel ezelőtt, ezen a napon halt meg   Wass Albert erdélyi magyar író és költő.



Wass Albert a magyarságtudat egyik legkiválóbb képviselője, aki kisebbségi sorsában különösen mélyen átélte s átérezte, hogy mit jelent magyarként saját szülőföldjén és birtokain kisemmizettnek, megalázottnak, és majd "elítéltnek" lenni.
Írói munkásságát és emberi nagyságát csak halála után ismerhette meg igazán a hazai közönség, és vált közismertté, közkinccsé.
Erdély szerelmese volt és maradt mindvégig. Témáit onnan merítette és szólaltatta meg olyan ihletettséggel, áhítattal amelyek olvasóit is magával ragadják.



" Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt."

"Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen szürke kis parányok mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet. Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyű óceánban. Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk újra tovább."

 
Kerítések

Az ösvényre kerítést fontak,
hogy ott legény ne járjon át.
Azt hitték, elriasztják ezzel,
az ostobák.

Ma mindenki kerítést épít,
álomból, csókból, hazugságból,

az útra, melyen az Idő
kacagva fut ki a világból.

Az utacskákról innen-onnan
sok-sok kis kerítés kinő:
nagyot kacag és átallépi
a betyár Idő.

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
S a kék vizeken tündökölt a hold,
Tündér leány állott a tenger partján,
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...
De egy este... messze észak felől
Orkán hadával érkezett a tél,
A tündér sírt és fényes könnyeit
Zúgó tengerbe hullatta a szél..
Aztán elment... a tenger várta, várta,
És fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
Sötét vizén nem tündökölt a hold..
S a mélybe hullott tündér-könnyekből
Lettek a fényes igazgyöngy szemek...
A gyöngyhalász néha megtalálja
A mélybe rejtett tündér-könnyeket..
Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
És verseim az igazgyöngyszemek...
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
S azóta néha gyöngyszemet lelek.

Vers - vasárnap

- Vártam reád már ezredévek óta! 

- A világ teremtésétől kerestelek! -

 Május volt, és megcsókolták egymást.

 Eztán telt az idő.

Aranyszínűre csodálkoztak a fák, nosztalgiás szelek suhogtak, és a mezőkön nem volt több virág.
Magában járt a leány a sárga őszi úton, és lába nyomán sírt a rőt avar.
Szeméből elindult egy csillogó kis könnycsepp, végigszaladt az arcán és a földre hullt.
A faleveleken végigpergett, a föld hajszálerein lassan leszivárgott, amíg egy margaréta gyökeréhez ért. Ott megpihent.
A leány lehajtott fejjel ment tovább az erdőn. S a könnycsepp álmodott.

Tavasz osont az alvó fák között s a margaréta kicsi gyökerében fellüktetett az élet.
Fények nyíltak be a föld szívébe, és tündér-gyorsan kitavaszodott.
A margaréta nőtt.

És egy pompás estén, fülemilék éneke mellett, kinyitotta első fehér virágát.
Egy fiú s egy leány jöttek az úton.
A fiú lehajolt, s letépte a virágot.
A leánynak adta.
Ott álltak egymással szemben.
- Vártam reád már ezredévek óta! - A világ teremtésétől kerestelek! - Szemükből ragyogott a március...
A kicsi könnycsepp nem álmodott tovább.

Wass Albert: A könnycsepp álmodott

/Debreceni Újság. Hajdúföld, 1930. október 16.8.old./

1998.február17.-én halt meg Wass Albert erdélyi magyar író és költő

Wass Albert: Mese az erdőről
/részlet/

Tudnod kell, hogy amikor a Jó Isten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta a négy legkedvesebb angyalkáját, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket.

Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon le vele az emberek közé, és mindenkinek szívébe tegyen belőle egy darabkát.

A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet.
Láthatod: Igazi nagy kincseket osztott szét angyalkái között a Jó Isten.

Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre.
Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták a szíveiket nagy súlyos lakatokkal.
Gyűlölet, irigység és rosszindulat, kapzsiság őrizték a lakatokat, és Isten angyalkái hiába mentek egyiktől a másikig: a szívek nem nyílhattak meg.és nem tehették beléjük a Jó Isten ajándékait.
A Jó Isten pedig, aki mindent lát, látta ezt is, és nagyon elszomorodott. Mert nagyon jól tudta, baj lesz ebből. Háborúság, nyomor és pusztulás.
Gyűlölet lakozik majd az emberek házaiban, és jajgatástól lesz hangos a világ.
S ahogy a Jó Isten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik angyalka, akiről bizony meg is feledkezett és ezt mondta:
-Hallgass meg engem édes jó Istenem! Lám odaadtad angyaltársaimnak a jóságot meg a szeretetet meg a békességet, de nem érnek velük semmit, amíg az emberek szíve zárva marad. Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velük az emberek szívét.
A Jó Isten rácsodálkozott a kicsi angyalkára, de aztán elmosolyodott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a felhőkön.
-Próbáld meg lelkecském- mondta kedvesen a Jó Isten.- Legyen ahogy kívánod.: neked adom az erdőket!

Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen ahogy most is él.
A szellő, akit ruhája ráncaiból húzott elő az angyal, járta a fák csendjét és suttogva beszélgettek egymással. Úgy mint ma is, éppen úgy.
Vén fa odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében mulattak a manók, s tanítgatták az állatokat mindarra amit tudni jó és hasznos. Mint ma is. Éppen úgy.
Tisztásokon, rejtett nyílások napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy-egy tündérke lakott, és gondoskodott arról, hogy minden madár megtanulja idejében a maga dalamát, és senki az erdő népéből mérges bogyót ne egyék.
Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak, mesélt a forrás. Visszhang pedig ült a sziklán halványkék ruhában és lógatta a lábát. Akárcsak ma, éppen úgy.
Az angyal pedig látta, hogy szép az erdő, és elindult hogy megkeresse a három társát: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.
-Gyertek! Mondta nekik – az erdő majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit.
Bevitte őket az erdő mélyébe, ott is a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az embereket.
Jött az első.
De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák és hiába mesélte el legszebb meséjét a forrás: az ember nem látott meg és nem hallott meg mindebből semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra sem. Rontó ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a rontó ember nem látott meg belőle semmit.
Megsiratták a szerencsétlent. Amikor elment, zárt szívvel hidegen. Ez volt az első harmat a földön. Az estéli harmat az angyalok könnye.
Aztán jött a második ember. Jött, de ő sem látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rőzsét gyűjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élő, csodaszép erdőben. Az ő szíve sem nyílhatott meg. Jött és elment. Gyűjtő ember volt, közönyös ember.
Az angyalok megsiratták őt is, még jobban mint az elsőt.
És ez volt az erdőn a második harmat. A hajnali harmat.
Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják a szépet.
Sírtak a fák is, sírt a szellő, a virágok, és a tündérkék a virágokban. A patak is sírt, a csönd is sírt.
És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben, és meghallotta sírni az erdőt.
Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a csermelyt. És halkan mondta:
- Istenem, milyen szép….
És abban a pillanatban lehullott a szívéről egy nagy rozsdás lakat.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe betették a kincseket. A jóságot, a szeretetet és a békességet.
Magasan fönt, az égben, fehér felhőtutajon a Jó Isten ült, maga. Bárányfelhőket pöfékelt nagy kék pipájából, és alámosolygott a földre.