Viking kalandozások - Vörös Erik

  Eric Thorvaldsson, ismertebb nevén Vörös Erik, felfedezte Grönland dél-nyugati részét, ahol viking települést alapított. Fia, Leif Eiriksson volt az első európai, aki partra szállt Észak-Amerikában, ezzel a norvég terjeszkedés első, ma már széles körben elismert felfedezőjévé vált.

A tengerjáró normannok, a VI-XI. század híres-hírhedt  vikingjei skandináviai fordjaikat elhagyva nemcsak portyázó rablóként,hanem kereskedőként is járták a vizeket, vagy új hazát kereső telepesekként rajzottak  ki északi otthonaikból. Városokat és gyarmatosító kolóniákat alapítottak, mint például Dublint Írországban és Normandiát Franciaországban. 879 és 920 között kolóniát hoztak létre Izlandon, mely később a Grönlandra áttelepülő vikingek bázisa lett.
A prédára sóvárgó,szálfa termetű, marcona harcosok hosszú, kecses hajóikon váratlanul csaptak le, végigfosztogatták a brit,ír,  francia partokat. Korunk emberének képzeletét elsősorban mégis az ragadja meg, hogy ezek a bátor hajósok átkeltek a viharos Atlanti-óceánon és jóval Kolumbusz Kristóf előtt felfedezték Amerikát.




Grönland felfedezése

982-ben egy viharedzett kalandornak, Vörös Eriknek gyilkosságért távoznia kellett skandináviai hazájából. Erik rokonaival egy hajón napnyugatnak vitorlázva indult annak a földnek a keresésére,amelyet fél évszázaddal korábban a normann Gunnbjorn pillantott meg, midőn hajóját messze nyugatra sodorta a vihar.
Vakmerő vállalkozás lehetett  térkép nélkül nekivágni a haragos, ismeretlen vizeknek.Négyszázötven mérföldnyi hajóút után Vörös Erik és társai egy hatalmas szárazföld keleti partjához érkeztek.

A déli Farvel-fokot megkerülve átkutatták a mély fjordokkal szabdalt jégmentes délnyugati partvidéket, ahol nyáron üdén zöldellő mezőket,rénszarvas csordákat, változatos madárvilágot   és halban gazdag vizeket találtak.

Erik Grönlandnak /Zöld földnek/ nevezte el az új földet.

"Leif Eiriksson születésének pontos idejét és helyét ezidáig még nem sikerült kétséget kizáróan megállapítani, de általános vélekedés szerint Grönlandon nőtt fel. A Vörös Erikről szóló saga beszámol arról, hogy 999-ben Norvégiába hajózott, egy éven át Olav Trygvasson király szolgálatában állt, majd visszaküldték Grönlandra, hogy a sziget lakosságát keresztény hitre térítse.

Az események további alakulását tekintve két történeti iskola létezik. Az egyik szemlélet szerint a Grönland felé tartó Eiriksson hajóját egy hatalmas vihar letérítette eredeti útvonaláról, és a viking  hajós véletlenül ért partot az észak-amerikai kontinensen 1000-ben, mintegy 500 évvel megelőzve Kolumbuszt. A hitelesnek tekintett Grönland-saga szerint azonban Eiriksson felfedezése nem csupán a véletlennek köszönhető. A saga elbeszéli, hogy Eiriksson expedíciót szervezett és nyugati irányba hajózott, hogy bizonyítékot szerezzen egy izlandi kereskedő, Bjarni Herjulfsson állításának alátámasztására. 986-ban Herjulfsson óriási viharba került hajójával Izland és Grönland között, és messze sodródva úticéljától hegyes, erdős szárazföldet vélt felfedezni a nyugati horizonton. Feltehetően Herjulfsson volt az első európai, aki megpillantotta az észak-amerikai kontinenst, de partra nem szállt. Leif Eirikssont azonban tettre sarkallta a lehetséges felfedezésről szóló szóbeszéd, valamint az a tény, hogy a grönlandiaknak nagy szükségük volt megművelhető termőföldre, ezért megvásárolta Bjarni hajóját és saját expedíciót indított.

Eiriksson valószínüleg a Bjarni által bejárt útvonalat követte, csak éppen visszafelé, felfedezőútja során háromszor szállt partra. Az elsőként elé táruló tájat Hellulandnak, azaz Kőországnak nevezte el, mely alighanem Labrador lehetett. A második kikötéskor felfedezett földnek a Markland, vagyis Erdőország nevet adta, ez minden bizonnyal a mai Új-Fundland. Harmadjára szőlőben gazdag vidékre érkezett, melyet ezért Vinlandnak, tehát Szőlőországnak keresztelt el. Ennek a helynek a pontos fekvése máig tudományos vita tárgya, lehetett Új-Fundland északi részén, de akár Cape Codtól jóval délebbre is. Eiriksson csapata Vinlandon töltötte a telet egy olyan táborhelyen, melyet vezetőjük után Leifsbudnek neveztek el, majd a következő évben, 1001-ben visszatértek Grönlandra.
Leif Eiriksson soha többé nem tért vissza az újonnan felfedezett földre, így bátyjára, Thorvaldra hárult a feladat, hogy a következő expedíció élére álljon. Vinlandon több egymást követő kísérlet történt egy állandó település létrehozására, de ezek mindegyike kudarcba fulladt a viking telepesek és az őslakosok közötti ellenségeskedés miatt.

Bár sokan még mindig Kolumbusz Kristófot tartják az Újvilág felfedezőjének, Eiriksson jogosultságát erre a titulusra már az Egyesült Államokban is elismerték. Lyndon B. Johnson amerikai elnök 1964-ben a Kongresszus teljes támogatásával jelenthette be, hogy október 9-ét Leif Eiriksson Napjának nyílvánítják, az első európai hajós partraszállásának emlékére."

./Viking kalandozások-Norvégia-honlap/

Richard Evelyn Byrd amerikai sarkkutató

A virginiai Winchesterben született 1888. október 25-én. A floridai Pensacola-támaszponton megtanult repülni, s az I. világháború végéig szolgált az USA haditengerészeténél, ki is tüntették. A háború után repülő-navigációs berendezések kifejlesztésén dolgozott, megtervezte az első hidroplános atlanti-óceáni repülést. Az óceánrepülésre épített kormányozható léghajókkal is foglalkozott. 1924-ben a D. B. MacMillan vezette, nyugat-grönlandi expedícióban egy tengerészeti repülőegység parancsnoka lett.

 Ezután határozta el, hogy elsőként elrepül az Északi- sarkra. Ez 1926. május 9-én történt meg - saját közlése szerint - a Floyd Bennett vezette gépet ő navigálta. A Spitzbergákról 15,5 óra alatt oda-vissza megjárták az utat, ezért megkapta az Kongresszus emlékérmét. (Byrd halála után Bernt Balchen azt állította: az utat nem tették meg - ám ez nem igazolható.) Byrd később együttműködött Ch. A. Lindbergh-gel, mielőtt az 1927-ben egyedül átrepülte az Atlanti-óceánt. Byrd ezt negyedmagával nyugatról keletre hajtotta végre 1927 júniusában, s a bretagne-i francia partokon kényszerleszállással ért földet. Ezért az útért megkapta a Becsületrendet, s a New York-i polgármester vitézségi érmét.,

 1928-ban bejelentette, hogy a levegőből kutatja végig az Antarktisz ismeretlen régióit, ehhez óriási támogatást kapott az amerikai társadalomtól. A költségeket 400 ezer dollárra becsülték. 1928 októberében indult el, s a Ross-jégen, a Bálna-öböl partján rendezkedtek be. A Little America bázisról indultak a repülők a kontinens fölé, felfedezték a Rockefeller-hegyláncot, s mögötte a Byrd feleségéről elnevezett Mary Byrd-földet a Nyugati Antarktiszon. 1929 novemberében - a déli félteke tavaszán - Byrd három társával elrepült a Déli-sarkra, majd vissza, összesen 19 óra alatt. Második expedíciója 1933-ban érkezett Little Americába. 1934 telén öt hónapot töltött egyedül, 196 km-el délre a bázistól, a Barrier-jég felszíne alatti kunyhóban a Bolling-bázison, 50-60 fokos hidegben. Betegen, fagyástól és szénmonoxid-mérgezéstől gyötörten találtak rá.  .

 1945 után a Magasugrás program vezetőjeként 1,4 millió km2 antarktiszi területet térképezett fel a Philipine Sea repülőgép-anyahajó fedélzetéről, s ismét átrepült a Déli-sark fölött. 1955-ben az USA antarktiszi programjainak parancsnoka lett, utolsó felfedező repülését Közép-Antarktisz felett hajtotta végre. Egyedül című könyvében leírta a Bolling-bázison átélt öt hónap tapasztalatait.

forrás: Múlt-kor

Ferdinand Magellan

A XVI. század "kapitány" fogalmának Magellan a legmaradandóbb megtestesítője. Komor tengerésztragédiák övezik történetét, de alakja elválaszthatatlan az új óceán meghódításától: ő volt, aki elsőnek, egyedül, ezer veszély és kétség között felfedezte az Atlanti-óceánból a Csendes-óceánba vezető labirintust - azt a szorost, mely most már minden időkben Magellan nevét viseli.


Fernao de Magelhaes néven született (feltehetőleg) 1480-ban Portóban. Éveken át szolgálta a koronát gyarmati expedíciókban, de kevés pénzt és hírnevet szerzett, így spanyol szolgálatba állt  ,majd egy korabeli hibás térképnek és elképzelésnek hitelt adva óceáni expedícióra vállalkozott (mint Kolumbusz). Célja a másik (Déli-) óceánra nyíló átjáró megtalálása volt, hogy eljuthasson a Fűszer-szigetekre.A királyi jóváhagyást azonban csak nehezen kapta meg, de a várható mesés jutalom végül meggyőző volt .
1519. szeptember 20-n indult Magellán felfedező útjára öt hajóval, 256 főnyi legénységgel. Januárban érte el a La Plata folyam torkolatát, amiről Európában azt hitték, hogy egy átjáró a másik óceánra. Magellán így kénytelen volt délebbre hajózni a partvonal mentén.    Ekkor törtek ki az első zendülések, melyet Magellán Espinoza segítségével levert, ezzel megerősítve tekintélyét. Quesadát lefejeztette, Mendozát feldaraboltatta, és Cartagenát kitette a partra. 

1520 októberében  haladt át a később róla elnevezett szoroson, és érte el a Csendes-óceánt. Az ismeretlen óceán a vártnál sokkal nagyobb volt, a legénység jelentős része elpusztult. 1521. március 21-n felfedezte a a Fülöp-szigeteket, ahol sorra térítette a bennszülötteket és aranyat, fűszert cserélt velük. 

Ez a nagy hajós jelentéktelen csetepatéban vesztette életét, melyet akkor folytatott, amikor már a biztos úton készült hazatérni hazájába a Föld első körülhajózója. Különös módon hozzá igen hasonló módon pusztult el negyed évezreddel később a Csendes-óceán egy másik nagy vezéralakja, James Cook kapitány.   

Egy rendkívüli viktoriánus lady -Mary Kingsley

Mary Kingsley (1862-1900) - angol Afrika utazó.

- 1893-1894 között az afrikai Kongó folyó vidékén járt.
- 1894-1895 között Nyugat-Afrika területét járta be, és ő volt az, aki először mászta meg a 4070 m magas Kamerun hegyet európaiként.

Egy rendkívüli  viktoriánus lady, aki hátat  fordított nyomasztó angliai életének, és Nyugat Afrikában utazgatott. Autodidakta antropológus és zoológus afrikai utazásait érdekes, humoros könyvekben írta le.

Mary Kingsleyt sohasem említik a felfedezők élvonalában.Íróként nagyon is tudta, mitől lesz jó egy történet elbeszéléseiben fergeteges humorral, megdöbbentő részletekkel mesélte el hétköznapinak nem mondható kalandjait. A komikus történetek hátterében mindig rendkívül pontos és tudományos természetleírás található.A bennszülötteket megérteni és nem átalakítani akarta.
 A  viktoriánus konzervativizmusból a nyugat-afrikai dzsungelekbe vezető utat Mary Kingsley elsőként fedezte fel és járta be több ízben is.

Egy este Mary valamelyik afrikai faluban találkozott egy menekülő családdal, akiknek otthonát hangyák lepték Szemmel láthatólag kétségbe voltak esve és valamiért különösen siránkoztak.Mary úgy gondolta,hogy csakis a hátrahagyott gyermekük lehet."Csatlakoztam a jajveszékelő  csoporthoz és megkérdeztem merre van.Ott a földön a túlsó sarokban -sikoltozták az ijed szülők.Berontottam a házba, és valóban, ott hevert a földön,már fekete volt a rajta hemzsegő hangyáktól. Egy szempillantás alatt felkaptam, és a megrökönyödött anya karjába dobtam, aki örömében felkiáltott, és azon nyomban a mellette lévő vízzel teli hordóba dobta. A férj elégedetten vigyorgott,  és egy nagy kampóval jól a víz alá nyomta.  Kedves barátom, ne rémülj meg  ily szörnyű gazságon, mert nem volt az más, mint egy jókora darab sonka."

Krokodilok



"A  folyó közepén kidőlt fatörzsként sodródó, vagy éppen  a sekély parton lustán elnyúló krokodil festői  illusztrációnak tűnik az óriás  gőzös fedélzetéről.  Akkor azonban amikor  az egy szál fatörzsből kivájt kenuban 
egyedül imbolyogsz,és a krokodilok jelenlévő népes rokonsága őszinte csodálattal vesz körül, kénytelen vagy magadért aggódni.
Egyszer egy krokodil mellső lábát felrakta a kenum hátsó részére, hogy közelebbről szemügyre vegyen.Az evezőlapáttal az orrára koppintottam, mire visszahúzta a lábát, én pedig vadul nekiálltam evezni. A tolakodó krokodilt úgy nyolc láb hosszúra becsültem, de nem  mondom, hogy visszamentem megmérni"
 Mary Kingsley:Utazások Nyugat-Afrikába  /


1862-ben született Londonban értelmiségi családból, apja etnológus és természetbúvár volt. Mary élete első harminc évét az otthon nyugalmában töltötte. 1893-ban azonban megunva az álmos Angliát felkerekedett, hogy felfedezze Afrikát. Első állomáshelye a Kanári-szigetek volt, majd hajóval Sierra Leone-ba utazott. Innen folytatta az útját és Angolában kötött ki, ahol megpihent egy vályogházban ott, ahol annak idején Stanley is megszállt. Kis pihenő után felhajózott a Kongón, majd vonattal ment tovább Francia Kongó felé. Áthaladt az országon és Gabon fővárosában, Libreville-ben szállt hajóra, ami hazavitte Angliába. Nem volt sokáig maradása, 1894-ben ismét nekivágott a kalandos útnak. Ezt az útját már a British Museum támogatta, feladata a Niger és a Kongó állatvilágának a tanulmányozása volt. A kalandos utazást könyvben örökítette meg. A harmadik utazására 1900-ban került sor, és Dél-Afrikába tartott, hogy a búr háború sebesültjeit ápolja, de tífuszos lett és  fiatalon 37 éves korában meghalt.

Forrás: Nagy felfedezők utazásai

Északi sarkvidék

Ha valaha is be kellene bizonyítani, hogy az emberiség hajlandó a legesztelenebbnek tűnő kockázatok árán is környezete  megismerésére, a legmeggyőzőbb példákat a sarki felfedezők történetei szolgáltatnák.

Az Antarktisz (magyarul: Déli-sarkvidék) az Antarktikának nevezett déli kontinens, valamint a környező tengerek és szigetek összefoglaló neve. Neve a görög antarktikosz szóból ered, jelentése: az Arktisszal szemben. Az ötödik legnagyobb földrész.
A kontinenst átlagosan 2000 m vastag összefüggő jégtakaró borítja, amelyből a hegységek  4000-5000  m magas csúcsai emelkednek csak ki.

Másik neve: Arktisz, a Nagy Medve csillagkép görög nevéből ered. Földünk egyik leghidegebb területe az északi félteke felső csücskén fekszik, az Északi sarkkörön belül, területe kb. 25 millió km2. Központja a Jeges-tenger hatalmas medencéje.  Az Arktisz nem szárazföld, így nem tekinthető kontinensnek, hanem állandóan vándorló jégtáblák alkotta tenger. Körbe veszi Észak-Amerika, Ázsia és Európa, valamint az északi-sarki szigetvilág, benne a Spitzbergákkal, a Ferenc József-földdel, a Novaja Zemljával, Grönlanddal és az észak-amerikai szigetekkel. Maga az Északi-sark, a Föld legészakibb pontja, ezt meg kell különböztetni a mágneses északi sarktól.
Az Arktisz felfedezése nagyban különbözött a többi földrész meghódításától. Ez elsősorban a hidegnek köszönhető, az ilyen helyet az amúgy bátor utazók is elkerülték. A másik ok az volt, hogy a jégtakaró nem tartalmaz nemesfémeket és drágakőféléket. Az Antarktisszal együtt, itt gyéren találhatók meg emberi települések, ezért nem voltak hódító háborúk.
A sarkköri területet akkor érintette először emberi láb, amikor a Bering-szoros jegén átvándorolt Ázsiából néhány család az amerikai kontinensre, majd a jégkorszak elmúlta után ott rekedtek. Belőlük lettek az eszkimók és az indiánok. Előbbiek maradtak a hidegebb éghajlatú területeken, jobbára fókára, rozmárra vadászva tartották fenn magukat.
Kr. u. első évezred végén megjelentek Nyugat-, és Észak-Európában a vikingek, akik kegyetlen harcosok hírében álltak. Ekkor már Angliától, Szicíliáig és a Baltikumtól Kijevig terjedt uralmuk. Egyik emberüket, bizonyos Vörös Eriket elűzték Izlandról, aki néhány emberével nyugat felé hajózott, és elérte Grönlandot, a „zöld földet”. Ő volt az első európai, aki ennyire északra jutott, és akinek fennmaradt a neve az utókornak. Fia, Leif Eriksson továbbhajózott, és elérte Észak-Amerika partjait. 

Ezután évszázadokig nem történt semmi a sarkkör körül, azonban a történelem beavatkozott. 1453-ban a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, ami addig Európa és Ázsia kapuja volt. A kereskedőknek új kereskedelmi utak kellettek a két földrész között, hogy a drága portékákat teríteni tudják Európa piacain. Először Afrika megkerülése, majd Amerika felfedezése jelentett forradalmi változást, de a térképészek és a tudósok szentül meg voltak győződve, hogy egy még rövidebb út is létezik a két kon tinens között. Elsőként az olasz származású, de angol zászló alatt vitorlázó tengerész, John Cabot próbálta meglelni az Északnyugati-átjárót 1497-ben, közben megpillantotta Új-Funland partjait. 1534-ben a francia Jaques Cartier vállalkozik erre az útra, de az átjáró helyett Kanadát tudja felajánlani I. Ferenc francia királynak. 1570-ben az angolok is rájöttek, hogy az átjáró mekkora előnyökkel járna, mivel az Ázsiába tartó út Dél-Amerika megkerülésével, jóval hosszabb volt. Először Gilbertet, majd Frobishert küldték a viszontagságos útra, de a híres kalóz, Drake is próbálkozott az átjáró felderítésével, mindhiába. 1594-ben Willem Barents és csapata az Északkeleti-átjárón akartak eljutni Ázsiába, de csak a Kar-tengerig jutottak. Ők voltak az elsők, akik élve átvészelnek egy telet a sarkvidéken. Az utazók lassan rádöbbentek, hogy kelet felé kegyetlenebb út vár rájuk, a figyelem ismét az észak-amerikai kontinens feletti út felé irányult. A XVII. században Hudson és Baffin próbálkoznak, sikertelenül, de Baffin már eléri az árjáró „bejáratát”. Egy időre csillapodni látszik az átjárók iránti kíváncsiság, csak néhány hajós merészkedik errefelé: Bering, James Cook, Ross, Vrangel és Franklin kísérletei kudarcot vallanak, de tapasztalataik létfontosságúak voltak a későbbi felfedezők számára.
A felfedezők újabb célt tűznek ki maguk elé: az Északi-sark meghódítását. Elsőként Parry veszi a fejébe, hogy eléri a pólust, mindössze 8 fok választotta el a céltól, viszont ha tovább haladt volna, minden bizonnyal ott érte volna a vég. 1878-79-ben egy bátor finn születésű, svéd sarkkutató Nils Adolf Nordenskjöld sikeresen végighajózik az Északkeleti-átjárón. A XIX. század vége, az Északi-sark meghódítása jegyében telik, Nansent mindössze 370 km választotta el a sarktól, de neki is vissza kellett fordulnia, akár Parry-nek.
A sarkvidékek legnagyobb ellenségének nem csupán a hideg számított. Mivel ezen a környéken nincs nem él meg egyetlen növény sem, a hajósok nem tudták fedez ni vitamin szükségleteiket. A C-vitamin hiánya okozta skorbut gyakori betegségük volt a hajósoknak, ezen próbált segíteni a magyar Kepes Gyula, aki egy sarki expedíció tagjaként vett részt az utazásban. Tokajit és citromlevet vitetett induláskor a hajóra, így elkerülték a súlyos betegséget, és felfedezték a Ferenc József-földet.

Egy új arc jelent meg a sarki utazók között, az illetőt Roald Amundsennek hívták. Minden adottsága megvolt ami ahhoz kellett, hogy sikeres felfedező legyen: kitartó, ambiciózus, szívós volt, de ahhoz hogy az Északi-sarkra először lépjen valaki szerencse is kellett. Ugyan ő fedezte fel az Északnyugati-átjárót, de az északi pólust először Peary érte el. Amundsen azonban nem adta fel egykönnyen, a déli-sark meghódítása után átrepült az Északi-sark felett Umberto Nobile társaságában.

Meg kell említeni még a sarkkutatásoknak egy érdekes figuráját, ő Richard Byrd volt. Repülős volt, de inkább olyan kalandor fajta, szintén átrepült az Északi-sark felett, megelőzve Amundsent, majd továbbállt, és a Déli-sarkot is elérte repülőgépével.

Miután ember járt az Északi-sarkon, tovább nem nyújtott új kihívást a felfedezőknek, ezután sem népesítették meg emberek a kietlen vidéket.
Fel kell azonban hívni egy fontos dologra a figyelmet, ami az arktiszi jégtakarót érinti: a globális felmelegedés hatására hatalmas jégtömbök vállnak le a jéghegyekről, melyek dél felé megolvadva megemelik az óceánok és tengerek vízszintjét. A felmelegedés a túlzott károsanyag kibocsátás eredménye, ami nagyban veszélyezteti a környezetünket. Ha ez ilyen ütemben folytatódik, akkor még a mi életünkben tapasztalni fogjuk (vagy már érezzük is?) ennek káros következményeit.

Forrás: Északi sarkvidék felfedezése,sulinet

100 évvel ezelőtt történt..

A Déli-sarkról visszatérő Scott kapitány és társai életüket vesztették.

Éppen száz évvel ezelőtt egy kimerült brit csapat érkezett meg a Déli-sarkra, az őket fogadó látvány kiábrándító volt: egy norvég zászló.

Robert Falcon Scott naplójában vallott érzéseiről: "Nagyságos Isten! Rettenetes ez a hely. Még rettenetesebb, hogy az elsőség jutalma nélkül küzdöttünk azért, hogy itt lehessünk."

A norvég Roald Amundsen éppen az Északi-sark meghódítására készült, amikor meghallotta a hírt, hogy egy amerikai felfedező, Robert Peary 1909. április 6-án már megelőzte. Újabb hír is érkezett, miszerint egy angol tengerésztiszt, Robert Falcon Scott expedíciót szervez a Déli-sarkra. Amundsen gyorsan megváltoztatta tervét, és négy társával délnek indult. 1911. január 14-én, a Bálna-öböl néven ismert helyen érték el a Ross-jéghátat; Amundsen itt építette ki a Framheimnak, azaz a Fram otthonának nevezett bázisát. Tapasztalatai alapján tudta, hogy a jól idomított szánhúzó kutyák nélkülözhetetlenek a sikerhez.

A tengerésztiszt Scottnak romantikus elképzelése volt a felfedezésekről, amit akaraterővel legyőzendő kalandként, a jég általi próbatételként fogott föl, a szánhúzó kutyák segítségét pedig sportszerűtlennek tartotta.

Scott hajója a Terra Nova, 1910. június 1-jén hagyta el London kikötőjét. Rengeteg tudományos műszert vitt magával, csapata meteorológiai, földrajzi méréseket is végzett, és az állatvilágot is tanulmányozta. 11 emberrel, motoros szánokkal, pónilovakkal vágott neki a hosszú útnak. A csapatnak végül valóban segítség nélkül kellett szembenézni minden megpróbáltatással. Motoros szánjaik hamarosan felmondták a szolgálatot, pónilovaik elpusztultak, és egyedül kellett felvonszolniuk a szánokat a gleccsereken a magasan fekvő sarkvidéki fennsíkra.

Időközben a norvég Roald Amundsen és négy társa, dacolva köddel, metsző hideggel és orkánerejű széllel, legyőzött minden akadályt és 1911. december 14-én elérte a világ végét, a Déli-sarkot. Riválisának, a brit Robert Falcon Scottnak nyoma sem volt. A norvégok megnyerték a versenyt.

Scotték több mint egy hónap múlva értek célba és már csak a norvég zászlót látták a helyszínen. A kiábrándultság, az elkeseredettség, az elégtelen táplálkozás, a nem megfelelő felszerelés és a fizikai kimerültség tragédiába fordult. A hóviharban kilenc napos veszteglésre kényszerült Scott és négytagú csapata, március végén odaveszett a visszafelé vezető úton. Céljuktól 11 kilométerre, az egyre kibírhatatlanabb hidegben nyugalommal és elszántsággal várták a halált. Kutatók 1912. november 12-én találták meg a holttesteket.



Forrás: ng.hu

Lakóhelyünk a Föld

Az emberek időtlen idők óta utaztak, vándoroltak. Nagy területeket jártak be, sokkal korábban, mint írni tudtak. Ezért az első utazók nevét nem jegyezték fel, ezek a nevek örökre elvesztek.

A nyugati világok híres utazóiról: a föníciaiakról, görögökről, vikingekről elég sokat hallottunk, de a távoli, keleti országoknak is megvoltak a maguk bátor felfedezői.

Kína felfedezte magának Délkelet-Ázsia szigetvilágát, melyet az európaiak csak másfél évezreddel később ismertek meg. Indiában már hat évezreddel ezelőtt fejlett kultúra virágzott, gazdag, szép városaik voltak, ahonnan a kereskedők és más bátor tengerjárók szintén messzi földekre indultak. Persze ezek is csak a maguk számára fedezték fel a távoli tájakat.
A felfedezések akkor váltak az emberi tudás közkincsévé, amikor a beutazott világról egyetlen egységes képet alkotott végre a tudomány. Az a tudomány, melyet görögül geográfiának, magyarul földrajznak nevezünk. Ennek a tudománynak bölcs művelői és bátor hősei voltak. Az egyik tábor a térképek fölé hajolva, mérnökműszerekkel és számadatokkal felszerelkezve hosszú éjszakákon át fáradtságot nem kímélve dolgozott az adatok összesítésén, egy másik tábor életét kockáztatva szembeszállott a tengeri viharral, a jéghegyekkel, a sivatag hevével, és saját szemével látott, saját kezével tapasztalt minden ismeretlen titkot.

Így ismerte meg lakóhelyét, a Földet, az emberiség.

Forrás: Száz kultúrtörténeti kuriózum