Az ókori társadalomban a papok vették át a gyógyítók szerepét, tevékenységüket a templomokban, kegyhelyeken végezték. Ugyanakkor már az ókorban elkezdett kialakulni a világi orvoslás is. Kínában már az i. e. 2. évezredben állami fizetéssel rendelkező – ezért a lakosságot ingyen gyógyító –, a papoktól teljesen független orvosi kar működött. Egyiptomban a fáraóknak saját orvosaik voltak.
Az ókori Görögországban is világi orvoslás alakult ki. Csak a megfelelő iskolát végzett világi személyek gyógyíthattak. Így nem csoda, hogy Görögországból került ki az orvostörténet egyik máig legnagyobb alakja, Hippokratész. Ő volt az az orvos, aki rendszerbe foglalta és leírta az orvostudomány elméleti és gyakorlati alapjait, tudnivalóit. Ezek egy része – az orvostudomány fejlődésének ellenére – még ma is érvényes.
A gyógyszeres terápia és kémia úttörője, aki az orvosságok helyes adagolását, a betegségek megelőzését és az egészséges életmódot tartotta szem előtt. Ismereteit vándorútjain professzoroktól, valamint füvesasszonyoktól, bábáktól és parasztoktól szerezte.
Talán nincs orvos, akiről ennyit és ennyifélét írtak volna, mint róla. C. G. Jung így ír: „Egy hatalmas forgószél volt, ami megmozdított minden mozdíthatót. Egy kitörő vulkán, ami sok mindent lerombolt és felborított, de újra életre is keltett és megtermékenyített.” A legjobban úgy érthetjük meg Jung szavait, ha Paracelsust a saját korában vizsgáljuk.
Paracelsus 1493 telén született Einsiedelnben, egy kis falucskában a mai Svájc területén. A 16. századi Európában élt, a reneszánsz korszakának végén. Ez az a korszak Európa történetében, amikor a megújulás igénye az emberi kultúra minden területén megjelent: a művészetben, a vallásban-filozófiában, a politikában, a tudományban, és az orvostudományt sem hagyta érintetlenül. Paracelsus azonban Európa olyan helyén élt, ahová a megújulás szele még nem jutott el, az orvoslás területén továbbra is középkori állapotok uralkodtak. Az orvoslás alapját ókori és középkori arab orvosok könyvei és módszerei jelentették, a legfőbb szaktekintélynek Galénosz és Avicenna számított. Az orvosok az ő szavaikat követték, függetlenül attól, hogy módszereik a gyakorlatban hatékonyak voltak-e vagy sem. A gyógyítás gyakorlata háttérbe szorult. Az orvosok az egyetemeken könyvből tanultak, beteget nem is láttak, a betegek gyógyítása helyett előszeretettel folytattak skolasztikus vitákat elméleti kérdésekről. Nem nyúltak a betegekhez, legtöbbször az utasításaik alapján a borbély végzett beavatkozásokat. A legtöbb ember nem is találkozott orvossal, s talán szerencséje is volt. Sokan meghaltak az orvosi kezelés hatására. Paracelsus kora orvosait antiorvosoknak hívta, akik többet ártanak, mint használnak. Nagyon gyakori volt, hogy az orvosok és a gyógyszerészek összeszövetkeztek, és így a beteg nem a legjobb gyógyszert kapta, hanem aminek az eladásából nagyobb haszon származott. A gyógyítás középpontjából tehát kikerült a beteg ember, helyére az orvos, a szaktudás, az egyéni presztízs, az anyagi érdekek kerültek.
Ebben a helyzetben jelent meg Paracelsus az orvoslás egészét átfogó megújulás igényével. Feladatát szimbolikus neve is kifejezi. Eredeti neve Philippus Aureolus Theophrastus Bombastus von Hohenheim, a Paracelsus nevet később, 16 éves korában vette fel. Neve azt jelenti, hogy „nagyobb, mint Celsus”, „Celsust felülmúló”, „Celsus felett álló”. Kelszosz egy i. e. 400 körül élt híres görög orvos volt, akit a középkorban Celsus néven ismertek, és egyike volt a középkorban tisztelt ókori szaktekintélyeknek. Paracelsus neve tehát egy szóban feladata összefoglalása: a középkori orvoslási rendszer meghaladása és egy új orvoslás megteremtése, ami a filozófián, a természet kutatásán alapul. Elvetette a kizárólag könyvekből származó holt tudást, és helyette a kutatás és a tapasztalat fontosságát hangsúlyozta. Miután elvégezte az egyetemet, 20 évesen maga is vándorútra indult. Tapasztalatokat akart gyűjteni, gyakorlati tudásra szert tenni. 10–12 évig tartó vándorútja során bejárta egész Európát, a Közel-, illetve a Távol-Keletre is eljutott. Képes volt mindenkitől tanulni: javasasszonyoktól, bábáktól, felcserektől, hóhéroktól, fürdőmesterektől, akik sokat tudtak az emberi testről, illetve a gyógynövényekről. Paracelsus olyan emberektől gyűjtötte össze ezeket a tapasztalatokat, akikkel a korabeli orvosok szóba sem álltak, de akik egy-egy dologhoz jól értettek. Az egyik fő vád ellene emiatt az volt, hogy lealacsonyítja az orvoslást. Ezután Bázelben telepedett le, kapott egyetemi katedrát, s lett városi orvos. Az egyetemen díszes talár helyett egyszerű, közönséges ruhában tanított, és németül tartotta előadásait a megszokott latin helyett. Csodás gyógyításokat vitt véghez, gyógyíthatatlannak ítélt betegségeket gyógyított. Az antik tekintélyeket és kortárs orvosokat egyaránt élesen bírálta. Egyszer Bázelben, amikor a Szent János-napi ünnepségen a korabeli szokás szerint mindenhol tüzek égtek a városban, tanítványaival a városban sétálva nyilvánosan tűzre vetette az éppen használatos egyetemi tankönyveket (pl. Avicenna Canones medicinaejét). Mindezek miatt egyre fokozódtak ellene a támadások, de ő sem maradt adósa ellenfeleinek – szenvedélyes, arrogáns stílusban bírálta orvoslásukat. Egyénisége és tanításai miatt rengeteg ellensége volt, barátai jóval kevesebben. Tanításai és gyógyításai miatt szembekerült nemcsak a kortárs orvosokkal, hanem az egyházzal is. Alkímiai tudása miatt eretneknek bélyegezték, noha azt csak gyógyszerek készítésére használta. Így egész életében menekülnie kellett az inkvizíció elől, míg végül egy ellensége tette el láb alól 1541-ben. Jelmondatának és hitvallásának élő példája volt: „Nemo sit alterius qui suus esse potest.”, azaz senki se legyen más, mint önmaga. Saját szavaival élve egyedül, idegenként, különbözőként élt kortársai között. Mégsem vonta vissza a tanait, nem hagyott fel a tanítással, a gyógyítással. Képes volt megőrizni az eszméit, a meggyőződéseit, még ha egyedül is volt.
Forrás: Új Akropolisz
A fájdalommal küzdő ember szenvedése enyhítésének vágya az emberi
közösségek kialakulásával egyidős. Erről a törekvésről tanúskodnak a
legrégebbi írásos feljegyzések, a babiloni agyagtáblák ékírásos jelei,
az egyiptomi papiruszok hieroglifái, és az emberi tudomány más korai
emlékei egyaránt.
A fájdalom csillapítására irányuló orvosi tevékenység első írásos
nyomaira az ősi Nippurban fellelt babiloni ékírás sorai közt bukkantak,
amely időszámításunk előtt 2250 körül íródott.
Az
emberiség évezredek óta használja a hangrezonanciát gyógyításra.
Hatását úgy kell elképzelni, mint amikor egy tóba egy követ dobunk és a
tó vizében a szabályos kör alakú hullámok mindenhova eljutnak. Mivel
testünk 70 százaléka víz, ezért ez a hatás az emberi szervezetre is
érvényes. A harmonikus rezgések a test minden részébe eljutnak, kezdve a
bőrtől, a csontokig és a különböző szervekig.
A hangok gyógyító erejét már ötezer éve ismerik Ázsiában. Európában és a
nyugati világban elsőként Peter Hess, német fizikus ismerte fel a
hangrezonanciában rejlő erőt. Hess két évtizeden keresztül a Himalája
vidékén tanulmányozta a zene hatását az emberi szervezetre. Később
kifejlesztette saját módszerét az európai igényekhez igazítottan. A
terápia negyven perces. Az érintés nélküli masszázsra vágyónak el kell
helyezkednie a kezelőágyon, majd a test különböző pontjaira tibeti
hangtálakat helyeznek. Ezeket megkongatva szinte azonnal érezni lehet a
nyugalmat, mely a testben könnyedén szétáramlik. Eloszlatja a félelmeket
és a stresszt. Szinte meditatív állapotot idéz elő a tibeti hangtálak
csodálatos ereje.
