"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." (Madách Imre)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mese. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mese. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. november 28., hétfő

A Nap születése

Pilinszky János - A Nap születése

Sokáig csupán csillagok
lakták az égbolt magasát.
Pislákoló fényükben a világ
sokáig élt örök árnyékban,
ezüstszín gyászruhában.

A sötétségben ezidőtájt
nagyon egyedül vándorolt a föld.
Csupán kik egymás közelében laktak,
társalogtak egymással, közbe-közbe
félálomba merülve, vagy akár
az egész telet átaludva,
mély álomban és szomorú magányban.

A különféle állatok
Alig ismerték egymást, és az ember
Hallgatagon ült kunyhója előtt.
A felhők vaktában bolyongtak,
Mint elszabadult bárkák a vízen,
S a madarak semmit se tudtak
A szárazföldek többi állatáról,
Se a tengerben fürdőző halakról.

Hasonlóképpen a virágok se látták
egymás színét, egymás ruháját,
köznapi és ünnepi öltözékét.
A tavaszi és nyári záporok
nem tudták, hova hullanak,
és hasonlóan a hópelyhek,
a tél fehér gyönyörűsége
hamuesőként érkezett a földre,
és ott is szürke és sötét maradt.

Ekkor történt, hogy számos csillag
elhatározta, összefog,
hogy apró fényeik közös
nagy fényességet varázsoljanak.

El is indult vagy ezer csillag
egymásfele. Ezer irányból,
ezer úton ezernyi csillag
elindult a sötétség pereméről,
hogy az égbolt tátongó közepén
közös ragyogást alapítsanak.

Hosszú utat tettek az égbolt
elhagyatott fekete féltekén,
de végül is nagy boldogan
egymásba olvadt mind az ezer csillag,
gyönyörű és egyetlen fényességben.

Ezer csillagnak közös fészke:
így született meg a kerek nap,
az ég csodája, s vette kezdetét
a világosság első ünnepélye.

Ünnep volt ez, valódi ünnep!
A tenger hullámai most először
láthatták meg a tengerpartot,
e hosszú-hosszú kikötőt, hová
a tenger szakadatlanul
befut - akár egy végtelen hajóraj -
gyönggyel megrakott hullámaival.

Megkezdődött tehát az ünnepély,
az első nappal ünnepélye,
a világosság kerek, óriási
és eddig szem-nem látta asztalánál.
Rendre érkeztek a vendégek.
legelsőnek a levegő
szellős, fényes, földig érő palástban,
együtt az öreg égbolttal, aki
-ha lehet- még hatalmasabb
palástot hordott roppant vállán,
lába körül gondosan igazgatva
azúrszínű, méltóságos redőit.

A harmadik felséges vendég
a tenger volt. Ezer hulláma,
akár egy sortűz, úgy dördült meg,
mikor mezítláb földre lépett,
ahogy a víz mindig is mezítláb jár,
legyen folyó vagy hóesés, eső
vagy akár tenger a neve.

Ki következett ezután?
Az erdő.
A nagy erdők és kecses ligetek.
A fák, zöldellő levélöltözékben,
rokon nyelven susogva a szelekkel,
az égbolttal s mindenfajta vizekkel.

Az ötödik vendég kisebb csoport.
de annál szebb. A virágok családja.
Merengő szemmel foglaltak helyet
a napvilág ünnepi asztalánál.
Valamennyien hallgatagok voltak,
de színük annál ékesebb.
Kék, sárga, hófehér nyelven beszéltek,
fejükkel sűrűn bólogatva hozzá.

A füveknek az asztalvég jutott,
de semmivel se kevesebb a fényből,
az általános vigasságból.

Azután jöttek az állatok,
nagy rajokban a madarak,
a fürge ló, a hűséges kutya,
erős oroszlán, sárga tigris,
törékeny őz, darazsak fellege.
Ki tudná valamennyit fölsorolni!

Közben a nap, az ünnep ragyogása
a tetőpontra hágott. S ebben a
fényességben, bár utolsónak érkezett,
egy sudár ifjú és egy szép leány
-az ünnepély királyi párjaként-
az asztalfőn foglalt helyet,
örömére a többi meghívottnak,
az asztalvégre húzódott füveknek,
a kékpalástú égnek és
a mezítlábas tengernek meg a
virágoknak, erdőknek, ligeteknek.

Úgy érezték mindannyian:
A delelő nap gyermekei ők.
Kedveltjei a fényes ég
most született birodalmának.

Ámde hirtelen,
a világosság kristálylépcsején,
a ragyogás bejáratában,
magányos árnyék tűnt fel, s éhesen
az ünnepség asztalához osont,
a vendégek lábához kuporodva.

Senki se törődött vele, "Egyék,
lakjék jól -gondolták magukban-,
ha másból nem, a fény lehulló,
asztal alá gurult morzsáiból.”

De aztán, ahogy telt-múlt az idő:
Újabb árnyékok lopakodtak, bújtak
Az aranyszín abrosz alá.
"A sötétség gazdátlan ebei"-
szólalt meg a nagylelkű tenger.
"Ma mindenki kedvére ehetik,
részesülhet a boldogságból.
Ki irigyelné tőlük a lehulló
morzsát, mely után más úgyse hajol le?"

Igaz. De később egyre többen s többen
jelentek meg a bejáratban, s végül
elállták már a nappal kapuját.
hívatlanul mind számosabban
vegyültek el a vendégek között,
s amire azok észbekaptak,
több volt az árnyék, mint a fény.

Az egyik árny kicsiny volt, mint a gyermek,
sőt kavicsnál is alighogy nagyobb.
A másik viszont, mint égi lajtorja,
olyan magas.
Mezítelen az egyik,
a másik földig érő, állig gombolt
posztókabátba burkolózott.

Az újszülött nap pislákolni kezdett,
mintha füst lepte volna erejét,
s az elébb még oly víg vendégsereglet
most megriadt és szinte menekült.

A székek ledőltek, az asztal
földre borult, s a nagy tolongásban
az aranyabrosz is porba merült.
Először a füvek hagyták el
a vendégséget, és utoljára
a tenger és a méltóságos égbolt.
Az ifjú emberpár maga maradt
az egyre hatalmasabb éjszakában.

De a fiú nem rettent meg szívében.
Szelíden átölelve kedvesét,
ily szavakat intézett a világhoz:
"Ne féljetek, tengerek és virágok,
ne féljetek, állatok és füvek,
az újszülött nap nem halott,
csak megpihen, hogy holnap újra keljen,
új erővel, megújult ragyogással."

Ezen az első éjszakán azonban
senki se hunyta le szemét,
se fű, se fa, se szél, se tenger.
Mindenki várt, mindenki várta,
vajon igaz, hogy visszatér a nap,
amint ifjú királyuk megígérte?

S amikor reggel palotája
kristálytermében fölébredt a fény,
s hosszan nyújtózva éledezni
és emelkedni kezdett - hirtelen
olyan ujjongás fogadta a földön,
nagyobb, mint az első nap öröme.

Mert akkor már tudhatták mindenek,
hogy azután az éjszaka csak álom,
amit a fénylő valóság követ.
 
Pilinszky a Nap születésében  egy varázsos mesebirodalom kapuját nyitja ki előttünk.

2015. április 2., csütörtök

A mesék világa

A mesék világa ősi keletű, végighúzódik az emberiség egész történetén.

A nagy mesék, mesemondások ideje soha nem jár le, mesékre mindig szükség volt, van és lesz, hiszen mindenki vágyik a varázslatra,  a csodák átélésének élményére.

A gyermekkönyvek nemzetközi napját 1967 óta tartják világszerte Hans Christian Andersen dán meseíró születésnapján.

Szeretem a meséket. Nem csak azért, mert szépek és szórakoztatnak, hanem mert életbölcsességeket tartalmaznak.
De felnőttként miért ne kukkanthatnánk a gyermekkorunkból jól ismert történetek mögé? Amint megfordítjuk a meseszőtteseket, máris képesek leszünk átértékelni azt, aminek eddig csak a felszínét láttuk. Miért ne gyönyörködhetnénk olykor-olykor a mesék fonákjában is? Hiszen a szőtteshez a fonákja is hozzá tartozik.

2015. február 23., hétfő

Egyszer volt Budán kutyavásár


 

Képtalálat a következőre: „egyszer volt Budán kutyavásár”Igazságos Mátyás idejében történt az, hogy egy bánáti gazdag örmény juhaira, amikor a mezőn legeltek, rajtütöttek a török portyázók, s elhajtották valamennyit, maga a juhász is alig menekült meg hat komondorával.
De az örménynek nem volt az vigasztalás, hogy a juhász megmenekült, ha a juhokat elvették, kárpótlásul ő meg elvette a juhász házikóját, kinek aztán egyebe sem maradt, mint a hat kutyája.
Mit tegyen mármost szegény ember? sem testének, sem lelkének nem volt hova lenni. Ő biz azt gondolta, hogy felviszi kutyáit Budára, ott azokat eladja a királynak, soha náluknál jobban meg nem őrzi a király házát senki; maga meg majd felcsap katonának.
E becsülendő szándékkal felballagdogált Budára, s a várkapuban ott letelepedett mind a hat kutyájával, azok körülfeküdték szépen farkaikat csóválva nyájasan.
A király szemébe tűnt a jóképű ember a hat fehér komondorral, s leküldé főembereit, hogy tudakolják ki tőle, mi járatban van. Az ember elmondta jámborul, hogy őt megfoszták a törökök juhaitól, gazdája ezért elvette házát, ő tehát elhozta kutyáit eladni Budára, tudván hogy itt mindennek van ára, maga meg majd katonává lesz, s visszaveszi a töröktül a juhait.
A királynak megtetszett az ember jámborsága, s rögtön leküldé főurait, hogy menjenek oda, s vegyék meg jó pénzen az árult kutyákat.
A szegény ember csak elbámult, mikor egyszerre körülfogta a sok fényes, hatalmas úr, s elkezdték a kutyákat egymásra árverelni, úgyhogy utoljára száz aranyon feljül kelt darabja a kutyának.
Az ember megköszönte szépen a segítséget, s felpénzelten újra visszament elébbi falujába, vett magának házat, nyájat, s nem győzte a budai jó urakat magasztalni, kik oly jól bevásáltak nála.
Az emberek nagyobb részének volt annyi esze, hogy átlássa, miszerint ez esetben a király nagylelkűsége működött; de nem volt az örménynek. Amint ennek fülébe ment egykori juhászának szerencséje, ki oly derék vásárt csinált a komondorokkal, nosza felkerekedett ő is; eladta minden marháját, bevásált helyette kutyákból, s egy egész kutyanyájat hajtott fel Budára.
Az úton, ahol csak a falukon keresztülment, az emberek kiálltak a csudájára, a gyerekek hanttal dobálták, és minden ember nevette, hogy mit akar ennyi sok kutyával.
Ő azonban előre elképzelé, hogy mennyi pénzt fog azért kapni; első kutyakereskedő lesz a világon.
Hát amint felér Budára s be akar menni a kapun, jönnek elé a pecérek, s kérdik tőle, hogy mire hajtja ezt a teméntelen ebet. Ő mondá, hogy csak bocsássák be a kapun, majd megveszik ezt odabenn.
De biz onnan elhajtották.
– „Egyszer volt Budán kutyavásár” – mondának neki, s szétriasztották az ugató nyájat.
Az örmény visszafanyalodott falujába, s most ő szegődött be hajdani juhászához cselédnek.

2015. január 1., csütörtök

Az Év hónapjai

Csikorgott a fagy, szélcsend volt, a tiszta ég csupa csillag.

- Bumm! - ágyúlövés köszöntötte az új esztendőt; Szilveszter éjszakája
volt, és tizenkettőt kongattak a toronyban.
- Tra-ra! Tra-ra! - zengett a kürt. Jókora postakocsi állt meg a
városkapu előtt. Tizenkét utasa volt, többen nem is fértek volna el
benne.
- Éljen! Éljen! - hangzott ki a vidám köszöntő a házakból, ahol teli
poharak csendültek össze az új esztendő tiszteletére.
- Boldog új esztendőt! Jó szerencsét, egészséget, takaros kis feleséget!
Baj, bosszúság elkerüljön az új esztendőben! - kívántak egymásnak
szerencsét az emberek.
Rázták egymás kezét, összekoccantották poharukat, hogy csak úgy
csengett. Javában folyt az ünnepi vigasság, amikor a postakocsi
tizenkét utasával megállt a város kapuja előtt.

Ugyan kiket hozhatott? Az utasoknak rendben volt az útlevelük,
málhával érkeztek, még ajándékot is hoztak nekem, neked,
mindenkinek a városban. Kik lehetnek, s mit hoztak nekünk?

- Jó reggelt! - köszöntötték a kapu őrét.
- Jó reggelt! - felelte az, mert az óra már elkongatta az éjfelet. Aztán
megkérdezte az első utast, amikor kilépett a kocsiból: - Mi a neve? Mi a
foglalkozása?

- Nézd meg az útlevelemben! Tudsz olvasni! - felelte az első utas. - Én:
én vagyok! - szép szál legény volt, prémes bekecset, prémmel bélelt
csizmát viselt. - Az vagyok, akiben annyian reménykednek. Látogass
meg holnap, újévi ajándékot kapsz tőlem. Rézpénzt meg ezüstpénzt
hajigálok az emberek közé, bálokat rendezek, harmincegy bált, ennyi
éjszaka áll rendelkezésemre. A hajóim jég közé fagytak, de a
szobámban jó meleg van: Kalmár vagyok. Január a nevem.

Nyomban utána a második utas szökkent le nagy vidáman a postakocsi
hágcsóján, álarcosbálok, komédiák, táncos mulatságok fő-fő mestere.
Nem volt nála egyéb, csak egy nagy hordó.
- Ebből a hordóból ugranak majd ki farsangkor a jókedv ördögei! -
kiáltotta. - Mert mulatni akarok meg mulattatni, amíg tart az élet, mert
az egész családból az én időmet szabták a legrövidebbre. Csak
huszonnyolc napom van. Talán megtoldják még egy nappal, de az se
sokkal több. Éljen a vígság!
- Tilos a csendháborítás! - intette rendre az őr.
- Nekem ugyan nem tilos! - kiáltotta hetykén az utas. - Karnevál
hercege vagyok. Február a nevem.

Előbukkant a harmadik utas is. Ösztövér legény volt. Ínséges formájú,
mint a böjt maga. Időjóslással foglalkozott, s az bizony nem valami
zsíros hivatal. Nem volt rajta egyéb dísz, csak egy kis ibolyacsokor a
gomblyukában; de nagyon apró ibolyákból.

- Március, hopp! - kiáltott rá a negyedik, aki nyomban utána lépett ki a
kocsiból, és meglökte az előtte állót. - ugorj be az őr szobájába, jó
puncsot főztek ott, érzem a szagát! - De ez a negyedik csak lódított,
áprilist akart járatni a társával, így mutatkozott be az őrnek. Bolondos
legénynek látszott, olyannak, akinek több az ünnepnapja a munkás
napjánál. - Föl-alá táncol a kedvem! - rikkantotta. - S ahogy a kedvem
tartja, eső esik, vagy nap süt. Sír az egyik szemem, nevet a másik, ezt
csinálják utánam! Csupa nyári ruha van a ládámban, de nem vagyok
bolond, hogy fölvegyem! Itt vagyok! Tavaszi lakkcipőben, de téli
kesztyűben megyek sétálni vasárnap.

Nyomában egy hajadon libbent le a kocsiról.
- Május vagyok! - mutatkozott be. Bükkfalevél színű selyemruhát
viselt, kökörcsin koszorút a hajában; szagosmüge illata áradt a
ruhájából olyan erősen, hogy az őr eltüsszentette magát. - Egészségére!
- mosolygott rá a hajadon. Ó de gyönyörű szép volt! Énekelni is, de
nem a színházban, hanem kinn a zöld erdőben, a maga
gyönyörűségére.

- Most jön a menyecske! - kiáltották, s lesegítették az ifjú Június
asszonyt a kocsihágcsón. Szép, sudár teremtés volt, rátarti és fürge
mozgású. Látszott rajta, azért jött a világra, hogy munkára tanítsa az
álomszuszékokat. De lakomát is adott, méghozzá az esztendő
leghosszabbik napján, hogy vendégeinek ideje legyen a sokféle jót
elfogyasztani. Járhatott volna a maga hintaján is, de postakocsin
döcögött a társaival, ezzel is mutatva, hogy cseppet sem gőgös.
Különben sohasem utazott egyedül: mindenüvé elkísérte öccse, a
Július.

Piros arcú legény volt ez a Július, szalmakalap hetykélkedett a fején.
Kevés málhája volt, nem is jó a nagy melegben sokat cipelni, csak
fürdősapkáját meg úszónadrágját lóbálta a kezében.

Aztán az anyja következett, Augusztus asszonyság. Ez aztán ügyes
asszony volt! Gyümölcsöt árult, halastavai voltak, érett kalászú
gabonaföldjei. Széles szoknyájában szaporán jött-ment, csak úgy égett
a kezében a munka, maga hordta a kancsót a mezőre az aratóknak. -
Arcod verítékével szerzed a te kenyeredet! - ez volt a jelszava.
De az aratóünnepen aztán nem sajnálta a jókedvet a munkásembertől.

Utána egy férfi lépett ki a kocsiból, festőféle volt, a színek mestere:
Szeptember. Ha akarta, vörösre, aranyosra, barnára festegette az erdő
minden zöld levelét. Munka közben feketerigók hangján fütyörészett;
ráérős idejében komlósört erjesztett, mert ehhez is értett. Egy
festékesdoboz meg egy nagy ecset volt minden útipoggyásza.

Földesúr formájú bátyja követte a sorban; most is a szántás-vetés járt
az eszében, egyre azon törte a fejét; elvetett-e mindent idejében. De a
vadászat örömeiről se feledkezett meg: vadászpuska csöve meredt
Október uraság válla mögött, vadászkutya szökdelt a sarkában, dió
csörgött-zörgött a tarisznyájában. Temérdek málhája volt, még egy
újfajta ekét is hozott magával. Egyre csak a földről beszélt, de alig
lehetett érteni a szavát bátyja hangos prüszkölésétől meg
krákogásától.
Olyan náthás volt ez a szegény November, hogy lepedőt használt
zsebkendőnek, de még így, betegen is el kellett kísérnie a béreseket az
új helyre, ahová beszegődtek. Azzal vigasztalta magát, hogy majd
kigyógyul a meghűlésből, ha fát fűrészel - mert egy fatelep
fűrészmestere volt. Estelente fakorcsolyákat faragcsált a
parasztgyerekeknek, mert tudta, hogy hamarosan szükségük lesz rá.

Utolsónak az öreg December anyóka kászálódott le a kocsiról.
Parazsasfazekat hozott a kezében, mégis didergett. De a szeme fénylett,
mint két tiszta csillag. Másik kezében virágcserép: egy zsenge kis fenyő
zöldellt benne. - Ezt mindenüvé magammal viszem - mondta. -
Ápolom, gondozom, hogy karácsonyig nagyra nőjön, és színes
gyertyácskák, aranyalmák, bábuk teremjenek az ágain. Akkor alája
ülök magam is, előveszem a meséskönyvemet, és mesélek belőle a
gyerekeknek. Azok csöndben ülnek, hallgatnak, de a karácsonyfa ágain
megelevenednek a bábuk, a kis viaszangyal a fa csúcsán megrázza
aranyporos szárnyát, s leröppen a gyerekekhez, megcsókolja őket.

- No, mehet a kocsi tovább! - kiáltott a városkapu őre. - Megvan mind a
tizenkét utas. Jöhet a következő postakocsi!
- Előbb ezt a tizenkettőt bocsátjuk be a kapun - mondta a
városkapitány. - Lépjenek be sorra, egymás után! Az útlevelük itt marad, egy-egy hónapig érvényes mindegyik. Tessék belépni!