- Bumm! - ágyúlövés köszöntötte az új esztendőt; Szilveszter éjszakája
volt, és tizenkettőt kongattak a toronyban.
- Tra-ra! Tra-ra! - zengett a kürt. Jókora postakocsi állt meg a
városkapu előtt. Tizenkét utasa volt, többen nem is fértek volna el
benne.
- Éljen! Éljen! - hangzott ki a vidám köszöntő a házakból, ahol teli
poharak csendültek össze az új esztendő tiszteletére.
- Boldog új esztendőt! Jó szerencsét, egészséget, takaros kis feleséget!
Baj, bosszúság elkerüljön az új esztendőben! - kívántak egymásnak
szerencsét az emberek.
Rázták egymás kezét, összekoccantották poharukat, hogy csak úgy
csengett. Javában folyt az ünnepi vigasság, amikor a postakocsi
tizenkét utasával megállt a város kapuja előtt.
Ugyan kiket hozhatott? Az utasoknak rendben volt az útlevelük,
málhával érkeztek, még ajándékot is hoztak nekem, neked,
mindenkinek a városban. Kik lehetnek, s mit hoztak nekünk?
- Jó reggelt! - köszöntötték a kapu őrét.
- Jó reggelt! - felelte az, mert az óra már elkongatta az éjfelet. Aztán
megkérdezte az első utast, amikor kilépett a kocsiból: - Mi a neve? Mi a
foglalkozása?
- Nézd meg az útlevelemben! Tudsz olvasni! - felelte az első utas. - Én:
én vagyok! - szép szál legény volt, prémes bekecset, prémmel bélelt
csizmát viselt. - Az vagyok, akiben annyian reménykednek. Látogass
meg holnap, újévi ajándékot kapsz tőlem. Rézpénzt meg ezüstpénzt
hajigálok az emberek közé, bálokat rendezek, harmincegy bált, ennyi
éjszaka áll rendelkezésemre. A hajóim jég közé fagytak, de a
szobámban jó meleg van: Kalmár vagyok. Január a nevem.
Nyomban utána a második utas szökkent le nagy vidáman a postakocsi
hágcsóján, álarcosbálok, komédiák, táncos mulatságok fő-fő mestere.
Nem volt nála egyéb, csak egy nagy hordó.
- Ebből a hordóból ugranak majd ki farsangkor a jókedv ördögei! -
kiáltotta. - Mert mulatni akarok meg mulattatni, amíg tart az élet, mert
az egész családból az én időmet szabták a legrövidebbre. Csak
huszonnyolc napom van. Talán megtoldják még egy nappal, de az se
sokkal több. Éljen a vígság!
- Tilos a csendháborítás! - intette rendre az őr.
- Nekem ugyan nem tilos! - kiáltotta hetykén az utas. - Karnevál
hercege vagyok. Február a nevem.
Előbukkant a harmadik utas is. Ösztövér legény volt. Ínséges formájú,
mint a böjt maga. Időjóslással foglalkozott, s az bizony nem valami
zsíros hivatal. Nem volt rajta egyéb dísz, csak egy kis ibolyacsokor a
gomblyukában; de nagyon apró ibolyákból.
- Március, hopp! - kiáltott rá a negyedik, aki nyomban utána lépett ki a
kocsiból, és meglökte az előtte állót. - ugorj be az őr szobájába, jó
puncsot főztek ott, érzem a szagát! - De ez a negyedik csak lódított,
áprilist akart járatni a társával, így mutatkozott be az őrnek. Bolondos
legénynek látszott, olyannak, akinek több az ünnepnapja a munkás
napjánál. - Föl-alá táncol a kedvem! - rikkantotta. - S ahogy a kedvem
tartja, eső esik, vagy nap süt. Sír az egyik szemem, nevet a másik, ezt
csinálják utánam! Csupa nyári ruha van a ládámban, de nem vagyok
bolond, hogy fölvegyem! Itt vagyok! Tavaszi lakkcipőben, de téli
kesztyűben megyek sétálni vasárnap.
Nyomában egy hajadon libbent le a kocsiról.
- Május vagyok! - mutatkozott be. Bükkfalevél színű selyemruhát
viselt, kökörcsin koszorút a hajában; szagosmüge illata áradt a
ruhájából olyan erősen, hogy az őr eltüsszentette magát. - Egészségére!
- mosolygott rá a hajadon. Ó de gyönyörű szép volt! Énekelni is, de
nem a színházban, hanem kinn a zöld erdőben, a maga
gyönyörűségére.
- Most jön a menyecske! - kiáltották, s lesegítették az ifjú Június
asszonyt a kocsihágcsón. Szép, sudár teremtés volt, rátarti és fürge
mozgású. Látszott rajta, azért jött a világra, hogy munkára tanítsa az
álomszuszékokat. De lakomát is adott, méghozzá az esztendő
leghosszabbik napján, hogy vendégeinek ideje legyen a sokféle jót
elfogyasztani. Járhatott volna a maga hintaján is, de postakocsin
döcögött a társaival, ezzel is mutatva, hogy cseppet sem gőgös.
Különben sohasem utazott egyedül: mindenüvé elkísérte öccse, a
Július.
Piros arcú legény volt ez a Július, szalmakalap hetykélkedett a fején.
Kevés málhája volt, nem is jó a nagy melegben sokat cipelni, csak
fürdősapkáját meg úszónadrágját lóbálta a kezében.
Aztán az anyja következett, Augusztus asszonyság. Ez aztán ügyes
asszony volt! Gyümölcsöt árult, halastavai voltak, érett kalászú
gabonaföldjei. Széles szoknyájában szaporán jött-ment, csak úgy égett
a kezében a munka, maga hordta a kancsót a mezőre az aratóknak. -
Arcod verítékével szerzed a te kenyeredet! - ez volt a jelszava.
De az aratóünnepen aztán nem sajnálta a jókedvet a munkásembertől.
Utána egy férfi lépett ki a kocsiból, festőféle volt, a színek mestere:
Szeptember. Ha akarta, vörösre, aranyosra, barnára festegette az erdő
minden zöld levelét. Munka közben feketerigók hangján fütyörészett;
ráérős idejében komlósört erjesztett, mert ehhez is értett. Egy
festékesdoboz meg egy nagy ecset volt minden útipoggyásza.
Földesúr formájú bátyja követte a sorban; most is a szántás-vetés járt
az eszében, egyre azon törte a fejét; elvetett-e mindent idejében. De a
vadászat örömeiről se feledkezett meg: vadászpuska csöve meredt
Október uraság válla mögött, vadászkutya szökdelt a sarkában, dió
csörgött-zörgött a tarisznyájában. Temérdek málhája volt, még egy
újfajta ekét is hozott magával. Egyre csak a földről beszélt, de alig
lehetett érteni a szavát bátyja hangos prüszkölésétől meg
krákogásától.
Olyan náthás volt ez a szegény November, hogy lepedőt használt
zsebkendőnek, de még így, betegen is el kellett kísérnie a béreseket az
új helyre, ahová beszegődtek. Azzal vigasztalta magát, hogy majd
kigyógyul a meghűlésből, ha fát fűrészel - mert egy fatelep
fűrészmestere volt. Estelente fakorcsolyákat faragcsált a
parasztgyerekeknek, mert tudta, hogy hamarosan szükségük lesz rá.
Utolsónak az öreg December anyóka kászálódott le a kocsiról.
Parazsasfazekat hozott a kezében, mégis didergett. De a szeme fénylett,
mint két tiszta csillag. Másik kezében virágcserép: egy zsenge kis fenyő
zöldellt benne. - Ezt mindenüvé magammal viszem - mondta. -
Ápolom, gondozom, hogy karácsonyig nagyra nőjön, és színes
gyertyácskák, aranyalmák, bábuk teremjenek az ágain. Akkor alája
ülök magam is, előveszem a meséskönyvemet, és mesélek belőle a
gyerekeknek. Azok csöndben ülnek, hallgatnak, de a karácsonyfa ágain
megelevenednek a bábuk, a kis viaszangyal a fa csúcsán megrázza
aranyporos szárnyát, s leröppen a gyerekekhez, megcsókolja őket.
- No, mehet a kocsi tovább! - kiáltott a városkapu őre. - Megvan mind a
tizenkét utas. Jöhet a következő postakocsi!
- Előbb ezt a tizenkettőt bocsátjuk be a kapun - mondta a
városkapitány. - Lépjenek be sorra, egymás után! Az útlevelük itt marad, egy-egy hónapig érvényes mindegyik. Tessék belépni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése