A rómaiak által Pannóniában termesztett szőlő megérte a magyarság bejövetelét. A szőlő-termesztés és bor-készítés összes magyar szava török eredetű (szőlő, bor, csiger, ászok stb.), ebből következik, hogy őseink ismerték a szőlőtermesztést és a bor készítését.
A magyar szőlőművelés kettős gyökerű; a nyugati területeken bizonyos római hagyaték őrződött meg, míg a Gyöngyös környéki, a tokaj-hegyaljai Kelet, Belső-Ázsia felé mutat. A szőlő eredetét illetően kétféle nézet uralkodik; az egyik szerint őshazája a Kaukázus, Perzsia és a Földközi-tenger vidéke volt, ahonnan a legkorábbi termesztett szőlőmagok a Kr. előtti V-IV. évezredből származnak, amelyek átmenetet képeznek a ligeti szőlő és a termesztett szőlő között. E nézet szerint a szőlőművelés terjesztésében az egyiptomiak, a görögök és a rómaiak mellett a kisázsiai népek, a türkmenek, a tádzsikok és az özbegek vettek részt. A másik nézet szerint a szőlő őshazája Közép- illetve Belső-Ázsia, "Ázsia Szíve", a Turfán-medence. Turfán egy részét régen is - és ma is - "Tokaj"-nak nevezik; itt "a szőlőtőkén rajta hagyják a termést, míg az meg nem töpped, majd belőle édes, émelyítő italt készítenek". Kínai Évkönyvekből tudjuk, hogy a kínaiak négyezer éve ismerik a szőlőt és a bort. Amíg az európai borok "szárazak" voltak, addig az ázsiai borok édességükről voltak híresek. Ménandrosz erről így emlékezik meg: "A magyarok lakomához láttak… bort ittak ugyan, de nem olyant, amilyent nálunk szőlőből préselnek. Valami más barbár édes itallal töltötték meg magukat". Dzsajháni megjegyzi, hogy "a magyarok itala mézből készült", Anonymusnál pedig azt olvassuk, hogy "húst, halat, mézet ettek és bőven volt fűszeres boruk". A belső-ázsiai hunok "bor tengri"-nek nevezték a hajnal istenét, amely szó egyúttal a "fehéres szürke" színt jelentette, amely feltehetően a forrásban levő bor habjára utal. Később a bor a belső-ázsiai hun és török népeknél már magát az italt jelentette. A XI. századi, majd későbbi magyarországi híradások szőlőhegyekről, szőlőművelésről és bor-készítésről tesznek említést.
A bortermő szőlő (Vitis
vinifera L.). A paleobotanika szerint a Cissetes nemzetség, amelyből a
vitis vette kezdetét a Kréta-kor végén jelent meg. A Kárpát-medencéből
is származnak az alsó-oligocén idejéből szőlő-mag lenyomatok (Vitis
hungarica Andr. N. Sp.), de a tertier végén itt kipusztult a Vitis
silvestris Gmel. Bortermő szőlőmagok a Kárpát-medencéből már a római kor
előtt is kerültek elő. Domitianus császár tiltotta ugyan a
tartományokban a szőlőtelepítést és termesztést, Probus császár viszont
Pannóniába sok szőlőt telepíttetett. Az írott források szerint a
pannóniai borok savanyúak voltak és nem tartoztak a kedveltek közé. A
római kori szőlők megérték a honfoglalást, hiszen a közben betelepült
hunok és avarok is ismerték a szőlőművelést. A X. és a XI. századból
egyre több említés történik a magyarok szőlőműveléséről és a
szőlőművesekről. A kereszténység felvétele után betelepített szerzetesek
hazájukból magukkal hozták az általuk megszokott szőlőfajtákat. A
badacsonytomaji pálos kolostornak 1313-ban Ladomér fia szőlő területet
adományozott; állítólag itt termeltek francia szerzetesek által hozott
burgundi eredetű Pinot gris szőlőt, és éppen ez nálunk Szürkebarátként
ismertté vált fajta tette híressé Badacsony vidékét. A Furmint francia
származású és a XII-XIII. században került Tokaj-hegyaljára és az egri
borvidékre. Legkorábbi szőlőfajtáink között ott volt a Gohér, a
Bakator, a Kék és Fehér kecskecsöcsű, a Bajor, a Furmint, a
Fehérszlanka, a Vékonyhéjú, a Betyárszőlő, a Fügér, a Mézes, a Lisztes, a
Bakafánt, a Dinka, a Berkenyelevelű, a Szagos bajnár és a Rózsaszőlő. A
középkorban Magyarországra a fehér borok, így a fehér szőlők voltak a
jellemzők. Mátyás király Chamegnéből és Burgundiából vörös szőlőfajtákat
hozatott. Uralkodása alatt került be a Kadarka. A középkori európai
források kétféle magyar borról emlékeznek meg: egy magasabb
alkoholtartalmú vinum frannicumról és egy gyengébb minőségű vinum
hunnicumról. Csoma Zsigmond úgy véli, hogy a magas művelésmódot
igénylő szőlőfajták (Szilváni, Leányka, Nagyfügér, Kolontár és
Csókaszőlő) az ősi szőlők leszármazottai, hiszen Belső-Ázsiában a mai
napig ilyen szőlőművelést folytatnak.
forrás:Kiszely István
Ősmagyarok földművessége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése