Canossa járás

1077. január 28-án IV. Henrik német-római császár egy szál csuhában, mezítláb vezekelt Canossa várának bezárt kapui elõtt, kérve VII. Gergely pápától bebocsáttatást. Ezen a napon, három nap vezeklést követõen megnyílt a kapu és õfelsége bocsánatot kérhetett õszentségétõl. A pápa kénytelen volt megbocsátani, a vérig sértett császár viszont nem felejtett.

1073-ban választották pápává VII. Gergelyt, aki határozott elszántsággal rögtön hozzálátott az egyház és intézményei gyökeres reformjához. Eltiltotta a szolgálattól a nõs papokat, rendeletben tiltotta meg, hogy világi hatalmasságok egyházi hivatalokat adományozzanak, és azt is, hogy a német-római császár az invesztitúrát gyakorolja, vagyis az egyházi vezetõket beiktassa. Különben a német-római császárnak a kezdetektõl jogában állott az invesztitúra: a 10. századtól a püspökök kinevezése az uralkodó jogkörébe tartozott. Mivel minden egyházi hivatal egyben világi birtokot is jelentett, az egyes keresztény uralkodók maguk kívánták eldönteni ezek adományozását.

IV. Henrik is a régi törvény értelmében nevezte ki a kölni és a milánói érseket, sõt, a pápai rendelet miatt felbõszült uralkodó Wormsban birodalmi gyûlést hívott össze, ahol a német püspökök trónfosztottnak nyilvánították VII. Gergelyt.
A pápa válaszul kiátkozta a császárt és mindenkit, aki hûségesküt tett IV. Henriknek, felmentett esküje alól. A német fejedelmek az alkalmat megragadva úgy döntöttek, hogy ha Henrik a kiátkozás évfordulóján sem lesz tagja az egyháznak, a trónt üresnek tekintik, a császárnak meg kellett hát alázkodnia. Így történt, hogy a nyugati világ legnagyobb uralkodójának el kellett zarándokolnia Canossa várába, ahol éppen tartózkodott a pápa és meg kellett alázkodnia. Egy fegyvertelen pap elõtt, akit nem sokkal korábban pusztán egy ravasz barátnak titulált.
A német választófejedelmek közben mégis új császárt választottak Rudolf von Rheinfeld személyében.
IV. Henrik fegyverrel vette vissza jogát a címhez, 1080-ban, az elsteri csatában maga Rudolf is elesett. Ezután 1084-ben betört Rómába és egy általa kineveztetett "ellenpápával" újra császárrá koronáztatta magát. VII. Gergely sem tagadta meg magát, valóban egy ravasz és fondorlatos vezetõ volt. Olyan, amilyennek lennie kellett ahhoz, hogy az egyház függetlenségét megóvja, hogy ne legyen alárendeltje semmilyen világi hatalomnak. Hiába, ha valakinek nincs kardja, az a szellemére kell, hogy hagyatkozzon. A pápa mögött pedig nem is akármilyen szellem állott.
A veszélyben behívta szövetségeseit, a normannokat, akik 1085-re kiszorították a németeket Rómából...

forrás: Rovart