Bálint napon

A magyar szerelmi líra megteremtőjére, az első világirodalmi rangú magyarul verselő költőre, Balassi Bálintra is emlékezünk február 14-én, aki számos asszonyhoz írt verseket.

Szerelmi költészete három nő alakja köré csoportosul.

Verseinek címzettjei Losonczy Anna (Júlia), Szárkáni Anna (Célia), és Fulvia, kinek kiléte a mai napig ismeretlen. Feleségének egyetlen verset sem írt, holott egyedül hozzá tartozott igazán.

Balassi a szerelmet az élet legfontosabb dolgának tartotta. Versei középpontjában az imádott nő alakja állt. Valóságos nők hatottak rá, de verseiben nem rendelkeznek a hölgyek egyedi vonásokkal, csakis a szerző érzelmeiből utalhatunk arra, kihez is szólnak vesei. Júlia is eszményképpé válik, a szépsége, a beteljesülő boldogság az idő folyamán egyre elérhetetlenebbé válik.

Júlia:
Júlia verseit, Petrarca mintájára ciklusba gyűjtötte, témájuk az elérhetetlen boldogság utáni vágyakozás. A versek stílusa, tökéletes ritmikája, az újszerű strófaszerkezete (Balassi-strófa), reneszánsz kompozíciója ezt a versciklust költészetének csúcspontjává avatja. A Júlia-versek születését kezdetben még egy-egy életrajzi vonatkozású elem motiválta, de a későbbiekben már kizárólag érzelmeinek kifejezése volt a cél. A legtöbb udvarló vers nem életrajzi vonatkozású, hanem tudós poézis. Egyetlen célja velük Balassinak Júlia meghódítása volt.
A Júlia-ciklus legismertebb darabja „Hogy Júliára talála, így köszöne neki” c. mű. A verset egy váratlan találkozás ihlette egy kapualjban, az egész vers elragadott, ujjongó bókok sora. Az első versszak egy boldog felkiáltás, Júliát meglátva első gondolata az, hogy nélküle nem tud élni, s csak ezután köszönti a kornak megfelelően: „egészséggel”.

Célia:
Szerelmes verseinek másik ihletője Wesselényiné Szárkándi Anna.   A műveiben csak Céliaként emlegetett nő iránti szerelme már nem annyira indulatos, érzelmei sokkal higgadtabbak, mint Júlia iránt. Ezek a versek sokkal kimunkáltabbak, játékos könnyedség jellemzi őket.

Fulvia:
A Fulviához írt versek száma a legkevesebb, egy rövid epigramma mégis őrzi nevét: „Lettovább Júliát, s letinkább Céliát ez ideig szerettem,
Attól keservessen, s ettől szerelmessen vígan már búcsút vettem,
Most Fulvia éget, ki ér bennem véget, mert tüzén meggerjedtem.”

  Kora egyik legműveltebb embere volt. Nyolc idegen nyelven beszélt, fordította a klasszikusok és az újlatin költők műveit. Irodalmi munkásságával a legnagyobbat alkotta a magyar humanizmusban. 

Vers....

Ha adsz nekem részt a feltámadásban
Ó add Uram, támadjak fel virágban,
Harangvirágban örvények felett,
Himbálják viharok a kelyhemet,
Vagy örökkévaló csend simogasson,
Csengjek misére sziklatemplomokban,
Bazalt-tornyokon hajnali misére,
És ne kérdezzem: miért élek, mi végre,
Hadd hervadjak egy kicsit boldogabban,
Hadd lássam szebbnek az eget,
Figyeljek jobban mélységek szavára,
A csengettyűmmel dicsérjem neved:
Harang a harangozót, Istenem.

/Reményik S./

Advent...

 Beköszöntött a karácsony, s a fia még mindig nem jött vissza a háborúból. Az öregasszony egyedül élt közel egy esztendeje. A búcsúval megszakadt kettejük története, s sehogy se akart tovább folytatódni. Az utolsó együttlétük! A fia ott ült a széken, szemben vele, s a bő katonaruhában olyan veszendő volt, annyira fiatal, akár egy gyerek. Fáradtnak látszott, és enni kért. Mohón kanalazta a gőzölgő levest, s hosszan és szótlanul vacsorázott. Utána vizet vett, megmosdott, és simára beretválta az arcát. Az asszony sírt és úgy ölelte magához, mintha egyetlen szorítással visszaforraszthatná a szívére. De a fiú kivált az ölelésből, s akár egy halott, úgy tűnt el nyomtalanul.

Azt a pillanatot, hogy az előbb még itt volt, s azt, hogy már elment, azt a közbül eső valamit nem is lehetett azóta se megértenie. Néha megállt az öregasszony a szoba közepén: otthona ez még? Olykor kinézett az ablakon: itt lakik valójában? Háztetőkre látott, szürke, fagyoskodó kis kőbalkonokra; ez volna továbbra is utcájuk? Milyen zavaros és nehéz dolog valakit elveszíteni és visszavárni! Kinyitotta a szekrényajtót, s a délelőtti világosság a fia ruháira esett. Egy élő, vagy már egy halott ruháira? Elgyöngült és megkapaszkodott egy üres kabátujjban. Letörölte a tükröt a mosdó felett, de csak a tulajdon öreg arca nézett vissza rá! De hát mire is számított, miféle esztelenségre? Talán hogy a fia kilép a tükörből, abból a négyzetméternyi fényességből, mely mintha ismeretlen távolba nyíló ablak lett volna?

 Feküdt az öregasszony álmatlanul az ágyában, s az éjszaka zajaira figyelt, félelemmel és reménységgel, hogy a szétszórt neszekből összerakhatja a boldogító zajt, amivel a fiú majd belép hozzá. De az éjszaka, s később a hajnal hangjai idegenek maradtak, és sehogy se akartak engedelmeskedni neki. Szétszéledtek, mielőtt megdobogtathatták volna a szívét! A hűvös ősz után hideg tél jött, és fagyos karácsony. Egyetlen zöld ágat fektetett az asztalára, s egyetlen szál gyertyát gyújtott meg rajta. Azon a széken ült, amelyiken a fia utoljára, a gyertyaláng szép, egyenletes fényében, és nem sírt, ahogy a fia se sírt akkor, csak hallgatott.

 Éjfél előtt azután magára vette a kabátját, s ahogy becsukta maga mögött az ajtót, hirtelen melegséget érzett. Így lépte át akkor ő is a küszöböt! Így indult el ő is a sötétségbe! Igen, mintha most ő is ugyanabba az éjfélbe lépett volna ki, melynek akkor a fia nekivágott. Az elveszített utca most megint az övék lett! Igen, ezeken a köveken, ezek alatt a szürke kis balkonok alatt távozott s jön vissza majd ő is.
 Mekkora béke lett egyszerre az éjszakában! Szép volt az éjfél és csendes. A hó puhán hullott alá, akár egy óriási üveggömbben; a tetők fehérek voltak, a templomtorony meg szelíden derengett, mintha lágy fénnyel maguk a kövek világítottak volna. Az öregasszony letérdepelt a tündöklő templomhajóban s úgy érezte, napsütésben térdepel.
Nem volt idő. A hétköznapok jönnek-mennek, de századok se mozdulnak az ünnepek állócsillaga alatt. S ebben az időtlenségben együtt volt minden: öregség és gyermekkor, minden, ami elveszett, és az is, ami vele maradt. Háborús karácsony volt, negyvenhárom karácsonya, de úgy érezte, a karácsonynak nincs kora, csak forrósága van, fénye és békéje. Egyedül térdepelt az éneklő tömegben, s nem hiányzott senkije. Csak hogy szeret, egyedül ezt érezte, mitől is elgyöngült és sírni kezdett. S éjszaka az ágyában tovább folytatódott különös színeváltozása, a szeretet izgalmas metamorfózisa. Mintha a fia feküdt volna ágyában, s ő, az öregasszony lett volna a messze idegenben. Olyan jó volt végre helyette fagyoskodnia, s olyan jó volt végre helyette, a fia helyett melegednie! Öreg szívében a szeretet összecserélte a személyeket. Künn közben elállt a hóesés, s a karácsonyi utca végképp elnéptelenedett.

  Az éjszakában csak az ünnep angyala őrködött mozdulatlan.

Pilinszky János: Az ünnep angyala

Vers....

Garai Gábor: BIZALOM

S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
s ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hízlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom,hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen magányban,
mert irgalmatlan az élet .

De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárt kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mammut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.

S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.