Március 21. Költészet Világnapja

Ma, a tavasz első napján van a Költészet Világnapja, ami egyébként nem azonos a Költészet Napjával, vagyis április 11-vel.
Az ünnepnapot az UNESCO tűzte arra a napra, amikor az északi féltekén beköszönt a tavasz, vagyis a tavaszi napéjegyenlőség napjára.

Nekünk magyaroknak van mit ünnepelni. A csodálatos magyar nyelv olyan irodalmi nagyságokat adott a világnak, mint Petőfi és Ady, József Attila és Radnóti Miklós. És még hosszan, nagyon hosszan lehetne folytatni a sort.

Babits Mihály: Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatosan, hogy minden fűszál
lágy leple alatt egyenesen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze múltba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

Bálint napon

A magyar szerelmi líra megteremtőjére, az első világirodalmi rangú magyarul verselő költőre, Balassi Bálintra is emlékezünk február 14-én, aki számos asszonyhoz írt verseket.

Szerelmi költészete három nő alakja köré csoportosul.

Verseinek címzettjei Losonczy Anna (Júlia), Szárkáni Anna (Célia), és Fulvia, kinek kiléte a mai napig ismeretlen. Feleségének egyetlen verset sem írt, holott egyedül hozzá tartozott igazán.

Balassi a szerelmet az élet legfontosabb dolgának tartotta. Versei középpontjában az imádott nő alakja állt. Valóságos nők hatottak rá, de verseiben nem rendelkeznek a hölgyek egyedi vonásokkal, csakis a szerző érzelmeiből utalhatunk arra, kihez is szólnak vesei. Júlia is eszményképpé válik, a szépsége, a beteljesülő boldogság az idő folyamán egyre elérhetetlenebbé válik.

Júlia:
Júlia verseit, Petrarca mintájára ciklusba gyűjtötte, témájuk az elérhetetlen boldogság utáni vágyakozás. A versek stílusa, tökéletes ritmikája, az újszerű strófaszerkezete (Balassi-strófa), reneszánsz kompozíciója ezt a versciklust költészetének csúcspontjává avatja. A Júlia-versek születését kezdetben még egy-egy életrajzi vonatkozású elem motiválta, de a későbbiekben már kizárólag érzelmeinek kifejezése volt a cél. A legtöbb udvarló vers nem életrajzi vonatkozású, hanem tudós poézis. Egyetlen célja velük Balassinak Júlia meghódítása volt.
A Júlia-ciklus legismertebb darabja „Hogy Júliára talála, így köszöne neki” c. mű. A verset egy váratlan találkozás ihlette egy kapualjban, az egész vers elragadott, ujjongó bókok sora. Az első versszak egy boldog felkiáltás, Júliát meglátva első gondolata az, hogy nélküle nem tud élni, s csak ezután köszönti a kornak megfelelően: „egészséggel”.

Célia:
Szerelmes verseinek másik ihletője Wesselényiné Szárkándi Anna.   A műveiben csak Céliaként emlegetett nő iránti szerelme már nem annyira indulatos, érzelmei sokkal higgadtabbak, mint Júlia iránt. Ezek a versek sokkal kimunkáltabbak, játékos könnyedség jellemzi őket.

Fulvia:
A Fulviához írt versek száma a legkevesebb, egy rövid epigramma mégis őrzi nevét: „Lettovább Júliát, s letinkább Céliát ez ideig szerettem,
Attól keservessen, s ettől szerelmessen vígan már búcsút vettem,
Most Fulvia éget, ki ér bennem véget, mert tüzén meggerjedtem.”

  Kora egyik legműveltebb embere volt. Nyolc idegen nyelven beszélt, fordította a klasszikusok és az újlatin költők műveit. Irodalmi munkásságával a legnagyobbat alkotta a magyar humanizmusban. 

Kányádi Sándor

 A romániai magyar irodalom középnemzedékének sajátos nyelvű és sok változáson, küzdelmen csiszolódott alakja Kányádi Sándor


A mai magyar költészet egyik legnagyobb alakja távozott az élők sorából.


 
Kányádi Sándor erdélyi (romániai) magyar költő és műfordító 1929. május 10-én született Nagygalambfalván (Románia).

Versei az ezredforduló költészetellenes világában is sok ezer példányban fogynak el. Népszerű gyermekversein nemzedékek nőttek fel: a könnyen mondható, különleges ritmikájú, az élőbeszédhez közelítő versei alapvető erkölcsi értékek közvetítői is.

Távolodóban
távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot

és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid

süllyedőben emelkedőben
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz ha ki átvisz

s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat

1996

Ha a napnak   —   vers

Ha a napnak lába volna,
bizonyára gyalogolna.
Ha pedig keze is lenne,        
akkor ő is cipekedne,
s leülne, ha elfáradna,
ide mellénk, a kis padra.
Kérges kezét térdre ejtvén,
merengne a holdas estén.
Úgy várná be, szépen ülve,
hogy őt a föld megkerülje. 

Nyári alma ül a fán 

fa alatt egy kisleány.
Néz a kislány föl a fára,
s le az alma a kislányra.
Nézi egymást mosolyogva:
lány az almát, lányt az alma.
Gondolkozik, mit tehetne,
áll a kislány lábujjhegyre,
nyúlánkozik, ágaskodik,
ugrik, toppan, kapaszkodik.
De az alma meg sem moccan,
csak mosolyog a magasban.
És a kislány pityeregve
csüccsen, huppan le a gyepre.
Lomb közt szellő szundít csendben,
de a sírásra fölserken,
sajnálkozva néz a lányra,
és az ágat meglóbálja.
S hull az alma, örömére,
pont a kislány kötőjébe.

Márai Sánor születésnapjára

"Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti."

Márai Sándor, eredeti nevén márai Grosschmid Sándor Károly Henrik^[(Kassa, 1900. április 11. – San Diego, Kalifornia, 1989. február 21.) magyar író, költő, újságíró.
Márai életútja az egyik legkülönösebb a 20. századi magyar írók között. Már az 1930-as években korának egyik legismertebb és legelismertebb írói közé tartozott.

Hogy ki volt és milyen volt?

A Grosschmied család nagyon régi, már korai századainkban is tisztes városi rangokat viselő szepességi cipszer (más néven: szepesi szász) família volt. Országos, olykor világhírű jogtudósok kerültek ki nemzedékeikből. Közéleti érdemeik miatt kaptak valaha régen a királytól magyar nemességet a "Márai" előnévvel. Az író nagybátyja, Grosschmied Béni a budapesti egyetemnek olyan tekintélyű jogászprofesszora volt, hogy külföldi egyetemek - köztük még az oxfordi is - vele íratott magánjogi tárgyú tankönyveket. Márai apja is jogtudós volt, nagyon tisztelt kassai ügyvéd. Az író is Kassán született. Az ifjúkori emlékek, a nagy múltú, régóta polgáriasodott város, benne a nagyon kulturált szülői otthon képe, hangulata, polgáralakjai mindvégig alaphangját adták bontakozó, majd terebélyesedő életművének. Ez a világ adja örökségét, ez határozza meg hitvallását.

     A  családi predikátum alapján Márainak nevezte és írta magát.
 
Művelt diákember volt, aki egyaránt ír, olvas, beszél magyarul, németül és franciául. Nem csak az irodalomban és a történelemben, hanem úgyszólván valamennyi tantárgyban kitűnik. Korán műveltnek mondott fiú, aki már a gimnáziumban is kiemelkedett biztonságos verselőképességével. És habár hamarosan kiderültek prózai erényei, prózaíróként tartja számon az irodalomtörténet, majd volt olyan időszak, amikor legtekintélyesebb újságíróink közt foglalt helyet - a költészet mindvégig megmaradt, mint játék, szórakozás, de néha szenvedély. Költői stílusában, ízlésében a Nyugat költőihez, leginkább Kosztolányihoz áll közel, majd erre rétegződtek a Berlinben és Párizsban belélegzett nyugat-európai hatások. Ennek a választékos költészetnek mindvégig jó átlagát képviselte olykor magasabb szinteket is elérve, de élete végső évtizedeiben, a hontalanság magányában néhány nagy elégiája - például a "Halotti beszéd" - fel tudott emelkedni költészetünk legmagasabb ormaiig.

"Ember módra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled – feltűnés és hiú szerep nélkül – segíteni az embereknek.

Néha csak azzal, hogy nem hallgatod el az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondasz igent, mikor mindenki kiabál: „Igen, igen!”

Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene."

Kik voltak a trubadúrok?

A trubadúrok az eszményi udvari szerelmet és a lovagi erényeket megéneklő költők. Költeményeikben az,,égi" és ,,földi" szerelem kettősségéről, a szerelem hatalmáról énekeltek...

  XI. század vége -  ekkor tűntek fel az első trubadúrok.
A trubadúrok Nyugat-Európai nemes dalnokok a XI- XIII. században. Olyan költők, aki ellentétben a fizetésért éneklő dalosokkal, a zsonglőrökkel, a költészetet csupán kedvtelésből művelték. Költeményeket találtak fel és azokhoz zenét írtak. Némely trubadúrnak zsonglőrök is álltak szolgálatában vagy maga a trubadúr is zsonglőr volt, mert rászorult arra, hogy szerzeményeit értékesítse. Legtöbbjük az alsóbb nemességhez vagy lovagokhoz tartozott, és a hercegek és nagy urak jóvoltából éldegéltek, akik maguk is művelték a költészetet.
A keresztes háborúkban edződött vagy az oda készülő lovagok a hűséget, mint nemesi erényt nemcsak hitükben, hanem érzéseikben is megélni kívánták.

A trubadúrköltészetben és az általa vallott szerelemfelfogásban kezdettől fogva érvényesült a platóni ,,égi" és ,,földi" szerelem kettőssége, ami a középkori gondolkodásmód lényegéből következően szorosan összefüggött a szellemi és anyagi szféra határozott megkülönböztetésével, s az előbbi elsőbbségével az utóbbival szemben. Ilyképpen a trubadúrok szerelemkoncepciójában és szerelemábrázolásában is elsőbbséget kaptak a szerelem érzelmi, lelki és szellemi összetevői a testi vonatkozások ellenében.

A trubadúrköltészet központja a mai Franciaország déli része volt, nyelve a latinhoz nagyon hasonló okszitán (ez magyarázza széles körű elterjedését), verselése igen kifinomult, versmértéke bonyolult, dallama szenvedélyes, általában vonós hangszer is játsza és egyidejűleg ki is díszíti a melódiát.


A szerelmi meghódolást a trubadúrok olyképpen tudták ,,tovább fokozni", hogy a szerelem és a szeretett hölgy ,,szolgájának", sőt ,,rabjának" nyilvánították magukat .

Ismertebb trubadúrok:

Guilhem de Peitieus (IX. Vilmos aquitániai herceg): az első ismert trubadúr, akinek szerelmi énekeiben találkozhatunk platonikus mozzanatokkal.

Peire Vidal: provencei trubadúr, Toulouse-ban a XII. sz. második felében született, meghalt 1215-ben. Sokat bolyongott Dél-Franciaországban, Észak-Olaszországban és Aragóniában. 1190-ben Ciprus szigetére kísérte Oroszlánszívű Richárd angol királyt. Péter aragóniai királynak és trubadúrnak udvarából 1198-ban Magyarországra kísérte Péter nővérét, Kostanciát, Imre király menyasszonyát.

Gaucelm Faidit: Uzercheban, Limousinban született. Neje kíséretében mint színész és zsonglőr hányatott életet élt és sokat járt-kelt mindenüvé, míg végre Montferrat márki és Oroszlánszívű Richárd kegyeikbe fogadták. Az utóbbival Palesztinába ment és 1199-ben bekövetkezett halálára igen szép stanzákat (nyolc sorból álló vers, melyben az első hat sor keresztrímes, az utolsó kettő páros) költött. Utoljára Azoult Raymond udvarában tartózkodott. Állítólag itt is halt meg 1240 táján. Több mint hatvan dala jutott reánk.

/forrás:hős dalnokok,szerelmes lovagok
Cimbora

Kahil Gibran

Kahlil Gibran, a költő, a filozófus, képzőművész, a libanoni irodalmi élet legjelentősebb képviselője a nyugati világban leginkább a Próféta és a Széttört szárnyak című munkáról ismert. Sajátságos hangulatvilágú írásait, közel-keleti hangulatot idéző egyperceseit, a muzulmán és a keresztény világ prófétáinak bölcsességeit összefoglaló, eredeti tanmeséit úgy hatja át a szeretet, ahogy a legédesebb gyümölcsöt az íz.

......

Ekkor egy remete, aki egy évben egyszer látogatott el a városba,
előlépett, és így szólt: Beszélj nekünk az Örömről.

És ő válaszolt, mondván:

Az öröm: a szabadság dala,

De nem a szabadság.

Vágyaitok virágba borulása,

De nem a gyümölcse.

Az öröm: a mélységnek magassággá változása.

De nem a mélység, sem pedig a magasság.

Az öröm: amikor szárnyra kap a kalitkába zárt madár,

De nem a tér, amelyet a kalitka magába foglal.

Valóban, az öröm a szabadság dala.

És kívánom, bár teljes szívetekből énekelnétek azt; ám szíveteket az
éneklésben mégsem veszítenétek el.

Ifjaitok közül némelyek úgy keresik az örömöt, mintha az volna minden,
és őket megrójátok és megítélitek ezért.

Én nem ítélném és nem rónám meg őket. Engedném, hadd keressék.

Mert megtalálják az örömöt, de nemcsak őt;

Heten vannak az ő nővérei, és a legkisebbik is szebb, mint maga az
öröm.

És most azt kérditek szívetekben: honnan tudnánk megkülönböztetni, ami
jó az örömben, attól, ami nem jó?

Menjetek földjeitekre és kertjeitekbe, és meglátjátok majd, hogy a méh
örömmel gyűjti a virágok mézét,

Ám a virág is örömmel engedi át mézét a méhnek.

A méh számára a virág az élet forrása,

És a virág számára a méh a szeretet követe,

És mindkettejük számára, méhnek és virágnak egyaránt, örömöt adni és
kapni egyszerre szükség és boldogság.

Orfalisz lakói, legyetek olyanok örömeitekben, mint a virágok és a
méhek.


És egy költő azt mondá: Beszélj nekünk a Szépségről.

És ő így válaszolt:

Hol keresnétek a szépséget, s ugyan hol lelhetnétek fel, ha nem maga a
szépség a ti utatok és a ti vezetőtök?


A bajba jutott és a sebesült azt mondja: - A szépség szelíd és kedves.

És a szenvedélyesek így mondják: - Nem, a szépség hatalmas és
félelmetes.

- Mint a vihar, mely megrengeti a földet alattunk és az eget
fölöttünk.

A fáradtak és elcsigázottak így mondják: - A szépség lágy suttogás.
Hangja a lelkünkben szól.

- Hangja átadja helyét csöndjeinknek, miként a halovány fénysugár
reszket, félve az árnyéktól.

Ám a nyughatatlanok azt mondják: - Hallottuk, hogy kiáltozik a hegyek
között,

És kiáltásaiba paták csattogása, szárnyak csapkodása és oroszlánbőgés
vegyült.

Éjszaka a város őrei azt mondják: - A szépség a hajnallal érkezik
kelet felől.

És délidőben a munkálkodók és az úton levők így beszélnek: - Láttuk a
föld felé hajolni az alkony ablakaiból.

Télen a hóban rekedtek ezt mondják: - Eljő együtt a tavasszal, a
hegyeken szökellve.

És a nyár hevében az aratók így szólnak: - Láttuk táncolni az őszi
avarban, s hajába hófehér vegyült.

Mindezeket mondtátok már a szépségről,

Ám valójában nem róla beszéltetek, hanem megannyi hiányról, mely ki
nem elégíttetett,

És a szépség nem hiány, hanem eksztázis.

Nem szomjazó ajak, sem előre nyújtott, üres kéz,

Hanem lángoló szív és elbűvölt lélek.

Nem kép, melyet megnéznél, sem dal, melyet meghallgatnál,

Hanem olyan kép, melyet lehunyt szemmel is látsz, és olyan dal, melyet
becsukott füllel is hallasz.

Nem a meghasadt fakérgen szivárgó nedv, sem a karmokhoz tartozó
szárny,

Hanem örökké virágzó kert és örökké szárnyaló angyalok kara.

Orfalisz népe, a szépség az élet, ha az élet föllebbenti szent arcáról
a fátylat.

De az élet ti vagytok, és ti vagytok a fátyol is.

A szépség az örökkévalóság, mely önmagát tükörben szemléli.

De ti vagytok az örökkévalóság, és ti vagytok a tükör is.

Lakatos Demeter

Kik a csángók?

A csángók a Kárpátoktól keletre, elsősorban a Székelyföld szomszédságában, de attól különváltan élő vagy onnan származó magyar népcsoportok összefoglaló neve. A csángó név (első előfordulása:1400) - amelynek eredeti jelentése: 'elkóborló, elvándorló' - nem az eredeti elnevezése volt a moldvai magyaroknak, ők magukat csak magyaroknak nevezik, megkülönböztetve a moldvai székelyektől. A csángó elnevezés eredetileg a Moldvába folyamatosan kivándorló székely népcsoportokra vonatkozhatott, s a 18.sz. végétől (talán környezetüktől kapott gúnynévként) ragadt rájuk; a szakirodalomban ezen az elnevezésen más keleti (moldvai, erdélyi) népcsoportok is szerepelnek, amelyeknek nincs közvetlen etnikai közük a moldvai magyarsághoz. Lakhelyük, történelmi múltjuk és tájnyelvi sajátosságaik alapján elkülöníthető csoportjaik: a moldvai csángók Moldvában szétszórtan, legsűrűbben a Nyugati és a Délnyugati részen, a gyimesi csángók a Csíkból Moldvába vezető Gyimesi- szorosban, a Tatros folyó völgyében három községben élnek; a hétfalusi csángók a barcasági magyar falvak lakói; a dévai csángók a Bukovinából Hunyad vármegyébe telepített székelyek

A csángók állítólag II. Endre (1205-1235) idejében telepedtek le mai
lakóhelyükön. De mások véleménye szerint ôk az Etelköz-i ôsmagyarok.
Lakóhelyük Moldva. (Románul Moldova, lengyelül Multany, törökül Bogdan).
Nagy Lajos magyar király 1345-ben fennhatósága alá vonta a moldvai
kenézséget (községi elöljáróságot). A hûbéri viszonyt 1359-ben Bogdán
(román) fejedelem számolta fel, és így létrejött az önálló moldvai
fejedelemség. A 16-ik század elején Moldva török uralom alá került.
1791-ben az orosz^Ëtörök háború után Oroszország Moldvát és Besszarábiát
bekebelezte. 1859 óta Moldva a román királysághoz tartozott. 1947-ben a
Szovjetunióhoz csatolták. A Prut folyótól nyugatra esô terület Romániához
tartozik, ettôl keletre fekvô terület jelenleg önálló Moldávia, de az
Orosz Federáció tagja.

A középkorban a virágzó moldvai magyar életet a 14-ik század végén a
törökök szolgálatában álló krími tatár seregek tették tönkre. Számos
dokumentum menekülésrôl, pusztításról, szenvedésekrôl tanuskodik. A
vatikáni levéltárak beszámolnak a 16-ik századi moldvai katolikus
magyarság nyomorúságáról, a türelmetlen ortodox egyháztól való
üldöztetésükrôl és a kegyetlen román fejedelem rosszindulatáról.

A három részre szakadt Magyarország nem volt képes védelmet nyújtani az
agyonkínzott csángóknak. A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc
leverése után a katonáskodó székelyeket, mint Ausztria
számára megbízhatatlan elemeket, lefegyverezték. 1764-ben Mária Terézia
királynô parancsára az osztrák katonák megtámadták Mádéfalvát, mert
ellenálltak a királynô intézkedéseinek. A katonaság minden oldalról
behatolt a faluba reggel 5-kor. A menekülôket lelôtték. A szemtanúk
szerint valóságos vérfürdô volt a védtelen lakosság ellen. A közel fekvô
falvakban a halottakért szóló harangzúgás minden felôl hallatszott. Ennek
a tragikus eseménynek a hatására megindult az elvándorlás, a kivándorlás.
Abban az évben több ezren mentek Moldvába, ahol magyar helységnevek, falu
és városnevek fogadták ôket. Ezeket a bújdosókat kezdték a csíkiak és
háromszékiek csángóknak nevezni. Az anyaországhoz visszatelepülésük
érdekében már 1800-tól kezdve több akció indult, részben sikerrel, de a
politikai helyzet változása miatt abbamaradt. A magyar nyelv elleni
kíméletlen román politikának az lett a sajnálatos következménye, hogy sok
moldvai csángó fokozatosan feladta nemzeti jellegét, elrománosodott, de
számosan azért kitartottak ôseik mellett és megtartották magyar
öntudatukat.

Egy kisebbségben élő etnikai csoport anyanyelvének őrzése, művelése nagyrészt összefügg identitástudatával. Az anyanyelven írt irodalom közösségformáló hatása közös jellemzője a határokon túli magyar irodalomnak is. A csángó magyarok népköltészete sokáig betölthette ezt a szerepet, de a XX. század történelmi-politikai eseményei felgyorsították a moldvai magyar közösség identitásvesztésének folyamatát. Lakatos Demeter ebben a közegben írta verseit magyar nyelven.

Lakatos Demeter egész életének, költészetének alapvető motívuma magyarságélménye, nemzeti hovatartozása. Ami egy anyaországi vagy akár székelyföldi magyar gyermek számára magától értetődő állapot, a szabófalvi csángó számára örök viaskodás, tépelődés, küzdelem a környezetével, a román nacionalizmus reá nehezedő nyomásával, a csángók körében jelentkező közönnyel vagy renegálással.

Mesélte egyszer, hogy első megrázkódtatása az iskolában érte. Odahaza édesanyja magyar szavakra tanította, de az iskolában tiltott lett a magyar beszéd, büntetés járt érte. Hiába faggatta az édesanyját, miért nem érvényesek a tanító úr előtt az ő szavai, a csángó asszony nem tudott felelni. Fordult volna az édesapjához, a falusi kovácsmestert mindenkinél okosabbnak és erősebbnek tartotta kicsi gyermekként, de akkor már nem volt kit kérdeznie. Ötesztendős sem volt egészen, mikor az apját beszólították a háborúba, és nem tért vissza soha.

- Hol halt meg az én édesapám?

- Erdélyben, fiam. Nagy verekedés volt ott a magyarokkal.

- Hát mi nem vagyunk magyarok, édesanyám? Hiszen maga azt mondta nekem...

Elfordult a csángó asszony, hogy a fia ne lássa meg szemében a könnyet. A jövendő költőben örök dilemma maradt: a moldvai csángók is ott "verekedtek" a magyar honvédekkel az 1916-os betöréskor, a román király egyenruhájában, lőttek egymásra, pedig egy nyelv fiai voltak!

Nyughatatlan természetet örökölt, és ezt a nyughatatlanságát írta versekbe. Magyar versekbe, román ortográfiával. Kitanulta a lakatosmesterséget, de ezt a tudományát csak élete delén vette elő, és ebből élt - gyári munkásként - haláláig.

1911-ben született, 1974-ben halt meg. Tanult mesterségét soha nem szégyellte, a falu is lakatosként tartotta számon, innen az írói neve, Lakatos Demeter. Polgári neve ugyanis Demeter László volt. Gyermekemberként a gazdák állatait legeltette a mezőn, neki soha nem volt számosállata, furulyázott és papírdarabkákra, ácsceruzával írta a verseit. Kalandos sorsa rávitte arra is, hogy felnőtt fejjel vándorszínházat alakítson, és néhány barátjával járta a moldvai városokat, községeket, rögtönzött előadásokat tartottak. Ezeken nyilván román rigmusokat szavaltak, rövid jeleneteket adtak elő, a hatalmasokat, a gazdagokat csúfolták. Hamarosan a csendőrök vetettek véget "garázdálkodásuknak".

Megpróbálkozott az újságírással is. Az egyik legtekintélyesebb román konzervatív napilap, az Universul sordíjas tudósítója lett. Kolozsvárról küldte a híreket. Ebben az időben kereste fel a Keleti Újság szerkesztőségében Dsida Jenőt, az akkor már ismert, rangos költőt, és megmutatta neki a verseit. Dsida a Halotti beszéd korának nyelvi hangulatát érzi meg ezekben a versekben, a csángó népköltészet érintését. A költő-szerkesztő egy verset és egy prózát közöl Lakatos Demeter magyar írásaiból. 1935-ben és 1936-ban. A vers: Falevelek hulladoznak, őszi hangulat, a megsejtett elmúlás szomorúsága, a próza: Ideszanyám meszéli, hogy biztasson, járjak szkolába. Népmesei elemekből felépített kis írás, inkább példázat arról, hogy akkor kell iskolába járatni a gyermeket, amikor annak van az ideje, később már hiába az akarat, a szorgalom. Dsida tudatosan megőrizte Lakatos Demeter írásmódját, román ortográfiával lejegyzett magyar szavait. Ki is hangsúlyozta azzal, hogy a vers fölé odaírta az első magyar nyelvemlék, a Halotti beszéd kezdő sorát: Latiatuc feleim zutochel...

Az iskola vissza-visszatérő témája Lakatos Demeternek. Versei közül igen sok több változatban maradt fenn. Az iskola neki csak szomorúságot okozott, s nem kiművelte anyanyelvében, hanem elszakította a magyar nyelvtől. Elérzékenyülve írja fiának 1954-ben, mikor Moldvában magyar iskolákban tanulhatnak:

Lédzs büszke fiam ezuta
Kevilly mind a csángu mondja
Be tellyesül az apádnak
Sz a fiának isz a gondja.

Meg iérted madzsarul tanulni
Mu olvosni és írni,
Szemem szüvem örömire
Iérzem hodzs kezd már szírni.

(Csupán annyit talán el kell mondanunk itt, hogy Szabófalván a csángó nyelvjárás sz-elő alakját beszélik: az s helyett sz-et ejtenek és fordítva.)

Két-három év múlva elfogynak a magyar iskolák Moldvában. A csángók "letöröltetnek" Románia néprajzi térképéről. A lelki, szellemi kisemmizésnek egyik jele, hogy Lakatos Demeter verseinek újra- és újra tervbe vett kiadása soha nem valósul meg Romániában! Pedig tekintélyes magyar költők, írók, kiadói vezetők próbálják áttörni a moldvai csángó népköltő köré vont elszigeteltséget, az elnémítás falát.

Végül odáig jutnak a dolgok, hogy csendőrök kémlelik, ki keresi fel Lakatos Demetert Erdélyből vagy - ez igazi veszedelem! - Magyarországról, és ha idejében észbe kapnak, lezárják a költő apró falusi háza felé vezető mellékutcát.

Elkeseredésében Lakatos Demeter még - nagyon rossz - román csasztuskák írásába is belefog, hiába, megbélyegzett ember marad, aki most már évtizedeken át a megyéjéből sem mozdulhat ki. De a verseit írja tovább, ezek adnak neki nyugalmat, lelki elégtételt.

Tájszavak, szépek, kifejezők, sajátos költői képek bőven találhatók verseiben: Kacag a mező, mint egy nagylány / Egy szip himesz ingvel hátán. Ő maga költői tudatossággal Fűzi a csillagokat koszorúba / Ész illatot keresz minden burjánba... Szabófalva fölött a Napnak patakban úszik képe. Soha nem tanult esztétikát, de ilyesmit ír le: Keresszed szemibe szipet / Vigasztald versszel a nipet. Tudatosan vállalja költői mestersége mostohaságát: Nem tudtam hodzs kültü lenni / El kell felejteni enni.

Mélyen vallásos ember volt, mint a moldvai csángók általában. Verseiben bibliai utalásokat, imádságfoszlányokat találunk. Lakóháza végében egy műhelyféle állt, még apjáé, a kovácsmesteré volt. Lakatos Demeter "dolgozószobájának" rendezte be, ide vonult vissza, legszívesebben itt írta a verseit.

Ebben a műhelyben, a hátsó falon egyetlen hatalmas olajnyomat: Jézus Krisztus életnagyságú képe. Megvallotta, hogy egyetlen este se feküdt le anélkül, hogy el mondja a "csángó imáccságot".

Add meg nekem Istenem
Minden napi kenerem,
Ürezz meg te minden rossztul,
Minden baj, minden gonsztul.
Adj szüléknek egissiget,
Kergesd el a betegsiget.
Házunkban mindig jó legyen,
Teljbe minden csak menen.
Őrangyalom, alissz el
Ész hulnap regel küls fel,
Újból menem nekünk jól
Meddig a nop leszen tül.
Amin!