Márai Sánor születésnapjára

"Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti."

Márai Sándor, eredeti nevén márai Grosschmid Sándor Károly Henrik^[(Kassa, 1900. április 11. – San Diego, Kalifornia, 1989. február 21.) magyar író, költő, újságíró.
Márai életútja az egyik legkülönösebb a 20. századi magyar írók között. Már az 1930-as években korának egyik legismertebb és legelismertebb írói közé tartozott.

Hogy ki volt és milyen volt?

A Grosschmied család nagyon régi, már korai századainkban is tisztes városi rangokat viselő szepességi cipszer (más néven: szepesi szász) família volt. Országos, olykor világhírű jogtudósok kerültek ki nemzedékeikből. Közéleti érdemeik miatt kaptak valaha régen a királytól magyar nemességet a "Márai" előnévvel. Az író nagybátyja, Grosschmied Béni a budapesti egyetemnek olyan tekintélyű jogászprofesszora volt, hogy külföldi egyetemek - köztük még az oxfordi is - vele íratott magánjogi tárgyú tankönyveket. Márai apja is jogtudós volt, nagyon tisztelt kassai ügyvéd. Az író is Kassán született. Az ifjúkori emlékek, a nagy múltú, régóta polgáriasodott város, benne a nagyon kulturált szülői otthon képe, hangulata, polgáralakjai mindvégig alaphangját adták bontakozó, majd terebélyesedő életművének. Ez a világ adja örökségét, ez határozza meg hitvallását.

     A  családi predikátum alapján Márainak nevezte és írta magát.
 
Művelt diákember volt, aki egyaránt ír, olvas, beszél magyarul, németül és franciául. Nem csak az irodalomban és a történelemben, hanem úgyszólván valamennyi tantárgyban kitűnik. Korán műveltnek mondott fiú, aki már a gimnáziumban is kiemelkedett biztonságos verselőképességével. És habár hamarosan kiderültek prózai erényei, prózaíróként tartja számon az irodalomtörténet, majd volt olyan időszak, amikor legtekintélyesebb újságíróink közt foglalt helyet - a költészet mindvégig megmaradt, mint játék, szórakozás, de néha szenvedély. Költői stílusában, ízlésében a Nyugat költőihez, leginkább Kosztolányihoz áll közel, majd erre rétegződtek a Berlinben és Párizsban belélegzett nyugat-európai hatások. Ennek a választékos költészetnek mindvégig jó átlagát képviselte olykor magasabb szinteket is elérve, de élete végső évtizedeiben, a hontalanság magányában néhány nagy elégiája - például a "Halotti beszéd" - fel tudott emelkedni költészetünk legmagasabb ormaiig.

"Ember módra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled – feltűnés és hiú szerep nélkül – segíteni az embereknek.

Néha csak azzal, hogy nem hallgatod el az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondasz igent, mikor mindenki kiabál: „Igen, igen!”

Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene."

Edmond Halley angol csillagász

 Halley, a csillagász nevét a leghíresebb üstökös viseli.

Az emberiséget sújtó csapásokat és katasztrófákat megjövendölő baljós előjelek közül talán az üstökösökkel foglalkoznak a legtöbbet. Az egyik legismertebb a Halley-üstökös, melyhez számos legenda és babona kötődik., A babonák eredete, A francia désastre, az olasz disastro és az angol disaster szó, a rossz csillagot jelentő latin dis astrum szóösszetételből származik. A kifejezés kialakulása a korabeli képzeteken alapul, hisz akkortájt az üstökösök feltűnését súlyos csapások követték. Így kapcsolódtak a legkülönfélébb szörnyűségek az egyszerűen magyarázható égi jelenségekhez, így lettek ezek a fényes égi tünemények a járványok, földrengések, öngyilkosságok, időjárási katasztrófák és politikai harcok előfutárai. A 17. században még Luther Márton is baljóslatúnak tartotta a fényes csóvákat az égen. "Isten nem teremtett egyetlen olyan üstököst sem, amely ne lenne biztos előhírnöke valami súlyos csapásnak."  

London közelében fekvő (ma már Londonhoz tartozó) Haggerston községben született 1656. október 29-én (az Angliában akkor még használatban lévő Julián-naptár szerint, a mai Gergely-naptárban ez november 8-ának felel meg).




Gyermekkorától intenzíven érdeklődött a matematika iránt. Tanulmányait Oxfordban mégsem fejezte be, nem lustaság miatt, hanem mert II. Károly angol király, addigi kutatási eredményeinek jutalmául, vizsga nélkül adományozta neki a diplomát. Az ifjú Halley ugyanis a déli égbolton kezdett megfigyelés-sorozatba, amely miatt meg kellett szakítania tanulmányait. Édesapja pénzügyi támogatásával Szent Ilona szigetére utazott 1676-ban, abból a célból, hogy kijavítsa az addig forgalomban lévő csillagászati katalógusokat. Másfél esztendő alatt létrehozta a Catalogus Stellarum Australium című gyűjteményt, közel háromszázötven csillagra vonatkozó részletes adatbázissal. Ezért a tettéért soron kívül beválasztották a Királyi Társaság akadémikusai közé, amelynek ő lett minden idők legfiatalabb tagja.

 Edmond Halley (1656 -1742) életében fontos szerepet játszott az 1680–81-es év tele, amikor fényes üstökös tűnt fel az égen. A jelenséget minden csillagász izgatottan figyelte, és mivel kétszer is látták – egyszer, amint a Nap felé közeledett majd eltűnt, másodszor amikor nemsokára újra feltűnt, a Nap másik oldalán –, ezért először arra gondoltak, hogy két külön üstökösről van szó. Hamar rájöttek azonban, hogy másodszorra távolodik, így valószínűsítették, hogy egyetlen égitestről lehet szó. Az üstökös látványos jelenség volt, London és Párizs utcáiról is tisztán látszott. Amikor először feltűnt, Halley épp egy nagyobb, európai körutazáson járt, és így az üstökös körüli kérdéseket több, neves tudóssal, köztük Giovanni Cassinivel is megbeszélhette. Halley hazatérése után is kitartóan foglalkozott az üstökösökkel, és Newtonnal is hosszasan levelezett a témában. Kimutatta, hogy az üstökösök jelentős hányada ellipszis alakú pályán mozog a Nap körül. A korábbi feljegyzések alapján azt gyanította, hogy az 1682-ben megfigyelt üstökös ugyanaz lehetett, amelyet már három alkalommal –1456-ban, 1531-ben és 1607-ben – is láttak, nagyjából 75 vagy 76 éves időközönként. Ennek alapján biztos volt benne, hogy az 1682-ben megfigyelt üstökös – Newton törvényeinek engedelmeskedve – „valamikor az 1758. esztendő tájékán” vissza fog térni. Ezt a jóslatát az 1705-ben kiadott, Astronomiae Cometiae Synopsis (Az üstökösök csillagászatának összefoglalása) című könyvében írta le. Ám egyúttal azt is kiszámolta, hogy ő maga akkorra éppen 102 éves lenne, amit valószínűleg nem fog megérni.  Ezért a legendák szerint arra kérte a nála fiatalabb csillagászokat, hogy figyeljenek majd az üstökösre, és amikor feltűnik, emlékezzenek meg róla. Kérése teljesült.
 Miután 1758 karácsonyán egy amatőr csillagász valóban meglátta a visszatérő üstököst, az érkeztét hírül adó társuk iránti tiszteletből a csillagászok Halley nevét adták az égitestnek. Ez volt az első alkalom, hogy nem a felfedező volt egy jelenség névadója. A Halley utoljára 1986-ban járt a Naprendszerünkben, és legközelebb 2061-ben fog visszatérni.

1878. október 21-én született Krúdy Gyula

Csak 55 évet élt, mégis az egyik legtermékenyebb író a magyar irodalomban. Több mint hatvan regényt írt, novellái és elbeszélései meghaladják a háromezret, mellesleg újságíróként rengeteg publicisztikát írt.


Felvidéki eredetű nemesi családból származik, Nyíregyházán született 1878. október 21-én. Apja, idősebb Krúdy Gyula dzsentri, anyja, Csákányi Julianna paraszti származású volt – a család egyik szolgálója, aki csak a tíz gyermek megszületése után ment hozzá Krúdy apjához. Gyerekkorát a Nyírségben és a Szepességben töltötte. Történetei többsége is itt játszódik.

Apai nagyanyja – Radics Mária – is óriási hatással volt rá. A művelt, a misztikus dolgokban (pl. jóslás) is járatos dalmát származású asszony meséi  meghatározó élményei voltak.

   Híres Álmoskönyve (1920) is jórészt nagyanyja magyarázatain alapul. A család Nógrád megyéből származott el, és Krúdy büszke volt a Mikszáthokkal való rokonságára.  Pályakezdés Iskoláit Szatmárnémetiben, a felvidéki Podolinban és Nyíregyházán végezte. Első elbeszéléseit 15 éves korában publikálta, gimnazista korában majd száz novellája jelent meg. Érettségi után Debrecenben, majd Nagyváradon újságíróskodott, 1896-ban Pestre költözött, s csak az írásnak élt.  
 Életstílusa : folyamatosan és rengeteget írt. Munkájában – és csak ebben – rendszeresség, módszeresség jellemezte. Írt a kor összes jelentősebb lapjában, folyóiratában, de soha nem csatlakozott egyetlen irányzathoz, laphoz sem. Napjainak első felét a reggeli óráktól az írás töltötte ki, déltől kezdte meg különös életét. Már életében legendákat, anekdotákat meséltek furcsa szokásairól, heves vérmérsékletéről, erejéről, különcségeiről. Mikor már a legtöbben kocsin utaztak, ő lóháton közlekedett, képes volt az ebéd vagy a vacsora egyes fogásait különböző helyeken elkölteni; gáláns, nagyvonalú udvarló volt, szerette a szerencsejátékokat, rengeteget utazott, de szinte csak Magyarországon belül. Elbeszéléseinek, regényeinek ezek mind fő motívumai. Evés, ivás, szerelem, utazás: mindezek vonzó és kellemes részei életünknek, Krúdy elbeszélő műveiben azonban különös hangulatok, érzések társulnak e motívumokhoz. Életmódja valójában nem volt egyedi, hisz a korszak művészei közül sokan hasonló önpusztító életet éltek.  
  .. Sok időt töltött például Ady és baráti köre társaságában, Ady Endre éjszakái (1925) című írásaiban örökítette meg e véget nem érő mulatások eseményeit, beszélgetéseit. Ady is szívesen töltötte idejét Krúdyval, mert – mint írta – „jól tudott bor mellett hallgatni” (állítólag volt olyan alkalom, hogy órákon keresztül ültek úgy a kocsmaasztal mellett, hogy egyetlen szót sem váltottak)

Krúdy stílusa
Valóság és illúzió, jelen és múlt, pontos megfigyelés és impresszionista látomás, ősiség és modernség, nemzeti és egyetemes emberi, realista látás és romantikus hangulat - együtt, egyszerre van jelen a Krúdy-regényékben, Krúdy-novellákban.
„A lélek észrevétlenül és tudatlanul komponál meséket, melyekből mint földöntúli zene csendül elő a hullámmormolás, a nyírek susogása és a víz felől kerekedő esti szellő danája, mintha ezer fátyolszöveten át hallgatnánk túlvilági szellemek muzsikáját, s elmosódottan, halkan szűrődik a légen át egy távoli faluból az esti harangszó” – egyfajta vallomás Krúdy részéről.

Krúdy életművének egyik központi figurája Szindbád, ez a különös hős, ez az álmodozó, fáradt magyar, aki többnyire az álmok vizén hajózik, ifjúsága tájaira tér vissza, hajdani szeretőit, barátnőit látogatja meg. Százhét nő szerette, de nem győzött mélabúsan epekedni a többi után. Lírai önfeledtség, de irónia és malícia is belengi a Szindbád-történeteket, az érzelmességnek és kiábrándult keserűségnek, álmodozásnak és csontig ható tisztánlátásnak ezt az utánozhatatlan vegyületét. Szindbád folyton úton van és mindig szerelmi kalandok hőse Pesten, a Tabánban és Óbudán, a vidéki kisvárosokban, az álmokban és a valóságban.  . Krúdy művészete magányos jelenség huszadik századi irodalmunkban. A saját maga alkotta világnak első számú hőse csak önmaga lehetett, írói alkatának lírai hajlama is erre indította. E forrásból táplálkozik zenei ihletésű, nyelvi teremtő erőben gazdag stílusa is.


Az Álmoskönyv Krúdy legkedvesebb mûvei közé tartozott. Bár csak egy részét írta -- az anyag jó részét gyûjtötte -- mégis jellegzetes Krúdy-mû jött létre ezáltal. Úgy érdemes olvasni ezeket az álomleírásokat, mint egy-egy szürrealista verset: gyönyörködni az ötletekben, megmosolyogni szellemi bukfenceit, de nem szabad túlságosan komolyan venni.



Ma már csak nyomokban, de még nyomokban is alig látható valami a hajdani, romantikus emlékű Óbudából, a Krúdy Gyula megírta akkurátus mesteremberek, holdkóros álmodozók, gáláns lovagok és csipkeblúzos szépasszonyok világából.