Jelky András, a világjáró szabólegény

 

A kalandos életű Jelky András a XVIII. század kevés számú magyar világutazóinak egyike volt.

Nem fedezett fel földrészeket, nem ért el tudományos teljesítményeket, de világlátása, az egész Földet átívelő horizontja révén kora egyik elismert, megbecsült emberévé vált. 

Távoli utazásai ablakot nyitottak a világra, s felkeltették honfitársai érdeklődését a Föld egzotikus szegletei iránt. 

  Jelky András bajai szabómester kisebbik fia folytatni kívánta a családi hagyományokat és édesapja példáját követve maga is szabómesternek készült. A fiatal Jelky András elhatározta, hogy vándorútra indul. Először a császárvárosban József nevű bátyja szárnyai alatt kóstolgatta a szakmai fortélyait, majd 1754. március 13-án a világ fővárosába, Párizsba indult. Többnyire gyalogszerrel járta Európa poros útjait. Először Prágába látogatott el, majd német földön haladt tovább. Drezda, Lipcse, Nürnberg és Erlangen érintésével került Aschaffenburgba, ahol arra kényszerítették, hogy beálljon katonának. Az erőszakos toborzók Nagy Frigyes porosz király hadseregébe verbuválták, ahol nem túl fényes jövőnek nézett volna elébe. 

Az embervadász martalócok sok fiatalembert környékeztek meg szép szóval. Egy ravasz emberkereskedő felcsalta a Kárpát-medencéből érkezett gyanútlan fiatalembert egy tengerjáró hajó fedélzetére. A hollandus emberkereskedő megmutatta a hajó parancsnoki állását, a kormánykereket, és a csillogó-villogó navigációs műszereket.

Jelky András, a tengert soha nem látott ifjú álmélkodva nézte az árbocokon feszülő vitorlákat, a kötélzetet, s amikor azt hitte, hogy már mindent megtekintett, s búcsúzni készült, a hollandus váratlan mozdulattal lehajolt. A padlón egy csapóajtó volt kialakítva. Ormótlan kulcsot helyezett a zárjába, s hirtelen mozdulattal kinyitotta a csapóajtót. A hollandus szívélyes mozdulattal intett, hogy Jelky nézze meg, mi van az áruraktár mélyén. Amikor a magyar szabólegény előrehajolt, vendéglátója belelökte a nyílásba. A mélybe zuhanó fiatalember mögött súlyos vasajtó csapódott be. 

A koromsötét hajófenék kelepce volt, ahol 85 ember élte a reménytelenek szomorú hétköznapjait. A szerencsétleneket a holland emberkufár, Boonekamp Richárd Kelet-Indiába szerette volna elszállítani. Hajója 1755. október 30-án futott ki az Atlanti-óceán vihartól háborgó vízére.

Az egyre jobban elfajuló viharban a hajót villámcsapás érte. A mennydörgő ménkőtől lángba kapott a fedélzet, s tűz borította el a vitorlákat. A legénység és a rabok sorsa szinte megpecsételődött.

Jelky András csodával határos módon élte túl a természeti elemek zabolázatlan tombolását. A hajótörésből való megmenekülés esélye akkoriban szinte minimális volt. Az óceánon hánykolódó hajóroncsdarabba kapaszkodó Jelkyt egy angol hajóról vették észre és mentették meg. Így vitorlafoltozóként jutott el Dél-Amerika kegyetlen klímájú holland gyarmatára, Suriname-be. A trópusi láztól és a dögletes klímától szenvedő európaiak között Jelky nem tudott volna megtelepedni. 

Paramaribó kikötőjéből mindenképpen el akart jutni, s visszatérni a távoli Európába. 1756 tavaszán sikerült portugál földön partot érnie. Vitorlafoltozóként nem látta biztosítva a jövőjét. A portugál fővárosban, a földrengés sújtotta Lisszabonban nem talált munkalehetőséget.

Nyomorúságán csak a jószívű helybéli koldusok alamizsnája segített. Nagy nehezen sikerült alkalmazást találnia egy Máltába tartó portugál vitorláson. A hajó azonban ismét veszélybe került. Arab kalózok támadták meg. A halálfejes fekete lobogó alatt hajózó martalócok Jelkyt ismét fogságba ejtették, és Algériába hurcolták.

Jelky Észak-Afrikában belekóstolt a rabszolgaélet kilátástalanságába. Dúsgazdag arab kereskedő otthonába került, de egy véletlen kapcsán elveszítette gazdája bizalmát, s tömlöcbe vetették.

Ismét csak a szökés segített rajta. Hajmeresztő kalandok során jutott egy portugál hajó fedélzetére, s Afrika megkerülésével, 1757. májusában lépett partra a kínai portugál gyarmat, Makaó kikötőjében.

Magányosan és nincstelenül itt sem várt rá fényes jövő. A pénz nélkül a festői városban barangoló bajai szabólegény akaratlanul is nagy hibát követett el.

Nem borult térdre egy kristálygombos rangot viselő kínai mandarin előtt. Fogságba vetették, megverték és csak a császári helytartó közbenjárására nyerte vissza a szabadságát. 

Kanton városában jutott el egy holland kereskedelmi telepre, ahol az egyetlen egzisztenciális menekülés nyílt meg számára.

Ahhoz, hogy fenntarthassa magát, nem volt más mód, minthogy beálljon Hollandia gyarmati hadseregébe, ahol négy esztendős katonáskodást vállalva zsoldosnak szegődött. 

Így került holland Kelet-India gyarmati fővárosába Batáviába, ahol 1758 tavaszán végre nyugodtabb körülmények közé kerülhetett. A holland helytartó, Peter Albert van der Parra bizalmába fogadta, s mivel megtudta, hogy újdonsült ismerőse jobban kezeli a szabóollót, mint a puskát, mentesítette a katonai szolgálat terheitől. 

Jelky végre visszatérhetett eredeti foglalkozásához, és szabóműhelyt nyithatott. A megtelepedett élet jeleként értékelhetjük, hogy feleségül vette egy jómódú gyarmatos család leányát, a brit származású Elisabet Sequint.

Munkájával, megnyerő viselkedésével, világlátottságával és nyelvtudásával nagy tekintélyre tett szert. A gyarmati hadsereg tisztjeként több kockázatos vállalkozást hajtott végre és állami megbízásokat is vállalt. 

Ő volt az első hazánkfia, aki eljutott Sri Lankára, az Éden szigeteként emlegetett trópusi paradicsomba. Itt egy felkelést kellett levernie. Peter Albert van der Parra az alábbi levelet adta a fiatal tisztnek:

„Ezen levelünkkel parancsba adjuk Önnek, hogy Ceylon szigetén haladéktalanul vessen véget a bennszülött törzsek garázdálkodásának. Ha parancsunknak eleget tett, és helyreállította a békés viszonyokat, századával keresse fel Banda, Amboina és Ternate-szigeteket,(Fűszer-szigtek) és mindezeken a helyeken, békés úton, vagy szükség esetén fegyveres eljárással, biztosítsa a köztársaság gyarmatainak épségét és nyugalmát. További rendelkezéseinket útja közben fogja kézhez kapni.”

Az 1760. május 17-én Batáviában kelt levél teljeskörű felhatalmazást jelentett. Jelky természeténél fogva gyűlölte a vérontást, de a gyarmati hadsereg tisztjeként teljesítenie kellett a parancsot.

Eljutott a sziget festői belsejébe, a Dalida Maligawához, a „Szent Fog” templomához, ahol a hagyomány szerint a vallásalapító Buddha szent fogát ereklyeként őrizték.

A helybéli szingalézek hite szerint a „Szent Fog” birtoklása az ország uralmának biztosítékát jelenti. Kandyban minden évben díszes ünnepségek közepette rendezték meg a perahera felvonulást, amikor elefánt háton hordozták körbe az áhítatot keltő ősi relikviát. 

Jelky leleménnyel és igazi humánummal oldotta meg feladatát. A ceyloni küldetés után került sor a hatezer kilométerrel keletebbre található Maluku szigetekre vezetett katonai expedícióra. A Fűszer-szigeteken Ternate uralkodójával kereskedelmi egyezményt kellett kötnie.

Jelky ismét többször került életveszélybe Ternate sűrű trópusi őserdővel borított tájain. Életrajzírói szerint a fogságba esett magyar szabólegényt emberevők ejtették kelepcébe és Hevesi Lajos fantáziagazdag elbeszélése szerint bambusznádketrecben hizlalták, abban a reményben, hogy majd egy nagy törzsi lakomán megeszik.

Csodával határos módon sikerült megmenekülnie, s egy kínai hajón jutott vissza Batáviába. 

 A Kelet-indiai Kereskedelmi Társaság megbízásából hivatalos küldöttséget vezetett Japánba, s tudomásunk szerint ő volt az első hazánkfia, aki eljuthatott a távoli szigetországba.

A holland kormányzat titkos tanácsosaként követi feladatokkal megbízott Jelky Andrásnak sikerült előnyös kereskedelmi szerződést kötnie.

Utazásai és munkája eredményeként tekintélyes polgárrá vált. Titkos tanácsosi rangja, vagyona jól jövedelmező szabóműhelye révén megbecsült emberré vált. Szeretett felesége váratlan halála azonban véget vetett batáviai boldog életének. Magával ragadta a honvágy, s elhatározta, hogy visszatér régen látott szülőföldjére. 

Batáviából 1776. október 25-én vitorlázott el, fia és leánya kíséretében. Amszterdami, majd bécsi tartózkodás után, 1778-ban véglegesen hazatelepült. A kortársak szerint: „házat vásárolt Budán és csak ezután látogatta meg szülővárosát és szüleinek sírját. Sokáig állt a süppedő halmok előtt, felidézte magának gyermekkorának sok kedves emlékét, édesapjának, édesanyjának feledhetetlen arcát.”

Később Budán, otthonában fogadta mindazokat, akik tanácsot kértek tőle munkájukhoz, akik a magyar ipar és kereskedelem fejlesztésén munkálkodtak. Bőkezűen támogatta azokat a fiatal mesterlegényeket, akik külországba indultak, hogy gyarapítsák mesterségbeli tudásukat. 

Forrás: Magyar Földrajzi Múzeum

Jelky András művészi szobra Baja forgalmas belvárosában sok mindent példáz, és sok mindent feledtet. Példázza, hogy az elismerés, a hírnév és népszerűség minden időkben a véletlenen és szerencsén múlt a magyar glóbuszon. Példázza, hogy közel kétszáz esztendőnek kellett eltelnie, amíg a nagy világjárókban, utazó lángelmékben oly szegény Magyarország tudatára ébredt annak, hogy 1732-ben Baja nemes városában született egy fiú Jelky András, aki messzibb tájakra vitte a magyarság hírét – nevét, mint előtte bárki más.
Végül feledteti a bajai szobor, hogy történetírásunknak, irodalomtörténetünknek, sőt népi mesehagyományunknak talán mindmáig mostohagyermeke maradt a „magyar Robinson”. Nincsen a világon híres utazó, felfedező vagy nagy kalandor, aki több joggal viselné ezt a jelzőt, mint a bajai magyar fiú, aki ösztöne szavát követve száguldott végig világrészeken, tengereken, őserdőkön és sivatagokon. És alig van jelentős férfiú, akiről olyan kevés méltató anyagot őrizne a nemzetek emlékére a történetírás és irodalom.

 /Szabadkai Kiss István: Jelky András bajai fiú csodálatos kalandjai/

1738. április 20-án született.

Viselet - a szűr

Mesterember készítette, a szűrszabó mester.

 Vállra vetve esőköpönyegként vagy ünnepi viseletként szolgált.
 A 19. században elterjedt a cifraszűr, amit a mesteremberek gazdagon hímeztekA betyárok és a pásztorok talán legjellemzőbb ruhadarabja   a szűr (cifraszűr) volt.

"KITETTÉK A SZŰRÉT"

  A Hortobágy környéki pásztor addig nem házasodott, amíg cifraszűrt nem szerzett. Már a lánynézőben is fontos, üzenetközvetítő szerepe volt a szűrnek.  Ez alkalommal ugyanis a lányos háznál cifraszűrben megjelent legény távozásakor, ott felejtette szűrét, ahová érkezésekor akasztotta.  Ha bemutatkozása nem nyerte meg a háziak tetszését, akkor bizony reggelre "kitették a szűrét.”  A cifraszűr egész életén át elkísérte a pásztorembert.  Abban esküdött, s ha meghalt, koporsójára terítve vele temették  el.




Több mint valószínű, hogy eredetileg a szűrt az ősmagyarság minden rétege viselte, a földművestől a fejedelemig. Majd a honfoglalást követően, viseletét az uralkodó osztályban lassan felváltja a nyugatias öltözék. A köznép számára azonban, melynek életformája alapjában véve nem változott, nélkülözhetetlen ruhadarab maradt.

Régen a szűr-posztót, melyet aba-posztónak is hívtak, a parasztok maguk szőtték. És mivel népszerűsége miatt kezdettől fogva nagy mennyiségben állították elő, már a középkorban köztiszteletben álló iparág volt. A XIV. századtól kezdve a szövő mesterek szövő-, szűrtakács- és csapó-céhekbe tömörültek. Az első ilyen céhek Erdélyben, Nagyszebenben, Nagyváradon, az Alföldön pedig Debrecenben és Gyulán alakultak. A Dunántúlon előbb Buda, majd Veszprém lett a szűr-posztó gyártás központja.
A szűrnek különféle hímzés változatai voltak. A Dunántúlon például a csikósok, kanászok, és a polgárság szűrén a szegélydísz piros posztó-rátét volt; a juhászokén fekete, a parasztokén és a községbeliekén pedig zöld. A kék szegélyű szűröket a napszámosok viselték. A csikósoknak is megvolt a maguk szűr-viselete, úgy, mint a bakonyi, somogyi, veszprémi. Ezek társadalmi megkülönböztetésül szolgáltak, ezért megcserélni nem lehetett őket. Innen ered a mondás: „Akinek nem szűre, ne vegye magára!"  

A magyar nyelv napja

November 13. meghatározó dátum a magyar nyelv történetében, 1844-ben ugyanis ezen a napon fogadták el a magyar nyelvet hivatalossá tevő törvényt.  Az országgyűlés 2011-ben nyilvánította november 13-át a magyar nyelv napjává, hogy a figyelmet ráirányíts a szellemi-kulturális örökségünk alapját jelentő anyanyelvünkre.

Forrai Sándor
"...könyvem tanulmányozása közben az olvasóban olyan érzés támadhat, mintha ősi írásunk együtt keletkezett volna nyelvünkkel, egységes jel és rövidítés rendszere annyira összeforrott nyelvünk törvényeivel. Ebből az következik, hogy nyelvünk olyan ősi eredetű, mely évezredek fejlődése során máig egy igen magas fejlődési fokot ért el. Csakis egy fejlett magyar nyelv tudott létrehozni fejlett rövidítéses írásrendszereket: rovásírásunkat és gyorsírásunkat. Legnagyobb kultúrkincsünk tehát a nyelvünk és ősi írásunk, a magyar rovásírás."



  

Ezen a napon - Körösfői-Kriesch Aladár

Magyar festő, szobrász, iparművész, a szecesszió kiváló képviselője. 

   Székely Bertalan és Lotz Károly tanítványa volt, majd külföldi tanulmányút után 1901-ben Gödöllőn művésztelepet alapított.




 Ismertebb alkotásai az Országház ebédlőtermének két freskója, és a Zeneakadémia falképei. Bútorokat, gobelineket és mozaikokat tervezett, élete végén szobrászattal foglalkozott, arcképeket és üvegfestményeket készített, és szakíróként is elismerést szerzett.

Nemcsak gyűjtötte, de be is építette művészetébe Erdély, Kalotaszeg, Mezőkövesd népi motívumkincsét. 

Ezen a napon - Barabás Miklós

A magyar biedermeier festészet legkiválóbb mestere./Márkusfalva [később Kézdimárkosfalva, ma románul: Mărcuşa] 1810. február 10. - Budapest, 1898. február 12.)


A háromszéki Mártonfalván született, szegény család sokadik gyermekeként.
A nagyenyedi kollégiumban tanult és már fiatalon kezdett arcképfestéssel foglalkozni. Diákoskodása alatt tömérdek nélkülözésben volt része, de minden nyomorúságáról megfeledkezett, ha rajzolhatott, és rajzai kapcsán érték nagy sikerek, apróbb megélhetést is biztosítva. Kezdetben csak tanulótársait, később emlékezetből Katona Zsigmond és báró Kemény Simon arcképét is elkészítette mindenki nagy bámulatára.

Egyre inkább erősödött benne a művészet iránt érzett szeretete, s 1828-ban Kolozsvárra ment, ahol egy Gentiluomo nevű éppen ott tanító olasz festő lett a mestere, akitől megtanulta az olajfestés alapjait is, mert eladdig jobbára krétával rajzolt, vagy vízfestékkel dolgozott. Még többet akart tudni, és ez a vágy hajtotta Bécsbe, ahol a Képzőművészeti Akadémiára is bejutván alaposan kiképezte magát rajzolásban és festésben. Mint ahogy kortársaitól tudni lehetett, igen nehezen jutott be egyébként erre az akadémiára, mert az apró termetű, vézna fiatalemberből, és a távolinak tűnő nagyenyedi bizonyítványában szereplő rengeteg jelese gyanút ébresztett a direktorban. Csupán több helyben készült rajz után enyhült meg irányában, és kerülhetett az Akadémia hallgatói közé. Nagy szegénységben élt Bécsben, de erős akaratával, és a művészet, a festészet iránt érzett eltökélt szeretete hidalta át a nélkülözések nehéz időszakát.

1830-ban visszatért Kolozsvárra, ahol hosszabb időt töltött, mint ismert portréfestő. Kisselev tábornok pártfogása révén Bukarestbe került, ahol divatos arcképfestőként ért el sikereket, és munkáival már sok pénzt keresett. Így módjában állt régi vágyát megvalósítani, hogy Olaszországban folytassa tanulmányait. 1834-ben már a velencei képtárakban volt megtalálható, ahol egész nap vázlatokat készített, gyors akvarellekben regisztrálta magának a nagy elődök kompozíciós elveit, színharmóniáit, formavilágát. Idővel Bolognába, majd Firenzébe, Rómába ment, eljutott a napfényes Nápolyba is, és tapasztalatokkal gazdagon, feltöltekezve érkezett haza 1835-ben.

Első sikerét 1835-ben Pesten aratta, amikor bemutatta Veronese Európa elrablása című festményéről Velencében készített másolatát. Ettől kezdve ő lett az egyik legkeresettebb magyar arcképfestő, aki kizárólag művészetéből megélt. Évről évre igen sok kiváló ember arcképét készítette el, egyebek közt báró Wesselényi Miklósét, Vörösmarty Mihályét, Petőfi Sándorét, gróf Széchenyi Istvánét, és Arany Jánosét.

1840-ben letelepedett Pest városában, majd 1841-ben feleségül vette a konstanzi születésű Bois de Chesne Zsuzsannát. Innentől fogva anyagi gondoktól már teljesen mentesült, és kizárólag festészetnek szentelhette életét. Nem voltak életének külső eseményekben bővelkedő, izgalmas fordulatai, műtermében visszavonultan, és elmélyülten alkotott hosszú időn keresztül.

Számos finom hangulatú, igazi biedermeier zsánerképet és tájképet festett. Bámulatos volt vizuális memóriája. Mondják egyszer harminchét év távlatából készítette el valaki portréját, emlékezetből, és a mellé illesztett, közben előkerült, fotográfia tanúsága szerint közel hibátlanul.

Élete nehéz időszaka volt a Bach-korszak, amely után 1859-ben lehetővé vált a Képzőművészeti Társulat megalakítása. A társulat kezdeményezője és 1862-től haláláig az elnöke volt. 1867-ben Pest városának képviselőjévé választották. Önéletrajza kiváló pályarajz és kordokumentum. Barabás hosszú művészi pályája során, a művészet elméleti kérdéseivel is behatóan foglalkozott, s ebbéli tevékenységének elismeréséül választotta levelező tagjává a Magyar Tudományos Akadémia.

1877-ben ünnepelték meg zajos külsőségek közepette ötvenéves művészi jubileumát, ám ezt követően is még hosszú időn keresztül festett fiatalos buzgalommal, míg 1898. február 12-én a halál ki nem vette kezéből az ecsetet.

 forrás: Wikipedia

A "messzeségek vándora" Kőrösi Csoma Sándor

Április 11.-én halt meg   Kőrösi Csoma Sándor.

 Kis székely fiúból vált az ősmagyarok kutatójává és az első európai tudóssá, aki tanulmányozta a tibeti nyelvet és kultúrát.

Idézzük fel Kőrösi érdemeit Széchenyi István szavaival: „Egy szegény, árva magyar, pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtul lelkesítve – Kőrösi Csoma Sándor – bölcsőjét kereste a magyarnak, és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazátul alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében. Nem maga helyzet, nem kincs a nemzetek védőre, hanem törhetetlen honszeretet, zarándoki önmegtagadás és vas akarat. Vegyetek példát hazánk nagyjai és gazdagai, egy árva fiún, és legyetek hű magyarok tettel és nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogtatással

Magyar néviseletek - Sárköz

"A néphagyomány hagyaték, melyet őseink hagytak ránk, tanítva minket arra, hogyan kell helytállni adott világban, adott körülmények között, de mindig azonosulva saját nemzeti képleteinkkel, hogy ezek által majd az utánunk következők is méltósággal és bátran, sőt büszkén vallják: igen ezek voltunk, ezek vagyunk mi – s azért kell megőriznünk hagyományainkat, hogy legyünk az elkövetkező ezer évben is."

A magyar népviseletek közül ez a legrégibb formájú, legdíszesebb és a legdrágább anyagokból készült. A szoknyák anyaga selyem és bársony, igen gazdagon díszítve. Az alakításban és szépítésben mindig a sárközi nők vezettek, itt minden stílus, technika és ornamentika megtalálható. A sárköziek az úri divat, a takácsmesterek, a délszláv és más környező népek hatásait befogadták, és önállóan feldolgozták, öltözetük ugyanakkor megmaradt tipikus paraszti viseletnek: nemek, korosztályok, családi állapot szerint különbözött, s alkalmazkodott a különféle évszakokhoz, a munkához és az ünnepnapokhoz.

A fényes díszek voltak a jellemzőek: 8-as perém, csipkeperém, léghímzés, oblegáció, islang (flitter). Minden dísz meghatározott szabályok szerint került a ruhára. Drágább anyagra drágább dísz, kevésbé drága anyagra, kevésbé értékes dísz. Minden alkalomra más-más ruhát viseltek. A táncba ternót (piros, kék, zöld) vagy sodort selymet, a templomba bársonyvirágú vagy borotváltselymet (szoknya anyagából röpike), hétköznapokon szövetszoknyát vagy sodrottselymet (bodorvászon röpike), a munkához karton vagy flakonszoknyát. A bőingeket és a bodorvászon röpikéket otthon szőtték. Szintén házilag készítették el a viselet egyik legfontosabb, de általában láthatatlan elemét, a rokolyát. Ez a keményített vászon alsószoknya, melyből rendszerint 5-8, vagy több darabot is magukra öltöttek a nők (alkalomtól függően), adta meg a szoknya szép kerek, terebélyes formáját és biztosította azt az egyenes tartást, ringó járást, mely a sárközi lányokat, asszonyokat jellemezte.

Koronként és családi állapotonként más és más volt a viselet. A ruha árulkodott a viselőjéről. A fejviselet jelezte elsősorban azt, hogy leány, asszony, van-e gyereke vagy özvegy az illető. A lányok tornyosbársonyt és homlokbársonyt viseltek. A kettő között egy ujjnyi rés maradt szabadon: ide várta a lány a menyasszonyi mirtuszkoszorút.

A fiatal menyecske viseletére jellemző az ún. "tekerőzés": a menyasszonyi koszorú levétele után  parittyafőkötő és konypántlika került a fejre, amelyet bíborral (egyfajta finom, áttesző tüll anyag) fedtek le. Ezt kötötték le a nyakbodorral. A tekerőzős fejdíszt az első gyermek megszületéséig hordhatták a menyecskék. Kendőt a lányok is hordhattak (nekik szabadon hagyták a kendő csücskét), de a megkötés módja eltért az asszonyokétól. Ahogy idősödött az asszony úgy viselt egyre sötétebb és díszetelenebb ruhát.
 /forrás: decs.hu/

Szép Sárközben hírös kislány vagyok én,

Tizennyolc szél rokolyába járok én.

Reng is a föld, amerre én eljárok,

Legény legyen, kivel beszédbe állok.”

 

Ezen a napon történt - február 13.

1865. február 13-án született a dunántúli Pusztaegresen Csók István.

Csók István a 20. századi magyar művészet egyik legjelentősebb magyar képzőművésze, a francia impresszionizmus legderűsebb hazai követője, az életöröm festője.

Hungarikumok

A „hungarikum” szó hallatán a legtöbb embernek a gasztronómia, a fűszeres, paprikás ételek jutnak az eszébe. Ezzel valószínűleg a Magyarországra látogató külföldi vendégek is így lehetnek, akik egy jó gulyás vagy marhapörkölt reményében keresik fel a csárdákat, éttermeket. A hungarikumok, vagyis a magyarok kulturális nagykövetei azonban nem rekednek meg a konyha falai között: a magyar fürdők, népszokások, népművészeti műremekek ugyancsak egyedülálló értéket képviselnek.

A magyarokról köztudott, hogy  szeretnek jót enni és inni.
   Az őrölt pirospaprika és a csípős fűszerek a magyar kulinária nélkülözhetetlen kellékei. Az útikönyvek szerint a marhahússal készült gulyásleves a legnépszerűbb étel a külföldiek körében, de ha már levesekről van szó, nem szabad megfeledkezni az újházi tyúkhúslevesről, a bajai, szegedi, vagy badacsonyi halászléről, és a babgulyásról sem. A főételekből sem hiányozhat a paprika, a töltött káposzta, a különféle pörköltek pedig a túrós csuszával igazán kellemes ízvilágot nyújtnak. A desszertek közül leginkább a krémes sütemények és a torták népszerűek, különösen Dobos József alkotása, a cukormázzal bevont dobostorta.

 

A magyar pálinkánk mellett talán csak a borok híresebbek. Magyarország - éghajlatának köszönhetően - híres borairól és bortermelő vidékeiről, amelyekből huszonkettő van. A leghíresebb édes fehér desszertbor a tokaji aszú. A száraz fehér borok közül a badacsonyi szürkebarát vagy az Irsai Olivér, a vörösek közül pedig az egri bikavér tartozik a legismertebbek közé.

   


Magyarország gyógy- és hévizekben rendkívül gazdag. Csak Budapesten tizenöt gyógyfürdő található. A magyar főváros fürdőkultúrája a török hódoltság korában kezdett virágozni, népszerűsége azóta is töretlen. A leghíresebb fürdők közé a Széchenyi és a Szent Gellért fürdő sorolható, de aki törökfürdőzni szeretne, annak a Királyba vagy a Császárba ajánlott ellátogatnia. A fővároson kívül még Zalakaroson, Cserkeszőlőn, Hévízen, Hajduszoboszlón és Harkányban is lehetőség van testünk és lelkünk maximális kényeztetésére.

   A puszta és annak élővilága is egyedülálló magyar kincs, amely jól mutatja az érintetlen természet és az emberi tevékenység összhangját. Magyarország legelső nemzeti parkjává is egy ilyen területet választottak 1973-ban. Ez volt a Hortobágy, amelynek természetes állatvilága mellett haszonállatai a térség jelképévé váltak. Ugyan igazi tarisznyás juhászokkal már nem találkozhatunk a pusztában, de idegenforgalmi céllal még sok ősi magyar szürkemarhát, mangalicát, rackajuhot, magyar lófajtákat, és baromfifajtákat tartanak és tenyésztenek itt. A magyar pásztorkutyák kultusza igen nagy a pusztában: a szállást vagy a tanyát a kuvasz vagy a komondor védte, a nyájat pedig a puli vagy pumi terelte.



A puszta és a végtelen rónaság képe számos képző- és népművészeti alkotás tárgyát képezi.


 A népművészet igazán jelentős Magyarországon, kiemelkedő a pingálás, a varrás, a csipkekészítés, a fafaragás, fafestés és a fazekasság. Minden régió saját magára jellemző mintákat használ. A leglátványosabb alkotásokon – mint például a kalocsai és a matyó hímzés – a rózsa, a pipacs, a tulipán és a nefelejcs központi helyen szerepelnek mind a festészetben, mind pedig a kézzel hímzett textíliákon és ruhákon.A pingálás és varrás az asszonyok, a fafaragás, fazekasság pedig a férfiak téli tevékenységéből nőtte ki magát mára egy kulturális iparággá. Ha a népművészetnél tartunk, érdemes a népdalokat és a népmeséket is megemlíteni. Ezeknek az alkotásoknak több változata maradt fenn, szájról-szájra terjedtek, s közösségi munka közben születtek meg, amelyek gyakran népi igazságokra, szólás-mondásokra épültek. A néptánc és a népzene szintén régiókra jellemzően alakult ki, a komplex gyűjteményeket pedig olyan világhírű magyar zeneszerzőknek köszönhetjük, mint Bartók Béla vagy Kodály Zoltán, akik kutatták és csokorba gyűjtötték a magyar népzenei alkotásokat.

A magyar kultúra népszokásokban is rendkívül gazdag, többségük ünnepi időszakokhoz köthető. A tavaszváró, téltemető mohácsi Busójárás is egy ilyen népszokás, ahol birkabőrbe és félelmetes, fából faragott álarc mögé bújva űzik el a résztvevők a zord telet. A másik ma is élő népszokás a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódik




forrás: Múlt-kor történelmi portál

Az első újkori olimpiai játékok kétszeres bajnoka - Hajós Alfréd

 Hajós Alfréd úszó, labdarúgó, építész.   1878 február 1-én született.

 Az első újkori olimpiai játékok kétszeres bajnoka.

Az 1896-os athéni olimpián három számban indult: 100, 500 és 1200 méteres távban. A versenyt a Mediterrán-tenger tizenegy fokos hullámzó vizében tartották és Hajós egyáltalán nem számított esélyesnek. Mivel a versenyszámokat egymás után indították, így az 500 méteres rajthoz nem ért oda, de a másik két távban végig vezetve elsőként ért célba. Saját bevallása szerint először fel sem fogta a nagyszerű sportteljesítményét, csak arra tudott gondolni, hogy mentem megfagy a szeles parton a jéghideg víz után. A 100 méteres majd az 1200 méteres verseny megnyerése után Hajós átfagyott testét a görög matrózok emelték ki a vízből, mivel annyira meghűlt, hogy saját erejéből nem tudott volna kijönni. A zászlófelvonásnál a Hajós által hozott magyar zászlót húzták fel és az osztrák himnuszt kezdték eljátszani a sportoló tiszteletére, de a jelenlévő magyarok leállították és hazánk himnuszával zárták le az ünnepélyt. A sokezres szurkolótábor élén a görög trónörökös így reagált: "Ez a magyar fiú egy valóságos delfin!" Másnap az újságok címlapján Hajós Alfrédet csak a "Magyar Delfinként" emlegették.



Labdarúgásban kétszeres magyar bajnok, és egyszeres válogatott volt. Az 1924-es szellemi olimpián ezüstérmet nyert.  
Tervezője volt a Margit-szigeti sportuszodának, amely napjainkban már a nevét viseli. Jónéhány középületet, többek között a debreceni Arany Bika szállót tervezte.   Több iskola viseli nevét.  Hajós Alfréd Társaság is alakult,  a bajnok emlékének ápolására.

Visszaemlékezései 1956-ban jelentek meg Így lettem olimpiai bajnok címmel.

 „Az ember nekimegy a meredeknek, s nem néz máshová, csak oda, ahova lépni szándékozik." Hajós Alfréd egyik mottója bármelyikünk számára példamutató intelem lehet.

1878. október 21-én született Krúdy Gyula

Csak 55 évet élt, mégis az egyik legtermékenyebb író a magyar irodalomban. Több mint hatvan regényt írt, novellái és elbeszélései meghaladják a háromezret, mellesleg újságíróként rengeteg publicisztikát írt.


Felvidéki eredetű nemesi családból származik, Nyíregyházán született 1878. október 21-én. Apja, idősebb Krúdy Gyula dzsentri, anyja, Csákányi Julianna paraszti származású volt – a család egyik szolgálója, aki csak a tíz gyermek megszületése után ment hozzá Krúdy apjához. Gyerekkorát a Nyírségben és a Szepességben töltötte. Történetei többsége is itt játszódik.

Apai nagyanyja – Radics Mária – is óriási hatással volt rá. A művelt, a misztikus dolgokban (pl. jóslás) is járatos dalmát származású asszony meséi  meghatározó élményei voltak.

   Híres Álmoskönyve (1920) is jórészt nagyanyja magyarázatain alapul. A család Nógrád megyéből származott el, és Krúdy büszke volt a Mikszáthokkal való rokonságára.  Pályakezdés Iskoláit Szatmárnémetiben, a felvidéki Podolinban és Nyíregyházán végezte. Első elbeszéléseit 15 éves korában publikálta, gimnazista korában majd száz novellája jelent meg. Érettségi után Debrecenben, majd Nagyváradon újságíróskodott, 1896-ban Pestre költözött, s csak az írásnak élt.  
 Életstílusa : folyamatosan és rengeteget írt. Munkájában – és csak ebben – rendszeresség, módszeresség jellemezte. Írt a kor összes jelentősebb lapjában, folyóiratában, de soha nem csatlakozott egyetlen irányzathoz, laphoz sem. Napjainak első felét a reggeli óráktól az írás töltötte ki, déltől kezdte meg különös életét. Már életében legendákat, anekdotákat meséltek furcsa szokásairól, heves vérmérsékletéről, erejéről, különcségeiről. Mikor már a legtöbben kocsin utaztak, ő lóháton közlekedett, képes volt az ebéd vagy a vacsora egyes fogásait különböző helyeken elkölteni; gáláns, nagyvonalú udvarló volt, szerette a szerencsejátékokat, rengeteget utazott, de szinte csak Magyarországon belül. Elbeszéléseinek, regényeinek ezek mind fő motívumai. Evés, ivás, szerelem, utazás: mindezek vonzó és kellemes részei életünknek, Krúdy elbeszélő műveiben azonban különös hangulatok, érzések társulnak e motívumokhoz. Életmódja valójában nem volt egyedi, hisz a korszak művészei közül sokan hasonló önpusztító életet éltek.  
  .. Sok időt töltött például Ady és baráti köre társaságában, Ady Endre éjszakái (1925) című írásaiban örökítette meg e véget nem érő mulatások eseményeit, beszélgetéseit. Ady is szívesen töltötte idejét Krúdyval, mert – mint írta – „jól tudott bor mellett hallgatni” (állítólag volt olyan alkalom, hogy órákon keresztül ültek úgy a kocsmaasztal mellett, hogy egyetlen szót sem váltottak)

Krúdy stílusa
Valóság és illúzió, jelen és múlt, pontos megfigyelés és impresszionista látomás, ősiség és modernség, nemzeti és egyetemes emberi, realista látás és romantikus hangulat - együtt, egyszerre van jelen a Krúdy-regényékben, Krúdy-novellákban.
„A lélek észrevétlenül és tudatlanul komponál meséket, melyekből mint földöntúli zene csendül elő a hullámmormolás, a nyírek susogása és a víz felől kerekedő esti szellő danája, mintha ezer fátyolszöveten át hallgatnánk túlvilági szellemek muzsikáját, s elmosódottan, halkan szűrődik a légen át egy távoli faluból az esti harangszó” – egyfajta vallomás Krúdy részéről.

Krúdy életművének egyik központi figurája Szindbád, ez a különös hős, ez az álmodozó, fáradt magyar, aki többnyire az álmok vizén hajózik, ifjúsága tájaira tér vissza, hajdani szeretőit, barátnőit látogatja meg. Százhét nő szerette, de nem győzött mélabúsan epekedni a többi után. Lírai önfeledtség, de irónia és malícia is belengi a Szindbád-történeteket, az érzelmességnek és kiábrándult keserűségnek, álmodozásnak és csontig ható tisztánlátásnak ezt az utánozhatatlan vegyületét. Szindbád folyton úton van és mindig szerelmi kalandok hőse Pesten, a Tabánban és Óbudán, a vidéki kisvárosokban, az álmokban és a valóságban.  . Krúdy művészete magányos jelenség huszadik századi irodalmunkban. A saját maga alkotta világnak első számú hőse csak önmaga lehetett, írói alkatának lírai hajlama is erre indította. E forrásból táplálkozik zenei ihletésű, nyelvi teremtő erőben gazdag stílusa is.


Az Álmoskönyv Krúdy legkedvesebb mûvei közé tartozott. Bár csak egy részét írta -- az anyag jó részét gyûjtötte -- mégis jellegzetes Krúdy-mû jött létre ezáltal. Úgy érdemes olvasni ezeket az álomleírásokat, mint egy-egy szürrealista verset: gyönyörködni az ötletekben, megmosolyogni szellemi bukfenceit, de nem szabad túlságosan komolyan venni.



Ma már csak nyomokban, de még nyomokban is alig látható valami a hajdani, romantikus emlékű Óbudából, a Krúdy Gyula megírta akkurátus mesteremberek, holdkóros álmodozók, gáláns lovagok és csipkeblúzos szépasszonyok világából.



 

Kutyák

Magyar kutyafajták

Erdélyi kopó
Ősi vadászebünk. A kopózás - igen nagy létszámú falkákkal - elsősorban uralkodók, főurak és más előkelőségek, többek között például Mátyás király, a Rákóczik és a Zrínyiek kedvenc sportja volt. A huszadik századtól azonban egyre inkább háttérbe szorult, s így az erdélyi kopók száma is jelentősen megfogyatkozott. Az erdélyi kopó manapság sem túl „divatos” eb, holott remek kutya. Rendkívül kitartó, szenvedélyes vadász, rámenős, temperamentumos, de kiegyensúlyozott és tanulékony. Gazdájához ragaszkodik, házőrzőnek, személyi testőrnek is alkalmas.



Komondor
Ősi magyar pásztorkutya. Hatalmas termetű, igen eredeti, impozáns, méltóságteljes megjelenésű eb, a magyar puszta egykori "oroszlánja". Félelmetes hírű, megvesztegethetetlen, félelmet nem ismerő, nagy erejű őrzőkutya volt, gulyákra, nyájakra, csordákra vigyázott - mindenféle két- és négylábú "ragadozó" méltó ellenfele. Végtelenül nyugodt, megfontolt, már-már lustának tűnik, ám mindent és mindenkit szemmel tart, s ha kell, villámgyorsan és elszántan reagál. A nap legnagyobb részét fekvéssel, szunyókálással tölti, de közben minden neszre figyel. Éjszaka viszont szünet nélkül mozgásban van, ébersége egy percre sem lankad el. Önálló, büszke, ugyanakkor engedelmes, gazdáihoz végtelenül ragaszkodó állat.







Kuvasz
Feladata, munkaköre azonos volt a komondoréval, védte a nyájat rablók, farkasok, medvék ellen. Szilaj természete, nagy ereje erre igencsak alkalmassá tette. Képességeit határainkon túl is elismerik: bátor, rettenthetetlen, tanulékony, sokoldalú. Tartása is meglehetősen gond nélküli, hiszen igénytelen, ellenálló szervezetű, szívós kutya. Ha viszont durván bánnak vele, magára hagyják, illetve láncon tartják, eldurvulhat, veszélyessé válhat. Erős felépítésű, izmos, ugyanakkor megnyerő külsejű kutya. különösen szép a feje, mely nemességet, erőt, büszkeséget sugall.

Puli

A magyar puszták legendás hírű ősi terelőkutyája. Valószínűleg már a legrégebbi időkben is terelő eb volt, ám ez minden, amit származásáról biztosan tudunk. Elképzelhető, hogy honfoglaló őseinkkel érkezett a Kárpát medencébe. Az is valószínű, hogy Ázsiából származik; a Himalájától délre elterülő síkságon ma is tereltetnek többé-kevésbé hasonló jellegű kutyákkal. Mozgékony, fürge, energikus, sohasem lusta. Hihetetlenül tanulékony.

Magyar vizsla

Az igen jellegzetes hazai kutyafajták egyik legnépszerűbb képviselője. Mindenes vadászeb, tehát képes felkutatni a vadat, állással jelezni hollétét. A meglőtt zsákmányt fegyelmezetten és nagy biztonsággal apportírozza. Előszeretettel dolgozik mocsaras, lápos vidékeken. Robusztus felépítésű, izmos testű, erőteljes csontozatú állat. Szőrzete durva, drótszerű, sűrű és kemény. Intelligens, nyugodt vérmérsékletű, engedelmes, tanulékony.




Forrás: HUNHIR

A matyó rózsa

Mezőkövesd lakóit és a szomszédos települések, Szentistván és Tard, népét nevezik "matyók"-nak. Színes népviseletükkel, híres népművészetükkel, hagyományokba zárt életükkel különleges néprajzi egységet alkottak - bizonyos vonatkozásokban - alkotnak még ma is. Az asszonyok ösztönös művészi érzékkel stilizálták, rajzolták le, majd hímezték házi vásznakra, ágytakarókra, teritőkre, ruhafélékre a formagazdag és pompás színharmóniában tündöklő különféle mezei és kerti virágokat, rózsákat, tulipánokat.

Alkotásaik csodálatos formavilágot és színkultúrát hordoznak. A színes matyóminták megjelennek a díszes berendezéseken, festett bútorokon, falra akasztott mázas tányérokon, cserépkancsókon is. A mai napig jelenlevő matyó népművészet méltán bizonyítja e szorgos és ügyeskezű nép hagyománytiszteletét és alkotókészségét.

 

Hogyan is született meg ez a gyönyörű hímzőkultúra?

Egyszer egy matyó legényt elrabolt az ördög. A fiú kedvese sokat rimánkodott, hogy adja vissza neki, mire az ördög azt mondta: Akkor kapod vissza a szerelemedet, ha elém hozod  kötényedben a nyár  legszebb virágait! Bajban volt a lány, hiszen télvíz idején jártak. Ám végül is kitalálta, hogyan teljesítheti az ördög kívánságát. Ráhímezte kötényére a kert gyönyörű rózsáit és azt vitte cserébe a párjáért. Így szól a legenda.

A matyó hímzés hozzávetőlegesen 200 éves múltra tekint vissza, legkorábbról a magasra felvetett ágyak díszlepedői maradtak fenn. Az országosan  is elterjedt fehér, vagdalásos vásznakat a XIX. század utolsó harmadában Mezőkövesden  a piros-kék fonallal, az ún. cipés-madaras mintával kivarrt lepedők  váltják fel.

A  virágtöves, laza szerkezeteket a XIX. század  utolsó évtizedeiben erősen naturalisztikus ábrázolási mód váltja fel: egyre többféle motívumot hímeznek ki az asszonyok, köztük a pünkösdi rózsát, amely matyó rózsaként vált  a legismertebb és legjellegzetesebb mezőkövesdi motívummá. A csodálatos hímzések azonban nemcsak a varrókat, hanem a minták előrajzolóit, az „íróasszonyokat” is dicséri. Sokan közülük, köztük a talán legismertebb és legsikeresebb Kisjankó Bori (Gáspár Mártonné 1876-1954, született Molnár Borbála) is  szűcs családból származtak, ahol hagyományosan a férfiak keze alatt születtek meg a dúsan hímzett bőr ruhadarabok, ködmönök, subák.

Nem véletlen tehát, hogy az új stílusú vászonhímzések szín,- és formavilága a Mezőkövesden igen nagy gazdagságot felmutató szűcshímzések ornamentikájából táplálkozik. Az 1900-as évek elején a  különböző rózsáknak, tulipánoknak, bimbóknak már  se a piros mindvégig megőrzi dominanciáját, mellette azonban egyre nagyobb szerepet kapnak  a zöld,szeri, se száma.  Maga a hímzés egyre nagyobb felületeket hódít meg a lakás textiljein éppúgy, mint a viselet darabjain, sokszor nélkülözve a mintaegységek szimmetrikus ismétlődését, a rendelkezésre álló teret szabadon kitöltve. A színek használatában kék, sárga, lila, rózsaszín árnyalatai. A matt pamutfonalat élénk selymek és erőteljes  színű gyapjúfonalak váltják fel.

Az 1900-as évek első évtizedeiben éri el csúcsát a mezőkövesdi asszonyok  díszítő kedve, ekkor születnek talán a legszebb textilek.

A magyar férfiviseletek legkülönlegesebb darabjai, a  jellegzetesen bő ujjú „lobogós ingek” kezdetben visszafogott fehér lyukhímzéssel készülnek. Ezt később széles, tarka hímzés és a jellegzetes mezőkövesdi cipós horgolás váltja fel. A viselet másik impozáns része a fekete alapra dúsan hímzett, réz sújtással („ragyogóval”) és selyemrojttal gazdagon díszített hosszú kötény, a „surc”, melyet a férfiak és a nők, akárcsak a gyerekek egyaránt hordtak. Szinte minden darabnak más a mintája. Hol geometrikus „bossókával”, hol finom és aprólékos szűcsrózsával, hol tenyérnyi surcrózsával hímezték, de mind egy-egy remeke a magyar népművészetnek.

A női viselet formájában igen különbözik az országszerte általánosnak mondható sokszoknyás-ingvállas paraszti viseletektől. A bokáig érő harang alakú szoknya, a felsőtest karcsúságát hangsúlyozó testhezálló „litya” pompás alakot kölcsönöz viselőjének. A már említett kötények nemes alapanyagokból készültek, dúsan díszítettek. A színek, díszítmények s nem utolsósorban a változatos formájú főkötők egyértelműen tükrözték viselője életkorát, családi állapotát, ugyanakkor leplezték a társadalmi különbségeket. A „hadd korogjon, csak ragyogjon” kifejezés nem kívülről jövő parancsként, hanem belső késztetésként szolgálta  a matyók alkotókedvét,  élni akarását. A pompás hímzések és az ezeket hordozó, a parasztviseletektől eleganciájával jól elkülönülő mezőkövesdi népviselet korán az érdeklődés középpontjába került.

Az 1885-ös Országos Háziipari Kiállítás, az 1896-ban  a Millennium tiszteletére felépített néprajzi falu, az 1911-ben az operaházi Izabella-bálon mágnás szereplők által előadott Matyó lakodalmas táncjáték, az 1908-as torinói világkiállítás, hogy csak néhányat említsünk a matyó népművészet sikeres bemutatkozásai közül. Megjelent a hímzés a főúri-polgári szalonokban, híres divattervezők népies stílusú kollekcióin, címlapokon és képeslapokon, s eljutott az Óperenciás tengeren  túlra is. Ám ez a népszerűség védtelenné, a gazdasági haszon reménye pedig kiszolgáltatottá  tette.  A matyó hímzés  mégis az ország védjegyévé vált, s bár néhányan fanyalogtak (és fanyalognak ma is) „czifrasága” miatt, elvitathatatlan érdemei vannak a magyar kultúra és népművészet világszerte ismertté és elismertté tételében.

/Magyar Népművészeti Egyesület/

Ezen a napon született Mednyánszky László

Báró Mednyánszky László a Felvidéken, a Trencsén vármegyei Beczkón, édesapja családjának ősi birtokán született 1852-ben. 

A nagy hírű família története egészen a középkorig vezethető vissza, a Mednyánszkyak tudós tanárokat, politikusokat, katonákat és papokat adtak az országnak.
 Gyermekéveit Nagyőrön, az anyai felmenők birtokán és a vadregényes beczkói várban töltötte, amit a legenda szerint egyik őse, Stibor vajda építtetett kedvenc bolondja számára. A többnyire tragikus végű családi históriák és a romantikus környezet örökre bevésődött a fiatal Mednyánszky képzeletébe. Erről naplójegyzetei is tanúskodnak, amelyeket magyarul, németül és franciául, de görög betűkkel írt. A furcsa ötlet anyai nagyapjától, Szirmay Boldizsártól eredeztethető, aki a keleti kultúrák tudósaként bejárta az egész Balkánt és Törökországot. 

 

  Már kora gyermekkorában megmutatkozott hajlama a festészetre. Szülei Bécsben tájékozódtak a tehetségéről, de a fiatal festő hamar kinőtte a bécsi iskolát. Münchenben, majd 1873-1877 között Párizsban tanult. Barbizonban Paál László társaságában festett. 1880-tól Bécsben és Beckón élt, felváltva. 1888-ban Budapesten aranyérmet kapott. 1888-1892 között Párizsban élt. Tájfestészete a barbizoni felfogásból indult, de örökös vándorlása során a természet alapos ismeretéből festői igényessége rendkívüli erejű műveket alkotott. A század vége felé az élet legszélső végein élők felé fordult. Nyaranta Nagyőrön dolgozott, de a Tátrától az Adriáig bejárt minden vidéket, ha arra felé vitt útja, szívesen elidőzött a szolnoki művésztelepen és a Nagyalföld más tájain is alkotott, ezért az alföldi festőkhöz is kapcsolják művészetét. Élete végén az I. Világháború szenvedéseit örökítette meg mint haditudósító. Alkotásai eltértek az akadémikus festészettől, mert ő a rejtett lényeget kereste. 1919.április 17-én Bécsben halt meg.

"A világ csak hangulat"

Reviczky Gyula : Vitkóc, 1855. ápr. 9. – Budapest, 1889. júl. 11.) magyar költő, író.


"... ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen...
Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde:
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sóhajtoz, ki mulat.
A világ csak - hangulat.  " 

 . A melankóliát, a pesszimizmust kötjük a nevéhez. Ha végigtekintünk életén talán nem is minden ok nélkül, de költészete e sommás ítéleten kívül, sokkal jelentősebb volt.
34 év adatott neki az életből. Hosszas betegeskedés után őt is a tbc vitte el, mint annyi magyar költőt. ( Janus Pannonius, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Tóth Árpád)
Már világra jöttekor is nélkülözte a szerencsét. Onagy Zoltán egyenesen a világ legszerencsétlenebb költőjének nevezi. Édesapja a főnemes Reviczky család tagja, édesanyja egy szlovák cselédlány, aki gyorsan eltűnik gyermeke életéből. Apja felesége sajátjaként neveli, de korán meghal.
Édesapja halála után derül ki, hogy neve nincs törvényesítve, így esélye sincs az örökségre.
Házitanítóként kezdi életét Dentán. Itt éli át az első szerelem érzését, a nálánál 4 évvel idősebb Bakálovich Emmával. Az érzelem kölcsönös ugyan, de a pletykás kisvárosban nincs jövője. Emma viszont nem kívánkozott a fővárosi albérletbe, bár soha nem megy férjhez, és 1889-ben hal meg.
Emléke Reviczky, Emma ciklusában él tovább.
Élete második nagy szerelmével sem járt jobban. Ennek tárgya a nagy színésznő Jászai Mari volt. Irodalmi munkásságára megtermékenyítő volt a kapcsolat. Jászai Mari által ismeri meg Ibsent, fordítja le a Babaotthon-t, melynek az ismert magyar címét a Nórát, ő találta ki. Jászai Mari Szomory Dezsőért elhagyta a már beteg költőt.
Több, más fordítása is ismert. Egy napon, (34 év különbséggel) született vele Baudelaire, akit először fordított magyarra. Újságot szerkeszt, irodalmi cikkeket ír. Tagja a Petőfi Társaságnak.
Ki tudja mi lett volna a sorsa, mi mindennel írta volna be magát még a magyar kultúrtörténetbe, ha nem lép közbe a tbc.
„Ha a klasszikus nemzeti irodalmat Arannyal fejezzük be, akkor a modern magyar irodalmat Reviczkyvel kell kezdeni. S ha voltak mellette vele egynagyságúak, sőt nála nagyobb költők, még sincs semmi túlzás abban, ha azt mondjuk, hogy az Arany utáni és az Ady előtti magyar költészetnek ő a főalakja.” (Hegedűs Géza)

forrás: ekór-lap