A matyó rózsa

Mezőkövesd lakóit és a szomszédos települések, Szentistván és Tard, népét nevezik "matyók"-nak. Színes népviseletükkel, híres népművészetükkel, hagyományokba zárt életükkel különleges néprajzi egységet alkottak - bizonyos vonatkozásokban - alkotnak még ma is. Az asszonyok ösztönös művészi érzékkel stilizálták, rajzolták le, majd hímezték házi vásznakra, ágytakarókra, teritőkre, ruhafélékre a formagazdag és pompás színharmóniában tündöklő különféle mezei és kerti virágokat, rózsákat, tulipánokat.

Alkotásaik csodálatos formavilágot és színkultúrát hordoznak. A színes matyóminták megjelennek a díszes berendezéseken, festett bútorokon, falra akasztott mázas tányérokon, cserépkancsókon is. A mai napig jelenlevő matyó népművészet méltán bizonyítja e szorgos és ügyeskezű nép hagyománytiszteletét és alkotókészségét.

 

Hogyan is született meg ez a gyönyörű hímzőkultúra?

Egyszer egy matyó legényt elrabolt az ördög. A fiú kedvese sokat rimánkodott, hogy adja vissza neki, mire az ördög azt mondta: Akkor kapod vissza a szerelemedet, ha elém hozod  kötényedben a nyár  legszebb virágait! Bajban volt a lány, hiszen télvíz idején jártak. Ám végül is kitalálta, hogyan teljesítheti az ördög kívánságát. Ráhímezte kötényére a kert gyönyörű rózsáit és azt vitte cserébe a párjáért. Így szól a legenda.

A matyó hímzés hozzávetőlegesen 200 éves múltra tekint vissza, legkorábbról a magasra felvetett ágyak díszlepedői maradtak fenn. Az országosan  is elterjedt fehér, vagdalásos vásznakat a XIX. század utolsó harmadában Mezőkövesden  a piros-kék fonallal, az ún. cipés-madaras mintával kivarrt lepedők  váltják fel.

A  virágtöves, laza szerkezeteket a XIX. század  utolsó évtizedeiben erősen naturalisztikus ábrázolási mód váltja fel: egyre többféle motívumot hímeznek ki az asszonyok, köztük a pünkösdi rózsát, amely matyó rózsaként vált  a legismertebb és legjellegzetesebb mezőkövesdi motívummá. A csodálatos hímzések azonban nemcsak a varrókat, hanem a minták előrajzolóit, az „íróasszonyokat” is dicséri. Sokan közülük, köztük a talán legismertebb és legsikeresebb Kisjankó Bori (Gáspár Mártonné 1876-1954, született Molnár Borbála) is  szűcs családból származtak, ahol hagyományosan a férfiak keze alatt születtek meg a dúsan hímzett bőr ruhadarabok, ködmönök, subák.

Nem véletlen tehát, hogy az új stílusú vászonhímzések szín,- és formavilága a Mezőkövesden igen nagy gazdagságot felmutató szűcshímzések ornamentikájából táplálkozik. Az 1900-as évek elején a  különböző rózsáknak, tulipánoknak, bimbóknak már  se a piros mindvégig megőrzi dominanciáját, mellette azonban egyre nagyobb szerepet kapnak  a zöld,szeri, se száma.  Maga a hímzés egyre nagyobb felületeket hódít meg a lakás textiljein éppúgy, mint a viselet darabjain, sokszor nélkülözve a mintaegységek szimmetrikus ismétlődését, a rendelkezésre álló teret szabadon kitöltve. A színek használatában kék, sárga, lila, rózsaszín árnyalatai. A matt pamutfonalat élénk selymek és erőteljes  színű gyapjúfonalak váltják fel.

Az 1900-as évek első évtizedeiben éri el csúcsát a mezőkövesdi asszonyok  díszítő kedve, ekkor születnek talán a legszebb textilek.

A magyar férfiviseletek legkülönlegesebb darabjai, a  jellegzetesen bő ujjú „lobogós ingek” kezdetben visszafogott fehér lyukhímzéssel készülnek. Ezt később széles, tarka hímzés és a jellegzetes mezőkövesdi cipós horgolás váltja fel. A viselet másik impozáns része a fekete alapra dúsan hímzett, réz sújtással („ragyogóval”) és selyemrojttal gazdagon díszített hosszú kötény, a „surc”, melyet a férfiak és a nők, akárcsak a gyerekek egyaránt hordtak. Szinte minden darabnak más a mintája. Hol geometrikus „bossókával”, hol finom és aprólékos szűcsrózsával, hol tenyérnyi surcrózsával hímezték, de mind egy-egy remeke a magyar népművészetnek.

A női viselet formájában igen különbözik az országszerte általánosnak mondható sokszoknyás-ingvállas paraszti viseletektől. A bokáig érő harang alakú szoknya, a felsőtest karcsúságát hangsúlyozó testhezálló „litya” pompás alakot kölcsönöz viselőjének. A már említett kötények nemes alapanyagokból készültek, dúsan díszítettek. A színek, díszítmények s nem utolsósorban a változatos formájú főkötők egyértelműen tükrözték viselője életkorát, családi állapotát, ugyanakkor leplezték a társadalmi különbségeket. A „hadd korogjon, csak ragyogjon” kifejezés nem kívülről jövő parancsként, hanem belső késztetésként szolgálta  a matyók alkotókedvét,  élni akarását. A pompás hímzések és az ezeket hordozó, a parasztviseletektől eleganciájával jól elkülönülő mezőkövesdi népviselet korán az érdeklődés középpontjába került.

Az 1885-ös Országos Háziipari Kiállítás, az 1896-ban  a Millennium tiszteletére felépített néprajzi falu, az 1911-ben az operaházi Izabella-bálon mágnás szereplők által előadott Matyó lakodalmas táncjáték, az 1908-as torinói világkiállítás, hogy csak néhányat említsünk a matyó népművészet sikeres bemutatkozásai közül. Megjelent a hímzés a főúri-polgári szalonokban, híres divattervezők népies stílusú kollekcióin, címlapokon és képeslapokon, s eljutott az Óperenciás tengeren  túlra is. Ám ez a népszerűség védtelenné, a gazdasági haszon reménye pedig kiszolgáltatottá  tette.  A matyó hímzés  mégis az ország védjegyévé vált, s bár néhányan fanyalogtak (és fanyalognak ma is) „czifrasága” miatt, elvitathatatlan érdemei vannak a magyar kultúra és népművészet világszerte ismertté és elismertté tételében.

/Magyar Népművészeti Egyesület/