Viselet - a szűr

Mesterember készítette, a szűrszabó mester.

 Vállra vetve esőköpönyegként vagy ünnepi viseletként szolgált.
 A 19. században elterjedt a cifraszűr, amit a mesteremberek gazdagon hímeztekA betyárok és a pásztorok talán legjellemzőbb ruhadarabja   a szűr (cifraszűr) volt.

"KITETTÉK A SZŰRÉT"

  A Hortobágy környéki pásztor addig nem házasodott, amíg cifraszűrt nem szerzett. Már a lánynézőben is fontos, üzenetközvetítő szerepe volt a szűrnek.  Ez alkalommal ugyanis a lányos háznál cifraszűrben megjelent legény távozásakor, ott felejtette szűrét, ahová érkezésekor akasztotta.  Ha bemutatkozása nem nyerte meg a háziak tetszését, akkor bizony reggelre "kitették a szűrét.”  A cifraszűr egész életén át elkísérte a pásztorembert.  Abban esküdött, s ha meghalt, koporsójára terítve vele temették  el.




Több mint valószínű, hogy eredetileg a szűrt az ősmagyarság minden rétege viselte, a földművestől a fejedelemig. Majd a honfoglalást követően, viseletét az uralkodó osztályban lassan felváltja a nyugatias öltözék. A köznép számára azonban, melynek életformája alapjában véve nem változott, nélkülözhetetlen ruhadarab maradt.

Régen a szűr-posztót, melyet aba-posztónak is hívtak, a parasztok maguk szőtték. És mivel népszerűsége miatt kezdettől fogva nagy mennyiségben állították elő, már a középkorban köztiszteletben álló iparág volt. A XIV. századtól kezdve a szövő mesterek szövő-, szűrtakács- és csapó-céhekbe tömörültek. Az első ilyen céhek Erdélyben, Nagyszebenben, Nagyváradon, az Alföldön pedig Debrecenben és Gyulán alakultak. A Dunántúlon előbb Buda, majd Veszprém lett a szűr-posztó gyártás központja.
A szűrnek különféle hímzés változatai voltak. A Dunántúlon például a csikósok, kanászok, és a polgárság szűrén a szegélydísz piros posztó-rátét volt; a juhászokén fekete, a parasztokén és a községbeliekén pedig zöld. A kék szegélyű szűröket a napszámosok viselték. A csikósoknak is megvolt a maguk szűr-viselete, úgy, mint a bakonyi, somogyi, veszprémi. Ezek társadalmi megkülönböztetésül szolgáltak, ezért megcserélni nem lehetett őket. Innen ered a mondás: „Akinek nem szűre, ne vegye magára!"  

Magyar néviseletek - Sárköz

"A néphagyomány hagyaték, melyet őseink hagytak ránk, tanítva minket arra, hogyan kell helytállni adott világban, adott körülmények között, de mindig azonosulva saját nemzeti képleteinkkel, hogy ezek által majd az utánunk következők is méltósággal és bátran, sőt büszkén vallják: igen ezek voltunk, ezek vagyunk mi – s azért kell megőriznünk hagyományainkat, hogy legyünk az elkövetkező ezer évben is."

A magyar népviseletek közül ez a legrégibb formájú, legdíszesebb és a legdrágább anyagokból készült. A szoknyák anyaga selyem és bársony, igen gazdagon díszítve. Az alakításban és szépítésben mindig a sárközi nők vezettek, itt minden stílus, technika és ornamentika megtalálható. A sárköziek az úri divat, a takácsmesterek, a délszláv és más környező népek hatásait befogadták, és önállóan feldolgozták, öltözetük ugyanakkor megmaradt tipikus paraszti viseletnek: nemek, korosztályok, családi állapot szerint különbözött, s alkalmazkodott a különféle évszakokhoz, a munkához és az ünnepnapokhoz.

A fényes díszek voltak a jellemzőek: 8-as perém, csipkeperém, léghímzés, oblegáció, islang (flitter). Minden dísz meghatározott szabályok szerint került a ruhára. Drágább anyagra drágább dísz, kevésbé drága anyagra, kevésbé értékes dísz. Minden alkalomra más-más ruhát viseltek. A táncba ternót (piros, kék, zöld) vagy sodort selymet, a templomba bársonyvirágú vagy borotváltselymet (szoknya anyagából röpike), hétköznapokon szövetszoknyát vagy sodrottselymet (bodorvászon röpike), a munkához karton vagy flakonszoknyát. A bőingeket és a bodorvászon röpikéket otthon szőtték. Szintén házilag készítették el a viselet egyik legfontosabb, de általában láthatatlan elemét, a rokolyát. Ez a keményített vászon alsószoknya, melyből rendszerint 5-8, vagy több darabot is magukra öltöttek a nők (alkalomtól függően), adta meg a szoknya szép kerek, terebélyes formáját és biztosította azt az egyenes tartást, ringó járást, mely a sárközi lányokat, asszonyokat jellemezte.

Koronként és családi állapotonként más és más volt a viselet. A ruha árulkodott a viselőjéről. A fejviselet jelezte elsősorban azt, hogy leány, asszony, van-e gyereke vagy özvegy az illető. A lányok tornyosbársonyt és homlokbársonyt viseltek. A kettő között egy ujjnyi rés maradt szabadon: ide várta a lány a menyasszonyi mirtuszkoszorút.

A fiatal menyecske viseletére jellemző az ún. "tekerőzés": a menyasszonyi koszorú levétele után  parittyafőkötő és konypántlika került a fejre, amelyet bíborral (egyfajta finom, áttesző tüll anyag) fedtek le. Ezt kötötték le a nyakbodorral. A tekerőzős fejdíszt az első gyermek megszületéséig hordhatták a menyecskék. Kendőt a lányok is hordhattak (nekik szabadon hagyták a kendő csücskét), de a megkötés módja eltért az asszonyokétól. Ahogy idősödött az asszony úgy viselt egyre sötétebb és díszetelenebb ruhát.
 /forrás: decs.hu/

Szép Sárközben hírös kislány vagyok én,

Tizennyolc szél rokolyába járok én.

Reng is a föld, amerre én eljárok,

Legény legyen, kivel beszédbe állok.”

 

A matyó rózsa

Mezőkövesd lakóit és a szomszédos települések, Szentistván és Tard, népét nevezik "matyók"-nak. Színes népviseletükkel, híres népművészetükkel, hagyományokba zárt életükkel különleges néprajzi egységet alkottak - bizonyos vonatkozásokban - alkotnak még ma is. Az asszonyok ösztönös művészi érzékkel stilizálták, rajzolták le, majd hímezték házi vásznakra, ágytakarókra, teritőkre, ruhafélékre a formagazdag és pompás színharmóniában tündöklő különféle mezei és kerti virágokat, rózsákat, tulipánokat.

Alkotásaik csodálatos formavilágot és színkultúrát hordoznak. A színes matyóminták megjelennek a díszes berendezéseken, festett bútorokon, falra akasztott mázas tányérokon, cserépkancsókon is. A mai napig jelenlevő matyó népművészet méltán bizonyítja e szorgos és ügyeskezű nép hagyománytiszteletét és alkotókészségét.

 

Hogyan is született meg ez a gyönyörű hímzőkultúra?

Egyszer egy matyó legényt elrabolt az ördög. A fiú kedvese sokat rimánkodott, hogy adja vissza neki, mire az ördög azt mondta: Akkor kapod vissza a szerelemedet, ha elém hozod  kötényedben a nyár  legszebb virágait! Bajban volt a lány, hiszen télvíz idején jártak. Ám végül is kitalálta, hogyan teljesítheti az ördög kívánságát. Ráhímezte kötényére a kert gyönyörű rózsáit és azt vitte cserébe a párjáért. Így szól a legenda.

A matyó hímzés hozzávetőlegesen 200 éves múltra tekint vissza, legkorábbról a magasra felvetett ágyak díszlepedői maradtak fenn. Az országosan  is elterjedt fehér, vagdalásos vásznakat a XIX. század utolsó harmadában Mezőkövesden  a piros-kék fonallal, az ún. cipés-madaras mintával kivarrt lepedők  váltják fel.

A  virágtöves, laza szerkezeteket a XIX. század  utolsó évtizedeiben erősen naturalisztikus ábrázolási mód váltja fel: egyre többféle motívumot hímeznek ki az asszonyok, köztük a pünkösdi rózsát, amely matyó rózsaként vált  a legismertebb és legjellegzetesebb mezőkövesdi motívummá. A csodálatos hímzések azonban nemcsak a varrókat, hanem a minták előrajzolóit, az „íróasszonyokat” is dicséri. Sokan közülük, köztük a talán legismertebb és legsikeresebb Kisjankó Bori (Gáspár Mártonné 1876-1954, született Molnár Borbála) is  szűcs családból származtak, ahol hagyományosan a férfiak keze alatt születtek meg a dúsan hímzett bőr ruhadarabok, ködmönök, subák.

Nem véletlen tehát, hogy az új stílusú vászonhímzések szín,- és formavilága a Mezőkövesden igen nagy gazdagságot felmutató szűcshímzések ornamentikájából táplálkozik. Az 1900-as évek elején a  különböző rózsáknak, tulipánoknak, bimbóknak már  se a piros mindvégig megőrzi dominanciáját, mellette azonban egyre nagyobb szerepet kapnak  a zöld,szeri, se száma.  Maga a hímzés egyre nagyobb felületeket hódít meg a lakás textiljein éppúgy, mint a viselet darabjain, sokszor nélkülözve a mintaegységek szimmetrikus ismétlődését, a rendelkezésre álló teret szabadon kitöltve. A színek használatában kék, sárga, lila, rózsaszín árnyalatai. A matt pamutfonalat élénk selymek és erőteljes  színű gyapjúfonalak váltják fel.

Az 1900-as évek első évtizedeiben éri el csúcsát a mezőkövesdi asszonyok  díszítő kedve, ekkor születnek talán a legszebb textilek.

A magyar férfiviseletek legkülönlegesebb darabjai, a  jellegzetesen bő ujjú „lobogós ingek” kezdetben visszafogott fehér lyukhímzéssel készülnek. Ezt később széles, tarka hímzés és a jellegzetes mezőkövesdi cipós horgolás váltja fel. A viselet másik impozáns része a fekete alapra dúsan hímzett, réz sújtással („ragyogóval”) és selyemrojttal gazdagon díszített hosszú kötény, a „surc”, melyet a férfiak és a nők, akárcsak a gyerekek egyaránt hordtak. Szinte minden darabnak más a mintája. Hol geometrikus „bossókával”, hol finom és aprólékos szűcsrózsával, hol tenyérnyi surcrózsával hímezték, de mind egy-egy remeke a magyar népművészetnek.

A női viselet formájában igen különbözik az országszerte általánosnak mondható sokszoknyás-ingvállas paraszti viseletektől. A bokáig érő harang alakú szoknya, a felsőtest karcsúságát hangsúlyozó testhezálló „litya” pompás alakot kölcsönöz viselőjének. A már említett kötények nemes alapanyagokból készültek, dúsan díszítettek. A színek, díszítmények s nem utolsósorban a változatos formájú főkötők egyértelműen tükrözték viselője életkorát, családi állapotát, ugyanakkor leplezték a társadalmi különbségeket. A „hadd korogjon, csak ragyogjon” kifejezés nem kívülről jövő parancsként, hanem belső késztetésként szolgálta  a matyók alkotókedvét,  élni akarását. A pompás hímzések és az ezeket hordozó, a parasztviseletektől eleganciájával jól elkülönülő mezőkövesdi népviselet korán az érdeklődés középpontjába került.

Az 1885-ös Országos Háziipari Kiállítás, az 1896-ban  a Millennium tiszteletére felépített néprajzi falu, az 1911-ben az operaházi Izabella-bálon mágnás szereplők által előadott Matyó lakodalmas táncjáték, az 1908-as torinói világkiállítás, hogy csak néhányat említsünk a matyó népművészet sikeres bemutatkozásai közül. Megjelent a hímzés a főúri-polgári szalonokban, híres divattervezők népies stílusú kollekcióin, címlapokon és képeslapokon, s eljutott az Óperenciás tengeren  túlra is. Ám ez a népszerűség védtelenné, a gazdasági haszon reménye pedig kiszolgáltatottá  tette.  A matyó hímzés  mégis az ország védjegyévé vált, s bár néhányan fanyalogtak (és fanyalognak ma is) „czifrasága” miatt, elvitathatatlan érdemei vannak a magyar kultúra és népművészet világszerte ismertté és elismertté tételében.

/Magyar Népművészeti Egyesület/

Az életre hívott hagyomány

Magyar viselet:

 

 

A nemzet kultúrális örökségének elválaszhatatlan részei - nyelve, irodalma, zenéje, nép- és képzoművészete, épitészete és konyhája mellett - öltözködési szokásai, viseleti hagyományai is.

A tájanként változó, jellegzetes jegyeket hordozó népviseletek évszázadok óta szinte változatlan formában élnek tovább. Sokkal inkább fennmaradtak a használatban, de kultur kincsként is, mint a gyakrabban változó, az európai divat hatását magán viselő úri viseletek.

A városi polgárok, értelmiségiek és a nemesség divatja gyakran politikai üzenet hordozója is volt, és mint ilyen, magyar jellege időnként háttérbe szorult, majd a történelem hatására ismét hódított.A 150 éves török uralom hagyta ránk a kaftánból magyarosodott dolmányt, amelyet paszománnyal gazdagon díszítve és kissé megkurtítva viseltek eleink. Habár évszázadokkal ezelőtt a divat lóháton érkezett, ritka volt a messzi földről jött utazó, gyorsan hatott őseink ruházatára is a párizsi és a bécsi divat. Jellegzetes nyomokat hagyott a barokk, az empire, majd az osztrák biedermeier.

A reformkor forradalmi eseményei a divatot is megváltoztatták. A férfiak újra csízmában, dolmányban és mentében jártak, a paszományos céhek újra felvirágoztak. A hölgyek ruháin is megjelennek a színükben és formájukban tüntetően magyaros díszítések és szabásvonalak.

A XIX. század utolsó harmadában a konfekció megjelenésével megkezdődik a kézművesség visszaszorulása és ez a tendencia tart napjainkig, de a nemzeti viseletek rövidebb-hosszabb időre ismételten reneszánszukat élik.

 

 

 

 

Ezek az újjászületések a megerősödő idegen hatalmi befolyás elleni törekvések külsődleges megnyilvánulásaként, mintegy függetlenségi demonstrációként jelentkeztek.

Az ezredforduló táján, a millenniumi felpezsdülés hatására ismét megjelenik a magyar díszruha, a díszmagyar, ami egészen a második világháború kezdetéig újra és újra felbukkan a magyarság hangsúlyozásának üzenetével.

 

 

 

    matyó

 

Sárközi