Magyar népművészet - kazettás mennyezetek

A festett kazettás mennyezetek a magyar népművészet és egyházi művészet szemet gyönyörködtető alkotásai a reneszánsz kora óta.

A reformáció sok mindenben az ősi egyszerűséget hozta vissza a kereszténységbe. A templomok falát lemeszelték, egyszerűsödött a templomok belső bútorzata is. Központi szerepet kapott az igehirdetés helye, a szószék, és az Úrvacsora kiosztásának helye, az Úrasztala. Az ünnep azonban mindig megkövetelte azt, hogy különös gondossággal alakítsa ki a közösség, akár az egyszerű helyszíneket is.

A festett kazettás mennyezetek eredeti forrásának az itáliai reneszánsz táblafestészetet tekintik. Az építészeti forma Itáliából közvetített fejedelmi építészeti megoldása mellett maga a mintakincs sokat őriz a magyar népművészeti hagyományból is. A kazettás mennyezetek ma is látható gazdag motívumkincse szorosan egybefonódik más népművészeti alkotások díszítő kincsével. Egyes növényi díszítőmotívumok is lehetnek ugyan itáliai eredetűek, ez azonban megihlette a hazai asztalos mestereket, akik e templomkazettákat kifestették. Ez az ösztönöző hatás csak a gazdag hazai népművészettel együtt alakíthatta ki azt a formai nyelvet, amit ma ugyanúgy sorolhatunk művészeti korszaknak a hazai templom-művészetben, mint néhány évszázaddal korábban a Szent László legenda falfestészetet megtermékenyítő korszakát.A magyarországi népek mindig őriztek hagyományokat az eurázsiai műveltségből.

 A beszélt nyelvben élő régiségekre bizonyították ezt a máig való továbbélést Erdélyi Zsuzsa vagy Kallós Zoltán népi imádság gyűjtései, vagy a századelőn Kodály és Bartók népdalgyűjtései.

A Kárpát-medencében még a mai, erősen leromlott állapotban is több kazettás mennyezet található, mint a maradék Európában összesen. (Ebben a tekintetben hasonló a helyzet az ugyancsak rangján alul kezelt kerektemplom-témához.) Nálunk a máig egészben vagy részben fennmaradt kazettás mennyezetek száma a százas nagyságrendben (száz és ezer között) mozog, és egy-egy templomra átlagosan száz kazettát számíthatunk. A Kárpát-medencén belül a festett kazettás mennyezetek és az ún. „rokonemlékek” (karzatmellvédek, padelőlapok, szószékek és feljáróik oldallapjai) ábraanyaga nem egymástól elszigetelt motívumok önkényes válogatású és elrendezésű halmaza, hanem nagyon is célszerű és jól felismerhető-rekonstruálható rendszert alkot. Ez a rendszer mind alapvonalaiban, mind konkrét formaképleteiben igen nagymértékű egyöntetűséget mutat a Kárpát-medencén belül, az egymástól tetemes távolságra lévő helységek esetében is
.
Igen szép példáit találjuk a magyorországi kazettás mennyezeteknek a Felső-Tisza vidékén, Somogy megyében és Baranya megyében a Dráva mentén, Heves, Gömör, Borsod, Zemplén megye területén, de végig az egész Felvidéken és különösen gazdagon Erdélyben, Kalotaszegen (Gyalui Asztalos János, Umling Lőrinc). Az erdélyiek közül a két legrégebbi az ádámosi és a gogánváraljai festett kazettás famennyezet. A Felső Tisza vidékéről Gyügye és Csengersima templomaiból, s Erdélyből Tancsról, Oklándról és Gelencéről ismerjük a legszebb példákat.

Forrás: Wikipédia

      

  

Virágok a magyar népművészetben

  Amikor az ember ránéz egy virágra, kezébe veszi, megszagolja, öröm tölti el a szívét.



 A természet csodái sokszor előfordulnak a magyar népdalokban, népmesékben és a népi építészetben is meghatározóak. Ezek a jelképek örökké élnek, hordozzák az ősi tudást.

A virágok, mint szimbólumok

Tulipán :

Az egyik legrégebbi díszítőelemünk, a népi művészetünk leggyakrabban alkalmazott motívuma.

Kimondhatatlanul sok formája, változata van, már maga is egy kompozíció, ugyanakkor áttételes jelképként

is kiválóan használható.

. A szív és a tulipán együttes előfordulása szerelmi üzenetet, kapcsolatot mond el, a tulipán a nőt,a megfordított szív a férfit  ábrázolja.

Tulipánokkal, más motívumokkal kiegészítve utalhatunk életkorokra,

 életkori sajátságokra, jellemekre, emberek közötti kapcsolatokra.

 Tulipánhoz hasonló motívumok néha kialakultak állati eredetű mintákból,  

ilyenek a szarvpárból, mitikus emberekből és állatokból kialakult motívumok.

Szegfű : a magyar népművészet másik kedvelt virága, rengeteg változata létezik.

 A férfi jelölője, komoly szeretőnek, férjnek kijáró minta.

 

Rózsa : Középkori eredetű, szintén gyakori minta a népművészetünkben. 

A rózsa is áttételes jelkép, utalhat a napra, lehet óvó és termékenységvarázsló szerepe, 

de kifejezhetjük vele a kiteljesedett szerelmet is nemtől függetlenül.
 

Rozmaring :. A páros levelek akár önállóan, akár más virág  szárán előfordulhatnak

Kompozíciókban általában a vázat adják, vagy az egyes motívumokat kötik egybe. A faág és levele (nem csak rozmaringlevél, de általában az) együtt szerelmi, ritkábban anya-lánya kapcsolatot jelent.

Liliom : Szerepe gyakran ugyan, mint a tulipánénak, mivel rokon növények,

 de jelentheti még az ártatlanságot és a halhatatlanságot is. 

Életfák, lélekfák, világfák, istenfák : nagy múltú jelképeink,   ősi hitvilágunkból erednek ezek a motívumok.

  A világfa köti össze a túlvilágot, a földi világot, és az alvilágot. A fa ágai a Nap /a férfi/, a Hold /a nő szimbóluma/.

A régi hiedelem szerint mindenkinek van saját lélekfája, ezeket a tulipános ládák belsejébe faragták.

/forrás: Nemes Sándor/

Népművészetünk legősibb virágmotívuma a Tulipán.

Tulipán vagy mondjuk kehelyalakú virágokat a magyar népművészet minden ágában nagy számmal találunk.A régészeti leletek tanúsága szerint a török népek már vagy másfél-ezer esztendeje alkalmazzák bronzból öntött szíjvégeken és bizonyára egyéb díszítményeken,  a kírgízek hímzéseinek és fa faragásaink  ma is legkedveltebb motívuma a kehelyalakú virág.Rendszerint hullámzó inda két oldalán, a hullám völgyeiben jelenik meg egy -egy virág a régi törökség és magyarsági hímzésein és fafaragásain is. Az udvarhelyi fedeles kapuk oszlopának ez a legkedvesebb motívum, de megtaláljuk alföldi deszkakerítésen, meg kalotaszegi és sárközi hímzéseken is.
 

 A tulipán a szépség, a szerelem, a szeretet, a tisztelet, a kegyelet és az elismerés érzéseit, élményeit keltette fel az ottlakók lelkében; formája és színe pedig ezeknek az érzéseknek lett közvetítője népi művészetükben és közhasználati tárgyaik díszítésén.

 

 Tulipánt láthatunk már Árpád-házi királyok pénzérméin, címereiken, és a koronázópaláston is! Mátyás királyunk trónkárpitján, Beatrix királyné címeres tányérján.
A magyar népművészetbe a 16. században lett igazi jelentősége.
Néprajzosok szerint a törökök megszállása alatt terjedt el Magyarországon a tulipánábrázolás, és a rózsa mellett csak másodrendű szerepe volt a díszítésben. Egyes néprajzi tájainkon mégis tulipános láda festett felületén egyeduralkodó motívum lett.

Vajon miért?
Első termesztett fajtái az oszmántörökök közvetítésével jutottak Európába a 16. sz. derekán. A következő század folyamán hódították meg az európai kerteket, háttérbe szorítván a népszerű középkori dísznövényeket (rózsa, liliom, szekfű stb.) és szenvedélyes virágdivatot, ún. tulipomániát keltettek. Különösen Hollandiában állítottak elő sok ezer új fajtát és változatot, itt volt hosszú ideig az európai tulipán-kereskedelem központja. Népszerűsége később sem csökkent, a 19. sz.-ban sokfelé nemzeti virággá lett /Franciaország., Belgium, Németország//



Minden tulipános ládában titkok rejlenek...festett népi bútorok virágai, életfái jelentéstartalmat hordoznak.

 

A LÁDA az első bútordarab Európában, s a bevonuló honfoglaló magyarok házaiban is. A 16. századot megelőzően csak templomok, kolostorok használatában lévő ruhatároló ládákat, szekrényeket díszítettek festéssel, majd csak jómódúak vásárolhatták meg. Az 1500-as évektől került be a parasztházak berendezései közé. Bár a magyarok ismerhették a honfoglalás előtt is a festett bútorokat (hiszen az egész távol-keleten, ahonnan elvándoroltunk elterjedt volt évezredekkel ezelőtt is a festett bútor –tatárok, turkok, perzsák), mégis a szászok révén a német bútorfestés hatott ránk a Kárpát-medencében. Ácsolt ládákról kevés emlék maradt fenn (mivel nem vált céhes iparrá), de készítőhelyeik nagy múltúak lehettek. Elsősorban bükkerdős övezetben helyezkedtek el az ácsolt ládakészítő háziiparos központok (14-15.sz). Az erdélyi szászoktól maradtak fenn ládák ebből a korból. Békés megyében tölgy fából készítették. Ezek kemény fák, melyek a tartósságot garantálták. (a legkorábbról való és évszámmal ellátott láda 1720-ban készült) Nagy múltú, faluzó-vásározó kereskedelem révén jutott el tulajdonosaihoz a termék évszázadokon át. Ennek csak az 1920-as trianoni békekötés vetett véget, miután a nagy fatermő vidékek (Gömör a Felvidékkel, Erdély is) újonnan létrehozott országokhoz lett csatolva.



 

Népművészet

Habán kerámia
Felvidéki csalikorsó


Nádudvaron is - de a fazekasok mindenütt - készitettek csalikorsót. A nádudvari csalikorsónak van legendája is:

Egyszer, igen rég,, amikor még török világ volt Magyarországon a magasságos török szultán isztambuli háremétől egy fekete csalikorsó mentette meg a nádudvari főbíró szép lányát.
Ugyanis csak olyan edényért engedte szabadon a váradi pasa, amelyikben borrá változik a víz is. Elkészítették a kétfenekű csalikorsót, amelyikben egyszerre lehet bort és vizet tartani, és ezt vitték el a pasának váltságdíjként - tartja a legenda.


A csalikorsó kancsóforma cserépedény, amelynek az a jellegzetessége, hogy nem lehet belőle a folyadékot a megszokott módon kiönteni vagy közvetlenül kiinni. Ugyanis a füle üreges, csőszerű és összeköttetésben van a szája szélén levő csővel, amelyen több valódi és hamis gyűrűs ivónyílás is szokott lenni.

Nemcsak a szablya, a lószerszám, az övveret és az íj kapcsolja a magyarokat a keleti népekhez, hanem a tarsolylemezeken, más díszítési eszközökön megnyilvánuló művészi szemlélet is. A vad tulipán géncentruma vidékén a népművészetben korán megjelenik a tulipánmotívum, hiszen a tulipán-motívumot maga a természet kínálja. A sztyep szürke egyhangúságában minden tavasszal újra és újra visszatérő üdítő, felemelő élmény a hirtelen kiviruló vad tulipánok piros, fehér és sárga színfoltja a szerelmi vágy legintenzívebb feléledésének időszakában. A tulipános táj képe lesz a legüdítőbb, legmélyebb természeti élmény a kemény hideg és a tikkasztó perzselő nyár megpróbáltatásaival, szenvedéseivel szemben. A tulipán a szépség, a szerelem, a szeretet, a tisztelet, a kegyelet és az elismerés érzéseit, élményeit keltette fel az ottlakók lelkében; formája és színe pedig ezeknek az érzéseknek lett közvetítője népi művészetükben és közhasználati tárgyaik díszítésén. Ezeknek az érzéseknek időben megszakíthatatlan, nélkülözhetetlen kifejezési vágya, mint minden nemzedék törvényszerű lelki szükséglete, az érzésekkel együtt azok kifejezési eszközét, a tulipánformát megszakíthatatlan időbeli folytonosságban közvetítette számunkra a pusztai élet korszakától egészen napjainkig. Hogy a tulipán, mint díszítőelem milyen mélyen konzerválódott népi kultúránkban, legfőbb bizonyítékát abban látjuk, hogy a keresztény kultúra és a "magasművészet" korstílusainak az ősi világszemlélettel ellentétes minden fölényes hatása ellenére a tulipán-motívum fennmaradt minden népművészeti tájunkon olyan egyszerű formában és alkalmazásban, mint amilyent ősi népdalaink elemeiben és felépítésében tapasztalhatunk. Fennmaradt, mert a nép sok elnyomása között felismerte ősi jelentését, benne népi érzéseinek, vágyainak szabad kifejezési eszközét látta, ez elevenítette fel azt a mélyen konzerválódott közösségi érzést, melyet még a keleti puszták élménye alakított ki a magyar nép lelkében.

Népi díszítéseinken valóban igazolható, hogy a magyar nép a keleti tulipánformát konzerválta hagyományaiba és ez tartalmat és belső jelentést tulajdonított neki. Hogy növénymotívumok tapasztalatai alapján sajátos természeti tájak jellemző növényei voltak, azt a művészetből vett tényekkel igazolhatjuk. Szinte minden földrajzi tájnak volt egy-egy jellemző növénye, mely mennyiségével, képzeletet felkeltő alakjával és színével magára vonta az élményei kifejezésére vágyó ember figyelmét. Ilyen növény volt a trópusi Egyiptom lótuszvirága, az asszírok palmetta-növénye, a pálma, a kínaiak bambusznádja, a japánok cseresznyevirága, a görögök akantusza, a mediterrán népek babérja és a mérsékelt égöv lakóinak a cserfája stb. A pusztai vad tulipán így vonta magára a belső- és középÁzsiai lovas figyelmét. A magyar nép ezer évekig élt a vadtulipán előfordulási tájain, ezért naiv feltételezés az az állítás, hogy a szomszéd népekkel ellentétben csak ő nem alkalmazta népművészetében a tulipánt és azt mai hazájában vette át. Közismert, hogy a tulipán az egész Kárpát-medence összes magyartelepülési tájain díszítő motívum. Németh Gyula történész szerint "a magyar őstörténet számára a tulipán díszítő elemből és a vadtulipán növényföldrajzából levonható irány ugyanúgy Belső-Ázsia és Közép-Ázsia felé mutat, mint az embertan, a népköltészet, a népdal és minden történeti forrás maga is.