Népművészetünk legősibb virágmotívuma a Tulipán.

Tulipán vagy mondjuk kehelyalakú virágokat a magyar népművészet minden ágában nagy számmal találunk.A régészeti leletek tanúsága szerint a török népek már vagy másfél-ezer esztendeje alkalmazzák bronzból öntött szíjvégeken és bizonyára egyéb díszítményeken,  a kírgízek hímzéseinek és fa faragásaink  ma is legkedveltebb motívuma a kehelyalakú virág.Rendszerint hullámzó inda két oldalán, a hullám völgyeiben jelenik meg egy -egy virág a régi törökség és magyarsági hímzésein és fafaragásain is. Az udvarhelyi fedeles kapuk oszlopának ez a legkedvesebb motívum, de megtaláljuk alföldi deszkakerítésen, meg kalotaszegi és sárközi hímzéseken is.
 

 A tulipán a szépség, a szerelem, a szeretet, a tisztelet, a kegyelet és az elismerés érzéseit, élményeit keltette fel az ottlakók lelkében; formája és színe pedig ezeknek az érzéseknek lett közvetítője népi művészetükben és közhasználati tárgyaik díszítésén.

 

 Tulipánt láthatunk már Árpád-házi királyok pénzérméin, címereiken, és a koronázópaláston is! Mátyás királyunk trónkárpitján, Beatrix királyné címeres tányérján.
A magyar népművészetbe a 16. században lett igazi jelentősége.
Néprajzosok szerint a törökök megszállása alatt terjedt el Magyarországon a tulipánábrázolás, és a rózsa mellett csak másodrendű szerepe volt a díszítésben. Egyes néprajzi tájainkon mégis tulipános láda festett felületén egyeduralkodó motívum lett.

Vajon miért?
Első termesztett fajtái az oszmántörökök közvetítésével jutottak Európába a 16. sz. derekán. A következő század folyamán hódították meg az európai kerteket, háttérbe szorítván a népszerű középkori dísznövényeket (rózsa, liliom, szekfű stb.) és szenvedélyes virágdivatot, ún. tulipomániát keltettek. Különösen Hollandiában állítottak elő sok ezer új fajtát és változatot, itt volt hosszú ideig az európai tulipán-kereskedelem központja. Népszerűsége később sem csökkent, a 19. sz.-ban sokfelé nemzeti virággá lett /Franciaország., Belgium, Németország//



Minden tulipános ládában titkok rejlenek...festett népi bútorok virágai, életfái jelentéstartalmat hordoznak.

 

A LÁDA az első bútordarab Európában, s a bevonuló honfoglaló magyarok házaiban is. A 16. századot megelőzően csak templomok, kolostorok használatában lévő ruhatároló ládákat, szekrényeket díszítettek festéssel, majd csak jómódúak vásárolhatták meg. Az 1500-as évektől került be a parasztházak berendezései közé. Bár a magyarok ismerhették a honfoglalás előtt is a festett bútorokat (hiszen az egész távol-keleten, ahonnan elvándoroltunk elterjedt volt évezredekkel ezelőtt is a festett bútor –tatárok, turkok, perzsák), mégis a szászok révén a német bútorfestés hatott ránk a Kárpát-medencében. Ácsolt ládákról kevés emlék maradt fenn (mivel nem vált céhes iparrá), de készítőhelyeik nagy múltúak lehettek. Elsősorban bükkerdős övezetben helyezkedtek el az ácsolt ládakészítő háziiparos központok (14-15.sz). Az erdélyi szászoktól maradtak fenn ládák ebből a korból. Békés megyében tölgy fából készítették. Ezek kemény fák, melyek a tartósságot garantálták. (a legkorábbról való és évszámmal ellátott láda 1720-ban készült) Nagy múltú, faluzó-vásározó kereskedelem révén jutott el tulajdonosaihoz a termék évszázadokon át. Ennek csak az 1920-as trianoni békekötés vetett véget, miután a nagy fatermő vidékek (Gömör a Felvidékkel, Erdély is) újonnan létrehozott országokhoz lett csatolva.