Az utolsó vacsora

Nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat

A katolikusok húsvét előtti hetet nagyhétnek nevezik. A keresztény hívők ekkor emlékeznek a megváltásra. A 4. században élt alexandriai Atanáz, valamint a 367-ben Constantia egyházi elöljárójának megválasztott Epiphanosz püspökök nevezték először szent hétnek ezt az időszakot, igaz eredetileg csak két szent napra, a péntekre és szombatra gondoltak. A niceai zsinat (325) előtt a keresztény egyház a húsvétot, a szombatról vasárnapra virradó éjszakán tartotta meg. A 4. század végére azonban az ünnepi megemlékezések már egymástól elkülönítve, a hét más-más napjára is kiterjedtek. Nagycsütörtökön Jézus Krisztus utolsó vacsorájára, nagypénteken Krisztus szenvedésére és halálára, nagyszombaton sírbatételére, húsvét vasárnapján pedig feltámadására emlékeznek. Nagycsütörtök az utolsó vacsora emléknapja. A keresztény hagyományban Jézus a Getsemáne-kertben e napon vett búcsút tanítványaitól, majd felkészült az áldozatra. Tanítványait ekkor hívta meg a (feltehetően) Széder esti vacsorára (ez lett az utolsó vacsora), amit az Egyiptomból való szabadulás emlékére rendezett. Hogy szeretetét kimutassa, megmosta tanítványai lábát. Ennek emlékére, Krisztus példáját követve honosodott meg a lábmosás szertartása, amikor a főpapok – pápa, püspökök, apátok – jelképesen megmossák 12 szegény ember lábát. Angliában ilyenkor a brit uralkodó mindig más-más templomban oszt alamizsnát a rászorultaknak. Nagycsütörtök az Oltáriszentség, vagyis az Eucharisztia alapításának ünnepe. Ilyenkor minden templomban csak egy misét tartanak, az esti órákban. A pap fehér ruhában celebrálja, e színnel utal az ünneplésre, az örvendezésre. Ilyenkor a feszületeket takaró lila lepleket is fehérekkel váltják fel. Az orgona hangjára felcsendül a „Dicsőség a magasságban Istennek” kezdetű himnusz, s közben megkondulnak a harangok, megszólalnak a csengők, hogy utána nagyszombatig, húsvét vigíliáig némák maradjanak. Ahogy mondják, a harangok Rómába mentek. Ez a néma csend fejezi ki azt, hogy senki sem állt ki Jézus mellett. A prédikációt a már említett lábmosás követi. A szentmise befejeztével, csendben, mellőzve minden ceremóniát, megtörténik az ún. oltárfosztás, aminek során a templom oltáráról leveszik a kereszteket, gyertyatartókat, terítőket. E sajátos halotti szertartással jelképezik, hogy Jézust megfosztották ruháitól, de egyben utalnak a gyászra is. A középkor folyamán számos szerzetesrendben megszokott volt az oltármosás. Miután eltávolítottak mindent az oltárról, megmosták, megkenték, letörölgették. A Krisztus oldalából kifolyt vérre és vízre emlékeztetve, az oltárokat borral és vízzel mosták meg. Az oltármosás miatt sok helyen e napot tiszta csütörtöknek is hívják. E foglalatosságokat minden évben egyszer végzik el, emlékezve az oltáriszentség megalapítására, az oltár szeretetére és tiszteletére. Ugyanis az oltárt elsősorban Jézus testének megtestesítőjeként tartják számon, az oltár megfosztása a gyász jele, annak megmosása, megkenése pedig azt kívánja kifejezni, hogy Jézus halála nemcsak halál, hanem szentség,  „benne van a mi üdvösségünk és feltámadásunk”. A templomokkal ellentétben, a székesegyházakban délelőtt tartanak misét. Ezen az adott egyházmegye valamennyi papjának kötelező részt venni, ahol megújítják, megerősítik papi fogadalmukat. Ekkor végzik el a krizmaszentelést (balzsammal kevert faolaj). A püspök megszenteli és megáldja a következő évben használt szent olajokat – a keresztelendők olaját és a betegek olaját – valamint a krizmát. Megszentelik a nagypénteki áldozás ostyáit. Valamikor e napon fogadta vissza az egyház a megtért bűnösöket. Németországban e napot zöldcsütörtöknek nevezik, mert a bűnbánók zöld ágat kapnak, jelezve, hogy eleget tettek nagyböjti kötelezettségüknek. Nagypénteken a keresztény világ Krisztus keresztre feszítésére emlékezik. Nagypéntek a protestáns egyház legnagyobb ünnepe, náluk nem csupán gyásznap, hanem isteni üdvtény is. Tőlük vette át a római katolikus egyház a Krisztus szenvedései útvonalának bejárását, a kálváriát vagy keresztutat, valamint a háromórás liturgiát, amit nagypéntek napján déltől, délután 3 óráig tartanak. Az anglikánok ugyancsak háromórás istentiszteleten vesznek részt. A keleti ortodoxok már nagycsütörtök este elvégzik Krisztus sírbatételének szertartását. Az evangélikusok felolvassák Jézus szenvedéseinek és halálának evangéliumi történetét. A reformátusoknál szigorú bűnbánó nap, számos gyülekezetben kiosztják az úrvacsorát. Sokfelé közös ökumenikus istentiszteletet végeznek a keresztény egyház egységének, összefogásának kifejezésére, s a közép-európai országokban szokás a szent sír elkészítése. Nagypénteken a gyertyák és virágok nélküli templomokban nem tartanak misét, mert úgy vélik, ezen a napon a legfőbb pap, maga Jézus Krisztus mutat be áldozatot. A mise helyett igeliturgia van, áldoztatással. A pap, a vértanúság színében, piros öltözékben végzi a szertartást. Mind a papok, mind segítőik teljes csendben vonulnak be a templomba, s a lecsupaszított oltár előtt letérdelve arcra borulnak. Ezután felolvassák János evangéliumából Jézus szenvedéstörténetét, a haláláról szóló részt, a passiót. A körmenetbe hozott kereszt előtt a hívok kifejezik Krisztus iránti imádatukat és hálájukat. Ezt követi az áldozás, a nagycsütörtökön megszentelt ostyával, vagyis Isten testével. A liturgiát könyörgéssel fejezik be, áldásosztás és elbocsátás ezúttal nincs. A böjtölés az ókor óta világszerte ismert, elsősorban vallási elhívatottságból böjtöltek vallásalapítók és híveik, s böjtölnek ma is az elkötelezettek, papok, papnők, beavatásra várók. Arra vonatkozóan, hogy ezen a napon a keresztények a bűnbánat mellett böjtöltek is, először a 2. századból találtak utalásokat, a szigorú böjttel kapcsolatos szokások azonban csak a katolikusokra vonatkoztak. Hosszú időn keresztül a keresztények, különösen a római katolikusok és a keleti keresztények, egy-egy negyven napos böjtöt tartottak, a nagyböjt tavaszi bűnbánati időszakában és a karácsony előtti bűnbánat, az advent idején. A II. vatikáni zsinat (1962-65) óta azonban már csak a hamvazószerda és a nagypéntek a kötelező böjtnap. A protestánsoknál a böjt nincs egységesen szabályozva, a hívok lelkiismeretére bízzák a betartását. A „szent negyven napja” néven ismert nagyböjt a húsvét ünnepére való felkészülés – hamvazószerdától nagycsütörtökig tartó – ideje. A nagyszombat húsvét vigíliája, Krisztus sírban pihenésének emléknapja. A nagyszombat elnevezés a nagyhétre utal, mivel ez a nap is része a „három szent napnak”. A Fülöp-szigetiek fekete szombatnak, a csehek pedig fehér szombatnak hívják e napot. Ekkor ér véget a böjti időszak, a böjt örömteli befejezését követően sok keresztelési szertartást tartottak, azonban a nagyszombati istentisztelet egy időben nem volt része az egyházi liturgiának. A tűzszentelés, a templombavonulás, a húsvéti gyertyaszentelés, a keresztvízszentelés pedig már a későbbi idők jellemző szertartásai. Régen húsvét vigíliáján megkeresztelték a jelölteket, megáldották a keresztutakat és a szentelt vizet. A nagyszombati örömünnep este a tűzszenteléssel kezdődik, a fehér ruhát öltött pap megáldja a tüzet, meggyújtják Krisztus feltámadását jelképező húsvéti gyertyát. A misén felhangzó Alleluját harangzúgás, csengőszó és az orgona hangjai kísérik, majd felcsendül a Glória. Ezt követi a keresztvízszentelés, majd az éjszakai virrasztó mise, a vigília is a feltámadást ünnepli. Noha a körmönet nem része a vigíliának, a mise végén a 11. század óta az esti órákban elindul a feltámadási körmönet. Ezzel hirdetik a világnak, hogy feltámadott Krisztus. 1955-tol a római katolikusok és a keleti ortodoxok húsvét előtt ismét virrasztanak. Közismert szólás, hogy nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek. E hagyománynak költői, mondai hajtása is van. Az 1674. év nagyszombat napján Rómában a Szent Péter-temlomában a sekrestyés, amint a templom tornyába felment, ott nagy álmélkodására egy idegen öltözetű ifjat talált mély álomba merülve. Nagynehezen fölébresztették. Maga köré bámult, alig tudta megérteni, mi történt vele, amíg végre latin nyelven elmondotta, ki ő és hogyan jött ide. Neve Kopeczky Mihály, Késmárkon diák volt, és nagy vágy támadt benne az örök várost és híres templomait látni. Minthogy azt hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek, ő is elhatározta, hogy a haranggal együtt megteszi ezt az utat. Felmászott tehát a késmárki toronyba, ott az öreg harang belsejébe bújt és szíjjal odakötözte magát a harang nyelvéhez. Egyszerre csak nagy rázkódást érzett, mintha kirepült volna a toronyból, mire elvesztette eszméletét. Nem is nyerte vissza elébb, amíg a Szent Péter sekrestyése föl nem ébresztette. Kopeczky története nagy feltűnést keltett egész Rómában. Pártfogói akadtak, és így nem is tért vissza többé hazánkba.