A só története

Az emberiség történetében a legkeresettebb árucikk a só volt.
A só története egyidős az emberiség történetével. A só gazdagságot jelentett, monopólium volt, háború dúltak érte.



Az első komolyabb települések ott létesültek, ahol a só és az édesvíz egyaránt jelen volt. Minden civilizáció használta és használja a sót. Az ókor egyiptomiak, a görögök, a rómaiak vallási rítusainak, áldozatainak a része volt. A muszlimok úgy hiszik, a só véd a  rontás ellen. A mi kultúránkban a kiborult só rossz előjelnek számít. Az első árú, amivel kereskedtek az a só volt.
A só szavunk latin eredetű, a „sal” szóból származik. A római légiósok, mikor megkapták zsoldjukat, azt „Salariumnak” nevezték.

Istennője is volt, Salus. Salus az egészségnek és a jólétnek az istene volt. „Salut” - mondják a déliek, amikor egymás egészségére koccintanak. A saláta kifejezésünk is a latinból jött és sózott zöldséget jelentett.
 
A neandervölgyi ősember még tisztán ragadozó életmódot folytatott és a feltárt lelőhelyeken nyomát sem lehetett találni a sónak. A só akkor terjedt el életünkben, amikor az étrendünk átalakult és egyre meghatározóbbá vált benne a növényi hányad.

A só birodalmakat hozott létre a sóbányák és kitermelőhelyek környékén élő szerencséseknek. Az első ilyen a Hallstatti Kultúrtáj, mely a mai Ausztria területén alakult ki a sóbányászatnak köszönhetően. Az itteni bányákban már az i.e 13. századból vannak sóbányászatra utaló emlékek.
 
A következő nagy sóbirodalom az ötödik századtól: Velence. Az itteni lagúnák sója teremtette meg az anyagi alapot és gazdagságot a későbbi keresztes hadjáratok finanszírozására, hajóépítésre, fegyverek készítésére. A keresztesek háborúk során Velence olyan kereskedelmi koncessziókat szerzett, melyeknek köszönhetően később Európába kerülhettek a legfontosabb közel- és távol-keleti fűszerek. 

A só gyógyító erejét már a középkori szerzetesek is használták, akik a betegeket bevitték a só barlangokba, ahol azok belélegezték a szerzetesek által sztalaktitok zúzása során keletkezett só részecskéket.
Európában a só terápia a XIX. században vált népszerűvé.

Tisztasági fortályok - a mindenes só

"Úgy szeretlek, mint a sót az ételben.." hangzik a bölcs népi mondás. A só azonbsn nemcsak az ételek elengedhetetlen ízesítőszere, hanem kiválóan hasznosítható a takarításban is.

Edényeink aljáról könnyen eltűnik az odaégett ételmaradék, ha sós vízet öntünk bele, 1-2 óráig állni hagyjuk, vagy a sós vízet felforraljuk benne, végül pedig alaposan kiöblítjük.

A tea és kávé okozta foltokat a bögrékről  könnyedén eltávolíthatjuk úgy, hogy a szivacsra egy kis sót szórunk, majd apró, körkörös mozdulatokkal lesúroljuk a koszkarikát. 

A szagok eltüntetésére is igen alkalmas a só.A sportcipőknek idővel igen kellemetlen szaguk lesz, viszont időnként egy kis sót szórva a lábbelibe, eltüntethető a szag.

A hűtőszekrényt is célszerű sóval tisztítani. Egy marék sót feloldunk kb 3,5 liter meleg vízben, és ezzel moshatjuk tisztára a hűtő belsejét. A keverék nem karcolja össze a felületet.

Ezeken kívül a só remekül oldja a vízkövet, és a főtt tojást  is könnyebb meghámozni, ha enyhén sós vízben főzzük. Ugyanakkor a rántás sem csomósodik meg, ha előzőleg egy csipet sót szórunk  bele.

Az éltető só

Létezik egy ásvány, amely értékesebb a többinél. Egyetlen mágus sem tudott nála hasznosabb anyagot előállítani. Nélkülözhetetlen az élethez. 14 ezer felhasználási módját ismerjük, többek között a tartósítást, a gyógyítást, a termékenység fokozását, a tisztítást, ezenkívül gyógyszert, festéket, sajtot, műanyagot készítenek belőle. Utakat építettek belőle. Háborúkat vívtak érte. Feloldódik a vízben, de ha elpárolog a víz, újra megjelenik. Nátrium-kloridnak hívják - ismertebb neve: só.

A föníciaiak kereskedtek elsőként sóval. Sokat fizettek érte az ősi Egyiptomban, ahol mumifikáláshoz használták. Az ősi görögök isteni anyagnak nevezték.
Az ókori rómaiak sópénzzel fizették ki munkásaikat, ezt úgy nevezék "salarium", innen ered az angol "salary" (fizetés) szó.
Mivel sosem változik meg, és újra megjelenik még a vízben való feloldódása után is, Isten változatlan szeretetéhez hasonlították, és vallási rítusokban, ceremóniákban használták.

A só a cserekereskedelem egyik legősibb tárgya. A karavánok évszázados útvonalaikon, országokban, sőt földrészeken át hordták a selyemmel, elefántcsonttal, fűszerekkel együtt. Gyakran királyi monopólium volt a só, nemcsak az ókorban, hanem még az újkorban is. A régészek szerint a kőeszközök és fegyverek pattintásához szükséges tűzkövön és szarukövön kívül ez volt a második ásványi nyersanyag, amellyel a kereskedelem első, ősi formája megindult.

Mindenki ismeri a mesét, amelyben a király azért tagadja ki és űzi el otthonról legkisebb leányát, mert az azt mondja, hogy úgy szereti apját, mint a sót. A király, persze, megsértődik, hogy egy haszontalan élelmiszerhez hasonlítják, pedig a lány valami igazán értékeset akart mondani, mikor a sót nevezte meg. És nem is tévedett.

Hiszen só nélkül még a legfinomabb étel is ízetlen. És azt vajon tudod-e, hogy mióta örvendhetünk a fűszerek gyöngyének, vagyis mióta bányásznak sót?

Földünk felszínének több mint kétharmad része tenger. Ez az óriási víztömeg pedig, amelyet a szakemberek - az első pillanatban nehezen elképzelhető számmal - másfél trillió tonnára becsülnek, minden cseppjében sót tartalmaz. 1000 gramm tengervízben a feloldott összes sók mennyisége 35 gramm, vagyis egy liter vízben három és fél dekagramm a só. Hozzávetőleges számítás szerint szárazföldjeinken sok száz négyzetméter földet foglal el a kősó, olykor 600 méter vastag telepekkel. A kősótelepek kibukkanhatnak a föld felszínére, például Erdélyben vagy Spanyolországban, amikor a kősótelepeket takaró földréteget az idők folyamán lemossa a víz.

A kősó tudományos neve: halit. A szónak érdekes a történeti háttere. A hal kelta nyelven sót jelent. Számos helynév őrzi ennek emlékét. Például Hallstatt Salzkammergutban vagy Hallein Salzburgban, Hall Tirolban és Württembergben, sőt Halle Saale mellett.

Hallstatt a világ első ismert sóbányája; itt már a bronzkorszakban megindult a kősó fejtése. A sóval való kereskedésből meggazdagodtak a hallstatti bányászok, úgyhogy a sóbánya valóságos aranybányának bizonyult. Jellegzetes kultúra alakult itt ki: erről nevezték el a vaskorszak első felét Hallstatt-kornak.

A sóbányászat megindulása előtt, az új-kőkorban a sót a tenger vagy sós tavak, források vízéből nyerték. Ez a módszer egyes helyeken korunkig fennmaradt. Lóczy Lajos a múlt század második felében a Kínai Birodalom határán, közel Tibethez, Szecsuan területén látott sófőzést, ahol az egyszerű nép a földből feltörő földgázon melegítette fel és párologtatta el a sós források vizét.

Só nélkül elképzelhetetlen lenne ma is az élet.

A só olyan anyag, ami sok babonát vonz. Hagyományosan bőséget hoz, ezért újévkor ajándékozzák, vagy ha új otthonba költözik valaki. Fokozza a termékenységet is, ezért kapja a menyasszony az esküvőjén. De főképpen védelmet nyújt. Ha tudjuk, hogy megóvja a testet az enyészettől, az ételt a rothadástól, apró lépés csupán elhinni, hogy a gonosztól is megvéd. Úgy tartják, oltalmaz a fekete mágiával szemben, valamint a szemmel verés szülte átoktól.
Nagy szerencsétlenségnek tekintik, ha kiszóródik. Egyesek szerint azért, mert értékes anyag, és nem szabad pazarolni. Mások szerint a kiömlött só felébreszti a démonokat - ellenszerként át kell szórni egy csipetnyit a bal váll fölött, az elűzi a néphagyomány szerint odagyűlő gonosz szellemeket.