Katasztrófák és háborúk által sújtott világunkban egyre inkább szükségét érezhetjük egy olyan szervezetnek, ami a civil lakosságot bevonva kíván segíteni a rászoruló emberek sanyarú, gyakran kilátástalannak tetsző helyzetén.
A Nemzetközi
Vöröskereszt alapítása előtt a világban nem létezett olyan szervezet, mely a
csaták során megsebesült katonákkal foglalkozott volna; az ütközetek után
általában a járványoktól rettegő helybéliek földelték el a halottakat, a
harcoló felek pedig csak azokat a sebesülteket vitték magukkal, akiknek
megmentésére esély látszott. Ez még az 1859-ben kirobbant osztrák-piemonti
háború idején is így működött, amikor Henri Dunant, egy svájci kereskedő
Itáliába utazott, hogy egy algíri üzlet kapcsán tárgyalhasson III. Napóleonnal
( 1852-1870).
A francia császár természetesen a küzdelmek közelében
tartózkodott, így – Solferinó mellett – Dunantnak alkalma nyílt megtekinteni a
19. század egyik legvéresebb csataterét. A kereskedő egy nappal az ütközet után
érkezett a 40 000 ember életét követelő küzdelem színhelyére, és elborzadt a
halottak és a magatehetetlen sebesültek látványától. Dunant úgy döntött, segít,
akin csak tud, ezért a környező településeken hamarosan ápolókat toborzott, és
elsősegélyben részesítette a sebesült katonákat. A svájci kereskedőre nagy
hatást gyakoroltak az Itáliában látott szörnyűségek, ezért hazatérése után
kampányt indított egy olyan szervezet megalapításáért, mely a harctéri sérültek
ellátását tűzte volna céljául.
A kezdeményezés legjobb reklámjának Dunant solferinói
élményeiről írt könyve bizonyult, mely 1862-ben jelent meg, és rövid idő alatt
bejárta egész Európát. 1863 februárjában összeült Genfben az úgynevezett „ötök
tanácsa” – Dunant és négy másik tekintélyes genfi vállalkozó –, mely októberre
tető alá hozott egy háromnapos nemzetközi konferenciát. Az október 29-én
elfogadott alapokmány értelmében aztán Svájc és még 14 európai állam tagságával
létrejött a Sebesülteket Segélyező Nemzetközi Bizottság. Az üléseken résztvevő
országok megegyeztek arról, hogy – kormányzati segítséggel – otthon felépítik a
segélyszervezet alsóbb szintjeit, és a későbbi konfliktusok során mind a
sebesült katonákat, mind a betegápoló önkénteseket semlegesnek, ezáltal
sérthetetlennek tekintik majd. A biztonság érdekében a harctéri orvosok és
ápolók megkülönböztető jelzést kaptak; ez lett a ma is jól ismert vörös
kereszt, amit a svájci zászló inverzéből hoztak létre. /forrás: Tarján
M. Tamás/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése