Aranyéremért száll harcba vasárnap kalapácsvetésben Pars Krisztián, lólengésben pedig Berki Krisztián a londoni olimpián.

  Lólengés

 
A ló hosszúsága 1,6 m, 1,1 m magas, a rajta elhelyezett kápák magassága 12 cm, egymástól való távolságuk – állíthatóan – 40–45 cm. A lólengés gyakorlata csak lendületi elemekből állhat (pároskörök, ollók és ellenollók, orsók stb.), valamint az – utóbbi időben többnyire kézállásból végrehajtott – leugrásból (amelynél a lendületi elemek kizárólagosságára vonatkozó szabály fölött szemet hunynak…). Mind a kötelező, mind pedig a szabadon választott ugrást csak egyszer lehet bemutatni. A lólengés két legnehezebb elemét (Vígh László edző jóvoltából) magyar tornászok mutatták be, és róluk nevezték el (Magyar-vándor – Magyar Zoltán, Sivadó-vándor – Sivadó János).

A mai modern kalapácsvetés a görögök testkultúrájában ugyan nem, de más ókori népeknél (pl. a skótok és írek) jelen volt a mágikus vetélkedés vagy harci kiképzés egyik formájaként. Az 1800-as években Angliában már elfogadott versenyszám, ekkor még egy vonal mögül, helyből dobták el a versenyzők a szert. Az első angol bajnokságot (1866) R. James nyerte 24,50 m-es eredménnyel.
A kalapácsvetés 1900-ban lett olimpiai versenyszám. Az első bajnok John Jesus Flanagan volt, akinek még két alkalommal (1904, 1908) sikerült ezt a címet megszereznie. A Patrick Ryan által 1913-ban felállított 57,77 m-es első hivatalos világcsúcsot 25 éven át senkinek nem sikerült megdönteni.






A torna történetét az ókori görögökhöz szokás kötni, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy már egyiptomi, indiai régészeti emlékeken is láthatunk tornára utaló mozdulatokat. Az ókori Kínában i. e. 2000 körülire teszik a gyógytorna kialakulását, feltalálójának Huang-ti császárt tartják. A krétai kultúrában is találni sport témájú ábrázolásokat, például bika szarvai között átszaltózó tornászokat. Ezzel együtt a sporttorna valójában az ókori görögökig vezethető vissza, akik különös figyelmet fordítottak a fizikai állóképesség fejlesztésére és szinten tartására. Minden városban volt gümnaszion (tornacsarnok), ahol a férfiak gyakorolhattak. A futásokból, ugrásokból és dobásokból álló mozgásrendszert palesztikának nevezték. Az ókori Rómában a testedzéssel már inkább csak a katonák és a gladiátorok foglalkoztak. A középkorban a lovagi tornákat lehet megemlíteni. A reneszánsz idején újra felfedezték a palesztikát, és különböző humanista iskolákban gyakorolták. Mercurialis könyvet írt arról, hogy a testgyakorlás az egészségmegőrzés fontos eszköze.A mai értelemben vett szertorna alapjait német területen fektették le a 18. század második felében.

forrás: Wikipédia