A fazekasság, vagy agyagművesség is a legősibb
mesterségek közé tartozik. Feljegyzések szerint szorosan kapcsolódik a
földműveléshez, mert az emberek általa találkozhattak a mesterség
alapanyagával, az agyaggal. A magyar agyagműveseket először
gelencséreknek, majd edényeik után fazekasoknak nevezték.
Kezdetben kézzel formázták meg tárgyaikat, később pedig a koronggal. A
honfoglalás kori falvakban cserépüstöt használtak, melynek fala vékony
volt, így könnyen átmelegedhetett. A 13. században már szinte mindenhol
ismerték a forgó kézikorongot, kétszáz évvel később pedig álló tengelyű,
lábbal hajtott korongon dolgoztak a mesterek. Ekkor már ólommázat
használtak, mely díszítő és fedő anyag is volt egyben. A szép mívű
tányérok és bögrék a szobafalat is díszítették. Színezőanyagként a
földfestéket (más néven agyagmázat, öntőföldet) használtak, melyet
égetés előtt kentek az edényekre. Az első égetést mázazás előttinek,
zsengélésnek nevezik. Díszítettek még például karcolással, nyomhagyással
is.
Néhány száz évvel ezelőtt már szinte minden háztartásban megtalálható
volt a fazék, a korsó, a csupor és a tál, módosabb családok mázas
cserepekből készült kemencét is raktak, melyben vidáman ropogott a tűz.
Fazekas termékek még például: kancsó (miskakancsó), tányér, butella
(üvegformát utánzó cserépedény, melyben pálinkát vittek magukkal az
emberek), lakodalmas fazék, gyertyamártó, kályhacsempe stb.
Milyen eszközöket találunk egy fazekas műhelyben? Többek között a
fazekaskorongot, fazekaskemencét, sulykot, (ütőszerszám),
agyagszeletelőt, agyagfaragót, festékörlő mozsárt, mázörlőt, gyúrópadot,
mázoló és festő kanalakat, festékszitát, festékesdézsát,
festőecseteket, forgó tengelyű korongot ülőpaddal, stb.
A mestereknek fontos volt, hogy a termékeik vásárlói tudják, hogy ki
készítette azokat, így a műhelyre jellemző fazekasjegyet vagy
mesterjegyet (például csillagot, háromszöget, valamilyen betűt,
keresztet, küllőskereket, stb.) ütöttek egy fabélyegzővel az edény
aljára a megszáradása után, de még az égetés előtt.
Fazék: tűzálló anyagból készült főzőedény, ritkábban élelmiszertartó.
Szája széles, nyaka nincs. Egy vagy két függőlegesen elhelyezett füle
van. A cserépedények közül a legfontosabb szerepe van: ettől az edénytől
kapta a nevét maga a mesterség is a legtöbb európai nyelven. . A fazék
belül mindig mázas – sárga, barna, zöld – kívül igen ritkán. (Magyar
Néprajzi Lexikon)
Bögre, pohár, csupor: legfeljebb 15 cm magas, fazékszerű ólommázas
cserépedény. Alakja nagyon változatos: keskeny vagy széles fenekű, fazék
formájú, de lehet henger is. Szája ritkán kihajló szélű, néha egészen
enyhe kiöntője is van. A füle mindig függőleges. Ritkán előforduló
formája a csecses csupor. Általában kívül-belül mázas, gyakran díszített
edény, de van mázatlan külsejű bögre is.
Csángóföldön
a fazekakról több közmondás is járja a falvakat. Mondani szokták, hogy
egyetlenegy karó is elég egy szekér fazékhoz, hogy összetörje, vagy azt,
hogy ne nevessen egy törött fazék egy lyukas vödrön. A legtöbbet azt
említik, hogy a szerelem olyan, mint egy fazék, ha nem vigyázunk rá,
összetörik. A közmondások nagyon régiek lehetnek, talán olyan régiek,
mint a fazekak.
Hogy
a közmondások is Gorzafalváról származnak, azt nem tudhatom, azt
viszont igen, hogy Csángóföldön a legszebb fazék, amelyet arrafelé
láthatunk, Gorzafalva kemencéjében készül.
Gorzafalván élt régen egy szép leány. Sokan megkérték a leány kezét, de
mindegyik udvarlójának nemet mondott. A legények csak a napot meg a
holdat nem hozták le az égről, ezenkívül mindent megtettek, hogy a szép
leánynak bebizonyítsák a szerelmüket, de egyiknek sem sikerült
meghódítani a lány szívét.
Az egyik legény egy nagy hízót vitt ajándékba, a másik egy
szép borjút, a harmadik egy aranyazott lovas hintót készített neki.
Olyan is volt, hogy palotát ajándékozott egy királyfi a lánykéréskor, de
neki is nemet mondott a lány.
Az egyik nap egy legényke jött a faluba egy szekér fazékkal,
hogy eladja. Amikor a fazekakkal elérkezett a szép leány utcájába, a
lány is kiment, hogy vásároljon egy fazekat. Sorba állt, mint mindenki a
faluból. Amikor sorra került, a fazekaslegény megpillantotta a szép
leányt. Ahogy megpillantotta, leejtette a kezéből a fazekat. A fazék
egészen apró darabokra tört össze, mintha a malom kövei között zúzták
volna szét. A legény jól kipirulva kotorászni kezdett a szekér rakománya
közt, hogy megkeresse a legszebb fazekat, és azt adja a leánynak, de
bármelyik fazekat mutatta, egyik se tetszett neki, mindegyikre azt
mondta a szép leány, hogy neki már van otthon egy szép fazeka, venni
csak annál szebbet szeretne.
A fazekaslegény ennek hallatára erősen elszomorodott, és addig nem
nyugodott, amíg olyan fazekat nem készít, amely a szép leánynak is
tetszik, így mindennap egyre szebb fazekat igyekezett készíteni, mint az
előző napon.
Nem telt el sok idő, és a fazekaslegény újra a szép leány
falujába érkezett, de az újabb fazekak közül se tetszett a leánynak egy
sem. A falu lassan tele volt fazekakkal, mindenki annyit vett, amennyire
szüksége volt, senkinek se kellett több, de a legénynek nem számított,
akkor is a leány falujába vitte a fazekakat eladni, ezt kiáltva:
Három lej egy fazék,
száz lej az összes fazék,
ha szebb fazekat mutatnak,
mindegyiket adom annak.
A szép leány erre mindig ezt válaszolta:
Van nekem szebb fazekam,
de csak annak mutattam,
akinek nagy a szíve is,
szép a szeme is.
A legény a legszebb fazekakat mindig neki hozta, de a lány
egyiket sem akarta elfogadni, mondván, hogy neki annál szebb is van. A
fiút csaknem megölte a kíváncsiság, milyen lehet az a fazék, hogy
mindegyik fazekánál szebb, de hiába, a leány akkor sem akarta
megmutatni. Az egyik nap egy cigány asszony így szólt a legényhez:
Van tíz gyerek,
de egy fazekam nincs,
kenyérre pénzt kérek,
de fazékra sincs.
A legény, látva a cigány asszony nyomorúságát, így válaszolt:
Tíz fazekat adok,
ha kitalálod, hogy milyen
fazeka a leánynak,
aki elrabolta a szívem.
A cigány asszony erre:
Kenyeret is adjon,
csak megmondjam,
hogy a fazeka dobog, mint a szíve,
és csillog, ahogy a szeme.
A fazekas nem értette a nyakatekert beszédet, de mivel a
cigány asszony próbált válaszolni a kérdésére, becsületesen adott neki
pénzt kenyérre, és tíz fazekat is.
Aztán egy öregasszony ment oda a fazekaslegényhez, és így panaszkodott:
Hetven évem van,
de egy fazekam nincs.
Hideg van a házban,
ennem sincs.
A legény, látva az öregasszony tehetetlenségét és szegénységét, ezt felelte:
Hét fazekat adok,
csak hogy imádkozzék:
helyettük olyat csináljok,
amely tetszik szeretőmnek.
Az öregasszony előbb zsákba rakta a hét legszebb fazekat, és csak indulása előtt kezdte el mondani:
Imádkoztam én, ne sírjál,
hogy szép fazekat csináljál,
de a szép leány fazekánál
szebb a világon sose lesz.
A legény még inkább elszomorodott, amikor megtudta, hogy
sohasem készíthet szebb fazekat a lányénál, így sohasem fogja őt
szeretni a szép leány.
Annyira szomorú volt, hogy azt sem tudta, merre hajtja a
lovát. Felült a szekérre, és hagyta, hogy a lova arra menjen, amerre
lát. Mivel legtöbbet a szép leány hazánál járt a lova, most is arrafelé
indult. Ahogy megérkezett a szekér a kapu elé, a legény azt gondolta: „A
lovam is azt akarja, hogy a szép leánytól elbúcsúzzak, mielőtt a
faluból elmegyek.” Így újra elkezdte kiáltani a szokásos mondókáját:
Három lej egy fazék,
száz lej az összes fazék,
ha szebb fazekat mutatnak,
mindegyiket adom annak.
A házból ekkor kijött a szép leány mesébe illő ruhában és egy fazékkal
az ölében. A legénynek megmutatta a legszebb fazekát. Az a fazék volt,
amelyet a legény leejtett a kezéből, amikor először megpillantotta őt; a
morzsákra összetört fazekat ragasztotta meg a szép leány gondosan. A
legényt behívta a házba. A tíz fazék, amit a legény a cigány asszonynak
adott, tele volt finom ételekkel. A hét fazék, amit az öregasszonynak
adott, az meg tele volt mindenféle borral, mert a szép leány bújt a
cigány aszszony és az öregasszony ruhájába. A legény, amit
elajándékozott, az Istentől többszörösen kapta vissza. A házban nemcsak
szülők voltak, hanem testvérek, barátok, szomszédok, akiket meghívott a
szép leány, mert annyi várakozás után megtalálta az igazit.
Gorzafalván a legényt annyira megszerette a falu, hogy el
sem engedte, így kezdett ott fazekakat csinálni, aztán a gyereke, az
unokája, az ükunokája vagy én se tudom, hogy milyen unokája készíti ma
is a legszebb fazekakat. Még ma is a szép leány fazekát tartják a
legszebbnek a faluban.
A szép leány, ahogy a morzsákra összetört fazekat
összeragasztotta, úgy a fazekaslegény összetört szívét is
összeforrasztotta, és sokáig boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
A falu azóta jobban hisz abban a közmondásban, hogy a szerelem olyan,
mint egy fazék, ha nem vigyázunk rá, összetörik, de ma már hozzátesszük,
hogy az összetört szerelmet is össze lehet forrasztani, mint ahogy
össze lehet ragasztani a fazekat is, ha van türelem és akarat.
