Mézeskalácsosságról

A mézeskalács készítésének több évezredes hagyománya van Európában. Ünnepi alkalmakra már a görögök, később a római birodalom népei is gyakran készítettek különböző mézeslepényeket, mézeskalácsokat, sőt mézes italokat is. A rómaiaktól Nyugat-, majd Közép-Európa népei tanulták meg a mesterséget. A középkorban a kolostorokban készítették a mézeskalácsot, majd a szakma kezd polgáriasodni és a XIII. századtól már megalakulnak az első céhek is.

A magyarországi mézeskalácsosság története a középkorba nyúlik vissza. Valószínű, hogy ekkor nálunk is a szerzetesek terjesztették.

A magyarországi mézeskalácsos céhek a XVII. században, nyugateurópai mintára alakultak: Pozsonyban, Besztercebányán, Kassán, Eperjesen, Nagyszombaton voltak az elsők. Az alföldi városok mézeskalácsosai csak a törökök kiűzése után, a XVIII. század elejétől alakítottak érdekeik védelmére céheket. Az Alföld legnagyobb mézeskalács központjában, Debrecenben 1713-ban alakult meg az első mézeskalács céh.

A magyarországi mézeskalácsosságnak Debrecen az egyik legjelentősebb központja, ahol évszázadokon keresztül kiváló minőségű, messze földön híres mézeskalácsot készítettek és készítenek még napjainkban is. A múlt században, de még e század elején is, a búcsúk és vásárok nyüzsgő forgatagának velejárói voltak a mézeskalácsosok. Termékeik, a mézesbábok, babák, huszárok, kardok, tányérok, színes tükrösszívek, nem csak finom, ízletes csemegék voltak, de a leggyakoribb ajándéktárgyak, a kedvestől kapott, sokáig őrzött emléktárgyak is.

A virágzó mézeskalácsos mesterség már a XIX. század végén, de főleg a XX. század elején hanyatlásnak indult. Ennek fő oka a cukorkagyártás, majd a cukrászsütemények megjelenése volt. A vásárokban, búcsúkban az édességet már nem csak a mézeskalács termékek, hanem a cukrász termékek is jelentették. A versenyben a mézeskalácsosok háttérbe szorultak. Egy részük áttért a cukrászmesterségre, másik részük mindkét ipart folytatta, sokszor a két mesterség elemeit ötvözte.

forrás: mesterségek,mézeskalács

Mesterségek - a kovács

A kovácsművesség az emberiség történetének egyik legősibb mestersége és sok másik szakma alapja.

 A ma élő természeti népek, a kovácsaik „a tűz mesterei” a sámánokkal egyenértékűnek, sőt olykor felettük állónak is tekintik őket. Indonéziában Jáva szigetén például a kovácsok családfája a hercegekéhez hasonlóan egészen az istenekig vezetett vissza.

 

 

A kovács a mítoszokban a világmindenség építőmestere. Nem csoda a kitüntetett szerep: a kovács az élethez szükséges szerszámokat készíti a tűz által.

A régi briteknél a három kiváltságos kaszt egyike: a kelta druidák (papok) és az énekes bárdok rendjével a kovácsok osztálya társult. 

 

A vas az őskor diadalmas, új anyaga. A belőle készült fegyver és eszköz használhatóbbnak, jobbnak bizonyult, mint a korábbi kő-, réz- vagy bronzszerszámok. Akik már ismerték és használták, előbb-utóbb a többi törzs fölé kerekedtek. Ily módon a vas birtoklása biztonságot és hatalmat jelentett. De a primitív népek hiedelme szerint nem az anyagi tulajdonság, hanem a vas természetfeletti varázsa győzedelmeskedett a bronzon. Innen a vas babonás ereje: szelleműző, szerencsét hozó képesség, mely évszázadokon át hatalmában tartotta az embert, és alacsonyabb kultúrfokon még ma is sokfelé így hiszik.

A vas megmunkálásához azonban tűz-re volt szükség, és a tűz talán a legelső természeti jelenség, amelyet az ember észrevett. Az égi eredetéről táplált egyetemes emberi hit öltött költői alakokat a Prométheusz-féle tűzrabló demiurgoszokban. A tűz iránti tiszteletet egyrészt a félelem, másrészt a birtoklásából fakadó hatalomtudat hajtotta virágba.

A primitív népek gondolatvilágában a tűz és a vas misztikuma átháramlott a velük dolgozó mesterre, a kovácsra. Így lett csodálatos tulajdonságok birtokosa a tűz és a vas ura.

 

A kovács az ősi hit szerint nemcsak az anyagon uralkodott, hanem az anyag „szellemein” is, mesterségét varázslásnak nézték. „A kovácsok és sámánok egy fészekből bújtak ki” – tartja egy jakut közmondás. A varázslás pedig, amelyet, mint a primitívek főnöke, papja a közösség érdekében végzett, tekintélyhez juttatta mindenütt. Kezébe kaphatta ennek révén a házasságkötő hatalmat és a gyógyítás feladatát. És mivel e mesterség rendszerint apáról fiúra öröklődött, a gyógyítói gyakorlat sok tapasztalattal gazdagodott, tudást szerzett a kovácsnak.

 

Messze földről felkeresték, sokan, idegenek is gyakran megfordultak nála. Sok hírt hallhatott, és jó emberismeretre tehetett szert. Később pedig, a dohány elterjedésével, még inkább a falusiak gyülekezője lett a kovácsműhely, mert ott mindig pipára lehetett gyújtani. Ott beszélték meg a világ folyását, és cserélték ki híreiket. A kovács tudása, bölcsessége, tanácsadó szerepe ebben gyökerezik.

forrás: Bogdán István: Régi magyar mesterségek

 

Egy ősi mesterség - kékfestés

   

Minden anyag között könnyedén felismerhető a kékfestett kelme, mely egyik oldalán mintás, a fonákján azonban egyszínű. Készítésének titka avatatlanok előtt rejtve marad, története azonban megismerhető.

A kékfestő anyag mintázása a több ezer éves batikolásból ered. A festésre szánt fehér pamut- vagy lenvászonra először - mintafával, nyomódúccal - egy viaszos védőréteget nyomtak, amit nem fogott meg a kék festék, és ezért ott fehéren, vagyis festetlen maradt a minta. (A védőréteg összetétele a mesterek féltve őrzött kincse volt. Receptjét titkosírással jegyezték fel, az unokák pedig csak hosszas fejtörés során találták meg a megoldást.) Mikor a védőréteg megszáradt, már jöhetett is az összetéveszthetetlen színű kék festék a festőfürdőben. Az indigót vasgálic és mész segítségével redukálják, és a megfelelő sűrűségben töltik bele a festőkádakba (küpákba), ahol belemerítik az anyagot. Áztatják, majd szellőztetik. Az eddig zöld színű indigó a levegő hatására oxidálódik és megkékül. A kelme végleges színét az határozza meg, mennyiszer mártották-levegőztették az anyagot. Nálunk az Alföldön a világosabb, a Dunántúlon pedig a sötétebb kék szín terjedt el.
Európában a kelmefestők eleinte a festőcsüllengő nevű növényből nyerték a kék színt, de India felfedezése után hajószámra érkezett a tartósabb hatást biztosító indigó. A XVIII. században Európában egyre több manufaktúra létesült, rohamosan fejlődött a textilfestő ipar, a mintakincs is egyre csak gyarapodott. Az új eljárások között kialakult a reservnyomású kékfestés is. A XVIII. század közepére már egész Európában ezt a technológiát alkalmazták, így gyakori volt a kékfestős kendők, terítők, ingek, szoknyák, kötények, de még ágyneműk használata is. Aztán az ipari fejlődés következtében a XIX. században ez a manufakturális ipar hanyatlásnak indult. Megváltozott a falusi életforma, és a városi ipari munkások "korszerű" viselete nem tartott igényt a kékfestett kelmékre./forrás: sulinet/

A kékfestő motívumok közül a legismertebbek a virágábrázolások (tulipán, szegfű, rózsa), a gyümölcsök (gránátalma, körte stb.) és az állatábrázolások (lepke, páva, kakas stb.). A kékfestő anyagokon szereplő mintakincs a hun és a török népek hitvilágához és mondavilágához kapcsolódik; a tojás a továbbélést, a horog a leány reménységét és férjhez menését fejezi ki; a gránátalma – mivel sok magja van – a sok utódot szimbolizálja, a bazsarózsa a tavaszt, a szerelmet, az érzékiséget és a női szépséget, a virágon belüli virág pedig az élet szépségét és bőségét jelképezi. A madárnak a lepkeszárnyai a szellemi szabadságot, a madár nyaka köré fonódó virágszár pedig az élővilág egységét jelenti. A kinyíló tulipán az életet és a termékenységet szimbolizálja.

 
 A kékfestés kihalóban lévő textilfestő eljárás lett. 


 

A szabó - ősi mesterségek

 

Így énekel e közismert csúfolódó dalocska. De miért kecskére ültek? És miért a gúnyolódó refrén: „mek, mek, mek”?

Mert a szabók gúnyneve – kecske.
Hogy miért az, kevesen tudnák megmondani. Pedig nem mai keletű e gúnynév, már Mikes Kelemen így írt egyik levelében:
„Gergely gazda… éppen ma reggel vásárolt egy új kék dolmányt a kecskénél.”
A magyar nép csúfolódó kedve más mesterséget is megtisztelt hasonló gúnynévvel. A csizmadiákra azt mondta: csirizrágó, az asztalosokra: csomótaszigáló, Már ez a három példa is közelít a válaszhoz: a mesterséghez, foglalkozáshoz illő jellegzetességekből szakította ki a nép ítélő szája a gúnynevet. Nos, a szabók legjellemzőbb eszköze: az olló. A kinyitott olló képe pedig a kecske X alakú hátsó lábaira emlékeztet, ráadásul régen a kecske kicsinyét nem gidának, hanem kecskeolló-nak nevezték. Már csak egy jelentésátvitel kell, és a szabóból – kecske lesz.

Veszprémben, 1270 táján élt Szabó Pál is, az első név szerint ismert magyar szabó, akinek neve egyúttal a mesterségnév első magyar nyelvű emléke.

cifraszűr

A magyar szabók három ágra szakadtak: a váltómíves, a vásármíves és a szűrmíves szabókra. Az első kettő finomabb posztóból, tehát vékonyabb kelméből dolgozott, ezért vékony szabóknak is nevezték őket. Köztük a különbség csak az volt, hogy a váltómíves a vevő által vett s átadott kelméből, tehát megrendelésre és méretre dolgozott, a vásármíves pedig maga vette az anyagot, és a vásárokon árulta a különféle készruhákat.

A szűrmíves szabó a magyar juh anyagából való, szűr-nek titulált durva posztóból készítette az anyagáról ugyancsak szűrnek nevezett, ma is közismert felsőruhát. – A vékonyszabók közül a XVIII. században kiváltak a csak egy ruhaféleségre specializált szabók, mint a nadrágmívesek, a zubbonycsináló-k, a réklikészítők és még sok más, ollóval és tűvel bajlódó mesteremberek.

Békességben éltek, hisz „nem volt közöttük tű, hogy össze ne férjenek”, és a céh összefogta valamennyit. Szigorúan őrködött tagjainak erkölcsi és hitélete felett, a szakmai tisztességre és becsületre nemkülönben vigyázott.
Elkobzással fenyegetve tiltotta, hogy a mester „titkon avagy nyilván avatatlan posztóból mívet csináljon és eladjon”, s ha arra vetemedett, hogy „az adott posztóból vagy matériából” ellopott, keményen megbüntették, harmadszori esetben mesterségét veszítette. Persze – mint egy közmondásunk fogalmazza – „szentnek hívják azt a szabót, akinél folt nem marad”.

A fazekasság

A fazekasság, vagy agyagművesség is a legősibb mesterségek közé tartozik. Feljegyzések szerint szorosan kapcsolódik a földműveléshez, mert az emberek általa találkozhattak a mesterség alapanyagával, az agyaggal. A magyar agyagműveseket először gelencséreknek, majd edényeik után fazekasoknak nevezték.
Kezdetben kézzel formázták meg tárgyaikat, később pedig a koronggal. A honfoglalás kori falvakban cserépüstöt használtak, melynek fala vékony volt, így könnyen átmelegedhetett. A 13. században már szinte mindenhol ismerték a forgó kézikorongot, kétszáz évvel később pedig álló tengelyű, lábbal hajtott korongon dolgoztak a mesterek. Ekkor már ólommázat használtak, mely díszítő és fedő anyag is volt egyben. A szép mívű tányérok és bögrék a szobafalat is díszítették. Színezőanyagként a földfestéket (más néven agyagmázat, öntőföldet) használtak, melyet égetés előtt kentek az edényekre. Az első égetést mázazás előttinek, zsengélésnek nevezik. Díszítettek még például karcolással, nyomhagyással is.
Néhány száz évvel ezelőtt már szinte minden háztartásban megtalálható volt a fazék, a korsó, a csupor és a tál, módosabb családok mázas cserepekből készült kemencét is raktak, melyben vidáman ropogott a tűz. Fazekas termékek még például: kancsó (miskakancsó), tányér, butella (üvegformát utánzó cserépedény, melyben pálinkát vittek magukkal az emberek), lakodalmas fazék, gyertyamártó, kályhacsempe stb.

Milyen eszközöket találunk egy fazekas műhelyben? Többek között a fazekaskorongot, fazekaskemencét, sulykot, (ütőszerszám), agyagszeletelőt, agyagfaragót, festékörlő mozsárt, mázörlőt, gyúrópadot, mázoló és festő kanalakat, festékszitát, festékesdézsát, festőecseteket, forgó tengelyű korongot ülőpaddal, stb.
A mestereknek fontos volt, hogy a termékeik vásárlói tudják, hogy ki készítette azokat, így a műhelyre jellemző fazekasjegyet vagy mesterjegyet (például csillagot, háromszöget, valamilyen betűt, keresztet, küllőskereket, stb.) ütöttek egy fabélyegzővel az edény aljára a megszáradása után, de még az égetés előtt.


Fazék: tűzálló anyagból készült főzőedény, ritkábban élelmiszertartó. Szája széles, nyaka nincs. Egy vagy két függőlegesen elhelyezett füle van. A cserépedények közül a legfontosabb szerepe van: ettől az edénytől kapta a nevét maga a mesterség is a legtöbb európai nyelven.  . A fazék belül mindig mázas – sárga, barna, zöld – kívül igen ritkán. (Magyar Néprajzi Lexikon)

Bögre, pohár, csupor: legfeljebb 15 cm magas, fazékszerű ólommázas cserépedény. Alakja nagyon változatos: keskeny vagy széles fenekű, fazék formájú, de lehet henger is. Szája ritkán kihajló szélű, néha egészen enyhe kiöntője is van. A füle mindig függőleges. Ritkán előforduló formája a csecses csupor. Általában kívül-belül mázas, gyakran díszített edény, de van mázatlan külsejű bögre is.

Csángóföldön a fazekakról több közmondás is járja a falvakat. Mondani szokták, hogy egyetlenegy karó is elég egy szekér fazékhoz, hogy összetörje, vagy azt, hogy ne nevessen egy törött fazék egy lyukas vödrön. A legtöbbet azt említik, hogy a szerelem olyan, mint egy fazék, ha nem vigyázunk rá, összetörik. A közmondások nagyon régiek lehetnek, talán olyan régiek, mint a fazekak.

           Hogy a közmondások is Gorzafalváról származnak, azt nem tudhatom, azt viszont igen, hogy Csángóföldön a legszebb fazék, amelyet arrafelé láthatunk, Gorzafalva kemencéjében készül.

           Gorzafalván élt régen egy szép leány. Sokan megkérték a leány kezét, de mindegyik udvarlójának nemet mondott. A legények csak a napot meg a holdat nem hozták le az égről, ezenkívül mindent megtettek, hogy a szép leánynak bebizonyítsák a szerelmüket, de egyiknek sem sikerült meghódítani a lány szívét.
           Az egyik legény egy nagy hízót vitt ajándékba, a másik egy szép borjút, a harmadik egy aranyazott lovas hintót készített neki. Olyan is volt, hogy palotát ajándékozott egy királyfi a lánykéréskor, de neki is nemet mondott a lány.
           Az egyik nap egy legényke jött a faluba egy szekér fazékkal, hogy eladja. Amikor a fazekakkal elérkezett a szép leány utcájába, a lány is kiment, hogy vásároljon egy fazekat. Sorba állt, mint mindenki a faluból. Amikor sorra került, a fazekaslegény megpillantotta a szép leányt. Ahogy megpillantotta, leejtette a kezéből a fazekat. A fazék egészen apró darabokra tört össze, mintha a malom kövei között zúzták volna szét. A legény jól kipirulva kotorászni kezdett a szekér rakománya közt, hogy megkeresse a legszebb fazekat, és azt adja a leánynak, de bármelyik fazekat mutatta, egyik se tetszett neki, mindegyikre azt mondta a szép leány, hogy neki már van otthon egy szép fazeka, venni csak annál szebbet szeretne.

           A fazekaslegény ennek hallatára erősen elszomorodott, és addig nem nyugodott, amíg olyan fazekat nem készít, amely a szép leánynak is tetszik, így mindennap egyre szebb fazekat igyekezett készíteni, mint az előző napon.
           Nem telt el sok idő, és a fazekaslegény újra a szép leány falujába érkezett, de az újabb fazekak közül se tetszett a leánynak egy sem. A falu lassan tele volt fazekakkal, mindenki annyit vett, amennyire szüksége volt, senkinek se kellett több, de a legénynek nem számított, akkor is a leány falujába vitte a fazekakat eladni, ezt kiáltva:

Három lej egy fazék,
száz lej az összes fazék,
ha szebb fazekat mutatnak,
mindegyiket adom annak.

            A szép leány erre mindig ezt válaszolta:
Van nekem szebb fazekam,

de csak annak mutattam,
akinek nagy a szíve is,
szép a szeme is.

           A legény a legszebb fazekakat mindig neki hozta, de a lány egyiket sem akarta elfogadni, mondván, hogy neki annál szebb is van. A fiút csaknem megölte a kíváncsiság, milyen lehet az a fazék, hogy mindegyik fazekánál szebb, de hiába, a leány akkor sem akarta megmutatni. Az egyik nap egy cigány asszony így szólt a legényhez:

Van tíz gyerek,
de egy fazekam nincs,
kenyérre pénzt kérek,
de fazékra sincs.

            A legény, látva a cigány asszony nyomorúságát, így válaszolt:
Tíz fazekat adok,
ha kitalálod, hogy milyen
fazeka a leánynak,
aki elrabolta a szívem.
            A cigány asszony erre:
Kenyeret is adjon,
csak megmondjam,
hogy a fazeka dobog, mint a szíve,
és csillog, ahogy a szeme.
           A fazekas nem értette a nyakatekert beszédet, de mivel a cigány asszony próbált válaszolni a kérdésére, becsületesen adott neki pénzt kenyérre, és tíz fazekat is.
           Aztán egy öregasszony ment oda a fazekaslegényhez, és így panaszkodott:
Hetven évem van,
de egy fazekam nincs.
Hideg van a házban,
ennem sincs.
            A legény, látva az öregasszony tehetetlenségét és szegénységét, ezt felelte:
Hét fazekat adok,
csak hogy imádkozzék:
helyettük olyat csináljok,
amely tetszik szeretőmnek.
            Az öregasszony előbb zsákba rakta a hét legszebb fazekat, és csak indulása előtt kezdte el mondani:
Imádkoztam én, ne sírjál,
hogy szép fazekat csináljál,
de a szép leány fazekánál
szebb a világon sose lesz.
            A legény még inkább elszomorodott, amikor megtudta, hogy sohasem készíthet szebb fazekat a lányénál, így sohasem fogja őt szeretni a szép leány.
            Annyira szomorú volt, hogy azt sem tudta, merre hajtja a lovát. Felült a szekérre, és hagyta, hogy a lova arra menjen, amerre lát. Mivel legtöbbet a szép leány hazánál járt a lova, most is arrafelé indult. Ahogy megérkezett a szekér a kapu elé, a legény azt gondolta: „A lovam is azt akarja, hogy a szép leánytól elbúcsúzzak, mielőtt a faluból elmegyek.” Így újra elkezdte kiáltani a szokásos mondókáját:
Három lej egy fazék,
száz lej az összes fazék,
ha szebb fazekat mutatnak,
mindegyiket adom annak.

            A házból ekkor kijött a szép leány mesébe illő ruhában és egy fazékkal az ölében. A legénynek megmutatta a legszebb fazekát. Az a fazék volt, amelyet a legény leejtett a kezéből, amikor először megpillantotta őt; a morzsákra összetört fazekat ragasztotta meg a szép leány gondosan. A legényt behívta a házba. A tíz fazék, amit a legény a cigány asszonynak adott, tele volt finom ételekkel. A hét fazék, amit az öregasszonynak adott, az meg tele volt mindenféle borral, mert a szép leány bújt a cigány aszszony és az öregasszony ruhájába. A legény, amit elajándékozott, az Istentől többszörösen kapta vissza. A házban nemcsak szülők voltak, hanem testvérek, barátok, szomszédok, akiket meghívott a szép leány, mert annyi várakozás után megtalálta az igazit.
            Gorzafalván a legényt annyira megszerette a falu, hogy el sem engedte, így kezdett ott fazekakat csinálni, aztán a gyereke, az unokája, az ükunokája vagy én se tudom, hogy milyen unokája készíti ma is a legszebb fazekakat. Még ma is a szép leány fazekát tartják a legszebbnek a faluban.
            A szép leány, ahogy a morzsákra összetört fazekat összeragasztotta, úgy a fazekaslegény összetört szívét is összeforrasztotta, és sokáig boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

            A falu azóta jobban hisz abban a közmondásban, hogy a szerelem olyan, mint egy fazék, ha nem vigyázunk rá, összetörik, de ma már hozzátesszük, hogy az összetört szerelmet is össze lehet forrasztani, mint ahogy össze lehet ragasztani a fazekat is, ha van türelem és akarat. 

Ősi mesterségek - a borbély

Kevés mesterembernek jutott osztályrészül, hogy a világirodalom, illetve a zenei világ közismert alakja legyen. A borbélyoknak — Beaumarchais és Rossini, illetve Mozart jóvoltából — megadatott. Figaro egyéniségében azonban nem is annyira a borbély jelleme, mint inkább a lakáj alakjára évszázadokon át lerakódott hagyományok mozgékony, eleven, ötletes vonása koncentrálódott, így Figaro a régi vígjáték géniusza. A borbély azonban több annál. Nemcsak azért, mert már a bronzkorban csinosítgatta az emberek fejét, hanem mert testápolással is foglalkozott valamikor. Pontosabban: a borbély sebész is volt, és először a császárkori Rómában ért el komoly megbecsülést. De mivel a római birodalom bukásával civilizációja is elenyészett, úgy látszott, hagy a borbélyoknak befellegzett. Szerepüket azonban fokozatosan átvették a szerzetesek. Csak amikor 1230-ban IX. Gergely pápa eltiltotta a papokat a vérontással járó orvosi segélynyújtástól, vehették át késüket ismét a világiak. És mivel a borotvált arc viselése a XIII. században terjedt el Európa-szerte, a borbélymesterségre megint szebb napok virradtak.

Hazánkban a szerzetesek az első borbélyok, és csak a XIII. század során tünedeznek fel városainkban az első borbélyműhelyek. Az úri rend udvartartásában is részt vesz a borbély, és gyakori érintkezése az úrral személyes, nemegyszer bizalmas kapcsolatot teremt. Sőt, sebészkedésével még hálára is kötelezheti. Idézzünk egy királyi példát. Zsigmond 1430-ban Dabi Mihály udvari borbélyának érdemeiért nemességet adományozott, címerrel együtt, és abba három emberfogat festetett. Lehet, hogy Dabi uram az uralkodót kínzó fogfájásától szabadította meg. — Érdemes megjegyezni, mert Zsigmond fejlett humorérzékéről tanúskodik, hogy egy másik borbélynak is címert adományozott, s annak pajzsán egy önmagát borotváló majom képe pompázott. A célzás kétélű.

Tudunk egy anekdotáról is, ezt Mátyás király korára időzíti a hagyomány, bár valószínűleg vándoranekdotával van dolgunk:
Egy nemesúr Mátyás királyhoz készülvén, Budán betért egy borbélyműhelybe, hogy frissen borotválva léphessen őfelsége elé. Kényelmesen elhelyezkedett az ülő alkalmatosságon, de megdöbbenésében még a szája is tátva maradt, látva, hogy a mester nagyokat köp a szappanra, és az így vert habot keni az arcára. Mikor aztán magához térve kardjával akart a sérelemért elégtételt szerezni, mondván: miféle jöttment embernek nézi őt?! A borotváló művész váltig bizonygatta, hogy ő igenis azonnal felismerte benne a nemesurat, mert közönséges alsóbbrendűeknek egyenesen az arcába köp, és ott keni el a szappant.

Mátyás király megbecsülte a borbélyát: Bécsújhely bevétele után ott házat adományozott neki. Magát a mesterséget is értékelte, mert Budán tervezett egyetemén a borbélytudomány számára egy külön szobát akart berendezni.

A borbélyság általános becsülése leginkább a sebészkedésnek szólt. A Mohács utáni hadas időkben még inkább növekedett ez, hisz a hadsereg nem nélkülözhette a borbélyt. Tudjuk, hogy Dobó István Eger 1552. évi ostroma előtt a környező helységekből 13 borbélyt rendelt a várba. Így honosította meg nálunk is a kényszer a tábori borbély-, vagyis sebész-foglalkozást, és lett a neve a német Feldscherer-ből felcser.

A nagy fordulat, a borbélymesterség és az orvostudomány elválása a nagyszombati egyetem alapítása után következett be. 1770-től kezdve ugyanis megindult itt a rendszeres sebészképzés. – Érdemes megemlíteni, hogy Csokonai Vitéz Mihály apja ugyancsak ezen az egyetemen szerzett seborvosi diplomát

Minthogy 1786-tól az orvosokat kötelezték, hogy az egyetemen sebészetet is tanuljanak, vagyis véglegesült a mai orvosi hivatáskör, a borbélymesterségnek föl kellett hagynia a sebgyógyítással.

A divat azonban segítségére sietett, hogy némileg kárpótolja. Nem is annyira a nálunk országosan elterjedő vendéghaj, vagyis paróka viselése következtében, inkább azzal, hogy eleink a hajápolásra egyre nagyobb gondot kezdtek fordítani, és – mint Faludi fogalmazta – „fodoríttatták” a hajukat. Így a borbélyok (nyelvújításkori szóval) fodrász-ok is lettek. Vagyis kialakult mai tevékenységi körük: a borbély hajat nyír és borotvál, a fodrász pedig (rossz mai kifejezéssel) frizurát csinál.

A testápolóból hát a XIX. század végére szépségápoló lett. A divat továbbra is kezükre játszott: a bodorított haj viselése mindenütt elterjedt; a technika pedig új meg új ötleteket sugallt. 1872-ben Marcell párizsi fodrász feltalálta az ondolálás-t. Nessler német fodrász 1901-ben a tartóshullám készítését. Elsősorban persze a nők számára. Így e mesterség férfi– és női fodrász-ra differenciálódott, a borbélyság mellett.

Mivel pedig az emberi, főleg a női hiúságra mindig lehet számítani, bizonyos, hogy a jövőben is nélkülözhetetlen lesz ez a mesterség.

Forrás: Bogdán István/ mesterségek/

Ősi mesterségek - A sütőmesterség

Számtalan kifejezés kapcsolódik a kenyérhez..

Egy kenyéren élők, kenyeres pajtások, együtt keresik a kenyeret, ha nehéz kenyér is az, de ki-ki a maga kenyerén él, és ha olyan ember, mint egy falat kenyér, szívességért nem kell lekenyerezni, különösen, ha már megette a kenyere javát – hogy egy mondatba sűrítsünk néhány példát a sok közül. De arra nemigen gondol már senki, hogy a kenyér növényi táplálkozásunk hosszú történetének végén bukkan csak föl.

Amikor a gyűjtögetést felváltotta a kapásnövény-termesztés, és az ember már kieszelte a mozsarat meg az őrlőkövet, a fő táplálék a kása, majd a pép lett. És a csiszolt kőkorszakban egyszer feltalálták a megsütött pépet, vagyis a lepény-t, valószínűleg úgy, hogy a pép véletlenül a tüzes kőre ömlött.

A lepény a kenyér őse, de a kenyér-ig még eltelt egy és más. Előbb át kellett térni az ekésnövény-termesztésre, és a növények közül ki kellett válogatni a gabonát – ezt a munkát a sumér ember végezte el először –, majd pedig fel kellett találni a tészta kelesztését. És egyszer a sütetlen maradt lepénykeverékből, a savanyú pépből, valamelyik ősünk megalkotta a kovász-t, valamivel később pedig Mezopotámiában, borból és sörből elkülönítve, elkészítették az első élesztő-t.

A sütés módjának is változnia kellett. A kőkorszak sütőkövéből – emlékét még ma is őrzi a mese hamuba sült pogácsá-ja – valamikor sütőharang-ot raktak, ebből pedig, a két követ egybeépítve, a kemencét

Mindezek ismerete aztán elterjedt Egyiptomban is, innen pedig a görögökhöz került, akiknél a „jó puhahéjú kenyér” – mint Philoxénosz nevezi – nemcsak eledel volt: a lakomáknál belébe kezüket törölték, és a levest kis zsemlyeszerű, kivájt kenyereikkel kanalaznák. Tőlük tanultak a rámaiak. Ők már a vízimalmot is használták, és értettek a mézeskalács sütéséhez. Az első század derekán a kovásszal és az élesztővel már közönségesen éltek, sőt a kettőt elegyítették. Olvassuk el Plinius receptjét:

„A köles, mustba keverve, jó kovászt szolgáltat, egy évig is eltart. Hasonlót készítenek a jól megőrölt búzakorpából, amelyet háromnapos fehér musttal táplálnak, és a napon megszárítanak. Kenyérdagasztáskor ebből áztatnak be egy darabot, liszttel keverve felmelegítik, és a többi lisztbe teszik. Galliában és Hispániában kovász helyett a gabonából készített ital besűrített habját használják, ezért ott a kenyér könnyebb, mint más népeknél.”

Más népek az ekés földművelést, a gabonatermesztést, az őrlést, a tésztakelesztés és sütés tudományát nem
egy időben ismerték meg. A magyarság, letelepedése előtt, még kása-evő. S nagyon valószínű, hogy a Gellért-legendában éneklő leány a kézi malmán még lepény-sütéshez őrölte a lisztet, de a főurak asztalát nemsokára – pontos idejét nem ismerjük – kenyér gazdagította. Az asszonyok kezéből kivették a mesterséget a férfiak, a várjobbágyok, és egész falvak szolgálták sütéssel. Később egyes kúriákban, monostorokban már szabadsorúak is dolgoztak.

A vendégnépek aztán rákapatták a magyarokat a sütemények-re. Ősük a kelesztett cipó – 1221-ből már magyar nevét is ismerjük. A XIV. század során a sütőktől elkülönültek a mézesbábosok. Tudjuk, hogy 1382-ben Besztercebányán több mester dolgozott, 1383-ban viszont Privigye kizárólagos jogot kap arra, hogy egy mérföldön belül kenyeret árulhasson. És e században tanítottak meg bennünket a németek – a szóeredet erre utal – a zsemlye, kifli és perec készítésére. A következő században a sütemények körül már specializált mesterek buzgólkodnak, a perecsütő, nevét legkorábban 1424-ből, a cipósütő-ét 1481-ből ismerjük. 1489-ben sajátos magyar kenyeret emlegetnek, és ezt korpakovásszal dagasztották. Mátyás uralkodása alatt aztán az olaszok meghonosították a cukrászat-ot, de ezzel egyelőre nem a sütők, hanem a szakácsok munkaköre bővült. Érdemes megemlíteni, hogy a krónika szerint Mátyás és Beatrix lakodalmán, 1476-ban, az ünnepi asztalt aranyos cukorból mesterkélt kert díszítette, fákkal, bokrokkal, s rajtuk mókusokkal, énekesmadarakkal.

A sütőmesterség céhbe tömörülése – s így fejlődése – csak nagyon nehezen indult meg. Az első ismert céh a körmöcieké, 1554-ben alakították. De érthető, hisz a szegénység maga sütötte mindennapi kenyerét, a főuraknak és módosabb polgároknak pedig saját sütőmestereik voltak. Asztalukat ők láttak el mindenféle készítményekkel. Bár nem sokfélével, mért eleink kevés sült tésztát fogyasztottak. A kenyérféléken kívül béles, kalács, pogácsa, torta járta. Az utóbbiról íme egy recept, az erdélyi fejedelem ismeretlen nevű főszakácsa jegyezte fel a XVI. század vége felé.

„Buza lisztet végy egy avagy két kalánnal, tikmonyat, vajat egy öreg diónyit, bornyú hús levet egy avagy két kalánnal… dagassz tésztát ebből, tágítsd ki egy-egy lángocskát, minemű nagyra akarod az tortát, de igen temérdek ne legyen, csak mint egy béles.

Tégy egy öreg diónyi vajat egy serpenyőbe és öt tikmony székit, tejjel keverd össze… főzd meg sűrűre. Öntsd ki egy tálba, üss két tikmony széket belé, sáfrányozd, nádmézeld meg… törd meg egy kalánnal.

Az lángocskához, az mely tésztát készítették… tedd… végy egy gömbölitő fát… vékonyan tágítsd ki az tésztára… Tisztéttasd meg szépen az kemencét s abban süsd meg, így a torta szépen megdagad. Tedd tányérra, hogy megsült.”

Bizonyára jóízűen fogyasztotta, akinek megküldték, mert sütemények küldésével gyakran kedveskedtek egymásnak eleink. Még a politika is eszközül használta. Pl. Thököly igyekezett ilyes apró ajándékok küldése révén fenntartani a barátságot a törö

A XVIII. században nekibuzdul a sütőmesterség. A bábosok ekkor ügyeskedik ki azokat a többnyire barokk formákat, amelyek, mint romantikus sütemény-féldomborművek, még a századfordulón is megdobogtatták a szíveket. A leghíresebb céhnek, a debreceniekének egyik bábja, a kerek mézes tányér a lepénykenyér emlékét őrizte meg. Az általános fejlődést követve pedig megsokasodtak a városi sütőmesterek
.A városi sütőmestereket – vagy e tájt elterjedő német eredetű nevükön szólítva őket –, a pék-eket az 1760-as évektől kezdve ellenőrizni kezdték: vajon megvan-e a sütemények limitált ára és előírt súlya? – a zsemlyénél 10–14, a cipónál 40–50 deka, a fehér kenyérnél egy, a barnánál másfél kiló körül. Ugyanis ezek ára a gabona árától függött, és a derék sütőmesterek sem „ették a kenyeret cipóval”: szinte hamarább emelték a kenyér és a sütemények árát, mint ahogy a gabona drágult. Vagy azt cselekedték, amit a bécsi pékek – Közép-Európa legfinomabb süteményének készítői – 1766-ban (akik szintén tudták, hogy „mi jobb egy fehér cipónál? – kettő”) csökkentették a sütemények súlyát. Így esett aztán, hogy állandó ellenőrzést kaptak a nyakukba őkigyelmék. Mégis megtörtént, hogy a felháborodott polgárok leverték a műhely előtt himbálódzó perecet, e mesterség jelvényét. A komáromiak pedig 1772-ben Papp János mesteruramnak nyakába szakasztván ezt a jelvényt, annál fogva ráncigálták végig a városon, keményen szidalmazva közben. Mert hát őkigyelmének túlságosan kicsire sikerültek a cipói, megvalósítván azt a mondást: „Mennél rosszabb a sütő, annál több cipót ígér.”

Ezen visszaélések egyik oka, hogy a sütőmestereknek (a bábosokon kívül) még e században is inkább más mesteremberekkel – sokszor asztalosokkal, kőművesekkel – közösen alkottak céhet, így a specializált kötelességeket a céhlevél nem írhatta elő. Ráadásul a közös céh is ritka.

A XIX. század elején az ilyesmi már nemigen fordult elő. Ekkor jelenik meg (és „hetvenkedik, mint árpacipó a kemencében”) a pesti utcák egyik közismert alakja, a karján nagy kosárban süteményt cipelő, fehér ruhás pékinas. És a malomiparral (főleg a hengermalom feltalálásával), valamint a cukoriparral együtt nemcsak a sütőipar lendült neki, hanem (a bábosok veszedelmére) a cukrász-at is. Ez az előző században vette ki a tepsit a szakácsok kezéből, és vált önálló mesterséggé.

Főleg Pest-Budán szaporodtak a cukrászdák. Egyikük volt a Budán, a Várban 1827-ben alapított, ma is közkedvelt Ruszwurm-, Pesten pedig 1858 éta Kugler-cukrászda, ezt 1884-ben vette át Gerbeaud Emil, megalapítva a ma már világhírű üzemet.

„A mézeskalácsosság a legszellemesebb mesterség. Nem a Mercur patrónussága alatt áll, hanem Ámoré alatt. Csupa merő szerelem, csupa incselkedés. Nem is mesterember a mézesbábos, hanem poéta.

Hangulatot ébreszt, mosolyt fakaszt az ajkakon." 

A XIX. század végére dagasztó-, nyújtó– és elosztógép-ek végzik a munka nehezét, gőzsütés váltja fel a hagyományos módszert. Századunkban már kenyérgyár ontja termékeit. . Vidékről is eltünedeznek a szabad kemencék, és a magyar nők hovatovább elfelejtik a kenyérdagasztást, sütést – pedig nemrég még híresek voltak róla.

/Forrás: Régi mesterségek/