Áje-Áje maki - Madagaszkár

Madagaszkár azért mentőcsónak egy másik időből, mert számos faj csak itt maradt fenn, ilyen például az áje-áje maki. 

 A véznaujjú maki annyira rejtőzködő életet élt, hogy amikor egy Sonnerat nevű utazó a XVIII. században elfogott egyet közülük, és bemutatta azt a bennszülötteknek, azok  áje-áje kiáltásokkal fejezték ki csodálkozásukat. „Egy kicsit olyan, mintha több állatból lenne összerakva: egy kissé megnyúlt orrú macskára rábiggyesztve két denevérfül, szájában hódfogakkal, hatalmas szemmel, nagy, strucctollszerű farokkal, olyan középső ujjal, mint egy hosszú, elszáradt gally és két hatalmas szemmel, amely látszólag egészen más világba néz, valahová az ember bal válla mögé."

Gerald Durell- Madagaszkári mentőexpedíció - A vénzaujjú maki meg én  /részlet/

"Az ágakon közeledett felém a homályban, átható tekintetű kerek szeme izzott, kanálforma füle, akár a radarernyő, ide-oda járt, mindegyik külön-külön, a maga akaratából, fehér bajsza rezgett-mozgott, akár a szenzor, fekete mancsa, vézna, hegyes ujjaival – a harmadik fantasztikusan hosszú volt kényesen kocogtatta előrehaladtában az ágakat, mintha csak zongorista játszana egy különlegesen bonyolult Chopin-etűdöt.
Walt Disney-féle boszorkányos fekete macskára emlékeztetett, a tetejébe egy árnyalatnyi hasonlatossággal E. T.-hez, a Földönkívülihez. Ha a Marsról megérkezik a repülő csészealj, vélhetőleg ilyesmi bukkan ki belőle. Mintha a Lewis Carroll Szajkóhukkja elevenedett volna meg, nagy káka-törzsek erdején.
Vállamra ereszkedett, hatalmas, delejes tekintetű szemével arcomba bámult, s karcsú ujjait oly értőn jártatta végig szakállamon-hajamon, mint holmi borbély. Lecsüggő állkapcsában óriási, vésőforma fogakat láttam, fogakat, amelyek szüntelenül növekedtek, s én mozdulatlanul ültem. Szajkóhukk apró, horkanó zajt hallatott – „höhh” –, és az ölembe ereszkedett. Ezután szemügyre vette a sétabotomat. Fekete ujjai úgy játszottak rajta, mintha fuvola volna. Majd előrehajolt, és irdatlan fogainak két harapásával akkurátusan kettészelte a botot. Szemmel látható bosszúságára nem lelt benne lárvákat, hát visszatért a vállamra. És megint fésülgetni kezdte szakállamat-hajamat, mint holmi szelíd kis gyerekszellő.
Ekkor azonban, rémületemre, felfedezte a fülemet. Itt aztán alighanem fenséges méretű és királyian zamatos lárvák rejtőznek – mondta magában. Gyengéden morzsolgatta, mint ínyenc az étlapot, majd roppant óvatosan belehatolt vékony ujjával. – Hát akkor most megsüketülünk – sóhajtottam megadóan. – Menj arrébb, Beethoven, adj egy kis helyet. – De legnagyobb meglepetésemre alig éreztem az ujjat, amint radarszonda módjára letapogatta a fülemet, hátha talál valami elrejtett csemegét. Mivel azonban kukacoknak se íze, se bűze nem jutalmazta kutatását, Szajkóhukk még egy halk – és bosszús – „höhh”-öt hallatott, és visszamászott az ágak közé.
Így esett megismerkedésem véznaujjú makival – szülőföldjén „áje-áje” a neve –, és menten láttam, hogy jósorsom merőben hihetetlen teremtménnyel hozott össze. Segítségre szorul, hát segítenünk kell neki. Hogy kihalni engedjünk egy ilyen elképesztő és bonyolult teremtményt, az éppolyan elképzelhetetlen, mint tűzre vetni egy Rembrandtot, diszkót telepíteni a Sixtusi Kápolnába, vagy lerombolni az Akropoliszt, hogy a helyén felépüljön a Hilton. Márpedig igenis fennáll a veszély, hogy az áje-áje, ez a különös teremtmény, amely már-már mitikus tekintélynek örvend Madagaszkár szigetén, eltűnik a föld színéről. Varázslatos állat – nem csupán biológiai értelemben, de a malgas nép gondolatvilágában is, akik között él, és, fájdalom, pusztul.
Ezt a különös állatot 1782-ben írták le először, a legkülönbözőbb tulajdonságok valóságos anatómiai kotyvalékaként, úgyhogy a tudósok évek hosszú során át nem tudták, hová tegyék. Nyilvánvalóan nem közönséges maki, és masszív fogazata miatt egy darabig nem is tartották rágcsálónak. Végül is eldöntötték, hogy az áje-áje – az áje-áje; egy makifaj, de egyedibb lakója a bolygónak, mint bármely más teremtmény. Saját külön családot ruháztak rá, és dallamos névre, Daubentonia madagascariensis -nek keresztelték.

Gerald Durrell és alapítványa tett sikeres lépéseket az állatok megmentése érdekében.

1884 és 1932 között különféle európai intézetek már tartottak véznaujjú makikat, de csak csekély eredményeket értek el. Az állatok nem szaporodtak, ami nem is meglepő, mivel a legtöbb egyedül volt elszállásolva. Ezt követően több mint 50 éven át nem voltak Madagaszkáron kívül élő áje-ájé-k (Durrell Wildlife Conservaton Trust).

1990-ben a Jersey Zoo elkötelezte magát az éjszakai aktivitású főemlősök védelme mellett, amikor is hat egyedet hoztak be Madagaszkárról a Malgasz Kormánnyal kötött egyezmény értelmében, hogy egy fogságban történő tenyészprogramot alapítsanak. Minden külföldre került véznaujjú maki, és azok utódai is a Madagaszkári Köztársaság tulajdona (Durrell Wildlife Conservaton Trust).
 
Madagaszkár (régebbi nevén: Malagaszi Köztársaság, malagasul: Repoblikan'i Madagasikara, franciául: République de Madagascar), egy szigetország az Indiai-óceánon, az Afrikai kontinens délkeleti partjánál. A nemzet magába foglalja Madagaszkár szigetét, melynek területe 587 041 négyzetkilométer, és ezzel a világ negyedik legnagyobb szigete. Az országhoz továbbá számos kisebb sziget is hozzátartozik. Miután a sziget korán elvált minden más kontinenstől, a növény- és állatvilág teljes elszigeteltségben tudott fejlődni, ezért az itteni élővilág igen egyedinek számít. Következésképpen, Madagaszkár indokolható álláspontok szerint egy önálló kontinensnek számít, mivel az itt élő fajok 90 százaléka endemikus élőlénynek számít, azaz sehol máshol a Földön nem található meg.
A kutatók régen azt hitték, hogy Madagaszkár az I. e. 200 és 500 között települt be, a Borneó szigetéről érkező népekből, majd később a Mozambikból letelepült bantu népből. Ez az elmélet mára megdőlt, a benépesítést mai kutatások 1200. körülre teszik.  Az ország kultúrájában jelentős szerepet töltöttek be, és ma is töltenek, a bevándorlók, az arabok, a kelet-afrikaiak, a malájok és a jávaiak, valamint az indiaiak, kínaiak és az európaiak (elsősorban a franciák). Az itteni őshonos népnek a malagasok számítanak./Wikipedia/

Veszélyeztetett állatok

A gorillák a legnagyobb emberszabású majmok: a keleti hímek elérhetik a 185 cm-s magasságot és megközelíthetik a 300 kilót. A gorillák az esőerdők, hegyi köderdők talajszintjén élnek. Akár 4000 méter magasságig is felhúzódnak.

Gorillák végveszélyben

A hegyi gorillák a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) által készített Vörös listán a kritikusan veszélytezetett fajok között szerepelnek, noha az elmúlt évtizedek során kismértékben emelkedett a létszámuk. A szervezet főemlősosztályának vezetője szerint az ember a kihalás szélére sodort több fajt,  köztük a gorillát is. Hogy mivel is? A gorillák természetes élethelyének csökkentése az egyik ok: az erdőirtások és a mezőgazdasági művelés kiterjedése, illetve a tantálbányászat (ez utóbbi Kongóban).

A másik ok, hogy a gorillák értékes árucikket jelentenek az orvkereskedelemben, emiatt sokan vadásszák őket a tiltás ellenére is.

Elkeserítő tény, hogy ha az ember nem mutatna ekkora „érdeklődést” a faj iránt, akkor a természetben más ellensége nem is akadna. Kevés állat meri ugyanis felvenni a harcot egy felnőtt példánnyal szemben.       Hatalmas testüket gyökerek, levelek, gumók elrágcsálásával növelik, vagy ha változatosabb étrendre vágynak, friss gyümölcsöt, esetleg fakérget fogyasztanak. Húst nem esznek. A gorilla társas kapcsolatai az emberhez teszik hasonlóvá, hiszen maximum 30 fős családi csoportokba verődve telnek mindennapjai.
 
1932. I. 16-án született  Dian Fossey világhírű állatkutató, a hegyi gorillák életének legjobb ismerője.

Állatorvosnak  készült, de gyógytornász lett, s nyolc évig egy kórházban dolgozott. 1963-ban a házára felvett hitelből utazott először Afrikába. Itt látott először hegyi gorillákat (pontosabban csak a nyomaikat), s az élmény egész további életét meghatározta. A híres antropológus Louis Leakey támogatásával három év múlva ismét Afrikába ment, hogy a ritka, veszélyeztetett majmokat tanulmányozza.



Dian Fossey rengeteg időt töltött a gorillák megfigyelésével, az állatok fokozatosan hozzászoktak jelenlétéhez. Fossey az általa megfigyelt területen minden gorillát elnevezett. Írásainak és előadásainak köszönhetően Digitet, Bert Bácsit, Simbát és a többieket hamarosan az egész világ megismerhette. Fossey a gorillákat jellegzetes orrmintázatuk alapján különböztette meg, hangjuk és viselkedésük utánzásával pedig elnyerte bizalmukat is. 1970-ben pedig megtörtént az, ami még soha azelőtt: egy felnőtt hím gorilla nemcsak hogy eltűrte Fossey jelenlétét, de barátságos közeledése jeleként meg is érintette a kezét.

Fossey Ruandában töltött évei során nem csupán tudományos megfigyelése tárgyaként tekintett a gorillákra, de az állatok személyes ismerősei is lettek. Egy gorillával  különösen közeli kapcsolatba került. Ő volt Digit, akinek egy fiatalkori sérülés miatt nem akadt játszótársa a csoportban. Idővel igazi barátság alakult ki közöttük. 1977-ben azonban Digit, miközben családját védte, orvvadászok áldozatául esett, akik valószínűleg a csapat legifjabb tagját, a kis Kwelit akarták elfogni, és később jó pénzért eladni. Digit emlékére Fossey létrehozta a Digit Alapítványt, amely ma is a veszélyeztetett hegyi gorillák megmentéséért dolgozik.

Fossey-t 1985-ben – néhány héttel 54. születésnapja előtt –, máig tisztázatlan körülmények között, holtan találták ruandai kutatóházában.

 Dian Fossey-t szeretett gorillái közelében, barátja, Digit mellett helyezték örök nyugalomra.

D

A Föld

Veszélyeztetett állatok

A gorillák a legnagyobb emberszabású majmok: a keleti hímek elérhetik a 185 cm-s magasságot és megközelíthetik a 300 kilót. A gorillák az esőerdők, hegyi köderdők talajszintjén élnek. Akár 4000 méter magasságig is felhúzódnak.

Gorillák végveszélyben

A hegyi gorillák a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) által készített Vörös listán a kritikusan veszélyeztetett fajok között szerepelnek, noha az elmúlt évtizedek során kismértékben emelkedett a létszámuk. A szervezet főemlősosztályának vezetője szerint az ember a kihalás szélére sodort több fajt,  köztük a gorillát is. Hogy mivel is? A gorillák természetes élethelyének csökkentése az egyik ok: az erdőirtások és a mezőgazdasági művelés kiterjedése, illetve a tantálbányászat (ez utóbbi Kongóban).

A másik ok, hogy a gorillák értékes árucikket jelentenek az orvkereskedelemben, emiatt sokan vadásszák őket a tiltás ellenére is.

Elkeserítő tény, hogy ha az ember nem mutatna ekkora „érdeklődést” a faj iránt, akkor a természetben más ellensége nem is akadna. Kevés állat meri ugyanis felvenni a harcot egy felnőtt példánnyal szemben.       Hatalmas testüket gyökerek, levelek, gumók elrágcsálásával növelik, vagy ha változatosabb étrendre vágynak, friss gyümölcsöt, esetleg fakérget fogyasztanak. Húst nem esznek. A gorilla társas kapcsolatai az emberhez teszik hasonlóvá, hiszen maximum 30 fős családi csoportokba verődve telnek mindennapjai.

Három nő, aki életét az emberszabásúak megismerésének és megmentésének szentelte, és maga mögött hagyva a civilizációt, otthonául a vadont választotta.

Jane Goodall, Dian Fossey és Birute Galdikas, az emberszabásúak védőangyalai valóra váltották álmukat, és életüket tették fel arra, hogy megfigyeljék, megismerjék és megmentsék legközelebbi rokonainkat a kipusztulástól.
Jane Goodall legismertebb munkája, melyet a tanzániai Gombe Nemzeti Park (eredeti nevén Gombe Stream National Park) csimpánzai között végzett. Jane 1977-ben alapította a Jane Goodall Intézetet (JGI), amely támogatja a gombei kutatásokat, és vezeti a csimpánzok és élőhelyük védelmében tett erőfeszítéseket az egész világon. A JGI az innovatív, közösség-centrikus természetvédelem lehetőségeit keresi, fejlesztési programokat indít és vezet Afrikában, és egy globális, fiatalokkal foglalkozó nevelési kihívásnak is igyekszik megfelelni, a Rügyek és gyökerek (Roots & Shoots) mozgalomnak ma már több mint 11000 csoportja van 115 országban. A Jane Goodall Intézet 2006 óta Magyarországon is működik.
Jane-nek nagy szerepe volt abban, hogy ma mennyi mindent tudunk a csimpánzok egyéni és szociális viselkedéséről.


Dian Fossey 1966-ban kezdte meg munkáját Zairében, a mai Kongóban, majd az egyre veszélyesebb politikai helyzet miatt Ruandában folytatta azt. A hegyi gorillák a Föld legveszélyeztetettebb állatai közé tartoznak, számuk ma alig 700-ra tehető.

Dian Fossey rengeteg időt töltött a gorillák megfigyelésével, az állatok fokozatosan hozzászoktak jelenlétéhez. Fossey az általa megfigyelt területen minden gorillát elnevezett. Írásainak és előadásainak köszönhetően Digitet, Bert Bácsit, Simbát és a többieket hamarosan az egész világ megismerhette. Fossey a gorillákat jellegzetes orrmintázatuk alapján különböztette meg, hangjuk és viselkedésük utánzásával pedig elnyerte bizalmukat is. 1970-ben pedig megtörtént az, ami még soha azelőtt: egy felnőtt hím gorilla nemcsak hogy eltűrte Fossey jelenlétét, de barátságos közeledése jeleként meg is érintette a kezét.
Fossey Ruandában töltött évei során nem csupán tudományos megfigyelése tárgyaként tekintett a gorillákra, de az állatok személyes ismerősei is lettek. Egy gorillával  különösen közeli kapcsolatba került. Ő volt Digit, akinek egy fiatalkori sérülés miatt nem akadt játszótársa a csoportban. Idővel igazi barátság alakult ki közöttük. 1977-ben azonban Digit, miközben családját védte, orvvadászok áldozatául esett, akik valószínűleg a csapat legifjabb tagját, a kis Kwelit akarták elfogni, és később jó pénzért eladni. Digit emlékére Fossey létrehozta a Digit Alapítványt, amely ma is a veszélyeztetett hegyi gorillák megmentéséért dolgozik.

Fossey-t 1985-ben – néhány héttel 54. születésnapja előtt –, máig tisztázatlan körülmények között, holtan találták ruandai kutatóházában. Életét valószínűleg orvvadászok oltották ki, de gyilkosát soha nem találták meg. Dian Fossey-t szeretett gorillái közelében, barátja, Digit mellett helyezték örök nyugalomra.

Dian harcos amazonként állt ki, nem csupán a gorillák, hanem a többi élőlény védelmében is. Elítélte az állatkerteket, etikátlannak tartotta, hogy erőszakkal elhurcolják az állatokat élőhelyükről, majd ketrecekbe zárva mutogatják őket az embereknek.  Neki köszönhető például, hogy az Európai Közösség felülvizsgálta azt a tervét, hogy mezőgazdasági területté alakítsanak olyan földeket, ahol gorillák élnek. Ha kivágták volna a fákat, a gorillák sem tudtak volna hová menni. Dian  , amikor épp nem Afrikában volt, akkor tanított, előadást tartott, felszólalt valahol a védencei érdekében.

Galdikas 39 éve él az orangutánok között, ezzel az eddigi leghosszabb folyamatos helyszíni emlőskutatás fűződik nevéhez.

Gorillák végveszélyben

Kőolajkitermelés veszélyezteti Afrika legelső nemzeti parkját és a gorillák egyik utolsó menedékét. A gorillák legnagyobb veszélyben lévő alfajából már csak alig 300 példány él a vadonban.

Gorillák végveszélyben

A hegyi gorillák a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) által készített Vörös listán a kritikusan veszélyeztetett fajok között szerepelnek, noha az elmúlt évtizedek során kismértékben emelkedett a létszámuk. A szervezet főemlősosztályának vezetője szerint az ember a kihalás szélére sodort több fajt,  köztük a gorillát is.

Elkeserítő tény, hogy ha az ember nem mutatna ekkora „érdeklődést” a faj iránt, akkor a természetben más ellensége nem is akadna. Kevés állat meri ugyanis felvenni a harcot egy felnőtt példánnyal szemben.       Hatalmas testüket gyökerek, levelek, gumók elrágcsálásával növelik, vagy ha változatosabb étrendre vágynak, friss gyümölcsöt, esetleg fakérget fogyasztanak. Húst nem esznek. A gorilla társas kapcsolatai az emberhez teszik hasonlóvá, hiszen maximum 30 fős családi csoportokba verődve telnek mindennapjai.

Három nő, aki életét az emberszabásúak megismerésének és megmentésének szentelte, és maga mögött hagyva a civilizációt, otthonául a vadont választotta.

Jane Goodall, Dian Fossey és Birute Galdikas, az emberszabásúak védőangyalai valóra váltották álmukat, és életüket tették fel arra, hogy megfigyeljék, megismerjék és megmentsék legközelebbi rokonainkat a kipusztulástól. 


Dian Fossey 1966-ban kezdte meg munkáját Zairében, a mai Kongóban, majd az egyre veszélyesebb politikai helyzet miatt Ruandában folytatta azt. A hegyi gorillák a Föld legveszélyeztetettebb állatai közé tartoznak, számuk ma alig 700-ra tehető.

Dian Fossey rengeteg időt töltött a gorillák megfigyelésével, az állatok fokozatosan hozzászoktak jelenlétéhez. Fossey az általa megfigyelt területen minden gorillát elnevezett. Írásainak és előadásainak köszönhetően Digitet, Bert Bácsit, Simbát és a többieket hamarosan az egész világ megismerhette. Fossey a gorillákat jellegzetes orrmintázatuk alapján különböztette meg, hangjuk és viselkedésük utánzásával pedig elnyerte bizalmukat is. 1970-ben pedig megtörtént az, ami még soha azelőtt: egy felnőtt hím gorilla nemcsak hogy eltűrte Fossey jelenlétét, de barátságos közeledése jeleként meg is érintette a kezét.
Fossey Ruandában töltött évei során nem csupán tudományos megfigyelése tárgyaként tekintett a gorillákra, de az állatok személyes ismerősei is lettek. Egy gorillával  különösen közeli kapcsolatba került. Ő volt Digit, akinek egy fiatalkori sérülés miatt nem akadt játszótársa a csoportban. Idővel igazi barátság alakult ki közöttük. 1977-ben azonban Digit, miközben családját védte, orvvadászok áldozatául esett, akik valószínűleg a csapat legifjabb tagját, a kis Kwelit akarták elfogni, és később jó pénzért eladni. Digit emlékére Fossey létrehozta a Digit Alapítványt, amely ma is a veszélyeztetett hegyi gorillák megmentéséért dolgozik.

Fossey-t 1985-ben – néhány héttel 54. születésnapja előtt –, máig tisztázatlan körülmények között, holtan találták ruandai kutatóházában. Életét valószínűleg orvvadászok oltották ki, de gyilkosát soha nem találták meg. Dian Fossey-t szeretett gorillái közelében, barátja, Digit mellett helyezték örök nyugalomra.

Dian harcos amazonként állt ki, nem csupán a gorillák, hanem a többi élőlény védelmében is.

A vörös panda- veszélyeztetett állatok

 A vörös pandák az erősen veszélyeztetett óriás pandák (Ailuropoda melanoleuca) távoli rokonai. Délkelet-Ázsia hegyvidéki, 1.800-4.000 m magasságon fekvő erdeiben él.  Megmenthető-e a kihalástól ez a ritka állatfaj?

A nagyjából öt kilogrammot nyomó, mosómedve méretű vörös pandák elragadóan bájos állatok: fehér fülük mellett vicces szőrpamacsok ágaskodnak, farkukat vörös csíkok díszítik. Általában fák tetején szundikálnak, vagy puha labdává gömbölyödve melegednek. Ezenkívül legszívesebben bambuszligetekben töltik az idejüket, ahol a növény lágy rügyeit és leveleit rágcsálják.

Hajlékony testükkel akár a legvékonyabb faágra is felmásznak. A magasban keresnek menedéket a leopárdok, a kutyák és nem utolsósorban a vadászok elől, akik gyönyörű bundájukért ejtik el őket. A bambuszrajongó szőrmókok azonban nagy veszélyben vannak. Ha sürgősen nem segítünk rajtuk, akár örökre eltűnhetnek eredeti élőhelyükről.

A vörös panda a világ legmagasabb hegységének lábánál, a több mint háromezer méter magasságban zöldellő hűvös, ködös bambuszerdőkben él. Az éghajlat itt barátságtalan, a tél meglehetősen kemény. Ám ezek az állatok nagyszerűen alkalmazkodtak a zord körülményekhez. Vastag bundájuk remekül őrzi testük melegét a nagy hidegben is.

A mellső lábukon hat ujj van: a hüvelykujjhoz hasonló hatodikkal ragadják meg kedvenc csemegéjüket, a zsenge bambuszszárakat. Az állatok a mostoha körülmények ellenére pompásan érzik magukat ezen a tájon: ez az otthonuk. Ám mind több település veszi körül a vörös pandák hegyvidéki erdőségeit, a bambuszerdők pedig egyre jobban zsugorodnak – a bambuszból tüzelő lesz, a területből szántóföld.
A tudósok becslése szerint e veszélyeztetett állatok élőhelye legalább a felére csökkent az utóbbi húsz évben. „A vörös panda élőhelyeit egykor erdősávok kötötték össze. Mára ebből csak elszigetelt hegycsúcsok maradtak – mondja Miles Roberts biológus, a washingtoni állatkert munkatársa. – Mintha a vörös pandák olyan kis szigeteken élnének, amelyek semmiféle kapcsolatban nincsenek egymással.”

Mivel a vörös pandák nap mint nap rengeteg bambuszt fogyasztanak – akár saját tömegük 30 százalékával felérő mennyiséget is megehetnek –, egyetlen egyednek több mint három négyzetkilométeres bambuszerdőre van szüksége, hogy a napi betevőt összegyűjthesse. Ám a „szigetek” határait nemigen léphetik át, így egyre inkább csökken az életterük, és az élelmük is kevesebb. „Nem tudnak kitörni, hogy új területet vegyenek birtokba – teszi hozzá Roberts. – Egyszerűen be vannak zárva.”

REMÉNYTELI JÖVŐ

A vörös panda komótos vérmérséklete könnyen a vesztét okozhatja. Ha az állat ragadozóval találja magát szembe, csak abban bízhat, hogy mihamarabb valamelyik fa tetejére menekülhet. Sem energiája, sem erős izmai nincsenek ugyanis a küzdelemhez. Ám élőhelye zsugorodásával egyre több ragadozóval kell szembenéznie – egyebek között a marhacsordákat őrző kutyákkal is.

A természetvédők igyekeznek rávenni a helybélieket, hogy másképp tekintsenek ezekre az állatokra. Williams létrehozta a Red Panda Networköt, amely szervezet erdőőrei nem csupán vigyáznak a pandákra, de új bambuszerdőket is telepítenek. Emellett arról próbálják meggyőzni a helyieket, hogy ne vadásszanak ezekre az állatokra, hiszen a vadon élő vörös pandákra kíváncsi turisták sokat hozhatnak a konyhára.

Másféle tervek is születnek az állatok megmentésére. Például a környékbeli falvakban korszerűsítenék a fűtést, hogy a helyiek ne fával fűtsenek – és ne irtsák tovább az erdőt. A pásztorok is lassan megtanulják kisebb területeken legeltetni állataikat, így nagyobb tér maradhat meg a vörös pandáknak. A Red Panda Network emellett széles bambuszerdősáv kialakításán dolgozik, ahol különböző veszélyeztetett fajok lelhetnek menedékre. Mindezek segíthetnek abban, hogy megmentsék a vörös pandát. Ahogy Miles Roberts fogalmaz: „Reményeink szerint megtaláljuk a módját, hogy az állatok és az emberek békében együtt élhessenek.”


Forrás:  Veszélyben a vörös pandák
Zöldben szebb a világ