Debrecenben nagy múltra tekint vissza a mézeskalácsosság mestersége. A hagyományőrző rendezvény célja a Debrecen nevéhez szorosan kapcsolódó mézeskalácsosság bemutatása, illetve a méz tradicionális felhasználási lehetőségeinek megismertetése.
A mézeskalács készítésének több évezredes hagyománya van Európában. Ünnepi alkalmakra már a görögök, később a római birodalom népei is gyakran készítettek különböző mézeslepényeket, mézeskalácsokat, sőt mézes italokat is. A rómaiaktól Nyugat-, majd Közép-Európa népei tanulták meg a mesterséget. A középkorban a kolostorokban készítették a mézeskalácsot, majd a szakma kezd polgáriasodni és a XIII. századtól már megalakulnak az első céhek is.
A magyarországi mézeskalácsosság története a középkorba nyúlik vissza. Valószínű, hogy ekkor nálunk is a szerzetesek terjesztették.
A magyarországi mézeskalácsos céhek a XVII. században, nyugat-európai mintára alakultak: Pozsonyban, Besztercebányán, Kassán, Eperjesen, Nagyszombaton voltak az elsők. Az alföldi városok mézeskalácsosai csak a törökök kiűzése után, a XVIII. század elejétől alakítottak érdekeik védelmére céheket. Az Alföld legnagyobb mézeskalács központjában, Debrecenben 1713-ban alakult meg az első mézeskalács céh.
A magyarországi mézeskalácsosságnak Debrecen az egyik legjelentősebb központja, ahol évszázadokon keresztül kiváló minőségű, messze földön híres mézeskalácsot készítettek és készítenek még napjainkban is. A múlt században, de még e század elején is, a búcsúk és vásárok nyüzsgő forgatagának velejárói voltak a mézeskalácsosok. Termékeik, a mézesbábok, babák, huszárok, kardok, tányérok, színes tükrösszívek, nem csak finom, ízletes csemegék voltak, de a leggyakoribb ajándéktárgyak, a kedvestől kapott, sokáig őrzött emléktárgyak is.
A virágzó mézeskalácsos mesterség már a XIX. század végén, de főleg a XX. század elején hanyatlásnak indult. Ennek fő oka a cukorkagyártás, majd a cukrászsütemények megjelenése volt. A vásárokban, búcsúkban az édességet már nem csak a mézeskalács termékek, hanem a cukrász termékek is jelentették. A versenyben a mézeskalácsosok háttérbe szorultak. Egy részük áttért a cukrászmesterségre, másik részük mindkét ipart folytatta, sokszor a két mesterség elemeit ötvözte.
/forrás: mesterségek,mézeskalács/
A méz, mint táplálék és édesítőszer hosszú évszázadok alatt folyamatosan jelen volt az emberiség életében. A mézet a népi gyógyászatban sok betegség ellen használták, a népi hiedelem szerint pedig az egészség és boldogság jelképe volt.
A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy már a Római Birodalomban is készítettek mézeskalácsot: agyagformákba nyomkodták a tésztát, és ebben sütötték ki. A középkor nagy ünnepségein szokás volt a mézeskalácsok osztogatása az ünneplő vendégek körében.. A mézeskalácsok és mézespogácsák főleg a főurak és az egyházi személyek részére készültek. A mesterek által történt mézeskalács-készítés a 19. századig erőteljesen jelen volt a céhekben, kézműves műhelyekben – a céhek mestereinek tevékenysége nyomán a parasztság körében a 17. századtól megindult otthoni készítése is.
A méz a lakodalmakban nemcsak mézeskalács formájában volt a szokások része, hanem az ifjú pár mézet evett, hogy sokáig legyenek édesek és boldogok. Itt jelent meg a mézesfa vagy örömkalács, amely a lakodalmi étkezés leglátványosabb tárgyi emléke volt. Egy nagyméretű fonott kalácsba ágakat szúrtak, és ezekre rögzítették a díszített mézeskalácsformákat. Ezek között szív, pólyás baba, virág és madár szerepelt. Az ünnepi asztalon, az ifjú pár előtt elhelyezett mézesfát az étkezés végén elfogyasztották, de az is előfordult, hogy a násznép az ajándékba kapott mézeskalácsokat hazavitte emlékbe.
A 19. században a vásárokban is gyakran árusítottak mézeskalácsokat, amit emléktárgyként, ajándékként vittek haza a férfiak és asszonyok. Az ajándékba kapott mézeskalács szív, pólyás baba, huszár vagy kard a boldog tulajdonos szobájának jól látható részére került, aki, ameddig csak lehetett, megőrizte azt. Ezek a mézeskalácsok már a polgárosult társadalom ízlését tükrözték.
A mézeskalács készítésének több módja alakult ki. Egyik legrégebbi módja az volt, hogy a nyers tésztát még a sütés előtt ütőfákba vagy verőfákba – a mézeskalács figurák formázására használt keményfaformákba – nyomták. Ezek az ütőfák a minta homorú negatív lenyomatai voltak, amelyekből kiemelték a tésztát, és sütővason megsütötték. A formák készítői a mézeskalácsos mesterek voltak, ügyességüket tükrözte a figurák stílusa, aprólékos ábrázolása. A mézeskalács készítésének újabb lehetősége volt a fémlemezből készült tésztaszaggatók használata. Ennél a technikánál a nyers tésztából a figurák körvonalait vágták ki. A sima tésztát megsütötték, pirosra festették, színes cukormasszával díszítették, esetleg tükörrel vagy papírfigurákkal cifrázták.
Ritkán adódik alkalom, hogy évszázados népi tapasztalások és
megfigyelések gazdag füzérével könyv formájában is találkozzunk,
különösen, ha egészségünkről van szó.
